A véletlen úgy hozta, hogy épp két könyvet olvasok párhuzamosan. Ebben, persze, még semmi sorsszerűség nincs, még abban sem, hogy Park Kiadó, de nyilván ettől nem függetlenül, mindkettőt Makovecz Benjámin fordította. Az egyik könyv Ross Kingtől a Dühödt ámulat, Monet vízililiomairól, a másik Roger Crowleytól a Kalmárköztársaság, Velence története. Most a lényeg azonban Makovecz Benjámin, akinek talán a Michelangelo fordítása óta vagyok rajongója, nem is neki, hanem a szavainak. Ott olvastam, hogy azzal vádolják meg a pápát, hogy fataró. Hú, de jó szó. Sejtelmem sincs róla, hogy mit jelent, de az biztos a hangzás alapján, hogy nem nagy dicsőség fatarónak lenni, még vicc szintjén sem süti el az ember, hogy fataró a faterom. És tényleg a rusnya hangzás kétes jellemvonásra utal. Illetve a Czuczor-Fogarasi szerint nem annyira kétes, hím állat, amelynek nemző ereje nincs, nálunk ösmertebb szóval paszkonca, de egyébként férfiatlan, himnő, és, nyilván ezt suttogták II. Gyuláról: gyermekrontó. 

Tényleg tetszik Makovecz Benjámin nyelve, még ha annyira erős is a stílusa, hogy olyan, mintha a két könyvet ugyanaz írta volna, teljesen elvész az angol szöveg, az ember néha fölkapja a fejét, vajon mi lehetett az eredetiben, amit úgy olvas, hogy Monet-t "körömfeketényit" sem érdekelte a politika. The black of a nail? Aligha. Ripityára tört a reimsi székesegyház angyalának a feje. What is ripitya? Igaz, a következő oldalon az derül ki, hogy nem is ripityára tört, hiszen aztán turnéztak vele Amerikában, mutatván, hogy a német barbárság ellen kell harcba szállni, de ez most mindegy. De valahogy szeretem a beszoruló szavakat és kifejezéseket is, hogy a Monet-könyvben a 46. oldal környékén négyszer is szerepel az a fordulat, hogy "nem kevesebb", és mire a Velence-könyvben a 29. oldalra ér az ember, már ötször olvashatta azt a szót, hogy "irdatlan". Remélem, nem tűnik úgy, mintha gúnyolódnék, mert tényleg nem, egyszerűen él tőle a szöveg, a hibáitól és a keresettségétől egyaránt, mintha valaki az asztal túloldalán ülne, és úgy magyarázná, hogy hogyan is volt ez. 

Nem is bírtam tovább, rákerestem Makovecz Benjáminra, van honlapja, és látszik, hogy ő ilyen, ha nem fordít, akkor is, az van rajta, hogy unokáinak száma "háromra rúg". Meg van egy kijárat az oldalról a Fortepanon közzétett fényképek közé, és találtam valamit, amit sokat kerestem, egy fényképet a feliratról, ami eltűnt azóta, de itt megvan. Köszönöm ezt is. 

Van egy film Monet-ről, némafilm, ahol a híres kertjében társalog, cigarettázik és főképpen fest, Givernyben. Sacha Guitry forgatta a filmet a kis, felhúzhatós kamerájával, afféle hazafias tett volt, mozgóképen mutatni meg a franciák kultúrfölényét a németekkel szemben a háború második  évében, 1915-ben. Lehet, hogy jók vagytok, vagy voltatok zeneszerzőkben, de nekünk meg ilyen festőink vannak. Guitry egyébként saját jogon is elég érdekes figura, Szentpéterváron született, mert a színész apja épp ott vendégszerepelt. Ezért is lett Szása, meg mert III. Sándor cár volt a keresztapja, az, aki hidat ajándékozott Párizs városának. Darabokat írt, filmeket forgatott, de igazából csak jóval később, a harmincas évektől. Ez csupán egy jól sikerült előtanulmány a későbbi karrierhez, és nem is ezért fontos, hanem mert Monet mintha tényleg festene, húzogatja az ecsetet a vásznon, és közben folyton odanéz a patak parti fűzfákra.

