Van egy viszonylag közkeletű vélekedés Mozartról és a nemek viszonyáról.  Nem tökéletesen igaz, sajnos, pedig jó volna. Eszerint Mozart nagyon kegyetlen a nőkkel szemben, ha operaáriát ír, magasságok, mélységek, fürgeségek, minden, ami nehéz, amitől ki lehet borulni, a férfiakhoz viszont kegyes, kellemes áriákat ír nekik, gyógyítja a torkot, pihenteti a hangszálakat, tökéletesíti a technikát. 

Ami az állítás első felét illeti, könnyű rá bizonyítékot találni, és nem csak az Éj királynője sikoltozásait. Itt van például A Titus kegyelméből Vitellia áriája, Non piu di fiori. Életem egyik nagy énekesi élménye volt, amikor Susan Graham adta elő a Zeneakadémián. Életem egyik kis énekesi élménye most, az új lemezen, ugyanez az ária a lett szopránnal, Marina Rebekával, amikor az ember nem tudja, hogy tényleg, miért énekli, ha nem tudja. Nem szégyen, igazán jól csak nagyon kevesen tudják, bár a szereposztók helyében persze megkerestem volna a nagyon kevesek egyikét.  

Persze az egész valahogy sokkal bonyolultabb. Akció, Rolando Villazón főszereplésével, ő találta ki, hogy a karrierje végén (vagy azon is túl) elénekli a nagy Mozart-szerepeket. Volt mostanában nálunk, és elég meggyőző volt abban a kérdésben, hogy vajon lehet-e hang nélkül énekelni, lehet-e rozzant orgánummal kifejezőnek lenni, élményt adni. Neki sikerült. De lemezen mégis minden más, nincs varázs, játék, súly, személyiség, csak a hang van. Vagy épp nincs. Érzékelem a koncepciót, a boldogtalan császárt, aki mindenkihez rendes, csak hozzá nem rendes senki, az egyik választottja mást szeret, a másik meg akarja öletni, de vele nem csellózik ki az élet, mindenkinek megbocsát. Nyilván az volna a korrekt hallgatói hozzáállás, ha az ember neki is megbocsátana, de ezen a szörnyű, orron át vezérelt nyekergésen nem tudom túltenni magam. Vele búsulok, ha az elég. Általa vonom le a tanulságot, hogy Mozart nem gyógyít. A lelket persze, de a hangot nem. 

Megjegyzem, Villazón is levonta a tanulságot, a Mozart-sorozat utolsó darabjában, A varázsfuvolában már bariton lesz, Papagenót énekli. Még az is lehet, hogy jó lesz. 

Az nyilván más koncerteken is megesik, hogy valakit fölhívnak a színpadra, a kezében lefelé fordított virág. Kb. ki lehet találni, mi fog történni, a valaki (egyébként Szentgyörgyi Rolandnak hívják) azt mondja, Kati, gyere föl légyszíves. Kati fölmegy, Roland azt mondja, hogy boldog születésnapot, aztán azt, hogy úgyis elég régóta vagyunk együtt, és szeretném, ha ez így is maradna. Igen, igen, letérdel, megkéri a lány kezét, aztán egy szám erejéig még ott is maradnak a pódiumon, közelről nézhetik  az együttest, rendben van. 

De olyat még nem láttam, hogy sztárvendég gyanánt az internetes jelentkezőkből sorsolnak. Három marad, és, mivel az Állatkertben vagyunk, egy kicsit horror, ami kezdődik, egy karon ülő héja elé tesznek egy tálcán három borítékot. A borítékon három (feltehetően és remélhetően) döglött egér, és amelyiket a héja választja, annak a borítékja a nyerő. Nyilván az Állatkert dolgozói nem számoltak az egerek barátaival, mikor ezt a sorsolási módot kitalálták. Utána minden felhőtlen,a nyertes bizonyos Bajkai Kati, de ő nem egyedül jön sztárvendégnek, hanem hoz magával két testvért, és együtt éneklik el a Bye-bye Szását, egyszerre hiperidétlenek és szuperbájosak, én meg újra értem magam, hogy ezer egyéb ok mellé mi az az ezeregyedik, ami miatt Pa-dö-dőt kell nézni minden nyáron.   

