A Hatholdas rózsakert ment a tévében valamelyik este, nem épp tökéletes filmalkotás, mintha menet közben elengedték volna a gyeplőt, belefáradtak vagy elveszítették a bizalmukat a Babits-sztoriban, nézzük, hova jutnak maguktól ezek a figurák és színészek, zakók, szalmakalapok. De közben volt egy jelenet, a vőlegénynek kiszemelt Gruber Franci eszik a jövendőbelije családjával, köztük ott van Páger, zajong és eszik, és valami cérnametélt szála megakad a bajuszán, igazán szörnyű és lenyűgöző. Eszembe jutott, hogy amikor életemben először úgy igazán és mélységesen lenyűgöződtem Páger Antal művészetétől, akkor is éppen evett, magyar filmen, de még a harmincas években készült magyar filmen. Veszekedett a filmbeli hitvesével, veszekedett és evett egyszerre, kenyeret meg talán kolbászt, szóval amolyan teleszájú ordítozás, háttal a nőnek, szembe a kamerával, és amikor a mondat végére ért, a mutatóujjával benyúlt a szájába, és úgy, egy ujjal szedte le az ínye mellé szorult ételmaradékot.

Nyilván ilyen jelenetek nem szoktak szerepelni ezekben a vidám filmekben, és nem is mondom, hogy bárcsak, tökéletesen meg vagyok elégedve a Kabos-féle őrületekkel, de mintha egy pillanatra fölfeslene a vászon, és mögé látna az ember. Emberek laknak ott, hús-vér-nyál-bőr emberek. Kalbásszal a kezükben. 

Mi adjuk a zenét. Ez voltaképpen csodálatos, hogy legalább ennyi összejött, hogy néha magyar vagy tiszteletbeli magyar dallamokat hallhatunk, egészen meglepő helyekről. 

Na jó, nem annyira meglepő helyről, a tévéből, ahol éppen gyűrik egymást a labdarúgó csapatok, és miközben a svédek derekasan helytállnak (legalábbis remélem), a szurkolótáboruk teli torokból zúgja a lelkesítő indulókat. Az ember szinte biztos benne, hogy semmilyen svéd tömegdalt nem ismer, de ezt mégis, mert ennek van magyar szövege: "mert a szív és az ész együtt mindenre kész". Barinkay belépője a Cigánybáróból. Na jó, a Zigeunerbaronból, Johann Strauss a zeneszerző, de a történetet Jókai Mór írta, és többen ismerik, mint azt tudják magukról, hiszen Szaffi címmel Dargay Attila rajzfilmet készített belőle. 

Mikorra belenyugodnék, hogy ezt most egy darabig így nem fogom hallani, mert kiestek a svédek, és viszonylag ritkán nézek svéd válogatott meccseket, jön egy másik operett-melódia, talán még meglepőbb helyről. Kiadták John Coltrane elveszett albumát, amiről pontosan nem lehet tudni, mennyire album, de az biztos, hogy elveszett, most kerültek elő a tekercsek az első felesége hagyatékából. Az egyik szám közöttük a Vilia címet viseli, és tényleg az, amire gondol az ember, a Vilja-dal A víg özvegyből. Lehet tudni, hogy Coltrane nem volt sznob, bármilyen dallamból meg tudott indulni, még a My Favourite Thingsből is, és a Vilia egy változatát korábban kiadták (csak azt én nem ismertem), mégis meghökkentő, ahogy megindul ez a szaxofon-gargalizálás, kavargatás a dobon, és közben mégis Lehár szól. Szerintem élvezte volna. 

Alagna helyett Beczala énekli Bayreuth-ban a Lohengrint. Majdnem mindegy, mondhatná bárki, aki át mondott, most bét mond, mindkettő A kategóriás vagy A+-os énekes, voltaképpen nagyszerű megoldás. Ráadásul látatlanban-hallatlanban azt mondta volna az ember, hogy Alagna úgyis fejre áll a szereppel, soha nem is énekelt németül, amennyire tudom, nem is illik hozzá egy ilyen vérmérséklet, elképzelem, ahogy azzal a lágy hangjával, finoman raccsolva nekiugrik a Grál-elbeszélésnek... Csak hát épp ez lett volna az egészben a lényeg, Alagna kockázatos, Beczala meg úgyis megcsinálja, egyébként is már énekelte a szerepet, nincs rajta mit félteni. Mintha ez valahogy fokozni tudná a művészi élmény befogadásának izgalmát, a félelem, mármint a közös félelem, egyek leszünk az árok két oldalán, mert nem tudjuk, meglesz-e vagy sem. 

