A maestro most azt kéri, hogy legyenek kedvesek drukkolni neki, mert mióta eljött Japánból, egymást érik a koncertek és a próbák, és kezd elfáradni.

Kobajasi. Mondhatni, nem egy átlagos jelenség, a közönség, legalábbis a magyar közönség hozzá való viszonya sem éppen mindennapi. A fenti mondat például a Fantasztikus szimfónia harmadik és negyedik tétele között hangzott el, tolmács útján. Bezzeg azok, akik beletapsoltak az első tétel utáni csendbe, kaptak szemrehányó pillantásokat a többiektől. Most viszont hivatalosan szakad meg a szimfónia egysége vagy íve, hangulata, hogy ettől kezdve legyünk kedvesek drukkolni a maestrónak.

Rajtam ne múljon, drukkoltam, és az utolsó két tétel, ha nem is lett jobb, de legalább hangos volt. Előtte, az első három tételben a hangosság nem volt se megoldás, se lehetőség, az előadás se volt élmény, de már megint elhibáztam. Nem zenét hallgatni jöttünk, hanem Kobajasit hallgatni. Az első részben két nyitányt, a nyitányok nyitányaként pedig a karmester átvette az MMA tiszteletbeli tagságáról szóló oklevelet. Aztán Egmont, bocsánat a rossz viccért, de ha 1956-ban Kobajasi felvételét sugározta volna a Magyar Rádió, a Szovjetunió még ma is létezne. Aztán Berlioz-show, Római karnevál és a Fantasztikus szimfónia, és végül ez a tanulság: akármilyen is volt, nem felejti el az ember ezt a koncertet sem.

Nem ez a lényeg?

Éjszaka futott be Duane Eddy halálhíre, sokszor előfordul, most is, hogy az első csodálkozás amiatt esik, hogy nahát, még élt? Mert hát Duane Eddy régi versenyző. Na jó, de ki az a Duane Eddy – ez nem az én kérdésem, ezt egy kicsit tudtam. Amikor az első Hungária-lemez megjelent, mármint a rock and roll Hungáriáé, még nem volt a zenekarnak elég dala, így a lemezre rávettek néhány rock and roll klasszikust, Paul Ankát és Duane Eddyt.

Az is elég érdekes kérdés, hogy ezzel hogyan lehetett Magyarországon ekkora sikert elérni, úgy értem, azt még elfogadom, ha az emberek azt mondják, adjátok vissza a fiatalságomat, de azt nem szokás kérni, hogy adjátok vissza a szüleim fiatalságát. Mégis visszaadták, például ezzel a Duane Eddy-dallal, amely szerint everybody listen to the guitar man. Dau-dau-dau dadada dau-dau.

Ez a dau-dau volt maga Duane Eddy. Persze nem ez az effekt hivatalos neve, hanem az, hogy twang, twangelés, ami hangutánzó szó, döngés, pengés, orrhangú beszéd a szótár szerint, és ez tökéletesen illik Duane Eddy gitárhangjára. Pengeti a dallamot, pengeti sírván, és ezzel elég jól tudja azt a benyomást kelteni a hallgatóban, hogy ha rászán egy félórát, belőle is lehet guitar man. Aki nem szánja rá a félórát, annak ott a teniszütő, és a saját hangja, dau-dau-dau. Annyira közel áll ez a twang az énekléshez, hogy Duane Eddy megúszhatta magát az éneklést, nem kellett szöveget sem írnia, hacsak nem vesszük szövegnek az everybody listen-t.

Talán nem is kell mondani: Duane Eddy autodidakta volt. De ez volt talán az egyik előnye: pontosan tudta, mennyi mindent tud elmondani magáról egy fiatalember a gitárral. Ahogy múlt a fiatalság, Eddy is felejtődött, bár volt egy újrafelfedezés, amikor az Art of Noise megcsinálta vele a Peter Gunnt, de ennek nem volt olyan tartós hatása, mint amikor ugyanez az együttes a Kisst dolgozta föl, és máig tartó, látványos röppályára állította a félig elfeledett Tom Jonest.

Remélem, ő jól van.