Viszont ha már ily közel kerültünk az oroszokhoz (már hogy Szása), némi fejleményről tudok beszámolni a tegnapelőtti bejegyzés, Rimbaud ügyében. Egyrészt valaki küldött egy francia oldalt, amely igazolja, hogy a ponton valóban börtönhajót is jelentett a 19. századi franciában, másvalaki meg átküldte a Részeg hajó orosz fordítását, és abban Nabokov egyértelműen hídról beszél. A rejtély tehát nem oldódott meg, csak azt lehet tudni, hogy akármi is nézi a részeg hajót, szörnyűek a szemei. 

Nem tudok, de nem is akarok úgy tenni, mint akit hidegen hagy az új Mission: Impossible körüli hír, előzetes, beharangozó, így készült-film. Vagy akár maga a film. Remélem, nem fog egy szép nap kiderülni, hogy nem is tört el Tom Cruise bokája, és igaznak bizonyul, hogy szó szerint életét meg vérét adja a mi szórakozásunkért, épp olyan nagy hős, mint akit játszik, csak nem a világot menti meg, hanem az unalomtól szabadítja meg a tömegeket. Elhiszem, ha kell, hogy az ügy érdekében megtanult helikoptert vezetni, ejtőernyővel ugrik százszor, versenyt fut az idővel, hogy még jöhessen újabb és újabb folytatás. Mondjuk, mint afféle okos és nehezen átverhető magyar versenyzőnek, nekem is eszembe jut Görbe Nóra, aki a Linda című sorozat kapcsán mondta, hogy ő volt az, aki beleműugrott a medencébe, amíg a helyette ugró bajnoknő nem szólt, hogy álljon már meg a menet, azért a csobbanásért ő éveken át edzette magát.

Ennek ellenére nem ellenségeskedésből, inkább rokonszenvből mondom, hogy azért másképp is lehet javítani egy kicsit a filmen. Mondjuk úgy, hogy szellemi téren. Mert ha ennek az Utóhatás című epizódnak az utóhatását nézem, olyan vagyok, mint akinek el kell újra magyarázni a krimit, ez azért volt, mert az meg azért. De ki a gyilkos, és miért? A legegyszerűbb dolgokat sem értem. Mondjuk, van egy manifesztum a történetben, és a film során hárman is azt állítják, hogy azt ők írták. És sátáni arcokat vágnak hozzá. Közös munka? Vagy ez valami hiúsági kérdés a sötét oldalon? Aztán van egy alaptétel, hogy a főhős rendes ember, mert kétes helyzetben inkább az embereit választotta, nem engedte lelőni a nagydarab kollégát, viszont így elvitték a gonoszok magukkal a plutóniumot. Rendben, de ha engedi lelőni a nagydarabot, akkor a plutóniumot talán otthagyták volna, mint afféle gonoszok, akik beérik napi egy gonosztettel, és ha az megvan, akkor köszönik szépen, már állnak is tovább? 

Nem csak kenyérrel él az ember, nem csak akcióból áll az akciófilm, és ha valóban éveken át mást sem csináltak az alkotók, mint a jeleneteken törték a fejüket, akkor azért fölbérelhetnének valakit, aki meg éveken át valami követhető és értelmes történeten agyal. Luxusnak látszik, de hátha nem fölösleges.  

Párizsban, a Saint Sulpice mellett egy kis utcában a falra föl van írva, szépen formált betűkkel Rimbaud verse, A részeg hajó. Egy holland ötlete volt, 2012-ben, hogy emlékezzenek meg a versről, valószínűleg itt olvasta föl először a költő a barátainak egy kocsmában. Szépen halad a szöveg, fentről lefelé, viszont jobbról balra követik egymást a szakaszok, azt is megmagyarázzák, miért: a szél errefelé fúj az utcában. Nem mintha ez feltétlenül szempont volna olyan vers esetében, amelyben a vitorláitól mentes, tengervíztől részeg vízi jármű beszél, de azért ez is egy gondolat. 