Hát most nem lesz meg. 

A rossz hírt egy másik követte, a másik nagy fesztiválról, Bruno Ganz volt kénytelen lemondani a salzburgi Varázsfuvolát, helyette Klaus-Maria Brandauer ugrik be. 

De hová? A varázsfuvolában nincs tisztán prózai szerep, ez nem a Szöktetés (amiben egyébként Brandauer már közreműködött) miféle rejtélyes úton kell majd Taminónak végigbaktatnia, ahol a betegségnek köszönhetően elkerüli ugyan Hitlert, de belefut Mephisto karjaiba? Micsoda szörnyű koncepció lehet az új rendezésben, hogy egy ilyen cserére vállalkozik a rendezőség? 

Majd kiderül, de feltehetően fölöslegesen fagyott meg a vér az erekben, a színlap szerint Brandauer a Grossvatert fogja játszani.  

Bárhogyan is szeretnék, nem tudok szörnyülködni a Felhőkarcoló című filmen, mert a történetet maga az élet írta. Már úgy értem, a filmélet, mert a valóság nyilván nem egészen ilyen, ritkán szoktak művégtaggal élő emberek egy rövid roham után átugrani tíz métert. Egy daruról a felhőkarcolóra. A 98. emelet magasságában. 

De éppen ezért vagány dolog az egész, fityiszt mutatnak a valóságnak, voltaképpen szép és filmrajongóhoz illő feladat volna összeszedni a jeleneteket, és megmondani, melyik honnét van, mik voltak az előzmények. Ez a Pokoli torony, az a Sárkány közbelép, amaz valami Hitchcock. Nem is Hitchcock, Orson Welles, A sanghaji asszony. A műláb egészen közeli előzmény, Cormoran Strike. Hogy mennyit nőtt a nézői érzékenység az elmúlt évtizedekben, azt talán jól mutatja, hogy hiába lángol a kétszáz emeletes épületszörny, még sincsenek áldozatok, a vajszívű gonosztevők még az átadás előtt léptek akcióba. Egyetlen dolgot nem értek: miért nem ülnek az utolsó snittben a szereplők takaró alatt a mentőautóban, amikor úgy szokás. Ettől függetlenül az egész film szerelmi vallomás a mozihoz, a katasztrófa műfajához, az izomfeszegető megmeneküléshez. Mondanám, hogy a család intézményéhez is, de ahhoz túlságosan komolytalan az egész. Ha hiszel a kétgyermekes boldogságban, gyere lóbálódni a századikra. Megérdemled.  

Oliver Knussenről szerettem volna megemlékezni, nem mintha olyan nagyon sokat tudnék róla, de a neve mégis ott motoszkált az ember agyában. Ismertem. Csak nem abban a minőségében, amiben kellett volna. Knussen ugyanis elsősorban zeneszerző volt, karmester leginkább szülői ösztökélésre lett. Tudjuk, hogy a szülőnek volt igaza, a zeneszerzők sokszor nagyon nehezen boldogulnak, a jó karmesternek meg mindig van munkája, pénze, dicsősége. Oliver Knussen azonban zeneszerzőként is sikeres volt, főleg eleinte, 15 éves korában mutatták be első szimfóniáját. Majdnem Kertész István volt a bemutató karmestere, de ő betegség miatt kénytelen volt lemondani, így a kamasz rögtön a másik képességét is kipróbálhatta, és vezényelhette is saját művét. 

Évekkel később azért visszavonta a darabot, biztos igaza volt. 

Knussenről akartam írni, és gondoltam, elvégzek egy gyorstalpalót, hallgatom és hallgatom, de aztán nem sikerült, mert nagyon hamar belebotlottam az Egy kiállítás képeibe. Amit, természetesen nem ő írt, nem is ő hangszerelt, viszont amit lemezre vezényelt, az nem is a megszokott Ravel-orkesztráció, hanem Leopold Stokowski változata. Mostanra lezárulni látszik a Muszorgszkij-hangszerelések története, senkinek nincs jobb ötlete (erre azért még visszatérünk), mint Ravelnek, tényleg parádés, ahogy a trombitát használja, vagy akár a szaxofont, a színek, a sistergések, minden. Senkinek nincs nagyobb neve, mint Ravelnek, bár... Stokowski a maga idejében...

