A magyar szinkron világhírű, szokták mondani, bár mintha volna ebben némi nyelvi logikátlanság. De mi vagyunk az egyedüli megmondhatói, hogy jó-e vagy nem, és mi szeretni szoktuk, ez épp elég. Azért néha kísértésbe esik az ember, hogy elhagyja nyelvi korlátait. Tegnap például Az oroszlánkirály ment a tévében, és kétségbeesetten nyomkodtam a távirányítót, hogyan is kell az eredeti nyelvre váltani, ha lehet, hogy az első mondatot, Scar (Zordon) kisegérhez intézett bölcsességét, miszerint „Life’s not fair” eredetiben sikerüljön elcsípni. Jeremy Irons mondja, bársonyba rejtett üvegszilánkokkal a hangjában, nyomasztó és cinikus, de hiába, csak nem sikerült megtalálni a megfelelő gombkombinációkat, maradt minden magyarul és világhírűen. És nem is baj, mert Mufasa hangja meg Sinkovits Imre volt, még csak azt sem mondom, hogy kimagasló formában, de akkor is ő.

Emlékszem, 2001 januárjában, amikor Sinkovitsról szóltak a nekrológok, mennyire meglepett, hogy Zappe László a nagy szerepek mellé odaírta, hogy ő volt Törpapa hangja is. Na, tényleg, reprezentatívabb szerepet nem talált? A walesi bárdokat meg nem mondja? Vagy az Ágnes asszonyt, hogy tényleg huszonhatféleképpen mondja el, hogy Oh, irgalom atyja, ne hagyj el, és még csak nem is erőlködik? De hát Zappénak igaza volt, ifjú szívekben így lehet élni. Már ha az én szívem ifjú.

Martina Formanová azt írja a könyvében (a címe nem jutott volna eszembe, de megnéztem: Illatos fehérneműk hajtogatója), hogy rengetegen tették föl neki a kérdést: mégis hogy lehetett kibírni Karel Gott mellett. Mert Formanová, mielőtt Formanová lett volna, ifjúcska lánykaként Karel Gott-tal élt éveken át. Azt mondta, hogy voltaképpen a kérdést egyáltalán nem érti. Karel kedves volt, ápolt, jóképű, sikeres, nem volt akkora csapás vele az élet. Vagy vannak nagyobb csapások is.   

Tényleg van bennünk vagy volt valami olyan hajlam, hogy azt képzeljük, a sikerhez mindenképpen ostobának kell lenni. Nem mondom, hogy nincs erre is jó példa, de a jelek szerint Karel Gott pont nem az, pompásan ellavírozott kelet és nyugat között, mindenütt megvoltak a rajongói, és ő maga nem volt eltévedve a saját szerepével kapcsolatban. Emlékszem… na jó, ez így túlzás, mert nem voltam ott, belehaltam volna a cikibe, ha kimegyek a nyolcvanas években egy Karel Gott-koncertre, de voltak ismerőseim, akik elmentek röhögni, aztán nem röhögtek, jól énekelt, jól konferált, normális volt, és úgy mutatkozott be, hogy Isten Karcsi vagyok. Aki erre képes, annak azért van némi öniróniája.

És mégis van egy dal, amit sikerre vitt, amivel őt magát azonosítani lehetett és most is lehet. Valahogy ezt a korai felvételt szeretem a legjobban, mert ott ül a zongora mellett a szerző, Karel Svoboda, ő 2007-ben halt meg, nem tisztázott körülmények között. Lehetne ez a legautentikusabb Lady Carneval is, illetve nyilván az, de nem a legjobb, az orgonista őrült módon nyomja a billentyűket, Karel Gott majd megszakad a magasságokon, de hogy épp ez benne a pláne, sokszor a szerző sem tudja, mitől jó, mitől sláger az, amit írt.     