Persze, az ember, már az átlagos Rimbaud-rajongó azért végig nem ismeri a verset, sem a magyar fordítást, mégiscsak száz sor, de az elejét könnyű megjegyezni, Hogy jöttem lefelé, egykedvű vén vizek folyásán. A sor vége a folyásán szó előtt van, ez már Tóth Árpád fogása, hogy az első sort épp így folyatja át a másodikba, Rimbaud maga itt nem trükközik. És a vége olyan, hogy belemászik az ember agyába, az enyémbe legalábbis belemászott néhány évtizeddel ezelőtt, mert soha nem memorizáltam, mégis el tudom mondani magamban: 

Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja,

Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,

S jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét únja,

S hogy hidak vad szeme bámuljon rá bután... 

Kicsit sok az a két s a két utolsó sor elején, de annak formai oka van, ni... ni van az eredetiben, sem... sem, ebből maradt ide a két s. Így is olyan, mint valami magányosok indulója, meg nem értett legények és leányok, kapaszkodjatok Arthur bácsiba, aki,persze soha nem volt bácsi, amikor ezt írta, akkor aztán végképp nem, csak tizenhat éves. Hogy is van ez franciául? Bámulom a falat. 

Furcsa, azt írja, hogy les yeux horribles, rémületes szemek, az mondjuk nem buta feltétlenül, de a rím így tökéletes magyarul. De azt is írja, hogy ponton, ami nyilván annyit jelent, hogy ponton, pontonhíd, vagy hajódaru.Nincs vele semmi baj, csak pont a kép nem olyan egyértelmű így, a hajóhídnál pont az a rémületes, sötét üreget nem látja az ember, mint a rendes hidaknál, azt a sötét árkádot, baljós ívet. 

Pár órával később, az egyik múzeumi boltban ott van egy angol nyelvű Rimbaud-kötet, gondoltam, megkeresem, mit mond az angol változat, és legnagyobb meglepetésemre azt írja, hogy prison boat, a pontont börtönhajónak fordítják, még meg is van csillagozva a szó, és magyarázatként az van a lap alján, hogy Rimbaud 1871-ben sok ilyet láthatott, a Párizsi Kommün után ilyesmikbe zárták az elfogott kommünárokat. Próbáltam otthon szótárban utánanézni, de az internetes változatok nem ismerik a pontonnak ezt a jelentését. Viszont egy másik angol fordítás a hulk szót használja, ami ugyancsak börtönhajót (is) jelent. Lackfi János Tóth Árpádénál szöveghívebb magyar változata egyszerűen pontont ír, nyilván ponton értelemmel, és nem börtönhajóként. Megnéztem a német változatot, Paul Celan hidakat mond, mint Tóth Árpád. Ügydöntő lehetne esetleg Nabokov, aki az orosz fordítást készítette, és minden felsorolt nyelven kiválóan beszélt (a magyart leszámítva), de az internethasználati képességeim csekélyek ahhoz, hogy megtaláljam a cirill betűs változatot. 

Most hát ránk marad az eldöntetlen kérdés: ki érti jobban Rimbaud-t? Mi vagy az angolok?  

A Musée d'Orsay azon múzeumok közé tartozik, ahol teljesen fölösleges időszaki kiállításokat tartani, már ha a múzeumok rendeltetését abban látjuk, hogy minél több embert csábítsanak be magukhoz. Be vannak csábulva, ha épp nincs száz méteres sor, akkor is érzi az ember, hogy ez csak véletlen, hiszen ott vannak a bejárat előtt ezek a szalagkordonok, amelyek cikk-cakkba állítják a pályaudvarból lett múzeumba betérni vágyókat, Érezd magad szerencsés kiválasztottnak, hogy egyáltalán bejutsz. Megdolgoztál érte, irány a klotyó vagy a büfé, pihenj, a küldetés teljesítve. 

