Lehet, hogy ma már nem mond sokat a neve... Lehet, hogy soha nem mondott sokat a neve, nem akarom megjátszani magam, amikor először találkoztam vele, fogalmam sem volt, kicsoda ő. Mikós Tibor könyvének szerkesztésére kért föl a kiadó, elég baljós volt az első találkozás, mert arra kellett rávenni a szerzőt, hogy változtassa meg a könyv címét és húzza ki az első fejezetet. Miklós Tibire jellemző, hogy fél perc alatt, gond nélkül belement mindkettőbe. Akkor volt ott még egy nagydarab, engem egy jegesmedvére emlékeztető férfi, aki szintén segítségként dolgozott a könyvön, és ő volt Kalmár András. Mély hangon, megfontoltan beszélt, jó meglátásai voltak. Nyár volt, irtózatos meleg, pólóban volt, mindenféle tapaszok voltak rajta, akkor nem tudtam, mire való, hát megkérdeztem. Értágítók voltak, nem jól van a szívével, mondjuk ez a munkabírásán nem látszott. 

Szép lassan aztán kiderült, hogy ki is ő, színész is volt, rendező lett, a színházakban nem éppen sikeres, de aztán a tévéhez került, néhány tévéjáték fűződött a nevéhez, Az egy csók és más semmi tévéváltozata, vagy A peleskei nótárius, az  fent van az Indavideón, zenés-táncos boszorkányégetés, elég nagy hülyeség. Néhány évig a szórakoztató osztályt vezette. A főműve, mint kiderült a Família Kft volt, rendezte és összefogta, siker volt, sokan élnek még ma is az ott nyújtott teljesítményükből. Kalmár felesége volt a sorozatban is játszó Bod Teréz. Egyszer megjegyezte, hogy Teca volt az első szerelme.  

Mikor megismerkedtünk, már megözvegyült, az ember azt érezte, hogy a gyenge szívével már csak a következő infarktust várja, ha jól sejtem, ebből az állapotból húzta ki Miklós Tibor a könyvével, az ahhoz kért segítséggel. Nem volt rossz munka, olvastuk és felolvastuk a kéziratot, kerestük a félbemaradt mondatokat meg a hiányzó láncszemeket, látszott, hogy haladunk, a végeredmény most is vállalható. Közben nekem csak hallgatni kellett a sztorikat, sajnálni, hogy mind csak szó, a java el fog veszni, könyörögtem Tibinek, hogy írja le, ez rock- és színháztörténelem, de hát nem volt annyi eszem, hogy valahogy én is megörökítsem, sok tényleg el is veszett. A könyv elkészült, a munkakapcsolat természetéből fakadóan egyre kevesebbet találkoztunk. Aztán tényleg jött az újabb szívroham. Néhányszor még láttuk egymást a Kosztolányi Dezső téri lakásban, kicsit zavart, hogy az adósa vagyok, mert megígértette velem, hogy írok egy könyvet Nádasdy Kálmánról. Adott hozzá magnóba való kazettát, egy rádióműsor volt rajta, amelyben fölidézték Nádasdy emlékét, többek között Szinetár beszélt róla meg Lang Györgyi. 

Azóta is Kalmár András adósa vagyok, azóta is eszembe jut, ha a Kosztolányi felé megyek.  

Ma van öt éve, hogy meghalt Miklós Tibor, amit most is furcsa kimondani. Akkor, mondhatni, sokként ért, próbálok nem közhelyekben beszélni (tudom, már késő, ezzel a sokkhatással a mondat el van szúrva), de nem sokkal korábban találkoztam vele. Szokása szerint rohant, de szokása szerint épp képviselt valamit, lemezt hozott, hallgassam meg, mert nem szabad kihagyni. Mert állandóan ügyeket hordozott, a maga ügyét is, de azt mindig csak harmadsorban, valakit mindig talált, fölfedezett, ajánlott, meg akarta osztani a világgal, örüljünk neki együtt. 