Pont ezt nem értem. Minek néz oda? Annyira már a saját feje után megy, ami a festést illeti, hogy egyáltalán nem értem, miért van még szüksége a valóságra. Miféle valóságra, ha már itt tartunk. Aki megnézi a Vízililiomokat, látja, hogy ez egyáltalán nem tájkép, inkább valami vad kísérlet, együtt látni a vizet, a fákat, a felhőket, a víz mélyét és felszínét. Egy centire vagyunk a teljes absztrakciótól, erről is szól a könyv, amit olvasok, Ross King írása Monet-ről, Dühödt ámulat a címe. Erről szól, meg talán arról, hogy miképp lesz ebből absztrakt egzisztencializmus, Rothko és Pollock, amerikai festészet. Mintha elméleti síkon Monet maga tévúton járna, azt hiszi, hogy a pillanatot örökíti meg, a fényt, ami mozdul, és megy tovább, pedig fest, alkot, gyarapít, teremt és nem újrateremt. Mint egy 20. századi Columbus, keletre indul,a  fény felé, de közben fölfedezi Amerikát.

Egy ismerősöm időről időre megnézte, hogy vajon él-e még Neil Simon. Mert hát élt, csak ezt itt elég kevesen tudták róla. Nemrég veseátültetésen esett át, meg rozzant volt, hát milyen legyen kilencven fölött. De élt, egészen a legutóbbi időkig. 

Ilyenkor irigyli az ember azokat, akiknek sejtelme sem volt arról, hogy Simon életben lehet, mert hát olyan régi figura, a hatvanas években aratta a legnagyobb sikereit, a két filmmé is változott színdarabbal. Mezítláb a parkban és Furcsa pár. Walter Matthau is milyen régen... Bár az is igaz, hogy Robert Redford és Jane Fonda tavaly álltak össze egy fényképezésre, hogy ötven éve mutatták be a Mezítlábat. És Redfordot még föl is lehet ismerni. Fonda sajnos a szépítő műtétek miatt tetszőlegesen behelyettesíthető idős, bár jó alakú amerikai hölggyé változott.

De hát már elkeseredni sincs idő. Már alapvetően befolyásolva van a világképem általuk és Neil Simon által, és tényleg, tényleg azt hiszem, hogy a Föld egy csodálatos bolygó, ahol szép emberek élnek és szeretik egymást, vicceseket mondanak, és hogy történjen valami, néha összevesznek olyasmin, hogy miért esik be a hó a mennyezeti lyukon át, meg miért nincs lift amikor a hatodikon laknak. Mindez csak azért van, hogy kibékülhessenek, és visszatérhessenek a kiindulási pontra, szépek legyenek és szeressék egymást. És ezen a világképen már aligha tud változtatni olyan apróság, mint a kor vagy a halál. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok nekik. 

Nem tudom, másban is kialakult-e az a félreértés, hogy nem kell Aquincumot megnézni, mármint a múzeumot, az úgyis ott van. Meg hát mi is lehet benne, néhány olyan hegyes fémizé megfeketedve, meg törött korsó, kopott kő. Közben meg a múzeum maga színes, vidám, nincs eltúlozva benne a fibulamennyiség, a feliratok szellemesek, az tán a kert, a város maga, a térdig érő falak megindítóak a bennük lezajlott életekkel. Ha valakiben megfordulna a gondolat, hogy akár át is ugorhatná a falakat, gondoljon Remusra, mekkora pofont kapott Romulustól ugyanezért, bele is halt, és a város Róma lett, nem Réma. 

Gondolok Remusra. Romulusra is, ahogy a sírkövekre faragott anyafarkasokat nézem, és azt képzelem, szegény hivatalnokoké, akik azt hitték, hogy lehúznak itt egy-két évet a birodalom felső sarkában, aztán majd magasabb állásban térnek vissza a városba. Nem lehet olyan rossz, színház is van, nyilván nem olyan szuper színészekkel, mint odahaza, gladiátorok is vannak, féllábon is kibírjuk, ha a tél nem lesz nagyon fagyos. Közben vágytak Rómába, a capitoliumi farkas közelségére, újra nézni a villámcsapást a bronzállat jobb hátsó lábán, de a végén mégis túl hideg lett a tél, s ők itt maradtak a faragott kő alatt. Remélem, néha azért fölsóhajtottak: legalább nem Gorsium.  