Persze: ki mondja, hogy a múzeumok célja a becsábítás? Így aztán itt is vannak időszakik, az egyik most épp a festett szobrokat mutatja be, nagy dolgokat nagy művészektől, Degas is van, Gauguin is van. És kisebb nevű művészek is vannak, akik előtt az ember azon elmélkedik, mennyire jó is, hogy alapvetően leszokott az emberiség a szobrok színezésről, megmarad a bronz és a márvány absztrakciója, nem embert látsz, hanem műtárgyat, ne ijedj meg.  Tudom, ez oda-vissza menő játék, a Keleti előtt, a Baross-szobor nagyvállú mellékalakjánál meg épp az a jó, hogy nem műtárgyat látsz, hanem embert, Réthy Menottit. Többnyire mégis az előbbi a megnyugtatóbb, még össze is hasonlíthatjuk, mert Bernard Palissy figuráját megnézhetjük porcelánból és színes fajanszból. 

Él a fajansz, ha épp azt akarjuk, hogy éljen, bár nyilván nem a valóságos Bernard Palissyt ábrázolja, hiszen ő hugenotta fazekasként a Bastille-ban halt meg a 16. század végén. Készített magáról önarcképet, amelynek alapján nem volt ennyire kopasz, de hát ki tudná megmondani, mi a valóság és mi a vágyálom. Most mindenesetre itt áll két példányban a rengeteg ember között, azzal már nem is jövök, hogy vajon ki néz kit. Az biztos, hogy akármilyen törékeny is, ő van tartósabb anyagból.   

Bevallom, még az intézményről sem hallottam eddig, Az Arab Világ Intézete, pedig hatalmas és szép épület Párizsban, fém borítással, és az ablakok közepe, mint a fényképezőgép lencséjén a zár, összébb húzható, hogy mérséklődjön odabent a fény. Kilenc emelet, a tetejéről kilátás a városra, az első emeleten pedig kiállítás a Szuezi-csatornáról. Aidával kezdenek, elég vicces, mert valamiért kiírják a szereposztást is, pedig a hangszórókból csak a bevonulási induló ismétlődik, a szereposztásnál viszont valamit elnéztek, így a Királyt szoprán énekli, a Papnőt meg tenor. Semmi sem tökéletes, bár ez a kiállítás közel van hozzá, sokan is vannak, kevés a levegő, de már csak egy hétig van nyitva. És benne a csatorna története, az előzmények, a fáraók által ásatott vízi útvonalak, aztán az átadás, az akkori Szuez óriási terepasztalon, nem volt épp a világ közepe, néhány ház és a világítótorony. Több mint ötven méter, és az első jelentős épület vasbetonból. 

1869-ben volt az átadás, a képek alapján novemberben sem volt rossz idő, szenvedhettek az egyenruhások. Aztán a történelem beindul, akár a hajóforgalom, az első évben csak valami négyszáz hajó, de egyre többen és többen mennek. Mindig egyirányú a forgalom, annyi hely nincs, hogy ide-oda menjenek, a hullámverés is pusztítaná a partot. Erről egyébként Széchenyi Zsigmond is írt a Naharban, már hogy vannak kikerülési pontok, csak úgy lehet haladni. A legnagyobb forgalom 2008-ban volt, de a csatornát azóta fejlesztik, a 2023-as tervek még több hajóval számolnak, és még nagyobbakkal. Látható Nasszer dokumentumfilmen és játékfilmen egyaránt, azon töri a fejét, hogy államosítható-e a csatorna, mi már tudjuk a választ de a filmbéli tanácsadói kételkednek. Aztán mégis neki lesz igaza.  

Mint a nagy történelmű helyeken illik, az ember elgondolkodik, hogy mi lett volna, ha, meg hogy kinek az oldalán áll az igazság. Aztán szokás szerint azt mondja: nem tudom. 

Mondanám szívesen, hogy tegnap beszökött az ősz, és mekkora csoda, hogy a magyar irodalomnak ezekre a helyzetekre is vannak verssorai, de igazából nem az ősz szökött be, csak a nyár fészkelődött egyet, hogy kényelmesebben üljön a trónusán. Szóval csak az eső szökött be, három alapos zápor, emiatt igazán kár volna Ady Endrét előrángatni, hogy jöjjön el Szent Mihály útjára. 

