Furlanettónak valami baja van. Vagy csak úgy érzi, hetven fölött már csak a legvégső kérdésekkel érdemes foglalkozni, különben operahőssé válik az ember, egész pontosan Don Pasqualévá. Nem tudom. De olyan halálos programmal jött az Erkel Színházba, hogy elkámpicsorodott tőle az ember. Az első részben dalok, de milyen dalok: Négy komoly ének és A halál dalai és táncai. A második részben áriák, de milyen áriák, Fülöp és Don Quichotte, a Kabátária, hát az sem vidám. És a ráadásról még szó lesz.  

Ez még egyelőre a koncert kezdete, amikor az ember ránéz a papírra, és arra gondol, hogy ugyan, mikor is hallott élőben egy jó Brahms-dalt. Körülbelül soha, legalábbis nem emlékszem. És akkor most jön Furlanetto, jön Sidorenko, a zongorakísérő, aki meglehetősen neurotikusnak látszik, aztán kiderül, hogy nem épp nagy mestere a hangszernek, de elindul ez a mély, föld alatti lépegetés, ezek a derűs töprenkedések, hogy mennyivel jobb halottnak lenni, mint élőnek, de a legjobb azoknak, akik meg sem születtek. Brahms ezt feloldja a negyedik komoly énekben, Furlanetto nem oldja föl. Láthatóan nem a szöveg felől közelít a dalokhoz, azt már megtette Dietrich Fischer-Dieskau, nagy, szép íveket énekel, olyan mélységekkel, hogy borzongani kell tőle.

Közben van még valami furcsa össze nem illő dolog. Furlanetto ugyan többé-kevésbé prédikátornak öltözött, fekete garbó fölött nyakig gombolt fekete öltönyt visel, de nem prédikátorként viselkedik, nekitámaszkodik a zongorának, előrehajol, és nem tudni pontosan, mit csinál ilyenkor, koncentrál, igyekszik függetleníteni magát a dalok közé szivárgó tapstól, vagy a hangját rendezgeti.

Mintha az utóbbi volna, mert nem makulátlan az orgánum, fent kicsit recseg, óvatos az énekes a magasságokkal, hosszú lesz az estéje, még ha a miénk nem is annyira.

A halál dalai és táncai kézenfekvőbb választás, operai jellegű jelenetekből áll, négyszer látogat el a halál, négy emberhez: a gyerekhez, a fiatal lányhoz, az erdőben eltévedt, részeg paraszthoz és a hadvezérhez. Most nem is nagyon van min vitatkozni az énekessel, ez az előadás harmonikusan illeszkedik a nagy, orosz hagyományokhoz, ez szokott lenni a mű. Még két gyors Rahmanyinov, és szünet.

A második rész nem ennyire végtelenül fekete, van benne egy Mozart-blokk is, Sarastro mellett a dühös szolgák énekelnek, Figaro és Leporello, és tényleg dühösek, nincs most semmi farfallone amoroso, és erre a három áriára Furlanetto is megmozdul, ellép a kottaállvány mögül, fenyegetően emeli föl a kezét. Énekelte már a szerepeket és az áriákat párszázszor, de nem érzem a rutint benne, frissnek hat, már a fáradtságon túl frissnek. Mert az énekes fárad, az világos, a hang is veszít a zengéséből, ő maga is igazgatja a pulóvere nyakát, védi a torkát, törli az arcát, fújja kicsit az orrát. De befejezi, sőt ráadás is van, újabb halál, Borisz Godunové. És mintha az egészet elölről kezdené, úgy illeszti oda az utolsó számot a koncert végére, talán fölenged, hogy már nem kell vigyáznia magára, talán csak azt akarja mondani, nehogy elfeledjük: ja car jiscsó. Még én vagyok a cár.

Azt hittem, csak félrementek a betűk, vagy ez egy másik Giordani, nem a miénk. De a miénk. A miénk volt. Tavasszal itt énekelt, bár mintha sikerült volna sokáig titokban tartani, hogy a Manon Lescaut bemutatóján egy első kategóriás olasz tenor lesz a szerelmes. Valaki, aki miatt a Metropolitan is megtelt. Öreg volt a szerephez, a hangja is fáradt, de azt, amit mindig tudott, nem felejtette el. A magasságokat. Szóltak, biztosan, erővel, fényesen, és hát állítólag erről szól az éneklés, a férfiéneklés, még a basszisták éneklése is, hogy megvan-e a csúcs. Hogy megvan-e az az érzet, amit a szentimentális kedvében lévő Hemingway úgy fogalmazott meg, hogy az embert nem lehet legyőzni, csak megölni.

