Az a kérdés, hogy van-e Hofi-kérdés. Már hogy volna? Hofi Géza a 20. század legnagyobb, vagy várjunk, volt azért egy Karinthy is, volt egy Rejtő is, akkor a 20. század második felének legnagyobb humoristája, szerző, előadó, egyedi jelenség, sem utódja, sem boldog őse senkinek. Egyszer volt. És ha odaültetik Bödőcs Tibort a Margó Fesztiválon, mint valami utódot, akkor még jobban érződik, hogy egyszer volt, és sem utódja. 

Nem kell ezt bolygatni. Csakhogy bolygatják, a Corvina kiadott egy Hofi-kötetet, Hofi-szövegekkel, és esküsznek rá, hogy megállja a helyét Hofi nélkül is, amire én látatlanban meg azt mondom, hogy nem hiszem. Azért nem hiszem, amit a kötet szerkesztője, Király Levente mond, hogy odaadta kipróbálásra másoknak, és mind azt mondják, hogy mennyire jó, és mennyire csodálatos érzés, hogy olvasás közben Hofi hangját hallják. Pont erre gondoltam én is. Hogy az elégedett olvasók ezt nem új szövegként élik át, hanem fölidézi nekik a régi időket, amikor először-másodszor-akárhányadszor hallották a poénokat, a fölvezetéseket. Hofi szól, csak nem beszél. 

Persze, ez nem válaszolja meg a föl sem tett kérdést, hogy ki is volt ez az ember. Mennyire és mikortól volt jelmez a svájci sapka, vagy hogy miért is fordulhat elő, hogy az ember rossz helyre kattint, és hirtelen briliánsan előadott, de mégis cigányozós viccekbe botlik. Ha meg jól kattint, akkor muszáj röhögni. "Van, tessék elképzelni, nem mondanám, de van olyan, hogy katonai Trabant. Egy ilyennel támadni, te jó ég... Különben jó, rendben van, támadni. Na de egy ilyennel menekülni... "

Ebben azért elég sok van a világból, amelyben felnőttünk, éltünk, meghaltunk. És az ember nem tud mást mondani, mint hogy áldja meg a Jóisten azt, aki segített felnőni, élni, meghalni. Aki arra áldozta az életét, hogy megnevettessen másokat. Áldja meg a Jóisten Hofi Gézát. Egye fene, áldja meg Bödőcs Tibort is, és mindenkit, aki köztük van. 

Ha valamit megszüntethetnék a kulturális újságírásban, az a bennfenteskedés volna. Megmondom, mire gondolok. Például az Origón van Ókovács Szilveszternek egy sorozata, leveleket ír Tatjána nénjének (mármint nem Tatjána nénikéjének, hanem az ő saját Tatjána nénjének). Szerintem önmagában is jó gondolat, hogy egy írni tudó operaigazgató rendszeresen megosztja a gondjait és gondolatait az általa igazgatott színházzal vagy a bemutatott művekkel kapcsolatban, miért kellene megvárni, amíg emlékiratok lesznek belőlük. Két levéllel ezelőtt a Carmina buranáról szólva ugyan Ókovács Szilveszter összetévesztette Erószt és Vénuszt, ami nem tesz nagyon jó benyomást, de csak az nem hibázik, ki nem dolgozik, nem erről akarok beszélni. A legutóbbi levél témája még mindig a Carmina burana volt, de ezúttal kifejezetten személyes, énekesmúlti szempontból, mikor énekelte, milyen volt, mik a nehézségek. És sztorik, jópofa történetek, beleröpült egy bogár az énekesnő dekoltázsába, vagy korán indították a tűzijátékot, vicces az egész, mindenkinek csak ajánlani tudom. Csakhogy miközben mennek a sztorik, sokat emleget egy tenort, aki a mestere volt a Zeneakadémián, hogy ő hogy reagált, mit mondott félhangosan a pódiumon, hogyan nyomta agyon a botjával a dekoltázsból kiesett bogarat. Mindent megír róla, csak a nevét nem.  

Fogalmam sincs arról, miért kell így beszélni róla. Nem ír semmi sértőt, aki járt koncertre húsz-harminc-negyven éve, az tudja, hogy Keönch Boldizsárról van szó, aki nem járt, az nem érti, miért titkos a néhai tenor neve. Hogy fokozódjon a rejtély ugyanebben a levélsorozatban írt Ókovács nekrológot Keönch Boldizsárról, amelyben (még jó) a név elhangzik, szóval az sincs, hogy fogadalmat tett volna egy rosszabb érdemjegy után, ő ennek az embernek az életben nem írja le a nevét. 