Van Burger Barnának egy fotósorozata (azt hiszem, van, bár nem láttam), előtte – utána a címe, vagy legalábbis az elkészítési elve, lefényképeznek valakit egy esemény előtt és után, hátha látszik, milyen változásokat hagyott az arcán az élmény. Valahogy ez jutott az eszembe, hogy Járó Zsuzsával ezt nem biztos, hogy meg lehetne tenni az új Orlai-bemutató előtt és után, mert annyit változik az arca, hogy lehet, el sem hinné senki: ez ugyanaz a nő. Na persze, színésznő, ez a dolga, hogy változzon, de változik is.

Próbálom közben ellenőrizni magam, nem jutottam-e el én is a kötelező Orlai-élményig, annyira szeretné az ember az Orlai Produkció sikerét, hogy vagy elhelyezi a kötelező Orlai-farkot, nagyra tartom, de sajnos ez nem tetszik. Ez sem tetszik. Vagy annyira akarja az Orlai Produkció sikerét, hogy ez most már tetszik.

De ez most tényleg tetszik. Dennis Kelly: 23 perc. Egyrészt azért, mert szakértelemmel van megírva a darab, félrevezet, hogy most egy ilyen jó dumájú nő kalandjait fogjuk végighallgatni. Nyilván lesznek benne hullámvölgyek, mármint a jó dumájú életében, de akkor is megmarad az életereje, humorérzéke, és ez sokat segít mindazoknak, akiknek nincs meg az életereje meg a humorérzéke. Ha csak ennyi, azt is el tudom fogadni, az is értelmes színházcsinálás, színészkedés, szórakoztatás, még több is. Kell hozzá egy jó színésznő, de hát a darabot Londonban Carey Mulligan játszotta.

A darab meg sokkal több annál, aminek látszik, annyira több, hogy van egy pillanat, amikor el is bizonytalanodom: szabad-e ennyire profinak lenni egy ilyen történetben. Ennyire adagolni, méricskélni, szélsőségesnek lenni, viccesnek lenni, aztán kinézni, és egy mondattal megváltoztatni az egész eddigi jókedvet: jaj.

De talán csak így szabad, így lesz produkció egy (feltételezem, csak elképzelt) történetből, produkció, monodráma. Talán lehetne az egész még szélsőségesebb, még nevetősebb, de a végén mégis ott ez az előtte – utána élmény, Járó Zsuzsa megváltozott arca. És ez valahogy komoly dolog.

Lehet, hogy érzéketlen vagyok, meg egy problémát innét néha nehezebb látni, mint a közelben, de mindig azt éreztem, hogy Jessye Normanben van valami sértettség. Nyilván az ember azokat az élményeket nem tudja átélni, amelyeket neki kellett, fiatal, fekete lányként, és az erre adott reakciók talán nem is lehetnek túlzóak, de mégis ilyesmit éreztem. Ahogy azok mondták, akik ismerték: volt hajlama a primadonnaságra. Ha azt írták róla, hogy túl nagy, nem tud jól játszani a színpadon, akkor azt mondta, többet nem olvas kritikát, mert pontosan tudja, hogy jól játszik. Amikor néhány évig Angliában élt, elkezdett brit akcentussal beszélni. Ha a gyerekkoráról volt szó --- jó, ez az, amit nem tudhat az ember. De eléggé úgy tűnik nekem (itt), hogy az operában ma már nincs megkülönböztetés (ott). Emlékszem még Rudolf Bing, a Metropolitan igazgatójának visszaemlékezéseire, amikor azt mondta, ő csak egyszer emelte föl a szavát a szereposztás miatt, mert nem tartotta szerencsésnek, hogy egy bécsi, arisztokrata özvegynek két fehér és egy fekete gyereke legyen. (Nyilván A rózsalovagban.) Ma már ennek sem látom a nyomát. Az éneklés bizonyos fokig mégis tényszerű foglalkozás: vagy megvan az a magas C, vagy nincs. Amikor Jessye Norman azt kívánta, hogy olyan arányban legyenek színes bőrű énekesek egy előadásban, amilyenben a társadalomban, az nekem olyan, mintha azt kívánnám, hogy egy atlétikai világversenyen annyi fehér induljon száz méteren, ahány fekete.