Utólag könnyű okosnak lenni, hogy ezt így nem lehetett sokáig csinálni, ezt a folyamatos túláradást. Ahogy telefonált, szervusz, drágám, Mikikém, Miklós Tibi vagyok. Nem mondhattam neki, hogy tudom, mert a telefon is máshogyan cseng, szaporábban, hangosabban, ha te vagy a hívó. És aztán kiderült, hogy csak szólni akar, lesz egy koncert Kőbányán vagy Budaörsön, amit meg kell nézni, mert valaki csodás benne. Mert itt egy kislány, aki úgy énekel, de úgy. Mintha gyöngyök peregnének az ajkai közül. Fábián Juli volt a budaörsi fellépő, nem mellékesen. 

Nem azt akarom mondani, hogy nem volt erre a földre való, mert nagyon is az volt, tulajdonképpen így jó élni, hogy az ember nem veszíti el a lelkesedni tudását. Ahogy Kalmár András mondta: a Tibinek üldözési mániája van, de üldözik is. Nem volt ebbe a színházi világba való, ahol higgadt profik számolgatnak, hogy miből mi lesz. Ő aztán higgadt nem volt, és hiába szorult egyre kifelé, egyre inkább a peremre, nem lehetett elvenni a kedvét. Ha látott egy szoba-konyhát, egy pincét vagy padlást, már azon agyalt, hogyan lehetne ott előadni a Jézus Krisztus szupersztárt. És elő is adta, meggyőzött nagyokat, fölfedezett kicsiket, ha nem talált magánál jobbat, meg is rendezte, nem is rosszul. 

Örök rajongó volt, de a dalszövegeket illetően nagyon is profi. Pontosan tudta, mennyi kell, mi a fontos, mi az, amit ő igazán tud. Amit mindig csodáltam benne, azok a maradandó sorok, az úgynevezett bemondások, hogy nem csak elméletben tudta, mikor kell egy olyan énekelt mondat, amiből szállóige lesz, amivel azonosítanak egy dalt, amit idéznek. Ami fontosabb, mint a többi húsz sor körülötte. Például az, hogy Boldogság, gyere haza. Csak énekelni kell, és haza is jön.

Nézhetős film a Könyvesbolt a tengerparton, nem váltja meg a világot, de szép is, mesél is valamit, nagyon jók a színészek benne. Meg ott az eszme. Mármint hogy az irodalom, szakirodalom vagy legalábbis a szavak annyit harcoltak már az idők során a többi művészeti ágért, hogy végre egyszer azok is tehetnek valamit az olvasás népszerűsítéséét. Nem azzal, hogy olvass fiam, vagy hülye maradsz, hanem valahogy a film  maga fölveszi az olvasás tempóját és időnkénti ábrándosságát, a kamera belefeledkezik a nyomtatott lapok és a papírkötések rejtelmességébe. 

Arra gondoltam, miközben Emily Mortimer nyomasztóan feszült fél arcát néztem (a másik fele teljesen normális), hogy az irodalom az egyetlen művészet, amely meg tudja kérdőjelezni önmagát. Ment-e a könyvek által a világ előrébb, ezt a kérdést irodalmi formában is föl lehet tenni. Táncban, mondjuk nehezebb volna, mert ha valaki el tudja táncolni azt, hogy ment-e a tánc által a világ előrébb, akkor már meg is válaszolt önmagának, hát hogyne ment volna, mikor most is éppen megy. Zenében talán a Kilencedik szimfónia kérdez önmagára, és igaz, hogy ki kell bővítenie önmaga kereteit, hogy egyértelmű választ tudjon adni, bevonja a költészetet, de leginkább a mi kedvünkért, hogy mi is értsük, mi a válasz. Igen, persze, hogy igen. 

Tudom, hogy sokkal több a nem, milliók mondják, hogy ez csak henyélés, időgyilkosság, fölösleg, csakhogy ők, haha, nem tudják kifejezni magukat másképp, mint nem írnak, nem zenélnek, nem táncolnak. Fekszenek az ágyon, és nem tehetnek semmit, mert minden szavuk, füttyszavuk vagy mozdulatuk arról szólna, hogy mégis van értelme szólni, fütyülni, mozdulni. Nehéz lehet negatívnak lenni.  