Kicsit nehéz eldönteni, hogy ezek az augusztus végi szvingelések a Müpában minek is számítanak, évadkezdetnek vagy évad-túllógásnak, vagy nyárbúcsúztatónak, mindenesetre van rövidnadrágos vendég, és nem én vagyok az. Én a glennmillerista vagyok, aki tudja, hogy úgysem azt kapja, amit szeretne, de vannak realitások. Például az, hogy a big band korszaknak vége van, nagyon nehéz ma annyi jazz-zenészt megfizetni, amennyire szükség volna, így aztán a big bandről nem big band formátumban fognak beszélni vagy zenélni. Kicsit olyan, mintha a zongorát kellene bemutatni, de jaj, csak csembalónk van, azon is lehet játszani. 

Nem mintha a Dixie Kings of Hungary nagyon beleszakadt volna a harsonás zenekarvezető felidézésébe, elég hamar elkezdődött az "ezt ugyan nem játszotta, de akár játszhatta is volna" számok, ami aztán átment abba, hogy "ezt nem is játszhatta volna, de ez van a repertoárunkon". Ők tudják. Amit és ahogy játszottak, az egyébként tényleg fölhívta a figyelmet Glenn Miller és zenekara nagyszerűségére, mert hát hasonlított, csak sokkal nehézkesebb, laposabb, érdektelenebb és merevebb volt. Ha a különbséget is trombitálni tudták volna...

Mindegy. Viszonylag hamar elkezdtem törni a fejemet azon, hogy egyáltalán miért is neveztem be erre az esti programra, erre a little band szórakozásra, amely alapvetően olyan volt, mint amikor a kisgyerekek játékautókat tologatnak a szőnyegen, nem az esemény az érdekes vagy figyelemre méltó, hanem ahogy ezek az apányi, nagyapányi emberek mennyire másnak képzelik magukat, mint amik, lélekben amerikai fúvósok, testben meg ingujjra vetkezett Szegedinác és Budapestinác Pérók. Akkor miért is? 

Ja, persze, az énekesnők miatt. Tunyogi Bernadett, Koós Réka és Fehér Adrienn, akik most az Andrews Sisters formációt alakítják Adri Sisters néven. Kétségkívül felléptek közösen, mármint az Andrews Sisters és a Glenn Miller Orchestra, van róla felvétel, sokat hallgattam, amikor még a Walkman jelentette az utcai zenehallgatást, volt kazettám a Chesterfield által szponzorált rádiókoncertjükről, amelyen a hallgatókat minden további nélkül "dear Chesterfield smokers"-ként szólítják. Szóval az énekesnők, akik egészen jól idézik meg a régi harmóniákat, közben azért érdekes, hogy Tunyogi Bernadett kígyótestet imitál, Fehér Adrienn pedig az észszerűnél jóval rövidebb szoknyát vett föl, alapvetően azt az érzést keltve, hogy a fellépéshez nélkülözhetetlennek tűnő ruhadarab ezúttal az öltözőben felejtődött. Énekelnek együtt és énekelnek szólóban, nem rosszul és nem őrült jól, talán ez is egy üzenet, a szving halott, de szép halott. Mondjuk ezt lehetett sejteni.   

Még mindig Bánt olvasom, a Betűtésztát, de ez már az utolsó írás a könyvből (csalok, nem 9 - 327-ig olvastam, már ami a lapszámozást illeti), a Bartókról szóló versekről szól. Nem vagyok teljesen járatlan a témában, 1981-ben, a centenáriumi évben megvettem azt a zöldes füzetet, Bartók-válogatást, remélve, hogy valami fogódzót vagy segítséget kaphatok a költészettől, valami olyasmit írnak, amit én is átélek, ha bömböltetem a Tánc-szvitet. Nem mondhatnám. Azért megtanultam néhány erős verskezdetet, Ünnep nem elég, hogy megtartsa őt, vagy Szóljunk valamit a zeneszerzőről is. De a versek jelentős hányada a magyar líra úgynevezett szófosó korszakából való, és mintha képekkel, képhalmozással, képtelenségekkel akarnák leplezni a költők, hogy értik, de nem értik, tudják, hogy Bartók kicsoda, de nem tudják, ők sem tudják megfogalmazni. A legrémesebb nekem már akkor is Illyés Bartók-verse volt, Bán nem utálja annyira, amennyire én már gimnazistaként is, hogy itt ez a vers, nagyon el lehet mondani, ráförmedni a hallgatóságra, hogy Hangzavart? és rögtön utána szétosztani a világot őkre és mire, nekik hangzavar, nekünk vigasz. És két pillanat se kell hozzá, hogy kiderüljön, mi épp olyan ostobák vagyunk, mint ők, nekünk is hangzavar, fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaja. Ja, ja. Hogy itt ez a Bartók, és direkt ronda zenét írt, hogy kifejezze a világot maga körül, amire csak Picasso hatlábú ménjei volnának képesek. Aha. Meg az Agip logója, a lángnyelvet fúvó, hatlábú fekete kutya. 