Attól még meg lehet halni.

Nem Giordani volt az eredeti neve, de még a pálya elején belátta, hogy azt Olaszországon kívül sehol nem fogják tudni kimondani, hogy Guagliardo. Klasszikus énekesi sikertörténet, az apja benzinkutas volt, ő meg bankfiú, de volt bátorsága otthagyni a biztos keveset. Ilyen magasságokkal, persze könnyű. Huszonöt évesen már itt járt, Szegedre hívta Nikolényi István a Don Carlosba. Ebben az évben lépett föl először a Scalában. Aztán mindenütt és sokat, láthattuk néhány Metropolitan-közvetítésben is, Turandot, Faust elkárhozása, Pillangókisasszony, Boccanegra, Francesca da Rimini – ezek jutnak elsőre az eszembe. Csak tegnap hallgattam meg Lenszkijként, pedig az bizonyos fokig történelmi előadás volt, először énekelte a Metben olasz énekes oroszul a Kuda, kudát.

Giordani már a CD utáni korszak sztárja volt, abban az értelemben, hogy a híre többé-kevésbé független volt a lemezipartól, nagy cégnél, azt hiszem, csak egy operában énekelt, a Jérusalemben, az sem épp kasszadarab. Még egy árialemezét ismerem, az Naxos-kiadvány, a többi emlékezetfrissítő mind előadáson készült, többnyire képpel együtt. Nem mintha őrületes színész lett volna, ahhoz túl nagyra nőtt, nehézkes volt, nálunk is sóhajtoztak a nézőtéren, ahogy Manonnal küszködött a súgólyuk mellett. Ha tudtuk volna, miért kell sóhajtozni ma…

A magyar szinkron világhírű, szokták mondani, bár mintha volna ebben némi nyelvi logikátlanság. De mi vagyunk az egyedüli megmondhatói, hogy jó-e vagy nem, és mi szeretni szoktuk, ez épp elég. Azért néha kísértésbe esik az ember, hogy elhagyja nyelvi korlátait. Tegnap például Az oroszlánkirály ment a tévében, és kétségbeesetten nyomkodtam a távirányítót, hogyan is kell az eredeti nyelvre váltani, ha lehet, hogy az első mondatot, Scar (Zordon) kisegérhez intézett bölcsességét, miszerint „Life’s not fair” eredetiben sikerüljön elcsípni. Jeremy Irons mondja, bársonyba rejtett üvegszilánkokkal a hangjában, nyomasztó és cinikus, de hiába, csak nem sikerült megtalálni a megfelelő gombkombinációkat, maradt minden magyarul és világhírűen. És nem is baj, mert Mufasa hangja meg Sinkovits Imre volt, még csak azt sem mondom, hogy kimagasló formában, de akkor is ő.

Emlékszem, 2001 januárjában, amikor Sinkovitsról szóltak a nekrológok, mennyire meglepett, hogy Zappe László a nagy szerepek mellé odaírta, hogy ő volt Törpapa hangja is. Na, tényleg, reprezentatívabb szerepet nem talált? A walesi bárdokat meg nem mondja? Vagy az Ágnes asszonyt, hogy tényleg huszonhatféleképpen mondja el, hogy Oh, irgalom atyja, ne hagyj el, és még csak nem is erőlködik? De hát Zappénak igaza volt, ifjú szívekben így lehet élni. Már ha az én szívem ifjú.

Martina Formanová azt írja a könyvében (a címe nem jutott volna eszembe, de megnéztem: Illatos fehérneműk hajtogatója), hogy rengetegen tették föl neki a kérdést: mégis hogy lehetett kibírni Karel Gott mellett. Mert Formanová, mielőtt Formanová lett volna, ifjúcska lánykaként Karel Gott-tal élt éveken át. Azt mondta, hogy voltaképpen a kérdést egyáltalán nem érti. Karel kedves volt, ápolt, jóképű, sikeres, nem volt akkora csapás vele az élet. Vagy vannak nagyobb csapások is.   