Ha akarom (bár nem akarom) tömény szenvedés volt Csordás Klára dalestje a Márványteremben. Gershwin és Bernstein, a zeneszerzői rangoknak megfelelően sokkal több Gershwin mint Bernstein, ami rendben volna, ha Csordás Klárának bármi affinitása volna Gershwinhez. De iszonyat hangosan, keményen, operásan képzett szavakkal támadt neki a daloknak, amitől az egész szövegírói munka kárba vész, mert egy mukkot sem lehet érteni belőle, de még annyit sem, hogy Summertime. Vagy the man I love. Az éneklés olyan dühödt és kérlelhetetlen, mintha ezeket a dalokat Wagner írta volna egy különösen viharos éjszakán, a gyomorbajt feloldandó zongorafutamokat sem gyakorolta agyon Balogh József, de hát csak a szünetig kell kihúzni valahogy, és jön Bernstein. 

Ha-ha-ha, beugrottatok, mondják a muzsikusok, és Gershwinnel folytatják, és csak az utolsó tíz percre jön néhány Bernstein-dal, egyébként nem nagyon jók, de mégis fantasztikus a fordulat. Egyszerűen azért, mert bármennyire is kézenfekvőnek látszik a hasonlóság Gershwin és Bernstein között, ilyenkor feltűnőbb a különbség. Gershwint csak az a klasszikus képzettségű énekesnő tud jól énekelni, aki el tudja felejteni a klasszikusan képzett hangját, és a mikrofonos, laza, beszélgetős orgánumán is meg tud szólalni. A nagymenők közül most kettő jut eszembe, Kiri Te Kanawa és Renée Fleming. Bernsteinhez viszont kell az iskolázottság, nagyok az ugrások, érzékenyek a hangközök, nem lehet ellazázni az egészet, ha nem megy énekelve, akkor majd rábeszélek. Szó szerint hallatszik,  ha nem is a bőrünkön, de a dobhártyánkon érezzük, hogy a két amerikai más úton jutott el Párizsba, Gershwin dalszerzőből lett klasszikus, Bernstein komolyzenei komponistából lett dalszerző, mintha mindkettő mást akarna csinálni, mint amihez a legjobban ért. Persze, ez is sokkal bonyolultabb ennél, mert ezekből a kalandokból lett a Porgy and Bess vagy a West Side Story, szóval nem fölöslegesek a kitérők sem. 

Nem az iskolakezdés az oka, hogy erre gondolok, de remélem, tudják a tanárok, hogy minden szavuk mennyire fontos lehet. Milyen sokáig megmarad. Mert épp az jár a fejemben, amit az Elbocsátó, szép üzenet felolvasása után mondott E. Fehér Pálné, hogy szörnyű, szörnyű, nem lehet ilyet mondani, kivéve... Kivéve, ha igaza van. 

Igazából nem vagyok benne biztos, sem abban, hogy igaza van, sem abban, hogy ha igen, akkor már lehet ilyet mondani. Azt sem tudom, hogy ez inkább róluk szól vagy inkább rólunk, még ha egyértelmű is, hogy Brüll Adél saját jogon aligha szerepelne bármiféle történelemkönyvben. Most viszont mindez az eszembe jutott, hogy kiadták Francoise Gilot három vázlatkönyvét. Mert tényleg szépek, ezen a fenti lapon épp a velencei könyvéből van egy lap, és van egy szenegáli meg egy indiai füzet is. De elég, ha ránéz az ember ezekre a betűkre, kinek az írására is hasonlítanak. Vagy ha bármit is olvas Gilot-ról, nincs olyan cikk vagy szócikk, ahol ne az szerepelne, hogy Picasso múzsája, két gyermekének anyja, és hogy könyvet is írt a kibírhatatlan emberről. Így kellett élnie az életét, így éli most is, 96 évesen. Nagyon klassz minden, de csak azért érdekes, mert ott van mögötte a kopasz ember. Mintha maga Gilot is Picasso műve volna, tovább él a halála után, mert annyi életerő volt a vén krampuszban, hogy löki előre azokat, akikkel kapcsolatba került. Mozognak a lábak, karok, vonalat húz a ceruza, csíkot az ecset. Aztán meglátjuk, meddig. 