Az egész Illyés-versben ma már csak egy dolog izgat, hogy mikor változtatott rajta, mikor és miért, hogyan lett abból, hogy "anyánk a halott, a búcsúzót ne Zerkovitz zengje", az, hogy "ne kuplé-dal zengje". Ki jött rá, mikor jött rá arra, hogy az eredeti változat elég kínos. Sajnos ezt Bán sem tudja, vagy ha tudja, nem írja, de ő is értékeli az Illyés-versre tizenöt évvel később érkezett Vas István választ: Hangzavar? Diszharmónia? Nehéz? Bonyolult? Lehet: nem értek hozzá. Énnekem a zene volt, az első, amit meg tudtam érteni. 

Nem csak az az érdekes, hogy milyen okos Vas István, hogy mennyire vagány ez a csöndes hozzászólás vagy vers-lábjegyzet, de ez az 1971-es vers a nagy költők Bartók-verseinek utolsó darabja. Túlságosan kézre áll a poén, hogy persze, mert azóta nagy költők sincsenek, ki sem mondom, de akik vannak, azok nem írnak Bartókról. Megváltoztak az erőviszonyok, a vers már nem volna segítség, csak dörgölődzés a világhírhez, hátha átragad belőle valami. 

Bán könyvét olvasom, mármint Bán Zoltán András Betűtészta című kötetét, esszék, kritikák, emlékezések, talán egyszer majd bővebben is beszélhetek róla. Szűkebben kétféle örömöt okoz, bizonyos könyvekről szólva de jó, hogy ezt nem kell elolvasni, más könyveknél meg de jó, hogy ezt el kell olvasni. Ezeken túl viszont van egy írás benne az Esterházy nekrológokról, ad némi bájt neki az utóbbi idők fejleménye. Mert a nekrológok kilencven százaléka azt az érzést emlegeti, hogy elveszítettünk valami mértéket, ízlést, viszonyítást. Nehéz volna tagadni, hogy Esterházy Péter tényleg betöltötte ezt a szerepet is, nem csak saját műveivel, sokat olvasó íróként sokat beszélt a kollégákról, és mindig hatásosan. Még ifjú író volt, amikor arról beszélt a Stúdió akárhány (mondjuk '80, de lehet, hogy '82) című műsorban, hogy aki Ottlikot nem olvasta, annak bizony szép, jól fejlett műveletlensége van. Másnap fölvásárolták az Írók Boltja Iskola a határon készletét. Onnét tudom, hogy az évszám nem volt magasabb, mint '82, mert én is vittem magammal egy példányt a zalaegerszegi laktanyába. 

Esterházy volt a közös ízlés, ha lehet így mondani, és most nem csak arról van szó, hogy az Esterházy-nekrológok kilencven százaléka erről szólt, hanem az ember ráismer saját sablonosságára: ha írtam volna róla, én is ezt írom. Ezt az apátlanság érzetet. Ezért is különleges és érdekes Nádas Péter írása, mert ő épp a rokonságot tagadta meg az emlékírásában, azt idézi föl, hogy a fiatal és éppen befutó Esterházy a saját sikerét hogyan próbálja kettejük sikereként értékelni, míg Nádas azt nem mondja neki az esőben, hogy "ezt a többest inkább adja föl". Esterházy "nevével jön a magyar történelem reprezentatív korszaka. Most ő személyiségével és teljesítményével adja vissza az olvasóinak ezt a reprezentációt, s ezért aztán jóval többen szeretik, mint ahányan olvassák."

Változtak némiképp az idők, Nádas neve közben a magyar irodalom reprezentatív neve lett, őt is többen szeretik, mint ahányan olvassák, de most Esterházynál, és az ő újraértékelésénél vagy irodalmi pápai trónfosztási kísérleténél maradva: nekem tetszik a jelenség. Egyfelől azért, mert senkit nem kell ájultan tisztelni. Ha Esterházy valóban nem csak annyira jelentős, de annyira jó író is, mint amilyennek gondolom, akkor neki, a munkáinak az ilyesmi nem árt, néhányan azt mondják majd, hogy na, nem is annyira jó, aztán rájuk mordul az olvasó többség, hogy hülyék vagytok. Nem látok ebben semmi szörnyűt, még Kulturkampfot sem, ha van a dolgoknak helye, akkor majd minden a helyére kerül. Talán csak az erősödik meg, hogy tényleg apa-figuráról van szó, és az apákon túl szokás lépni, nem gyászolhatnak egy életen át a fiúk. 