Nem tudom, hogy ez volna-e a cél, de csak a rejtélyeskedés marad. Elég információt adni valakiről, hogy semmi rejtélyes ne maradjon, mégis úgy tenni, mintha csak az igazán beavatottak érthetnék, hogy miről van szó. Amiből, rossz esetben, az sülhet ki, hogy épp azok nem olvassák el a cikket, akiket meg kellene nyerni egy ilyen sztorigyűjteménnyel, nézd, milyen klassz dolog a klasszikus zene, csupa vicces dolog történik, miközben emberek megszakadnak azért, hogy kipasszírozzanak magukból egy magas hangot. 

Azért ez így elég nagy hülyeség. 

Ezt a képet még a nyáron készítettem Párizsban. Egy zebra melletti átkelésjelzőre írták a vidám firkálók, hogy nyomd meg a gombot, ha semlegesíteni akarod a benned lévő homofóbiát. Szmájli, meg minden, és az ember nem hitte volna, hogy ez komoly lehet. Homofóbia Párizsban? Ahogy bicikliztem a városban, egyes kerületek vagy környékek kifejezetten homofilnek tűntek, lengtek a szivárványszínű zászlók az ablakokban, és a gyalogátkelőket is szivárványszínű csíkok keretezték. Miért bántana itt bárki bárkit? Nem arról van szó, hogy az emberben benne marad a szorongás, ha valaha üldözték vagy megvetették, akkor azt nem felejti, és önmagát is figyelmezteti, hogy vigyázz, mert bármikor fordulhat a kerék? 

Sajnos nem. Néhány napja egy étteremből kilépve Guillaume Mélanie-t, egy ismert homoszexuális érdekvédő iroda vezetőjét (civilben színész, rendező) szó nélkül arcon ütötték, ömlött a vér,eltört az orra. Keresik a tettes vagy megtalálták, az tulajdonképpen mindegy is, az ütést nem teszi meg nem történtté. El nem tudom képzelni, miért tartja valaki az ilyesmit nagy hőstettnek, vagy hogy mit képzel. Mint a kiváló magyar vígjátékban, a Coming outban, arra gondolnak, hogy egy fejre mért erős ütéstől ki lehet gyógyulni a homoszexualitásból. Vagy ez valami büntetés? De mit büntetnek vele? Viszolygás, ami tetteket követel? 

Nem tudom, de az a mosolygó piros gomb már nem olyan vidám.  

Van egy furcsa lábjegyzetem az egészhez. Ahogy Guillaume Mélanie fényképeit néztem, hirtelen az lett a benyomásom, hogy ezt az arcot már láttam. Aztán az is eszembe jutott, hogy hol. A Szajna-parton üldögéltem, néztem, amit ilyenkor szokás, dinnyehéj helyett a városnéző hajókat, egymás ölébe dőlő szerelmespárokat, félmeztelen filozófusokat. És ott ült egy pár, két férfi, egy rasztahajú meg egy kopasz, szakállas. Az utóbbi iszonyatosan feldobva mesélt, nevetett, kicsit táncolt ültő helyében és fejhangon énekelt hozzá. Oda is sütöttem a fényképezőgépet. Nem tudom eldönteni a kép alapján, hogy tényleg ő az, de fogadjuk el, hogy ő. 

Nem is esik nagyon nehezemre bevallani, hogy rokonszenvezek Az első emberrel. A filmmel. Meg Ryan Goslinggal, aki azért komolyan veendő színművész, ahogy még a szempillájával is játszik. Meg hogy szuperhősös film, de a szuperhős nagyon is törékeny, nem üt, nem rúg, egy menő beszólása sincs, leszámítva azt, amit már mindannyian ismerünk, hogy kis lépés egy embernek stb. Attól persze még nagyon hosszú a film, és nagy hányadában rettenetes hanghatások közepette rázzák a kamerát. És még a hanghatásokat sem mindig értem, szerintem a Holdon beindított rakétáknak nem kellene megszólalniuk, hogy durr, mert nincs, ami vigye a hangot. 

Nem lesz elementáris a hatása. Olyasmi nem történhet meg vele, mint a Jurassic Park esetében, hogy előtte a gyerekek jó, ha meg tudták különböztetni a brontosaurust a tyrannosaurustól, most meg a kis unokaöcsém olyan saurusra végződő neveket mond, amilyenekről nem is hallottam. Nem akarnak majd űrhajósnak menni a gyerekek. Mintha ez most nem volna aktuális, győztek a szkeptikusok, akik inkább a földi problémákat szeretnék megoldani, és nem idegen égitesteket tapodni. (Egy eredeti bejátszáson szerepel Vonnegut is a filmben, épp azt mondja, hogy jobban örülne egy élhető New Yorknak, mint a holdkirándulásnak.) Hősnek lenni nagy kiszúrás. Ha ez tanulság, akkor ez a tanulság. 