Mindig voltak számomra homályos részek a Bánk bán szövegkönyvében. Hogy mást ne mondjak, amikor Ottó térdre borul Melinda előtt, ő azt mondja, mármint azt énekli, hogy "midőn kezem megkérte Bánkom, térdre nem rogyott, de mint Alfonz vagy Caesar álla ott". Ki az az Alfonz? Aki híres Alfonz eszembe jut, az Bölcs Alfonz, de ő a bölcsességéről volt híres, nem arról, hogy nem térdepel, ráadásul a Bánk bán történésének idején még annyira bölcs sem lehetett. Kínomban egyszer megkérdeztem Szabó Kristófot, aki akkor talán már az operaházi kórusban énekelt, az orgonaművész Kistétényi Melinda fia volt, és valószínűtlen dolgokat tudott bármikor lehívni az agyvelejéből. Egyszer, amikor felvonásvégén elakadt a függöny, azt mondta a visszérpáholyban (a földszinti jobb hátsó nézőtéri bejárat) ácsorgóknak, hogy utoljára 1980 március 17-én nem ment össze a függöny. A dátumot persze nem mondom pontosan, éppen az a lényeg, hogy az ilyesmit átlagos ember nem jegyzi meg, és  egyáltalán nincs az adat mozgósítható állapotban nála. 

 Na de Alfonzot Kristóf sem tudta. Így aztán én sem tudom, azóta sem. Viszont volt egy másik félmondat, amibe mostanság belebotlottam, mármint nem mondatba, hanem a történelembe, amit az hordozott. Bánk és Tiborc kettősében a nagy fordulat, addig Bánk nem nagyon figyel, és inkább okítaná Tiborcot, de észreveszi a jobbágy homlokán a sebhelyet, és Tiborc mondja is, hogy "ifjúkorodnak hajnalán, Zárában, borzasztó csatán egy velencei orgyilkos akart téged s atyádat kivégzeni, de én... hagyjuk ezt, régen volt". Ha eltekintünk attól,hogy borzasztó csatákban már a helyzetből fakadóan nincsenek orgyilkosok, aki öl, nem orozva öl, hanem önként, engedéllyel és, mondhatni dalolva - na jó, még ebben sem vagyok biztos. De az egész helyzet sem légből kapott, bár a színdarabban Jadera szerepel, de ha beírom a keresőbe, mindig valami zadari hotel, étterem vagy utazási iroda jön elő, és nyilván nem véletlenül. A librettóban aztán Zára is lett belőle,és tudni lehet, hogy Zára a Magyar Királysághoz tartozott, míg a negyedik keresztes háború alkalmából meg nem támadták a velenceiek a vak Enrico Dandolo dózse vezetésével. Nem csak megtámadták, el is foglalták, hiába ténykedett ott vitézül Tiborc és az ifjú Bánk az idősebb Bánk oldalán. Szóval ez éppenséggel meg is történhetett volna, valamikor 1202 november 10 és 24 között. 

Mi sem hagytuk magunkat, mert a várost másfél évszázad múlva újra el kellett foglalnia Velencének, de arról már szegény Bánk bán nem tudhatott.  

Még most is óriási az érdeklődés a Galériában Frida Kahlo iránt, háromnegyed óra a bejutás. Oh, my claustrophoby, mondja egy amerikai asszony, és föladja. De általában nem adják föl, van, aki már eleve Frida Kahlo pólóban érkezett, ezért, vagy ezért is jött Budapestre, hogy lássa a kiállítást. Bejutunk, aztán csak állunk, mint sikeres küldetésteljesítők a melegben, bent vagyunk, itt vagyunk. De mi is a küldetés?

Olvasom a fehér betűket a zöld falon, hogy Kahlo (vagy Frida?) arra gondol, hogy a világon valahol van egy másik ember, aki éppen olyan különc és furcsa és nyomi, mint ő, és most talán éppen őrá gondol. Mind azok vagyunk, az a másik nyomi? És ha már ennyien vagyunk, akkor szép lassan mi leszünk a többség? Tömegkülöncség? Vagy létezik ilyesmi, hogy jaj, egy kicsit elkéstünk, de érezd, hogy nem vagy egyedül? Utólagos magánytalanítás? 

