A szomszéd szobából szűrődött be valami iszony, ami némileg emlékeztetett Sarastro áriájára, és amire mégis azt mondja az ember, hogy ez igen. Ennyi hanggal, ilyen adottságokkal nekiállni, megpróbálni, közönség elé menni - ahhoz azért kell bátorság.
Aztán kiderült, hogy ez komoly dolog, Cser Krisztián az énekes, és a Parázsfuvolácska című szörnyűséget ismétlik a tévében. A jelentéktelen hangú ember sajnálatos módon az Opera egyik vezető basszistája. És lehet, hogy felháborító, ahogy énekel, de semmi ahhoz képest, ahogy kinéz, mint valami elaggott Kóbor János, ragasztott szakállal. Nem hiszem, hogy nagy csoda történhet, és ha megszabadulhatna ezektől a műszőrzetektől, akkor valami kisülhet ebből az egészből, inkább a látvány és a zeneiség csodálatos harmóniája előtt kell tisztelegni, valami így szól és így néz ki - senki nem tehet szemrehányást a másiknak. Közben Lackfi János rossz ritmusú szövege és szánalmasan kitalálható rímei kötik össze a zenéket, és ott a többi énekes, hogy mást ne mondjak, az Éj királynője, aki vagy eltalálja vagy nem a hangokat, de inkább nem.
Van ilyen. Mondjuk azt nem nagyon értem, hogy ha föl is vették, miért kell feltétlenül leadni a tévében, valaki mondhatná, hogy ezt ne, mégse, szégyelljük, megbántuk, nem járulok hozzá, tessék elásni húsz méter mélyre a földbe, és aztán betont önteni rá. De a legiszonyúbb az, hogy mindez gyerekeknek készült. Azt gondolják, hogy a kis lurkók szívesen néznek cirkuszi szörnyembereket, szívesen hallgatnak haknizenekart, élvezik a rosszat, és alig várják, hogy a kis zsebpénzüket majd ilyesmire költsék.
Nem vagyok nyugodt a jövőt illetően.