Szóval a történet veleje az volna, hogy eleinte még védeni kellett Ravelt. Az angol karmester, Henry Wood például letiltotta a saját hangszerelését, mert jobbnak tartotta Ravelét, igaz, nagy apparátus kell hozzá, de megéri. Aztán, ahogy Ravel nyert, jöttek a hangok, hogy nagyon franciás az ő változata, nem annyira nyers, mint amit Muszorgszkij (feltehetően) szeretett volna, bár, ha egyáltalán szeretett volna valamit, éppenséggel el is készíthette volna. Jöttek újabb változatok, ezek közül volt az egyik Leopold Stokowskié.  

Stokowski ma már félig elfeledett, na jó, talán csak negyedig, a híre is kétes. Van egy csomó történet róla, mondjuk, hogy tejbe mártott kezekkel vezényelt a Metropolitanben, hogy világítson az egyébként tényleg szép kézfeje. Hatalmas mozdulatokkal rajzolta meg a muzsika íveit, csinálta a show-t. Oldalról nézte Reiner Frigyes, aki mindig egészen apró mozdulatokkal dirigált, csak hát olyan szuggesztivitással, hogy neki aztán tényleg nem volt szüksége se tejre, se szélmalmozásra. Nézte, nézte Stokowskit, aztán csak annyit mondott: one of us is crazy. Az egyikünk hülye. 

Na jó, elmondom a másik kedves történetemet is. Mario del Monaco volt hivatalos Stokowskihoz, egy közös fellépés előtti zongorás próbára. Del Monaco csenget, egy bekötött fejű, vén szipirtyó nyit ajtót. Jó napot kívánok, maestro Stokowskit keresem. Mire a felháborodott szipirtyó: de hiszen maestro Stokowski én vagyok.  

A vén szipirtyó ifjabb szipirtyó korban, 1939-ben készített zenekari változatot Muszorgszkij zongoraművéből, és ezt vezényelte Oliver Knussen a DG lemezén. Sokszor nagyon furcsa, de azzal nincs is semmi baj, bár nem mindig tudom eldönteni, hogy Stokowski a furcsa, vagy ahogy Knussen vezényli, és átrohan a színen az ökrös szekér. Tény, hogy Stokowski változata még annyira sem teljes, mint Ravelé, kimaradnak a vidám képek, a Tuilériák és a Limoges-i piac, és még azt sem tudom, ezt hogyan kell érteni. Stokowski széttárja a kezét, ezt nem lehet, vagy csak annyit mond, ezt Ravel jól megoldotta, nem kell hozzányúlni. Az is igaz, hogy épp Stokowski mondta, hogy Ravel ízlése túl franciás, ez meg épp két francia kép, francia helyszínről. 

Mindegy. Végül, tudjuk, Ravel nyert, ma nehéz volna olyan koncertet találni, ahol nem az ő változatát adják elő. Pedig időközben Vladimir Ashkenazy is elkészítette a saját hangszerelését, kijavította azokat a sajtóhibákat, amelyeket Ravel belehangszerelt a maga változatába, meg eleve időnként egyszerűen jobbak az ötletei, vagy csak többet tud Muszorgszkij és a képek világáról. A Goldenberg Sámuel és Smüle képben például a vacogós dallamot nem trombita játssza, hanem hegedű, ami a mai hallgatóban rögtön a klezmer-környezetet idézi föl. De Ravel ellen neki sincs esélye. 

Tegnap megint adta valamelyik csatorna a Gladiátort, és már megint ott felejtettem magam előtte. Megint azt csináltam, amit mindig, néztem a hibákat, kicsiket és nagyokat, az égen elhúzó sugárhajtású repülőgépet, a traktornyomokat a mezőn, az amazon Marten's bakancsát. Meg a kedvencemet, amikor VIOLENTIA feliratú röplapokat osztogatnak, röpke 1300 évvel a nyomtatás feltalálása előtt. És közben megint elmondtam a környezetemnek, hogy Commodus egyébként tényleg verekedett gladiátorokkal, nyilván hasonlóan egyenlőtlen körülmények között, mint a filmben, szóval hogy vannak azért igazságszikrák is a történetben. Hogy unhatják! 