Vagy éppen fordítva. Ez a vezér magányossága, a bajszos nőé, ez a vigasztaló egyedülléte. Azért, mert mi nem segíthettünk rajtad, te még nagyon is segíthetsz rajtunk. Biztos, hogy ennek a művészethez nagyon kevés köze van, mármint a szó eredeti értelmében vett képzőművészethez, a képek maguk csak ürügyek, hogy keressük egymást. Nézzük a szenvedéseit, de nem olyan könnyű megváltódni. 

Van egy elmélet, amely szerint mindenki három kézfogásnyira van mindenkitől. Gondolom, az egy időben élőkről van szó, nem pedig arról, hogy Julius Caesarnak közvetve is megveregethetnénk a vállát. De így is meglepő, hogy az ember ismer valakit, aki ismer valakit, aki ismeri azt a bizonyos valakit, akinek meg kellene fogni a kezét. Mindenesetre én ismertem valakit, aki ismerte a tegnap százéves Alan Jay Lernert, a My Fair Lady szövegíróját. Sajnos túl későn ismertem meg, így nem lehetett megkérdezni tőle, hogy miért ez lett a Pygmalion musical-változatának címe, pedig a dalt én is tanultam harmadikos általános iskolásként, London bridge is falling down, my fair lady. Mondjuk ez így is, önmagában is elég rejtélyes. 

Verus nagybátyám valaha mindig a Lerner-Loewe párost hozta föl az alkotói önmérséklet csodálatos példájaként, egyet hoztak létre, de oroszlánt, egy művet alkottak közösen, aztán belátták, hogy azt úgysem tudják felülmúlni, ezért nem is kísérleteztek. Ahányszor ezt elmesélte, én mindig elmondtam, hogy valamit félrenézett, Lernerék nem egyművesek, ők írták a Brigadoont, a Gigit, továbbá Lernerhez fűződik az Egy amerikai Párizsban és a Királyi esküvő filmmusicalek. Nem beszélve a Camelotról, amelyről Noel Coward azt írta, kétszer olyan hosszú, mint a Parsifal, de fele olyan vicces. Nagybátyám bólogatott, aztán három-négy hónap múlva visszatért a saját változatához, hogy ott van Lerner és Loewe, csak egy művet írtak, mert belátták, hogy...

A kézfogáshoz visszatérve, a trükk csak annyi, hogy ismertem Miklós Tibort, akinek egyszer megmutatták, hogy ott ül Alan Jay Lerner, ő pedig, kellő vagánysággal odament hozzá, hogy voltaképpen kollégák lennének, musicalek szövegírói, és kíváncsi volna a nagynevű és sikeres (három Oscar, hogy mást ne mondjak) pályatárs véleményére. Lerner bólogatott, persze, hogyne, Miklós Tibi pedig lefordíttatta A krónikás szövegkönyvét angolra, és elküldte neki. Aztán, ahogy az várható is volt, semmi válasz. Még jó. Kinek is volna kedve ismeretlen magyar szövegírók sztorijait bogarászni, rossz szemmel, köztiszteletben álló verselőként. De eltelt egy év, és Miklós Tibor levelet kapott, benne Lerner gratulációjával és alapos elemzésével, elolvasta, végiggondolta, ilyennek találja és csak így tovább. 

Csak mesélem, hogy ilyen emberek is éltek a földön. Lerner százéves volna, hogy már nem él, rendben van. De Miklós Tibi? Júniusban múlt volna hetvenegy. Hetedikén lesz öt éve, hogy meghalt.    