Vagy hülyeség? Az opera tényleg a színpadi szegregáció utolsó fellegvára, ahová csak véletlenül jutott be egy Aida és egy Cso-cso-szán?    

Nem állítom, hogy bármiféle megfejtés a zsebemben volna Jessye Normannel kapcsolatban, hogy mi volt a titka, mitől volt olyan különleges, mitől volt jelenség, és hogyan tudta hordozni egy életen keresztül ezt a jelenség-mivoltot. szerettem a hangját, szerettem ezt az életnagyságnál nagyobb jellegét, mert mintha mégis ez volna az operahősök iránti rajongás lényege: a lépték. Hasonlítunk rájuk, csak ők olyan összemérhetetlenül nagyobbak, ami az indulatot, vagy inkább magát az életet jelenti. Akkor is nagyok, ha kicsik, akkor is, ha normálisak.

Ahogy az élet lezárultával próbálom összeszedni a nagy Jessye Norman szerepeket, igen, vannak ezek a Wagnerek, de egy idő után mégis feltűnő a klasszika jelenléte. Ha a saját kedvenceket kell mondani, akkor Dido és Iocasta, ha az életút nagy pillanatait, akkor Cassandra A trójaiakban, Ariadne Naxos szigetén, Alkésztisz, a szép Heléna, Médea, Phaedra. Mintha ez lett volna az ő világa, itt élt volna igazán ez a puha, soha ki nem élesedő hang, vagy a színpadi játéka itt lett volna igazán hatásos. Nem tudom, de hát mondtam előre, hogy nincs a zsebemben a megfejtés.

Amennyire tudom, Robert Browning egy verssel kapaszkodik erősen a magyar irodalomba, az Egy Galuppi-toccata cíművel. Ehhez is kellett Vas István, de hát volt, szerencsére, lefordította, végigrímelte, átélhetővé tette. Vagy talán eleve átélhető is volt ez a velencézés, a rejtélyes zeneszerző neve, akinek a műveit alapvetően nem ismerjük, azt meg végképp nem tudjuk, hogy melyik toccatáról van szó, ha egyáltalán szó van valamelyikről. Mert sok trükk van a versben, az egyik éppen ez, hogy úgy tesz, mintha nagyon is valóságos volna, én például csak nemrég (úgy egy hete) jöttem rá, hogy az elbeszélő, vagy lírai én nem azonos Browninggal. Hiszen azt mondja, el sem hagytam Angliát. Az eredetiben ez még jobban érthető: még soha el nem hagytam Angliát, mindaz, amit Velencéről mondok vagy álmodok, a képzeletem szüleménye.

Valaha, kezdő velencésként így is csodáltam a hangulatok erősségét, szerelmes urak és a szerelmük tárgyai asszonyok hallgatják a mestert, aki játszik, és a klavikord (arra rímel, hogy könnyű kard!) hangjában benne van élet és halál, percnyi boldogság és évezredek a föld alatt, ahol nem látni az eget, se Velence, sem Anglia egét. Ezt azért könnyű volt átérezni a szocialista Magyarországon, kék útlevéllel.

Nem ott vagyunk, és voltaképpen ezt akartam elmondani. Valaha azt éreztem, hogy milyen erős atmoszférateremtő ereje van Browningnak és Vas Istvánnak, ma arról szól a vers, mármint technikai értelemben, hogy közhelyekből is föl lehet építeni az égbe vivő tornyot. Hogy az Anglián kívül még soha nem járt ember turista-Velencéje, a Rialto (Shylock hídja), a paloták, karnevál (valamiért májusra helyezve), a szőke nők és a Galuppi zene tökéletes dobbantó. Repülünk, szállunk, elhagyjuk a leégett házban ciripelő tücsköt, és megérkezünk a végső tanulsághoz: Hűvösödik. Vénülök.