Tényleg van bennünk vagy volt valami olyan hajlam, hogy azt képzeljük, a sikerhez mindenképpen ostobának kell lenni. Nem mondom, hogy nincs erre is jó példa, de a jelek szerint Karel Gott pont nem az, pompásan ellavírozott kelet és nyugat között, mindenütt megvoltak a rajongói, és ő maga nem volt eltévedve a saját szerepével kapcsolatban. Emlékszem… na jó, ez így túlzás, mert nem voltam ott, belehaltam volna a cikibe, ha kimegyek a nyolcvanas években egy Karel Gott-koncertre, de voltak ismerőseim, akik elmentek röhögni, aztán nem röhögtek, jól énekelt, jól konferált, normális volt, és úgy mutatkozott be, hogy Isten Karcsi vagyok. Aki erre képes, annak azért van némi öniróniája.

És mégis van egy dal, amit sikerre vitt, amivel őt magát azonosítani lehetett és most is lehet. Valahogy ezt a korai felvételt szeretem a legjobban, mert ott ül a zongora mellett a szerző, Karel Svoboda, ő 2007-ben halt meg, nem tisztázott körülmények között. Lehetne ez a legautentikusabb Lady Carneval is, illetve nyilván az, de nem a legjobb, az orgonista őrült módon nyomja a billentyűket, Karel Gott majd megszakad a magasságokon, de hogy épp ez benne a pláne, sokszor a szerző sem tudja, mitől jó, mitől sláger az, amit írt.     

Van Burger Barnának egy fotósorozata (azt hiszem, van, bár nem láttam), előtte – utána a címe, vagy legalábbis az elkészítési elve, lefényképeznek valakit egy esemény előtt és után, hátha látszik, milyen változásokat hagyott az arcán az élmény. Valahogy ez jutott az eszembe, hogy Járó Zsuzsával ezt nem biztos, hogy meg lehetne tenni az új Orlai-bemutató előtt és után, mert annyit változik az arca, hogy lehet, el sem hinné senki: ez ugyanaz a nő. Na persze, színésznő, ez a dolga, hogy változzon, de változik is.

Próbálom közben ellenőrizni magam, nem jutottam-e el én is a kötelező Orlai-élményig, annyira szeretné az ember az Orlai Produkció sikerét, hogy vagy elhelyezi a kötelező Orlai-farkot, nagyra tartom, de sajnos ez nem tetszik. Ez sem tetszik. Vagy annyira akarja az Orlai Produkció sikerét, hogy ez most már tetszik.

De ez most tényleg tetszik. Dennis Kelly: 23 perc. Egyrészt azért, mert szakértelemmel van megírva a darab, félrevezet, hogy most egy ilyen jó dumájú nő kalandjait fogjuk végighallgatni. Nyilván lesznek benne hullámvölgyek, mármint a jó dumájú életében, de akkor is megmarad az életereje, humorérzéke, és ez sokat segít mindazoknak, akiknek nincs meg az életereje meg a humorérzéke. Ha csak ennyi, azt is el tudom fogadni, az is értelmes színházcsinálás, színészkedés, szórakoztatás, még több is. Kell hozzá egy jó színésznő, de hát a darabot Londonban Carey Mulligan játszotta.

A darab meg sokkal több annál, aminek látszik, annyira több, hogy van egy pillanat, amikor el is bizonytalanodom: szabad-e ennyire profinak lenni egy ilyen történetben. Ennyire adagolni, méricskélni, szélsőségesnek lenni, viccesnek lenni, aztán kinézni, és egy mondattal megváltoztatni az egész eddigi jókedvet: jaj.

De talán csak így szabad, így lesz produkció egy (feltételezem, csak elképzelt) történetből, produkció, monodráma. Talán lehetne az egész még szélsőségesebb, még nevetősebb, de a végén mégis ott ez az előtte – utána élmény, Járó Zsuzsa megváltozott arca. És ez valahogy komoly dolog.