Nem tudom, hogy ez a Kodály-módszer kiterjesztése vagy épp az alapja, de aki tanult hangszeren játszani, tudja: előbb vagy utóbb előkerül az, hogy énekeljen. Énekeljen a hangszeren, úgy szólaljon meg az a nyavalyás doboz vagy bútordarab vagy cső, mintha a zenész testének lenne a része, mintha belülről fakadna a zene. Nem is tudom, jönnek a példák, ahogy Isaac Stern a Maótól Mozartig című filmben tanítja a kínai kislányt. Nem megy, minden nagyon merev, és akkor azt mondja neki: most énekeld el a dallamot. A kislány belepirul, de elénekli, és tényleg élni kezd az a pár hang. Vagy ahogy Bruno Walter küszködik a zenekarral egy Mozart-szimfónia próbáján: sing the D! Mondjuk ez az a felvétel, amiről Solti azt mondta, hogy elsőre egészen jól eljátszották, de addig finomított rajta Walter, amíg teljesen elromlott, és nem beszélt a levegőbe. 

Szóval: énekelni jó meg hasznos. De annyira senki nem tudott (vagy tud) énekelni a múlt század nagy hegedűsei közül, mint Itzhak Perlman. Nem csak arról van szó, hogy milyen szép, bársonyos a beszédhangja, hanem hogy igazán énekel lemezen. Elég sokáig azt hittem, hogy nahát, mennyire érdekes sajtóhiba, amikor a lemezkatalógusokban azt írták a Toscához, hogy Perlman is énekel rajta. Aztán láttam, hogy a borítón is azt írják, aztán hallottam a rádióban a felvételt, és tényleg ő az. A Levine vezényelte akkor EMI-, ma Warner-kiadvány. Scotto a Tosca, és túl a csúcson, elég élesen sipít, Domingo Cavaradossi, Renato Bruson Scarpia, és amikor jön a harmadik felvonás, a Levélária bevezetőjében tényleg megzengeti az orgánumát Perlman. Nincs benne semmi amatőrizmus, poénkodás, igazából az a furcsa, hogy túl jó, szebb színű az orgánum, mint amilyen lenni szokott a lemezeken. Pláne színházakban. 

Csak azért mesélem, mert ma van Perlman születésnapja, a hetvenharmadik, még sok ilyet, mármint sok születésnapot, mert énekes fellépéseket aligha vállal már. 

Meghalt Inge Borkh, 97 (egyes források szerint 101) évesen, nagy pályafutással, de sajnos kevés hangzó hagyatékkal, gondolkodnom kellett, mi is maradt utána. Egy Turandot, de azon mintha nem ő volna a főszereplő, hanem Mario del Monaco és Renata Tebaldi, ő tényleg csak valami jéghercegnő, mintha épp ez volna az eszme, hogy ő az idegenség az olasz világban. Egy árialemez, és, persze, a két nagy Richard Strauss-szerep, Elektra és Salome. Részletek Reinerrel és egy valóban legendás élő felvétel Mitropoulos vezényletével. 

Nem tudom, mit nem talált meg akkor a lemezipar benne, mert csinos is volt, nagy hanggal, tény, hogy a stúdióban kicsit fagyott, de túl sokat nem gyakorolhatta magát. Balszerencse, nagy konkurencia, ilyesmi. Hiszen ez benne a csodálatos, hogy nagy konkurencia mellett is le tudta tenni a névjegyét. 

Bár, ha már névjegynél tartunk, vicces, hogy az ember voltaképpen a keresztnevén szólította akkor is, ha a teljes nevét mondta ki. Ingeborg Simon volt az eredeti neve, abból lett Inge Borkh. Színésznőnek készült, és ez a kívánsága teljesült is, néhány évtizedes kitérővel, hiszen közben fölfedezték a hangját, és lett a korszak egyik legsikeresebb drámai szopránja. Amikor 1973-ban úgy érezte, hogy már nem megy a megszokott színvonalon, egy palermói Elektra után visszavonult, de pár év múlva prózai szerepeket vállalt, később pedig kabarékban lépett föl, önálló esteken saját élményeit mesélte és énekelte. Igazi, szép szakmai élet, és hosszan tartott. Izgatta az opera, tudta, kik az új énekesek, sok száz kilométert utazott egy-egy érdekesebbnek ígérkező előadásért. A hónap elején még látták Salzburgban: a Salomét nézte.