Rájöttem közben, hogy minden valószínűség szerint szeretem a filmet. Hogy az is örömöt tud okozni az embernek, ha okosabbnak érezheti magát a filmeseknél. Hogy mindezt nyilván belekomponálták a látványba, van, aki csak úgy első kézből élvezi, van, akinek az a boldogság, hogy észreveszi: az előző snittben jobb kézben volt a kardja, most meg bal kézben, és van, akinek ez tesz jót, hogy egy kicsit amolyan spájzból szabadult Cs. Szabó Lászlónak érezheti magát. Vagy az egészet egyszerre is lehet csinálni, kinevetni és elhinni, hogy "volt egy Róma nevű álom". 

Szóval: ügyes. 

Csodálatos Parsifalt közvetítettek tegnap Münchenből, interneten át, ingyen. Szép is, jó is, Az ember azt sem tudta eldönteni, melyiknek ne higgyen, a szemének vagy a fülének. Vagy egyiknek sem, ez nincs is, ez a  fantasztikus zenekari hatás, sem a Georg Baselitz-díszlet. Mint egy másik Wagner, a kékszakállú Wagner úr Rejtőnél, aki nem hiszi el, hogy kétszáz dollárt adnak a nyomravezetőnek, hiszen annyi pénz nincs. Mert, ugye, nekünk a Parsifal, a Müpa munkássága ellenére az operai Mikó-rendezés, amitől talán tényleg el lehetett búcsúzni most, a tavasszal. Ámbár én már annyi előadástól vettem érzékeny búcsút, amit aztán újraláttam, hogy csak akkor hiszem majd az újat, ha látom. 

Nem csak a rendezéstől meg a poros jelmezektől kell majd búcsúznunk, hanem a csodahattyútól is. Münchenben valami pontosan nem azonosítható fehér objektumot lőtt Parsifal, patyolat volt, ahogy egy hattyúnak illik, de közben mégsem valami csőrös állat. Nálunk egy játékállatot hoztak be a szomorú képet vágó segítők, szürke az évtizedes piszoktól, és gúnárnyakú. A hátából állt ki a nyílvessző, amely már akkor is viccelődésre késztette a kórust: az első hattyú, amely hanyatt fordulva tud repülni. 

Nem fog hiányozni. Nem jobban, mint az ifjúság. 

fotó: Szilvás Zoltán

Ami alant olvasható, nem biztos, hogy igaz. Hogy így igaz. Az eseményekért kezeskedem, de az értelmezésért nem. Lehet, hogy túlizgultam a dolgot. Az ember néha ott védi a szabadságot vagy a szabadságát, ahol nem is támadják. Ami követezik, talán csak egy félreértés dokumentuma. 

Tényleg nem akarok itten hősködni, de a következő dolog történt. 

Megbízást kaptam a szinhaz.net oldaltól, hogy írjak az Átrium Színház Chicago előadásáról. Szép feladat, jó feladat, még ha a végén kiderül, hogy egy csapat énekelni és táncolni nem tudó színművésznek kellene énekelnie és táncolnia, ami nem feltétlenül kecsegtet sikerrel. Mindegy nem magyarázom tovább, itt az írás róla. 

Nyomokban cigányokat is tartalmaz

Szívem szerint valami sormintával kezdeném a beszámolót, a csúnya szavakat írogatnám, ami eszembe jut, csak hogy jelezzem: én is tudok rondán beszélni. Kurva és bazmeg. Nem az a bajom, hogy mint valami kamasz-Mozart levelében, úgy röpködnek az illetlenségek a Chicago alatt, hanem hogy nincs igazi funkciója az egésznek, szeretnénk provokálni, de jobb nem jut az eszünkbe. Csak még az, hogy egy mindenki számára világosan női ruhába bújt férfi szereplőről lerántjuk a nadrágot.

                Ami engem illet, Figeczky Bence puszta színpadi jelenléte jobban provokál, mit keres ott valaki, aki két mondatot nem tud úgy elmondani, ahogy az emberek beszélni szoktak?