Lehet, hogy érzéketlen vagyok, meg egy problémát innét néha nehezebb látni, mint a közelben, de mindig azt éreztem, hogy Jessye Normanben van valami sértettség. Nyilván az ember azokat az élményeket nem tudja átélni, amelyeket neki kellett, fiatal, fekete lányként, és az erre adott reakciók talán nem is lehetnek túlzóak, de mégis ilyesmit éreztem. Ahogy azok mondták, akik ismerték: volt hajlama a primadonnaságra. Ha azt írták róla, hogy túl nagy, nem tud jól játszani a színpadon, akkor azt mondta, többet nem olvas kritikát, mert pontosan tudja, hogy jól játszik. Amikor néhány évig Angliában élt, elkezdett brit akcentussal beszélni. Ha a gyerekkoráról volt szó --- jó, ez az, amit nem tudhat az ember. De eléggé úgy tűnik nekem (itt), hogy az operában ma már nincs megkülönböztetés (ott). Emlékszem még Rudolf Bing, a Metropolitan igazgatójának visszaemlékezéseire, amikor azt mondta, ő csak egyszer emelte föl a szavát a szereposztás miatt, mert nem tartotta szerencsésnek, hogy egy bécsi, arisztokrata özvegynek két fehér és egy fekete gyereke legyen. (Nyilván A rózsalovagban.) Ma már ennek sem látom a nyomát. Az éneklés bizonyos fokig mégis tényszerű foglalkozás: vagy megvan az a magas C, vagy nincs. Amikor Jessye Norman azt kívánta, hogy olyan arányban legyenek színes bőrű énekesek egy előadásban, amilyenben a társadalomban, az nekem olyan, mintha azt kívánnám, hogy egy atlétikai világversenyen annyi fehér induljon száz méteren, ahány fekete.

Vagy hülyeség? Az opera tényleg a színpadi szegregáció utolsó fellegvára, ahová csak véletlenül jutott be egy Aida és egy Cso-cso-szán?    

Nem állítom, hogy bármiféle megfejtés a zsebemben volna Jessye Normannel kapcsolatban, hogy mi volt a titka, mitől volt olyan különleges, mitől volt jelenség, és hogyan tudta hordozni egy életen keresztül ezt a jelenség-mivoltot. szerettem a hangját, szerettem ezt az életnagyságnál nagyobb jellegét, mert mintha mégis ez volna az operahősök iránti rajongás lényege: a lépték. Hasonlítunk rájuk, csak ők olyan összemérhetetlenül nagyobbak, ami az indulatot, vagy inkább magát az életet jelenti. Akkor is nagyok, ha kicsik, akkor is, ha normálisak.

Ahogy az élet lezárultával próbálom összeszedni a nagy Jessye Norman szerepeket, igen, vannak ezek a Wagnerek, de egy idő után mégis feltűnő a klasszika jelenléte. Ha a saját kedvenceket kell mondani, akkor Dido és Iocasta, ha az életút nagy pillanatait, akkor Cassandra A trójaiakban, Ariadne Naxos szigetén, Alkésztisz, a szép Heléna, Médea, Phaedra. Mintha ez lett volna az ő világa, itt élt volna igazán ez a puha, soha ki nem élesedő hang, vagy a színpadi játéka itt lett volna igazán hatásos. Nem tudom, de hát mondtam előre, hogy nincs a zsebemben a megfejtés.

Amennyire tudom, Robert Browning egy verssel kapaszkodik erősen a magyar irodalomba, az Egy Galuppi-toccata cíművel. Ehhez is kellett Vas István, de hát volt, szerencsére, lefordította, végigrímelte, átélhetővé tette. Vagy talán eleve átélhető is volt ez a velencézés, a rejtélyes zeneszerző neve, akinek a műveit alapvetően nem ismerjük, azt meg végképp nem tudjuk, hogy melyik toccatáról van szó, ha egyáltalán szó van valamelyikről. Mert sok trükk van a versben, az egyik éppen ez, hogy úgy tesz, mintha nagyon is valóságos volna, én például csak nemrég (úgy egy hete) jöttem rá, hogy az elbeszélő, vagy lírai én nem azonos Browninggal. Hiszen azt mondja, el sem hagytam Angliát. Az eredetiben ez még jobban érthető: még soha el nem hagytam Angliát, mindaz, amit Velencéről mondok vagy álmodok, a képzeletem szüleménye.

Valaha, kezdő velencésként így is csodáltam a hangulatok erősségét, szerelmes urak és a szerelmük tárgyai asszonyok hallgatják a mestert, aki játszik, és a klavikord (arra rímel, hogy könnyű kard!) hangjában benne van élet és halál, percnyi boldogság és évezredek a föld alatt, ahol nem látni az eget, se Velence, sem Anglia egét. Ezt azért könnyű volt átérezni a szocialista Magyarországon, kék útlevéllel.