Mindig érdekelt, hogy akik hivatásszerűen, mondhatni kényszerből hallgatnak zenét, vajon élvezik-e, esetleg azért választották ezt a foglalkozást, mert zenét akartak hallgatni, de nem engedhették meg maguknak a drága jegyeket. Nem, nem az újságírókra és zenekritikusokra gondolok, hanem a jegyszedőkre. Tudniillik meghalt egy híres jegyszedő, Alfred Hubay, napra pontosan hetvenöt évvel azután, hogy először tépte el a vendégek jegyét a Metropolitanben, 1943 október 3-án. 

Hubay nem tud róla, hogy bárki lett volna a családjában, akit érdekelt volna a klasszikus zene (így feltehetően nem volt rokona Hubay Jenőnek), az ismerőseit és barátait is hidegen hagyták a szimfóniák, ő maga vásárolt néhány lemezt, de a nagy sokk akkor érte, amikor megnézte a Búcsú a fegyverektőlt, és, ahogy illik egy tizennyolc éves, érzékeny fiatalember esetében, bőgve hagyta el a mozit. Csak ő nem az elhunyt Helen Hayes vagy a túlélő Gary Cooper miatt sírt, hanem a zenétől. Később mondták meg neki, hogy az egy operából való. Melyik operából? A Trisztán és Izoldából. Így aztán az ifjú Alfred levelet írt a színháznak, hogy lehetne-e ott jegyszedő. Néhány héttel később megkapta a választ: lehet. Az első koncerten a doni kozákok énekeltek, de nagyon hamar beütött a nagybetűs opera: Ezio Pinza énekelte a Borisz Godunovot olaszul, Széll György vezényelt. Körbecsodálkoznánk ma bárkit, aki elmesélné, hogy látott egy ilyen előadást. Alfred Hubay nyolcszor látta. 

Annyira bevált a munka, hogy bár otthon megígérte, csupán egy hétig marad, egész aktív életét a Metropolitanben töltötte. Ami két házat is jelent, a régi Metet és az új színházat a Lincoln Centerben. Előbb a családi páholysornál ügyelt, hogy a ravasz családok nehogy leszökjenek a drágább helyekre, aztán volt nézőtéri felügyelő, vezette a jegyirodát, és máig emlegetik, hogy mennyire pontosan meg tudta jósolni az esti vendégek számát. De hát mindent bekalkulált, nem csak a művet, az előadókat, az eladott bérleteket, de az időjárást is. Ilyesmire egy vacak számítógép nem képes. 1987-ben vonult vissza, 2005-ig még alkalmazták tanácsadóként. Közben egy halom operai alapítványnál segédkezett, énekversenyek zsűrijében is ült, mert hát odavolt a munkájáért, és megtanulta az idők során, ki jó, ki rossz, kiben mennyi a lehetőség és a távlat. Szóval egy jegyszedő biztosan szerette az operát. Talán a többi is. 

Firenzében, a Santa Maria Novellában van a híres Masaccio-freskó, a Szentháromság a két donátorral. A kép alján egy csontváz fekszik a márvány szarkofágon, és fölötte felirat: olyan voltam, mint ti, olyanok lesztek, mint én. Nagy karriert futott be a mondás, nem is tudom, honnét származik, talán Masacciónál is régebbi, a Széchenyi-mauzóleumban is van egy változata, voltunk, mint ti, lesztek, mint mi, por és hamu. A nagy karrier ellenére sem számítottam erre a találkozásra. 

Úgy tudom, Tominak hívják a felírat tulajdonosát, és azt is lehet tudni róla, hogy neki volt a világon a leghosszabb ideig eltörve a keze. Nem akarok viccelődni más nyomorúságán, egyszerűen volt neki egy kellék gipsze, amit föl tudott tenni, amikor leült a kőre. Évekig használta, aztán eltűnt. Nem a gipsz, az egész ember, és hát tudni szoktuk, hogy ez mit jelent. Így aztán meglehetősen örültem a nem várt vagy nem is remélt viszontlátásnak, bár Tomi némi lemondással a hangjában mondta, mi volt az eltűnés oka: májzsugor. Valamit valamiért, mondtam nem túl okosan, de hát néha tudja az ember, hogy mondania kell valamit, csak azt nem, hogy mit. Talán jobb, mint az, hogy Masaccio, meg az elmúlt hatszáz év. . 