Radnóti jön viszont magától is, ha az ember arra jár, mert ha kezdősorokról van szó, ő is nagyon tudott. A Boulevard St. Michel és a Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda. Voltaképpen egyáltalán nem értem, hogy miért olyan varázslatos ez a sor (két sor), csak érzem, ahogy magával ránt, bele a versbe, ami aztán elnyúlik kicsit, nem baj, igazán nem. És ha az ember keresi a megoldást, hogy mitől szép, talán nem is tehet jobbat, mint hogy odamegy, kiszáll a helyszínre, mint valami irodalmi megfigyelő, előveszi legprózaibb énjét, és azt mondja: nem is lejt a járda. Úgy értem, nem a járda lejt, hanem az egész utca. Miért mondja, hogy járda? Rímkényszer? De hát olyan furcsa, nem kötelező rím jön rá, hogy tárna, nem hagytalak el, gyönyörű, vad ifjúságom, hangod mintha tárna visszhangzana. Aztán jelzi Radnóti, hogy benne is dolgozik Ady, mert balra a park fái között az egyik úgy sárgállik, mintha előre látná az őszt. 

Tudom, hogy mindig a költészetünkre vagyunk büszkék, meg hogy a különféle irodalmak közül ez a legnehezebben összehasonlítható, de most tényleg a gyomromban érzem, mást mond, többet ez az egyszerű utcasarok annak, aki magyarul olvas verset. 

Dolgozik az emberben az önfontosságnak az a kellemes érzése, hogy a világ érte van. A világ, és minden szépsége. Neki építették, neki faragták, neki festették. Persze, ehhez létre kellett hozni mindenféle intézményeket, de ezek az intézmények is mind neki dolgoznak, hogy ő lássa, értse, hatással legyen rá. A múzeum, a távolsági közlekedés, a szállások rendszere. Jönnek egyéb látogatók, de ők nem értik, hogyan is érthetnék. Beállnak a sorba, kifizetik a belépőt, bemennek a terembe... Most éppen az Orangerie-nek nevezett épületbe, ahol narancsok helyett vízililiomok várják. Nahát, már ez is milyen név (mondjuk nem csak magyarul), vízililiomok, amikor ezek Nymphéas, lefordítani sem volna szabad Monet óriási képsorozatának címét, mert ha meg nem is töri a varázst, azért megkísérli lerángatni a művet a pocsolyába. 

Ott áll a lírai én, a két ovális terem egyikében, a falon, szemmagasságban a vásznak, óriási az érdeklődés, fényképezni szabad, fényképeznek is, eléállnak a műveknek, és háttérként használják, mint a régi viccben: én és Dávid. Aki meztelen, az a Dávid. Én és a Vízililiomok. A kék... De igazán, még ez sem, vannak, akik kifejezetten a liliomokhoz öltöztek, különleges spenótzöld ruhákban, kék trikókban jöttek. 

Eltelik tíz perc, és az ember szerénységre nevelődik. Szó sincs arról, hogy én vagyok a címzett, nekem dolgozott a nagyszakállú festő. Arról sincs szó, hogy én is, én is címzett vagyok, meg még naponta tízezer ember. 

Én sem. Erről van szó. 

Az is egy jó kis sznobéria lehet Párizsban, hogy ki megy eldugottabb múzeumba. Mintha már minden meglett volna, szó sem lehet Louvre-ról (olyan sok a turista!), meg Musée d'Orsay-ról (nem bírom ezt a pamacsolást!). Megvolt már Cluny meg Rodin, megvolt Delacroix háza is, és akkor, nyúl a cilinderből, ott van még Clémenceau otthona. Ide aztán senki nem jön, akinek fáj, hogy mégiscsak nagyon tiportak rajtunk a győzők, és nem olvasták Adyt. 

Majdnem véletlenül érkeztem én is, nem is nagyon feltűnő a múzeum, csak egy ház, 1895-től lakott ott, és hogy meddig, az a falinaptárakon látszik, 1929 november 24 az utolsó, le nem tépett nap. Itt kezdte az orvosból lett államférfi a karrierjét, itt lett először polgármester, itt lett belőle "a tigris", ami, persze, elég mulatságos, a kopasz fejét meg a nagy bajuszát nézve, de hát kinek milyen tigriskép jutott. 