De mi van, ha Nádasnak van igaza? Ha Esterházyt a nevéért szerettük, azért, ahogy átsétált egy másik világból, és hozta magával mindazt, amit arisztokráciának, szellemi arisztokráciának gondoltunk, reméltünk, tudást, műveltséget, eleganciát, tehetséget, kötelességtudatot, fogcsikorgásmentes szorgalmat? Hogy jött valaki, aki azt bizonyította be, az a régi világ kitermelt (!) bizonyos családokat, és lám, teljesen igaza volt, mert ezek a családsarjak most is megállják a helyüket, ebben az új világban is szépen odaállhatnak a talapzatra, méltó helyükre? Mi van, ha az Esterházyt támadók ezt akarják újragondolni, ledönteni az írót a talapzatról, és az sem baj, ha a talapzat is dől velük. Mi van, ha ez egy szellemi jobbágylázadás? Nem kell se tehetség, sem elegancia, sem hosszú, többszörösen összetett mondatok, idézetek és nehezen megfejthető rejtjelek, elegünk van abból, hogy olyan regényeket olvasunk, amelyektől bunkónak érezzük magunkat. 

Nincsen semmi, persze. Ha Esterházy olyan jó író, amilyennek gondolom, akkor aligha lehet fogást találni rajta a hájfejűeknek.   

Nem akarok feltétlenül Handellel jönni, mert ő zseni volt, és mert azt is tudta, hogy mekkora lehetőség zenét írni a királyi tűzijátékhoz, amivel az aacheni békét ünnepelték. Kicsit, hehe, a mi kutyánk kölyke a darab, hiszen az aacheni béke az osztrák örökösödési háborút zárta le, emiatt maradhatott magyar királynő Mária Terézia, de most inkább nézzük a mi kutyánk mai kölykét. Ezt a szörnyűséget, ami a tűzijáték alatt szólt, rettenetes hangszórókból a Duna parton, hogy beleőrült az ember, egyrészt a hangminőségbe, másrészt a műbe magába, variációs tétel meg dúdolás, meg minden hasonló, tehetségtelenség és akarat nélküliség, István király emlegetése ádáz hangon, mintha a névnapos uralkodó tehetne bármiről is ez ügyben. Aztán elakadás, újrakezdés, ha ez az volt, és nem a mű maga harapott a saját farkába. Szarka Tamás a komponista, aki ehhez nyilván nincs szokva, van is mellette hangszerelő profi, de így is kevés. Nagyon gratulálok mindenhez, a fölismert lehetőséghez, a tehetséghez, a befektetett munkához, meg a tanulsághoz is, hogy Magyarország csodaország. Tényleg az, ha ilyesmiért díjat adnak vagy állami fölkéréseket lehet begyűjteni. 

Eddig az első indulat. A második meg azt mondja, hogy Handel valahogy mégis reprezentálni tudta korát, az angol barokkot, a kort és a pillanatot, hiszen az eredeti változatban csak harci hangszerek szóltak, és olyan művet hozott léte, amit majdnem háromszáz év múlva is örömmel hallgat az ember. Arra a hiányzó harminc évre igazán nem nagy bátorság jósolni: háromszáz év múlva is örömmel hallgatnak majd. Ezt a háromszáz évet ugyan nem tudja garantálni Szarka Tamás, vagy ha kell, én garantálom, hogy nem, nem, nem fogják játszani a zenéjét 2318-ban. De ami a reprezentációt illeti: tényleg ilyen világban élünk. Egy pont neki. 