Elszörnyedek néha, hogy mennyire nehéz történelmi regényt írni. Mert egyfelől van a jó szándékú olvasó, aki másra sem vágyik, mint a kalandra, és valamiért hajlamos azt hinni, hogy több volt a kaland akkor, amikor még nem tudták lehúzni a vécét az emberek maguk után, hiszen nem is volt vécé. Ugyanez az olvasó hiába merül el készséggel a múlt mélységes mély gödrében, közben fölrezzen, ha azt olvassa, hogy Julius Caesar előtt lepereg élete filmje, vagy valami hasonlót. Nyilván van valami a történelmi regényben, amit jobban el lehet mondani, még akkor is, ha a tájékozott befogadó tudja, hogy mi lesz a nóta vége, Attilát el fogják temetni a folyó medrébe, de közben a szerzőnek állandóan ébernek kell lenni, folyton ellenőrizni kell a szavait: le lehet lőni íjjal egy repülő kerecsensólymot?

Batka Zoltán Vata fia című regényét olvasom, első regény, 11. századi történet. Az első fejezetben egy viharos éjszakán egy rejtélyes ember rohan éjszaka a királyi vár elhagyott kerengőiben, és erős a gyanúm, hogy azt nehezen tehette meg, mert a várnak nincsenek kerengői, a kolostornak is csak egy van, a belső kert fedett része, amelyben a szerzetesek úgy elmélkedhetnek, vagy egyáltalán: úgy közlekedhetnek, hogy nem veri őket az eső.

Még az sem biztos, hogy igazam van, de ahhoz ennyi is elég, hogy egy pillanatra elakadjak. Azért folytatom.

Tudnék néhány érvet felhozni Ahmed Szadavi Frankenstein Bagdadban című története ellen, hogy talán az anyag túl nagy neki, nem tud vele mit kezdeni, csak ötletként tűnik jónak. Annak tényleg jó, a bagdadi bombatámadások során leszakadt testrészeket összeszedegeti egy Hadi nevű ócskás, és összerak belőlük egy testet. Már csak lélek kell hozzá, de hát pont kóborló lélek ne lenne ott, ahol naponta halnak erőszakos halált az emberek? Lélek is van, szörny vagyis Rém is lesz belőle, aki elindul, és bosszút áll minden őt alkotó ártatlanért. De az egész egyre bonyolultabb lesz, egyrészt mert élők is vannak a környéken, másrészt már rég tudjuk, hogy nincs ártatlan és nincs bűnös, nem olyan könnyű igazságosan osztogatni a halált. Egész végig azt érzem, hogy a történet kicsúszott Ahmed Szadavi kezéből, az írói eszközei sem olyan fenomenálisak, bár ez utóbbiban sem lehet egészen biztos az olvasó, végül is kettős tükrözésben látja a szöveget, az angol fordítást fordították magyarra.

De a könyvben mégis ott van Bagdad, az igazi Bagdad, ahol Ahmed Szadavi tényleg él, látni a romos házakat vagy a régi fákat a robbanások helyszínén, tudjuk, hogy ott nem lehet élni, de mégis kell, mert valakinek el kell mondania, milyen ott egy nap, egy hét, egy hónap. Mintha tengeralattjáróból néznénk a fuldoklókat. Segíteni nem tudunk, de jó, ha tudjuk, hogy a mi levegőnk sem feltétlenül a végtelenségig tart.

Nem bántanak a túlságosan kézenfekvő megoldások: ha Velence, akkor vagy a Giocondát hallgatom, vagy Vivaldit. Most inkább Vivaldit, a holland csellista, Harriet Krijgh új lemezét, mert úgysem értem, miért nem játsszák többet ezeket a darabokat. Szegény csellisták, nagyon hamar a végére jutnak a repertoárjuknak és aztán azt a néhány darabot csiszolják, finomítják, ismétlik, és Vivaldi mintha nem is létezne, pedig ő legalább gondolt rájuk.