Premier előtti vetítésen voltam, A kaszkadőr című filmet adták, jobb, mint amire számítottam, persze, ilyenkor az is fontos, mire számít az ember, de jobb. Az előzetesből nem derül ki egyértelműen, hogy ez akció-vígjáték, a Trópusi vihar rokona, még csak nem is szegény rokona, mert látványos, csak nem annyira vicces rokona. IMAX-ben adták a filmet, mintha csöndben, észrevétlenül megszűnt volna ez is, mármint az IMAX 3D változata, a szemüveggel nézendő filmek lassan eltűnnek vagy már el is tűntek. Nem sírom őket vissza, az ember egyszerűen megszokta a rétegeket, és egy idő után már nem húzódott félre a székben, ha felé dobtak valamit. Plusz ökológiai lábnyom, a sok szemüveggel is kell kezdeni valamit, még ha ismerek is egy idős házaspárt, akik napszemüvegként használják a kétszínű moziokulárét.  Az IMAX ma már mintha csak méretet, fényerőt és hangerőt jelentene. De azért úgy kezdődik a vetítés, hogy „a képernyő optimalizálva, a forradalmian új technológia élesítve”. Összenézünk a mozitársakkal: ez ám a permanens forradalom, mióta IMAX-be járunk, forradalmian új a technika. Mikortól is? 2008-ban nyílt az első ilyen mozi Pesten, nem tudom, hogy már akkor is Vass Gábor mondta azzal a csodálatos hangjával a forradalmian új technikát, de hát ki más.  

Azért különös, hogy ilyen színészi jelenlét is van, hogy ez a hang hiányzik és egyelőre pótolhatatlannak tűnik, persze, pótolják, mert muszáj, de amíg csak lehet, maradjon a régi új technológia.

Olyan kellemesen lepődtek meg a belépésemen, hogy annál kellemesebben már csak azon lepődtek meg, amikor jegyet kértem. Amiről arra a remélem, nem elkapkodott következtetésre jutottam, hogy az Ybl6 még nincs fölfedezve a szélesebb közönség által. De lehet, hogy csak a hétfő a furcsa, már hogy hétfőn is nyitva van, mindenesetre más nem jött, amíg ott voltam, pedig szép a hely, és még szebb, ami most a falon van. A Jáky-gyűjtemény darabjai. Jákyról én csak annyit tudok, hogy Balázs a keresztneve, és most már azt is, hogy jó ízléssel válogatta a képeket, aki számít, vagyis számított, az itt van a falon, Kondor és Ország, Hencze, Hincz és Hantai, Bálint Endre és Anna Margit, az utóbbi csak másolatban, mert egy szinttel feljebb, a Nemzeti Galériában tartózkodik. Nyugta van a vendégnek, ideje, hogy hassanak rá a képek. Ha nem hatnak, akkor nem lehet rajta segíteni.

Idő van arra is, hogy az ember a megválaszolatlan kérdéseket is föltegye. Például Ország Lili egyik képének az a címe, hogy Isphahani mese. Én csak egyetlen mesét ismertem, amelyben szerepel Isphahan, amikor a nagyvezír a halál elől Isztambulból Isphahanba menekül, és amikor a szultán kérdi a halált, hogy miért ijesztgeti a vezírt, az azt mondja, nem ijesztgettem, csak meglepődtem, hogy Isztambulban találkozunk, amikor este Isphahanba kell érte mennem.

Hát ez nem az a mese. De hogy melyik, arra nem tudtam a kép alapján rájönni.

Kicsit kockázatos az állítás, de hátha igaz. Vagy hátha nem igaz, nekem az is jó. Mindenesetre úgy látom, hogy a 20. század nagy magyar karmesterei közül Doráti Antal a legalulbecsültebb. Legalábbis itthon, mert az nagy benyomást tett rám, amikor a YouTube csatornáján Dave Hurwitz szó szerint puszilgatni kezdte Doráti klasszikus 1812 nyitány lemezét. Egyébként teljes joggal, bár lehet, hogy a szomszédaimnak más erről a véleménye, amikor ágyútűz alá veszem a két lakást elválasztó falat. Majdnem szó szerint mert ez egy ilyen lemez: egy 1775-ös francia bronzágyút sütögetnek el a nyitány alatt.