Az ember nézegeti a házat, a kertet, ami, állítólag, a legnagyobb lökést adta, hogy ide költözzön. Rengeteg könyv a polcokon, meg fényképen klasszikus szobrok, a pihenő ökölvívó, szicíliai görög templomok. Japán képek, fekvő Buddha az íróasztalon. Fürdőszoba, személymérleg, borotvaecset, fogkefe. Az egész annyira kicsi, nem hinné az ember, hogy világok sorsára volt befolyással a lakó. Hiszen még a saját lakására se volt befolyással, úgy volt, hogy fájó szívvel el kell költöznie, amikor el akarták adni a házat, egy James Stuart Douglas nevű rajongója vette meg végül az egészet, hogy vénségére ne kelljen hurcolkodnia. 

Azért érdekes, hogy ilyen jellegű anyagi gondja a mai, sokkal kisebb kaliberű politikusoknak egyáltalán nincsen. 

Tegnap volt Giuseppe di Stefano születésnapja, még nem a századik, csak a kilencvenhetedik. Tenoristához nem illő módon hosszú életet élt, és talán ma is élne, ha kenyai házába nem törnek be, és a banditák nem ütik meg úgy, hogy kómába esik, és teljesen föl sem épül belőle. Élete utolsó éveit szanatóriumban töltötte. Nem volt hozzá kegyes az élet? De, elég kegyes volt, hiszen talán a valahai legszebb tenorhang volt az övé, és ha nem őrizgette, nem ápolta, féltette, tartalékolta, az már tényleg az ő dolga. Cigi, szivar, ital, éjszakázások, ő aztán biztosan nem volt a hangja szolgája. Inkább fordítva, a hang volt az, ami őt szolgálta, de ne értsük félre az egész jelenséget: nem csak az életmódját szolgálta, hanem az alakításait is. Sajnos nem láttam őt az Erkelben, de a rövid fénykorában készült lemezek elég jól megmutatják, micsoda elementáris Cavaradossi vagy mantuai herceg volt. Igaz, még ezekben a hősökben is mindig volt egy kis szélhámosság, túlélik, túlélnek ők mindent, kár, hogy meghal Mimi vagy Manon, megsiratjuk, megszakad a szívünk, de hol a következő?  

Di Stefanóban mindig az volt a csodálatos, ahogy összejött a három: a hang, a zene és az alakítás. Hogy ezzel a lágy, mézzel kenegetett hangjával annyira zenei volt a formálás és mindez alapjában véve mégis a figura és a helyzet megteremtését szolgálta. Ezért is képzelte úgy mindig az ember, hogy igen, elment a hangja, rendben van, de attól még maradt a másik kettő, a zene és a színház, nem lehet az annyira rossz, esetenként több is, mint valami unalmas és szenvedélymentes, de tiszta danolászás. Közben meg egyáltalán nem volt így, ahogy száradt ki a hang, úgy lett az interpretáció is egyre manírosabb, az intonáció egyre bizonytalanabb, a forma meg egyre kidolgozatlanabb. Mire a hatvanas évek elején a Deutsche Grammophonhoz szerződött, és ott megjelent az első (és utolsó) árialemeze, már túl késő volt. Talán ő is érezte, hogy  már jobb nem lesz (talán nem, mert 1973-ban még nemzetközi turnéra indult Maria Callasszal, ahol azért elég rendesen égtek mindketten), és elénekelt mindent, amit szeretett volna, de lemezen nem volt rá lehetősége. Otellót meg Giocondát. És nem azért szörnyű az egész, mert mi lett a hangjából, abból még valami maradt, hanem mert mi lett a formákból. Nincsenek fölépítve az áriák, mindegyiknek úgy van vége, mintha ollóval vágták volna el, mindegyik csak emléke egy nagy pályának. 

Persze: legalább volt mire emlékezni.