Nem ott vagyunk, és voltaképpen ezt akartam elmondani. Valaha azt éreztem, hogy milyen erős atmoszférateremtő ereje van Browningnak és Vas Istvánnak, ma arról szól a vers, mármint technikai értelemben, hogy közhelyekből is föl lehet építeni az égbe vivő tornyot. Hogy az Anglián kívül még soha nem járt ember turista-Velencéje, a Rialto (Shylock hídja), a paloták, karnevál (valamiért májusra helyezve), a szőke nők és a Galuppi zene tökéletes dobbantó. Repülünk, szállunk, elhagyjuk a leégett házban ciripelő tücsköt, és megérkezünk a végső tanulsághoz: Hűvösödik. Vénülök.

Elszörnyedek néha, hogy mennyire nehéz történelmi regényt írni. Mert egyfelől van a jó szándékú olvasó, aki másra sem vágyik, mint a kalandra, és valamiért hajlamos azt hinni, hogy több volt a kaland akkor, amikor még nem tudták lehúzni a vécét az emberek maguk után, hiszen nem is volt vécé. Ugyanez az olvasó hiába merül el készséggel a múlt mélységes mély gödrében, közben fölrezzen, ha azt olvassa, hogy Julius Caesar előtt lepereg élete filmje, vagy valami hasonlót. Nyilván van valami a történelmi regényben, amit jobban el lehet mondani, még akkor is, ha a tájékozott befogadó tudja, hogy mi lesz a nóta vége, Attilát el fogják temetni a folyó medrébe, de közben a szerzőnek állandóan ébernek kell lenni, folyton ellenőrizni kell a szavait: le lehet lőni íjjal egy repülő kerecsensólymot?

Batka Zoltán Vata fia című regényét olvasom, első regény, 11. századi történet. Az első fejezetben egy viharos éjszakán egy rejtélyes ember rohan éjszaka a királyi vár elhagyott kerengőiben, és erős a gyanúm, hogy azt nehezen tehette meg, mert a várnak nincsenek kerengői, a kolostornak is csak egy van, a belső kert fedett része, amelyben a szerzetesek úgy elmélkedhetnek, vagy egyáltalán: úgy közlekedhetnek, hogy nem veri őket az eső.

Még az sem biztos, hogy igazam van, de ahhoz ennyi is elég, hogy egy pillanatra elakadjak. Azért folytatom.

Tudnék néhány érvet felhozni Ahmed Szadavi Frankenstein Bagdadban című története ellen, hogy talán az anyag túl nagy neki, nem tud vele mit kezdeni, csak ötletként tűnik jónak. Annak tényleg jó, a bagdadi bombatámadások során leszakadt testrészeket összeszedegeti egy Hadi nevű ócskás, és összerak belőlük egy testet. Már csak lélek kell hozzá, de hát pont kóborló lélek ne lenne ott, ahol naponta halnak erőszakos halált az emberek? Lélek is van, szörny vagyis Rém is lesz belőle, aki elindul, és bosszút áll minden őt alkotó ártatlanért. De az egész egyre bonyolultabb lesz, egyrészt mert élők is vannak a környéken, másrészt már rég tudjuk, hogy nincs ártatlan és nincs bűnös, nem olyan könnyű igazságosan osztogatni a halált. Egész végig azt érzem, hogy a történet kicsúszott Ahmed Szadavi kezéből, az írói eszközei sem olyan fenomenálisak, bár ez utóbbiban sem lehet egészen biztos az olvasó, végül is kettős tükrözésben látja a szöveget, az angol fordítást fordították magyarra.

De a könyvben mégis ott van Bagdad, az igazi Bagdad, ahol Ahmed Szadavi tényleg él, látni a romos házakat vagy a régi fákat a robbanások helyszínén, tudjuk, hogy ott nem lehet élni, de mégis kell, mert valakinek el kell mondania, milyen ott egy nap, egy hét, egy hónap. Mintha tengeralattjáróból néznénk a fuldoklókat. Segíteni nem tudunk, de jó, ha tudjuk, hogy a mi levegőnk sem feltétlenül a végtelenségig tart.