Dorátinál maradva, lehet, hogy ott rontotta el a legendává válást, hogy nem volt elérhetetlen. Jött, ha hívták, lemezeket készített a Hungarotonnak, koncertezett a Zeneakadémián, Fideliót tanított be az Operában, mindent megtett, hogy teljesen normális muzsikusnak látszódjon. Egyszer még én is lefényképeztem az utcán, fekete kalapban, kucsmában ment a szállodája felé. Csak sajnos színes diára készült a kép, sejtelmem sincs, most hol lehet. (Így veszítettem el azt a képet is, amelyen Domingo eteti tortával Sólyom-Nagy Sándort az Aida után.) Ha a többi nagy magyar karmestert nézzük: Reinerre, Széllre, Ormándyra esélyünk se volt, az utóbbi meg is mondta, hogy amíg „azok” ott vannak, addig ő nem jön, Fricsay és Kertész fiatalon meghalt, Soltit elég ritkán láttuk ahhoz, hogy őrizze szfinx-jellegét, így is volt egy Faust-szimfónia, ami, hááát… Doráti meg volt. És hiába tudom, hogy életre szóló, meghatározó élmény volt a Hetedik szimfónia a Zeneakadémián, hiába van a fejemben Starker János interjúja, amelyben megemlíti, hogy szerinte Dorátinak erősebb zenei agya volt, mint Mozartnak, ami azért mégis meghökkentő állítás, a gyakorlatban nincs bennem ez a folyamatos csodálkozás és hitetlenkedés.

De hát azért vannak a lemezek, hogy az ember sohase mondja azt: már túl késő.

Ha egyik irányban érvényes, akkor talán a másikban is. Úgy értem, vannak délutáni zenélők, hogy a leghíresebbet mondjam: Vladimir Horowitz koncertjei 5 órakor kezdődtek, mert akkor érezte magát a zongorista a legjobb formában. Akinek csak hatkor jár le a munkaideje, vegyen ki aznapra szabadságot, Horowitz megéri.

Talán ez történt szombaton visszafelé, fél négykor Paavo Järvi még nem hal bele semmibe. De attól még biztos kézzel vezényli a majdnem ennyire biztos kézzel, szájjal satöbbivel játszó Fesztiválzenekart. A közönség kissé elhagyatottan érzi magát, mert sajnos a megszorítások a zenekart is érintették, idén nem tudnak műsorfüzetet adni a vendégeknek, mindenki csak annyit tud, hogy Tüür művét adják elő, és aki sejt még valamit, az azt is megkockáztatja, hogy Tüür észt zeneszerző, azért hozta el a művét az észt vendégkarmester.

És tényleg. Erkki-Sven Tüür a teljes neve, a mű címe meg Aditus. Pár éve kérdezte tőlem valaki, hogy milyen szlovén komponistákat ismerek. Kínos, de senkit. Ehhez képest egyetlen délután alaposan meghaladtam a szlovén helyzetet, mert most már nemcsak Tüür nevét hallottam, de Lepo Sumeráét is, akinek az emlékére írta Tüür az Aditust.

Azt azért nem mondanám, hogy ismerem a művet, de megrezzentett, akkorát csendült rögtön az elején, és azt még érzékeltem, hogy ez kemény meló, dolgoznak a hölgyek-urak, hogy Tüür méltóképpen képviselődjön. Hogy milyen mű az Auditus, azt nehéz első hallásra megmondani, de arra mindenképpen jó, hogy elbizonytalanítsa az embert. Milyen mű a Schumann Első szimfónia? Máskor olyan otthonos szokott lenni, főleg áprilisban, Tavaszi szimfónia, fanfárral érkezik az évszak, madárcsicsergéssel és virágzással záródik, de a hangással, együttállásokkal foglalkozó Tüür után rájön az ember, hogy ez mind csak blabla. Schumann is hangzásokkal és együttállásokkal foglalkozik, látszik, hogy fölfedezte magának az első tétel során a triangulumot, épp úgy csilingel, ahogy Tüür kolompol.

Lehet, hogy minden bizonytalanságra egyértelmű választ adott a második részben a Sibelius-szimfónia, de az Operában Borisz volt a Godunov.  

Az ilyesmi mindig gyanús, valakinek az utolsó utáni műve. Tudják ezt azok is, akik megjelentetik az utolsó utánit, így aztán a Találkozunk augusztusban elölről és hátulról is meg van támogatva. Előszóként az örökösök mondják el, hogy miért döntöttek a megjelenés mellett (nyilván nem azt mondják, amit mindenki gondol, hogy ez azért némi pénzt hoz a konyhára), utószóként a szerkesztő sorolja, hogy Márqueznek ez a könyve hány változatban és hány alkalommal került már elő, felolvasott belőle itt és amott, újraírta, átdolgozta, biztos, hogy hiteles. És mindenki gabózik közben.