Persze Harriet Krijgh is csavarint egyet a dolgon, a csellóversenyek mellett a változatosság kedvéért játszik csellóra és hegedűre írt darabot is, aztán az egész lemez legvégére odatesz egy meglepetést, a Nisi Dominus kantáta egyik áriáját. Cum dederit – ez a szöveg kezdete, és fontosak a szavak. Van egy olyan zeneszerzői hasonlóság vagy rokonság, amiről én ugyan még nem olvastam, de újra és újra meglep, hogy nem olvasok róla: Vivaldi és Rossini egymáshoz közelisége. Mindkettő döbbenetesen termékeny, könnyen komponál, sikeres az életben, de még megérik, hogy kimennek a divatból. Mindkettővel mostohán bánt el az utókor, a sok remekműből csak keveset játszanak, és mindkettőre azt mondják: túl felszínes. Ostobaság, ha más példát nem tudnék fölhozni Vivaldi védelmében, a Cum dederit is megtenné.

Tény, hogy az egyházi szöveg megzenésítésében is van köztük hasonlóság: mindketten mintha egy-egy vezérszót választanának ki a versből, és ahhoz igazítanák a zene jellegét. Ezért szokás háborogni Rossini Stabat materét hallva, és ez teszi varázsossá ezt a Vivaldi-áriát. Mert itt a zsoltáros azt mondja az Úrról, hogy “akiket szeret, ő azokat elhalmozza, jóllehet alszanak”. Ez az “alszanak” Vivaldinál a vezérszó, a kíséret ezért ólmos, bágyadt, zizegős, és fölötte a dallam olyan ártatlan, amilyen csak egy alvó ember lehet.

Gondolkodtam, kivel mutassam, amit mutatni lehet, Harriet Krijgh is fent van az interneten, Jaroussky élőben és stúdiófelvételen, de ezt az ártatlanságot és angyaliságot talán Andreas Scholl tudja a legjobban.

Ez egy régi élmény, a könyv maga nem is érdekes, mármint hogy melyik regényt olvastam, mert nem szerettem annyira. De olvastam, reggelől estig. Közben tudtam, hogy a tengerparton vagyok, nem borult el az agyam, és mégis, amikor felnéztem a nyugágyból, házak álltak előttem. Egy pillanatra, de elég hosszú, mondjuk öt-tíz másodperces pillanatra nem értettem, mi történt. Aztán rájöttem, hogy olvasás közben azért követtem a napot, fordítottam a nyugszéken, így délutánra már háttal ültem a víznek, és fölnézve a tengerparti szállodasort láttam. De eltartott egy ideig, amíg ezt megfejtettem, és akkor tényleg a bőrömön tapasztalhattam, hogy mit is jelent az, hogy az olvasás elvisz olyan helyekre, ahol nem jártam, az időmúlás miatt nem is járhatok, vagy eszemben sincs járni.

Most eléggé hasonló a probléma. A tenger ugyanaz, a könyv más, nagyon szerethető, Joseph Conrad: A sötétség mélye. Már eleve a szöveg is két helyre visz, hiszen ezt használta alapanyagként Francis Ford Coppola az Apokalipszis, mosthoz. Conradnál elefántcsontkereskedők szerepelnek, és Afrikában játszódik a történet, Coppolánál Vietnám és Kambodzsa a helyszín, és katonák keresik egymást. De ugyanaz történik, még a keresett kopasznak a neve is ugyanaz, Kurtz. És nagyon jó belebújni a könyvbe, de mégis: nem lehetne, hogy ne vigyen el sehová? Hogy ott legyek, ahol vagyok, és épp a tengerparton olvassak?