Nem tudom, milyen volt, mert már eleve igyekszem nem odanézni, tériszonyból fakadóan, az idei légiparádé. Pontosan soha nem is értem, miért van rá szükség, úgysem dőlünk be saját magunknak, körülbelül tudjuk, hogy milyen is lehet a honvédség harci szelleme, és ne is akarjon hősködni senki, ha nem muszáj. Mondjuk azt nem tudom, mikor muszáj, de ez egy másik kérdés. Ám ha tényleg arra való a légiparádé, hogy megnyugtassuk a honfitársakat és kétségbeesésbe taszítsuk az ellenségeket, akkor erről a Nagy Viktor rendezte Aida-előadások jutnak az eszembe. Második felvonás, recsegnek a trombiták, tele van építve az Erkel színpada, piramisok, szfinxek, fáraók, és jönnek a katonák. Jobbról menetelnek be, dicsőn és rettenthetetlenül, bal hátul masíroznak kifelé. Az ember sejti, hogy ott aztán vége a derék trappolásnak, sietve visszamennek a jobb oldalra, hogy újra megjelenhessenek. Így is történik. Elsőre csak a figyelmesebbeknek tűnik föl, hogy ez a nyomott fejű véznamatyi már egyszer bevonult, de elég vézna és elég nyomott a feje ahhoz, hogy a harmadik megjelenésekor már mindenki régi ismerősként üdvözölje, íjastul, puzdrástul, leleplezve a színház nem túl rafinált mesterfogásait. 

Ezt lehetne nagyban is csinálni. A vadászgépek kicsit ólálkodnának a Gellérthegy mögött, aztán zírr-zurr, elsüvítenének, finoman kerülnének egyet a budai hegyek mögött, aztán megint ólálkodnának, megint zirr és megint zurr, és ámulhatnánk, micsoda légierő, legény talpán, aki ujjat mer húzni velünk. 

Persze, lehet, hogy ez a spanyolviasz, tényleg így is történik. Mondtam, hogy én nem nézek oda. 

Évtizedekkel ezelőtt a Batthyány téren nyílt meg a menő nyilvános vécé, elmetróztunk oda,hogy méltó körülmények között vizeljünk. Voltak zöld növények, erotikus poszter a falon (ha jól emlékszem, Bíró Ica), légfrissítő. Akkoriban még nem azt mondtuk, hogy európai, hanem azt, hogy nyugati. Nem tudtuk, hogy a nyugat illemhely dolgában nem éppen kegyes az állampolgárihoz. Később aztán hitetlenkedve néztük, hogy Veronában, az Arénában lyukaknál állnak sorban a férfiak, a nők meg tartsák vissza, hogy a nagy olasz városokban egyáltalán nincs közpisilés, a bárok és éttermek jogszabályban rögzített kötelessége, hogy rendelkezésre álljanak. A kötelesség azonban nekik is csak kötelesség, nem örülnek a betérőknek, elvárnak legalább valami kis szimbolikus fogyasztást. A fene egyen már meg, Gyuri, a negyedik kávét iszom, mert bedurrant a prosztatád.  

Párizsban 1830-ban állítottak föl először nyilvános piszoárokat, ám a júliusi forradalom nem csak X. Károlyt, de a piszoárokat is elsöpörte. Nem azért, mert valahogy szimbolikussá váltak volna a kis épületek, mint 1959-ben, Kubában a parkolóautomaták, hanem mert a Szabadság a népet többek között piszoárokból emelt barikádokon át vezette. Azóta többször és többféle lehetőséget kaptak a lakosok és vendégek, őrzött objektumokat, fizetős lehetőségeket, józanság kontra szemérem, vagy elfogadjuk, hogy az emberek pisilnek, vagy úgy teszünk, mintha ez a probléma nem létezne.  

Most is épp ez a harc megy, a városvédők dühöngenek az újonnan fölállított, egyszemélyes, de többé-kevésbé mégis nyilvános vizeldék miatt. Amúgy, önmagukban igazán szemérmes darabok, a piros tetejük miatt eleve azt a benyomást keltik, mintha tűzcsapok vagy postaládák volnának, de a használat során elég kiszolgáltatottnak érezheti magát a férfiember. A párizsiak őrjöngenek, az Uritrottoirnak nevezett alkalmatosságokat idétlennek, csúnyának, de minimum a városképbe nem illőnek nevezik, egyébként is, hogy jön ahhoz bárki is, hogy Szent Lajos szigetén, ilyen panoráma előtt könnyítsen magán. 

Igaz, persze, hogy igaz. Ne pisiljenek. Ez Párizs. Ide jövünk az Irán-szagú szittya sereg elől. Hanem amikor mély tisztelettel megálltam a Hotel de Lauzun előtt, ahol Baudelaire szívta a hasist, és írta A romlás virágait, majd az élményt feldolgozni, ábrándosan a kőkorláthoz léptem, hogy áttekintsek a túlsó partra, nem épp Irán-szagok vertek orrba. Alattam az alsó rakparton egy kopasz fiatalember öntözte a kövezetet. Tessék alászállni a mennyekből, ez volt az írás a járdán.