Úgy értem, ez volt Márquez beceneve, de hogy mennyire közel állt a gyermekekhez és a közreadóhoz, azt úgy hangsúlyozzák, hogy mindenki ezen a néven szólítja. Még mindig jobban járt, mint ha magyar volna, mert akkor Gabo bácsiznák. Mindenesetre a fentiek tudomásulvételével kezdtem el olvasni a Találkozunkat, és csak bólogattam, akár ő írta, akár nem, olyan, mintha nem ő írta volna, hanem, mondjuk Vámos Miklós. Amolyan erotikus kisregény az anyja sírjához látogató nőről, aki szexuális kalandokba keveredik (vagy pont nem keveredik) évente egyszer, hát ennél a Jövőre, veled, ugyanitt szellemesebb. De olyan rövid az egész, hogy az ember nem hagyja abba, és a végére mintha a színvonal is javulna, szebbek lesznek a mondatok, ámbár a fordításban gyakran mondják azt, hogy „basszus”, ami reménytelenül a magyar földre cibálja le ezeket a latin lényeket. Talán kedvet csinál a könyv Márquezhez. Ha valaki ilyen, amikor rossz, beteg, vagy nem is ő, akkor ugorjunk neki az életműnek még egyszer.

Mégis azok voltak a legmenőbbek a Rádiózenekar Kobajasi-koncertjén, akik a Galántai táncok után a Zeneakadémia középerkélyén elővettek egy molinót, amire az volt ráírva: BRAVO. Kétségkívül ehhez kellett valami előre elhatározottság is, tudták előre, hogy nekik nagyon fog tetszeni az előadás, de azért elég lelkes és határozott, ugyanakkor zajtalan a tetszésnyilvánítás a részükről.

Egyébként is valószínű, hogy Kobajasi-ügyben nálunk már le vannak osztva a lapok, már réges-régen eldöntöttük, hogy szeretjük a karmestert, ötven éve volt a karmesterverseny, amit megnyert, akkor vette át Ferencsik János kezéből az első díjat, aztán, legalábbis egy időre, a stafétabotot is. Nem kukázhatjuk ki a közös múltunkat.

Nem is akarom, ámbár a Galántai táncok számomra nem volt felhőtlen szórakozás, valahogy nem tetszik, ha a trombiták úgy szólalnak meg, mint azok a sűrített levegővel működő szurkolói kellékek. Olyan helyen ültem, hogy rögtön a karmesterre nézhettem, mi a véleménye erről a hanghatásról: mosolygott és elégedetten bólintott. Akkor így akarta, és az a lényeg.

A Brahms Első szimfónia ennél azért összetettebb dolog, nem zeneileg, hanem elzenélésileg, olyan volt, mintha valaki gyalogság nélkül indult volna háborúba, vagy ha ez túl katonás, akkor mintha gyalogok nélkül állt volna neki sakkozni. Ilyen vonóskarral, főleg hegedűkkel nem lehet ellensúlyozni, kiegyenlíteni a hangzást, tomboltak a rezek, állandóan túlzottnak tűnt a fafúvók jelenléte. Nem azért, mert sokan vagy túl hangosak voltak, a hegedűsök voltak erőtlenek. Nem állítom, hogy nincs ennek előnye is, végre megtudta az ember, miért is olyan fontos a kontrafagott a szimfónia első tételében, de ha valaki magára az első tételre, vagy netán a teljes szimfóniára kíváncsi, annak lehet, hogy másokhoz kell fordulnia.

Van egy jelenet a Ryan közlegény megmentése című film végén, ami, szégyen ide, szégyen oda, mindig meghat. Már mindenki le van lőve, Miller hadnagynak is golyó a testében, utolsó erejével magához inti Ryan közlegényt, és azt súgja neki: earn this. Érdemeld ki. Már hogy ennyi ember meghalt érted, legyen ennek valami magasabb oka, célja, folyománya.

Az ember ül a moziban, és igyekszik nem gondolni arra, hogy neki magának van-e valami magasabb oka, célja, folyománya.