Tegnap volt Leonard Bernstein halálának az évfordulója, huszonnyolcadik, nem épp olyan szép, kerek szám (már ha a kereken a nullákat értjük), mint a születése óta eltelt száz év, másfelől a halál mintha érdekesebb volna. Az emberek egyformán születnek, vérben és mocsokban, de a legtöbbnek megadatik a saját halál, amiről Rilke beszélt (igaz, épp úgy, hogy a legtöbbnek nem adatik meg). Mindenesetre ez a pillanat gyerekkorom óta foglalkoztat, vajon van-e egy másodperc, amikor a haldokló már átlát, de még itt van, onnét tud visszaszólni, hogy mit lát. Nyilván butaság, hiszen egy haláltechnikai problémának köszönhetően akarunk megtudni valamit onnét vagy odaátról, de azóta látom, hogy nem csak engem foglalkoztat. Hogy mást ne mondjak Kosztolányit is, a Néró, a véres költőben ott ülnek a tanítványok a fürdőkád szélén, a haldokló Seneca mellett, hogy mondja már meg, most milyen, most milyen. Más, egészen más, ennyit tud mondani Seneca. 

Persze már gyerekként is bíztam, talán túlságosan is az írókban, így azt is tudom, hogy Oglu aga, a koppányi mit mondott, amikor elszállt belőle a lélek: Allah, de sötét lett. Szóval sötét, csak azt nem tudja az ember, hogy mindenkinek sötét, vagy csak a muzulmánoknak. Bár Goethe is több fényre vágyott. 

Bernstein utolsó szavaiban nincs szó világosságról és sötétségről. Egy kérdés hangzott el, mondhatni,  megválaszolatlan kérdés. Mikor az utolsó injekciót beadta neki az orvos, Bernstein teste hirtelen görcsbe rándult, ő pedig azt kérdezte: mi ez? 

Biztos nem a nosztalgia ráncigált el a fülemnél vagy egyéb testrészemnél fogva a Neoton-koncertre, mert nincs mire emlékeznem: életemben először voltam ilyenen. Ennek ellenére nem akarom az ártatlanságomat sem bizonygatni, azt képzeltem, nem tudom, miért, hogy ez jó koncert lesz, és jó koncert lett. Nem teljes Neoton Família, mert nem is lehet teljes, Jakab György meghalt, van, aki komolyan vette a visszavonulást, van, akivel komolyan vetették, maradtak hárman a meghatározó arcokból, Csepregi Éva, Végvári Ádám és Baracs János, elnyomták, elfújták a nagy slágereket, meg, kissé meggondolatlanul egy ABBA-blokkot is, amitől épp az ideálisnál tíz perccel hosszabb lett a fellépés, de hát biztosan nem vagyok elég nagy rajongó. 

Azért nem sok kellett hozzá, hogy azzá váljak, mert az egész koncertben volt valami természetesség, szórakoztatni jöttünk, és nem azért, hogy tisztázzuk a múltat, vagy prédikációt tartsunk. A közönség ennek megfelelően betegre táncolta magát, közben fölvette a pillanatnyi állapotát is okostelefonnal, megosztotta a facebookon, jaj, de jól érezzük magunkat, Hát mit csináljanak, ha tényleg jól érzik magukat. A show-ban benne volt az elvárható, talán több is annál, fényvarázs, lézer, lángszórás. a hangok fáradtak, de fölismerhetőek, a dalok maguk nem akarnak többnek látszani önmaguknál, földolgozzák egy épeszű Neoton-rajongó élményeit, szerelem, szakítás, elvágyódás. Így éltünk. Visszajönnek a nyolcvanas évek, én is kicsit úgy érzem magam, mint aki sötétben kezdett el smárolni valakivel, de közben felgyújtották a villanyt. Ki kell nyitni a szemet, és remélni, hogy nem nagyon ronda. És igen: nem nagyon ronda. 

Nagy az anyag. Kíváncsi voltam, mivel lehet ezt elkezdeni. Mert hogy mivel fejezik be, arra volt egy tippem, a Holnap hajnalig néhány éve a legjobb magyar dalnak választódott, és búcsúnak is alkalmas. A kezdés ravaszabb volt, mert nagy lézerezés és slágerfoszlányok után a Halley-t énekelték. Mondjuk az már a nyolcvanas évek óta bennem volt, hogy egyszer elmondjam: nem "héli" a helyes kiejtés, hanem "heli", de emiatt már ne változtassanak. Egyébként ez is jó kezdés, az üstökös 1986-ban volt legutóbb látható, és ahogy Csepregi Éva elmondta, reméli, hogy mire legközelebb jön, még mindig énekelnek Neoton-dalokat. A koncert alapján még az is lehet, hogy igaza van, nincs olyan messze az a 2061. 