                De hát vissza a hagyományos provokációhoz: miért is? Musicalt játszunk, de úgy teszünk, mintha alapjaiban rengetnénk meg a világot? Biztos, hogy a legalkalmasabb műfajt választották? Mert nekem ez azért úgy tűnik, mintha mégiscsak a Chicago volna, a zenéje mindenképpen, a dalok feltétlenül, a dalszövegek kissé durvábbak az eredetinél, de amit maga a mű tud nyújtani, az nem nagy felfedezés: jog és igazság két külön dolog. Az egyetlen, akit kivégeznek, a magyar börtöntöltelék, Hunyák nem bűnös. Itt úgy mondják, órtotlon.

Tudjuk, hogy így van. Tudjuk, hogy nem csak Chicagóban, és nem csak akkor. Azért dalolhatják el nekünk, mi meg majd bólogatunk, hogy haj, haj, ilyen az élet, és közben nézegetjük Roxie vagy Velma idomait, mert hát mi sem vagyunk egészen ártatlanok. Ez jó ajánlat, és megfelelő hangú és tánctudású Roxie-k és Velmák esetében el is lehet fogadni. Egy szőke, egy barna, kinek ez, kinek az. Ha nincs sem hang, sem tánc, akkor kell agyalnia a rendezőnek, hogy miképp is sózhatná rá ezt a sztorit és ezt a zenét a közönségre. Néhány éve, ugyanezen a helyszínen, az Átriumban Zsótér Sándor elég jót talált ki, Flintstone-családot, kőkorszaki szakik és szakinék zenéltek, énekeltek, népitáncoltak, nagyon kellett röhögni. Már annak, aki nem hüledezett, hogy pedig ő a Chicagóra vett jegyet. Alföldi Róbert más nagyot mondana, idehozná a darabot, a mába, vagy tényleg tegnapba, 2017-es dátumot mondanak be, és időnként szó esik róla, hogy ez magyar börtön, magyar ecsettel. Két lány, aki még elhiszi az újságban megjelenés (??) nagyszerűségét, a híressé válni életigazoló voltát. Kétségtelen: a magyar környezetbe helyezés magyarázatot ad arra, hogy miért nem tud se táncolni, se énekelni senki, pedig ez volna a foglalkozásuk. Mintha volna valami félreértés, hogy a szép vagy izgalmas beszédhang egyben szép énekhangot is jelent, de ezt elég határozottan cáfolja mind Parti Nóra, mind Fekete Ernő. Huzella Júlia szép magas, ha ez magyarázat bármire, hogy Csarnóy Zsuzsa mit csinál, arra viszont képtelen vagyok bármiféle magyarázatot találni. Még mindig ott tart, hogy ő a gyámügyes a Jóban, rosszbanból.

Nyomokban cigányokat is tartalmaz az előadás, Velma, amikor a régi műsorszámáról beszél, valami Hopp, te Zsiga jellegű mozdulatokat mutat be, de nem vagyok egészen biztos benne, hogy az üzenet eljut a naiv nézőhöz, és fölébreszti benne az együttérzést: magyarnak is nagyon rossz lenni, de magyar cigánynak még rosszabb. A tánckar pedig, mivel a csizmája szárát nem verheti meg, a zoknitartóját csapkodja.

Megint arra gondolok: nem lehetséges, hogy véletlenül nem a megfelelő darabot választották a mondanivalóhoz? Megpróbálkoztak az illesztéssel, a fordítás új, Ugrai István munkája, emiatt aztán a Mister Celofán helyett azt kell énekelnie Mihályfi Balázsnak, hogy Fólián, mint a fólián.  Legközelebb talán majd Flórián. De hát neki sincs jobb ötlete, mint hogy kiabál, kiabál, míg nyúlik a darab, egyre idegesítőbb lesz a Konferanszié darabakasztó bölcselme, pedig Hámori Ildikó olyan szépen mondja el a boldogság mibenlétét, mintha a kisunokáit tanítaná a nagybetűsre. Mondjuk az is épp egy négybetűs szó.

Eltelik egy nap, kettő, az írás csak nincs fönt az oldalon, amit soha nem értek, a bemutató már régen elmúlt, meg egyébként is, internet, nem kell sem szedni, sem nyomtatni, csak beilleszteni, de hát ki tudja, mik máshol a szokások. Közben érkezik egy levél a szerkesztőtől, vagyis a megrendelőtől, hogy azt mondják a színházban, ez egy különlegesen szerencsétlen este volt, ami elromolhatott, az elromlott, nem nézném-e meg meg egyszer az előadást. Mondtam, hogy megnézem én, abban nincs hiba, de nem változtatok, ez így kerek.