Ezt tudom a Maga a pokol című film legfőbb erényének mondani, hogy legalább eszembe jutott róla egy másik film. Mert ami a vásznon megy, az idétlen katonásdi, ki kell hozni valakit a dzsungelből, vagy talán több valakit, nem mondom meg, hogy sikerül-e, de az egész beleillik a videójáték ihlette mozik sorába. Lőnek, lőnek, lőnek, és közben Las Vegasból megmondják, hogy van-e előtted valaki a dzsungelban, vagy szaladhatsz. Jobbra pusztul, balra pusztul, repkednek mindenféle levegő-föld rakéták, és hasonlók, és az egy ember megmentése legalább ötven másik életébe kerül. Marhaság az egész, bár az tetszik, hogy egy ember élete mindent megér. Akár több ember életét is. Milliók egy miatt, ha az az egy amerikai.

Plusz Russell Crowe, aki igazán nem egy férfiszépség, szerintem soha nem is volt az, de most már akkora, mint két Pavarotti, ám a film végén esetlenül és idétlenül táncolni kezd egy őrmesterrel (női őrmesterrel, ez mégiscsak macsó-film, más női szereplő nincs is benne), és abban a pár tétova medvelépésben mégis van annyi báj és férfiasság, mint a többiek alsónadrágos izomfeszegetésében.

Hanem aki ezért a fél percért végignéz 149 másikat, az elmondhatja magáról, hogy igazi rajongó.

Megjelent egy új Seherezádé, ha így kell írni, a lemezborítón azt mondják Scheherazade, de hát tudjuk, kiről van szó, és mivel lemezborító, azt is, miről van szó: Rimszkij-Korszakov művéről, szimfonikus szvit hegedűre és zenekarra. Nem mondom, hogy épp ez hiányzott a legjobban a piacról, de ahogy elkezdtem számolgatni, milyen felvételek is vannak, megakadtam az egyiknél: Mario Rossi vezényli a Bécsi Szimfonikusokat, a szólista Miriam Solovieff. Az évszám 1956. Tizenhat évvel a szólista életének nagy tragédiája után.

Miriam Solovieff 1921-ben született Oroszországban, még nem volt hatéves, amikor a család megérkezett Amerikába. A kislányt zongorázni taníttatták, egyértelmű volt a zenei tehetsége, de amikor meghallotta a tízéves Ruggiero Riccit egy koncerten, kijelentette, hogy ő is inkább hegedülni akar. Hát jó, hegedüljön, majd a kishúga zongorázik, nagyszerű duó lesznek ketten. A csodagyerekek ideje volt, Heifetz, Menuhin, Ricci, miért ne lehetne beállnia sor végére?

Valamennyire sikerült is, eljutottak San Franciscóból New Yorkba, ez már a mama érdeme, meg az ösztöndíjaké, a papa elköltözött otthonról, vélhetőleg nem a zajártalom miatt.

Nem akarom elviccelni, mert nem vicces. Miriam apja 1939 decemberében megjelent otthon, hogy öt év után szeretne hazaköltözni, éljen újra együtt a család. Mikor elutasító választ kapott, visszatért, de már fegyver volt a kezében. Kétszer rálőtt Miriamra, azok a golyók célt tévesztettek, utána bement a másik szobába, ahol Miriam húga betegen feküdt az ágyban, lelőtte a feleségét, lelőtte a kislányát, majd kiment a folyosóra, és végzett magával.

A sebesülteket két kórházba szállították. Miriam húgáról azt gondolták, túléli a támadást, így Miriam az anyja mellett volt, megígérte neki, hogy nem mondja le a közelgő februári koncertjét. Aztán kiderült, hogy az orvosok túlzottan optimisták voltak, Miriam Solovieff egyedül maradt a nagyvilágban.

A koncertet valóban megtartották, és aztán Miriam Solovieff elkezdte felnőtt, koncertező életét, előbb Amerikában, aztán Európában, Párizsba költözött, lemezfelvételek is készültek vele. A mindennapjai, ahogyan az várható, nem voltak egyszerűek. Nem mert sötétben aludni, de nem szedett gyógyszereket, nehogy a nyugtatók károsan befolyásolják a játékát, így viszont időnként idegösszeomlása lett. Végül föl kellett adnia a karrierjét, tanítani kezdett, alig néhány lemez maradt utána. 2003-ban halt meg Párizsban.

Az ember csak néz, és szeretné megkérdezni a Jóistent: ezzel vajon mit akart mondani?