Webber! Hány foga van? Hetven!

Tényleg csodálom a művészekben azt a különleges érzéket, ami alapján tudják, hogy mit igen és mit nem. Például ezt nem, nem kell jönni a budapesti ünneplésre, a Puskás Arénába, pont elég egy levél, kedves Tamás, épp két művön dolgozom egyszerre, nem akarok kizökkenni, sok sikert a születésnapomhoz. Nincs botrány vagy valami, csak egyszerűen ez nem éri meg, nem ér meg semmit, mert bizonyos arányváltások másféle munkával járnak, arra viszont nem volt ember. Hogy is mondjam. Tudom, hogy a törpecickány az elefánt közeli rokona, de ha egy cickányt ezerszeresére növesztünk, attól még nem lesz belőle elefánt. Ha már az Arénában ünneplik Webbert, akkor nem elég, hogy egy színházban rokonszenves show-t a nagy színpadon énekelnek el, és van két kivetítő, amelyen az énekes mellett rejtélyes módon a magyar szöveg is elolvasható. Nem nagy bizalom ez a saját művészek szövegmondását illetően, de nem ezen múlik. Azon múlik, ami nincs, a nagy léptékű gondolkodáson és az ennek megfelelő színrevitelen. Tessék befektetni. Vagy maradni otthon, és tíz előadásban ünnepelni a zeneszerzőt. De az ne legyen, hogy kilométerekről kell nézni azt, hogy Jézus Krisztus lejön a lépcsőn, és dalra fakad. 

A musicalközönség, úgy látom, nagyon megértő, könnyen hevül, nem kapja föl azon a vizet, hogy az Evitából a Buenos Airest olyan kislány énekli, akinek annyi mélysége sincs, hogy legalább mikrofonon keresztül hallani lehessen, megbocsájtották az Óbudai Danubia felkészültségét, mindenféle súlytalanságokat és technikai bakikat. Végül is: ők akarták, Webbert akarták, nem búsulni jöttek. Tényleg jó közönség, kitört a lelkesedés, amikor a műsorvezető Nagy Sándornak megszólalt a mikrofonja, pedig ez nem tűnik olyan nagy extrának. Szegény halkan motyogott eleinte, és senki nem sejtette, hogy addig jó, amíg nem lehet érteni, mit beszél, mert aztán ezzel az elmésséggel zárta a gondolatait, hogy "hölgyeim és uraim, én úgy gondolom, hogy - jó szórakozást kívánok." Remélem, nem sokáig kellett ezen gondolkodnia. Aztán jöttek a dalok, ismerősök és kevésbé ismerősek, és az ember azt gondolta, hogy még egy tanulsággal gyarapodott. Eddig azt hitte, ezt nem lehet elrontani.  

Mindjárt eljátsszák a Müpában Bernstein Candide című művét, amivel kapcsolatban semmi felelősséget nem vállalok, egyszerűen a ténynek örülök, hogy megpróbálják. Kellett hozzá a Bernstein-évforduló, és tartok tőle, hogy ez már csak ilyen évfordulós előadás lesz, amint nem fordul az év, Candide megy vissza a félhomályba, van is meg nincs is. A művel kapcsolatban azt szokás mondani, hogy Bernstein egyetlen komoly bukása, bár nem az egyetlen, és talán nem is annyira komoly. Tény, hogy nem engedte el könnyen a szerző,  élete végén átdolgozta, újra előadta, javult is a darab, de nem ezt a változatot fogják játszani. Az is tény, hogy a Candide maga nem nagyon kínálja magát a színpadnak, könyves őrület, halottak feltámadnak, nőknek levágják a fél fenekét benne, száguldanak a könyvlapokon, bejárják a világot, hogy megcáfolják azt, amit kevesen hisznek. ez a világ a lehetséges világok legjobbika. De ahogy tegnap László Boldizsár az Óbudai Társaskörben énekelte Candide dalát (vagy áriáját), szépen, türelmesen, jó kis magasságokkal, az jutott hirtelen az eszembe, hogy minden a címkén múlik. A műfaji megjelölésen. Tragédiának nézed? Nézd legott komédiának, s múlattatni fog. Madáchot Bernsteinre alkalmazva: musicalnek nézed? Nézd legott kortárs operának, és nem csak mulattat, de rögtön sikerré fordul a bukás. Kilencvenegy előadás? Mert ennyi volt a Candide esetében a bukás. Puccini óta ki dicsekedhet ilyen sorozattal?