Nincs válasz, de az írás nem kerül föl. Aztán jön egy újabb levél, hogy azért csak nézzem meg a másik szereposztást, és fogalmazzam össze a tapasztalatokat, az sem baj, ha az egész őszre csúszik. Dupla honorárium. 

Tényleg? Addig kell nézni egy előadást, amíg nem tetszik? Akkor közöljük róla a kritikát, amikor már úgyis mindegy? És ezentúl majd minden előadás kap még egy lehetőséget, hátha csak rossz napja volt a főszereplőnek, a súgónak meg a függönyhúzónak? 

Van az a régi Balczó-film, a Küldetés, abban mondja Balczó, hogy a világ olyan, amilyen, nem lehet rajta változtatni, de miért is ne lehetne benne egy kis sarok, ahol a tisztesség uralkodik. És ha lehet, akkor miért ne lehetne ez a sarok épp az öttusa?

Miért nem lehet a kritika? 

Egyszer együtt vacsoráztam Barbara Bonneyval. Talán próba után, másnap volt a dalestje a Zeneakadémián, ami életem nagy énekes-élményei közé tartozott, tartozik ma is, pedig nincs nagyon sok, de hát itt megvolt mindaz, amit az ember szeret, a gyönyörű hang, a technikai biztonság, a tisztaság, zeneiség és még valami varázslatos természetesség is, mintha minden csak úgy jönne, lazán, nem is tudom, talán az intelligencia velejárójaként. Körülbelül ilyen volt a közös evészet is, mindenről lehetett beszélgetni vele, nem csinált nagy ügyet magából, és még olyan bájos is volt a meredeken elálló füleivel meg a turcsi orrával - tényleg nem tudom, miért állt neki jól minden, vagy hogyan tudta ezeket viselni úgy, hogy olyan csinos maradjon. Aztán a koncert, nem volt telt ház, ő meg valami trikó fazonú ruhában lépett föl, nagy kivágással, utána megkérdezte tőlem: nem volt túl sok? Inkább túl kevés, mondtam, mert néha, sajnos tényleg ritkán, de eszembe jutnak amolyan szellemesnek tűnő válaszok is. 

Még vacsora közben mondta, hogy három fontos dolog van az életben, a vörösbor, a golf és az éneklés. ebben a sorrendben? - kérdeztem vissza, de nem. Vörösbor, éneklés, golf. Érdekes módon a ruháról nem beszélt, pedig most, hogy a koncertezéstől visszavonult, a tanítás mellett ezzel foglakozik, Salzburgban van butikja, saját tervezésű ruhákat forgalmaz. Az a bolt neve, hogy Bonney & Kleid. 

Ma este Lang Lang visszatér, több, mint egy éve nem lépett föl, mert megsérült vagy túlgyakorolta a bal kezét. Volt azért közben egy különleges koncertje Chick Coreával a Carnegie Hallban, ahol Lang csak jobb kézzel volt jelen, és egy tanítványa alakította a bal kezét. Ma viszont rendes koncert, Tanglewoodban, aki szeret aggódni, megteheti, mert végül nem a Csajkovszkij b-moll lesz, hanem Mozart a program. 

Visszatér, mondanám, de az mégis érdekes, hogy hová. Lang Langot annyira fellőtte a média, jó okkal tette, mert zongorázni mégiscsak nagyon tudott, megpróbálok leszokni a múlt időről, szóval tud is, remélhetőleg, de világos, hogy az egész jelenséget bizonyos (zenei) szempontból túlértékelték. Időnként nagyon is érződött, hogy nincs ideje megérteni, földolgozni a műveket, most, jobb híján egy bécsi koncert jut eszembe, lemezen, DVD-n, az Appassionatát játssza, és minden nagyon rendben van, csak még egyszer ne kelljen meghallgatni. Szóval: ez most a kérdés. Ünnepeljük őt, mert újra köztünk van, újra van valaki, aki zongorázik, és mégis sokakat érdekel, vagy végre van egy ürügy, hogy helyére lökdössék szegényt, és azt mondják: azelőtt sokkal jobb volt. Mert azt mégsem lehetett megtenni, hogy egyik napról a másikra fanyalogni kezdjenek az ítészek, de most van mire hivatkozni, hogy miért nem. 

Addig meg ez: