Szerencsére nem kell semmi rosszra gondolni, csak 65 évesen visszavonul a London Symphony első klarinétosa, Andrew Marriner. A név persze, hogy ismerős, Andrew Marriner Sir Neville Marriner, a St Martin-in-the Fields kamarazenekart naggyá tevő karmester fia, aki lassan három éve hunyt el. Neville Marriner maga hegedűs volt, aki ismeri a Klemperer vezénylete 9. szimfónia videóját, az láthatta is játszani, és ebben a minőségben szintén tagja volt a Londoni Szimfonikusoknak, méghozzá 1939 óta, így egy szép, nagy hagyomány szakad meg, nyolcvan éve dolgozik a család ugyanannál a zenekarnál, még ha nem is megszakítás nélkül. Ilyenkor szokás sóhajtani, ja, igen, az angol pázsit, nyírni, öntözni, de ötszáz éven át, így könnyű. De aki nem sóhajt, annak esetleg eszébe juthat a Duna partján a Lukács-család. Idén lett volna száz éves Lukács Pál, aki 1936-tól volt az operaházi zenekar brácsása, majd első brácsása, tőle a stafétavonót Lukács Péter vette át 1976-ban, aki akkor már hetedik éve játszott a zenekari árokban. Meg 1989-től a Fesztiválzenekarban - ha jól tudom, ő az egyetlen, akinél a Fesztiválzenekar elfogadta a kétlakiságot. 

Jelenleg az Operában játszik egy Lukács Attila, sajnos nem tudom, hogy ő vajon a harmadik generáció-e, ránézésre elég gyanús. 

Némileg számomra is meglepő, de tudom, hol van eltemetve Franco Zeffirelli. Nem csak a várost tudom, de magát a temetőt is láttam, sőt a kriptát is. Ártalmatlan körülmények között, firenzei reggeli futás, na jó, kocogás alkalmával jutottam föl a San Miniato templomhoz. Annak a lábánál van a Porte Sante temető, és ha az ember a város felé néz, akkor láthatja a hatalmas feliratot: Zeffirelli. Akkor is arra gondoltam, nem lehet olyan sok Zeffirelli Firenzében, bár azt nem tudtam, hogy voltaképpen nagyon kevés van: a Zeffirelli felvett név, a házasságon kívüli gyermekének szánta a mama, pontosabban nem ezt szánta, hanem azt, hogy Zeffiretti, de elírták. Így aztán alighanem igen kevés lakója volt akkor még a kriptának, ha volt egyáltalán. 

Zeffirellit a nekrológok az utolsó nagy, háború utáni olasz rendezőként emlegették, ami valószínűleg félreértés vagy szándékos fölépozicionálás, Zeffirelli nem abban a ligában játszott, ahol Fellini vagy Pasolini. Nagyon nívós, jó esetben könnyes, rosszabb esetben unalmas giccseket vitt a moziba. Az igazán meglepő számomra az volt, hogy amikor a Metropolitan kiemelte a Zeffirelli-rendezéseket - az viszont csupa remekmű. Nem is tudom, melyiket szeretem jobban, a Falstaff humorát, a Turandot kínai érzetet keltő zsúfoltságát, az eredeti helyszínes Tosca végső csavarást, hogy Cavaradossi tudja, mi fog történni, tudja, hogy élesre lesznek töltve a fegyverek, csak azt a kis örömet nem akarja elvenni Toscától. Huszonvalahány évadon át ment ez a rendezés, és csak rosszabbra tudták cserélni. Egészen pontosan a kettősség okára nem jöttem rá, nem tudom, miért zseni egy rendező, ha énekelnek, és miért nem az, ha kamerák dolgoznak körülötte. Talán az opera korlátai tartották Zeffirellit a jó ízlés útján, muszáj énekelni, fontosabb a hang a szépségnél, nem tudja a tenor megmutatni a popsiját, vagy jobb, ha nem mutogatja, nem lehet meghúzni a darabot, kivenni belőle azt, ami nem tetszik. (Bezzeg a filmváltozatban, ott kegyetlenül megvágta Verdit is Zeffirelli.) Végül is mindegy. Ha valaki arra kíváncsi, ki is volt Franco Zeffirelli, nincs válasz. Vagy több érvényes válasz is van.   

Mennyi is? Ötvenhat? Voltaképpen nem sok, csak az együtt töltött idő meglepő, úgy negyven év. Nálunk a bemutatkozás nem volt szenzáció, akkoriban keveset beszéltek a salzburgi nyári eseményekről (ha belegondolok, most sem sokat), de a világ lázba jött, az agg Herbert von Karajan talált egy kislány hegedűst, és Mozartot játszanak. Aztán majd minden egyebet is, az összes nagy hegedűversenyt, de az első lemez volt a nagy varázslat, az induló és a pályája utolsó szakaszát kezdő zenész, és a közös ügy, Mozart. Egy elefánt voltam mellette, mondta később Karajan, az ember körülbelül sejti, mire gondol, nála már minden megfontolás és óvat, a kislánynál még ösztönös és természetes, ha valamitől izgalmas még az a régi lemez, akkor ettől. 

Eltelt az idő, de mintha Anne-Sophie Mutter most érné utol magát, hiszen mindent olyan éretten és korán csinált az életben. Nem csak a zenét. Huszonhat évesen férjhez ment egy nála jóval idősebb ügyvédhez, harminckét évesen már kétgyermekes özvegy, aztán férjhez ment a harminchat évvel idősebb André Previnhez, ha el nem váltak volna, most kétszeres özvegy volna. Közben voltaképpen példamutató karriert szaladt, ma sem unja, ma is keresi az új zenéket, játssza a régieket, kirándulgat jazzbe vagy legutóbb John Williams-album jelent meg vele. Most is fantasztikus, ahogy játszik. Most sem könnyű igazán szeretni, vastag a páncélja. Valahogy mindig a pesti fellépése jut eszembe. A rajongók várják, ő meg már rég árkon-bokron túl, az Audi (vagy Mercedes) szervezte estén húzza-vonja.  

Élvezem ezt a nem hagy nyugodni érzést, nem fogják a legjobb ötvenbe vagy ötszázba beválogatni a Yesterdayt, mármint a  filmet, mert a dalt biztosan, de csak vacakol vele az ember. Nem is vele, inkább a Beatlesszel, hogy mit is jelentett, mit is jelent annak, aki zenét akkor kezdett el hallgatni, amikor már ezek a dalok mind megvoltak, és szinte a születésükkor klasszikussá váltak. Vajon gondolta bárki is, hogy eltelik ötven év, és ugyanúgy föl lehet húzni rájuk egy filmet, mert nem kopnak, nem úgy kopnak, mint a Paloma bianca. Vagy az se kopik? Sekély a mélység és mély a sekélység? 

Olyan jó, ahogy a Help!-et játsszák a filmben, vadul, punk lüktetéssel. Pont a Help!-et, ami már újkorában is zavarba hozott embereket, hogy nincs teljesen összhangban a szöveg és a zene. A Deep Purple legelső lemezén már megpróbálják kiigazítani a szerzőket, és sokkal lassabb tempóban éneklik a dalt, hátha úgy jobban kijön belőle a kétségbeesés, de ez a jó megoldás, ami a filmben van, ordítani, hátha meghallják. Úgysem. Úgyis. 

Vagy amikor a valóság még bornírtabb az írói képzeletnél, és röhögünk, hogy az van a filmben, ne Hey Jude legyen, hanem Hey Dude. Közben meg emlékszem, hogy a régi rádióújságban, a Tánczenei koktél részletezésekor a dal rendszeresen Hé, Judy címmel futott, nyilván (vagy nem nyilván?) hogy elkerülhessék a Jude szó körüli félreértést. 

Vagy maradjunk csak az apró örömöknél. Amikor az átmenetileg fogatlan főhős kap egy felhúzható fogsort a barátaitól, ami csattogva megy az asztalon. Nincs különösebb jelentősége, de ez is Beatles, a Help!-ben is szerepel egy ilyen fogsor, ha jól emlékszem, a You've Got to Hide Your Love Away alatt. Nyilván átjár bennünket is a Beatles, tetőtől talpig és viszont, mindegy, hogy akarjuk vagy nem. Térey János utolsó bejegyzése a facebookon az volt, hogy Let It Be. Ami egyébként nem rossz utolsó mondat. 

Mától játsszák az új Danny Boyle-filmet, ami miatt megint nincs Danny Boyle rendezte új James Bond, illetve nyilván nem emiatt nincs, hanem nincs, viszont helyette lett a Yesterday. Nekem ez jó csere, egy ideig nem kell a gondterhelt arcot vágó Danel Craiget nézni, még akkor is, ha a Yesterdayben épp az agytalanság a menő, semmiféle racionális, vagy legalább filmlogikai kísérletet nem tesznek arra, hogy elmagyarázzák: mi is történik, miért tűnt el a világból a Beatles. Meg még néhány dolog, amire csak a mozi előrehaladtával derül fény. Egyszerűen ürügy kellett, hogy Beatles-dalokat lehessen énekelni. Így is olyan hosszú lett a film, hogy hiába vették meg húsz dal jogait, csak tizenhét fért bele, sebaj, hátha lesz második rész is. Néhány hülye csapdát azért elkerültek, az egyik a magyarázkodás, a másik, hogy nem jelenik meg Paul McCartney. A tanulság meg annyira egyértelmű, hogy le se kellene vonni, de ők, biztos, ami biztos, levonják: Beatles-dalok nélkül sokkal rosszabb hely volna a világ. És teljesen igazuk van. 

Kocsis Zoltán mesélte ezt a történetet, néhány évtizeddel ezelőtt. A helyszín egy kultúrház, operai est. A zongorista bőszen eljátssza a Hazám, hazám bevezető futamait, a tenor meg rákezd: Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át... Hopp. Kiment a szöveg fejéből. Így aztán a következő sorra is ezt énekli: mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át. A szöveg csak nem jön vissza, így a harmadik sor is ez lesz: mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen áááááát.... És akkor az énekes rájön, hogy így nem mehet tovább. Odamegy a zongorakísérőhöz, lopva belenéz a kottába, hogy mi is a szöveg. Aztán a kísérőt viccesen az ujjával megfenyegeti: na-na, és elkezdi újra az egészet elölről.

Persze azt hittem, hogy ez olyan történet, ami soha nem történt meg, hogy felejthetné el bárki is a Hazám, hazám szövegét, de aztán egyszer átéltem valami hasonlót. Az operabarátok klubjában Miller Lajos volt a vendég, és a műsorán a Hazám, hazám is szerepelt. Belekezdett, hogy Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át, és rögtön a homlokára csapott, jaj, elnézést, kiment a fejemből a szöveg, újra kell kezdenem. A reakcióból, meg talán Miller egész lényének ismeretéből világos, hogy nem ő volt az, aki a Kocsis-történetben szerepelt, ő nem fogná másra a saját hibáját, különben is bariton, de akkor ilyen tényleg van. Mi, boldog passzívak azt élvezzük az operában, hogy olyan csodálatosan elfoglalja magát vele mindkét agyféltekénk. Nem csak az opera, minden szöveges zene, ezért marad meg benne a sok régi sláger, meg hogy Calgonnal a mosógép is tovább él, az előadó viszont időnként annyira dolgoztatja a zenéért felelős jobb féltekét, hogy a bal már nem tud érvényesülni. 

Mi meg röhögünk, hogy a marha elfelejtette a szöveget. 

Tudom, mennyire stílustalan Wagnerből ráadást adni, akármennyire szerette is kínozni a közönségét, akármilyen odaadást is várt tőlünk, akármilyen önző módon is bánik az időnkkel, azért a ráadás nem az ő műfaja. Mégis hogyan? Búcsúzzon el még egyszer Wotan a lányától, bőszen és visszavonhatatlanul? 

Most ez mégis ilyesmi lesz, ráadás, vagy inkább korai emlékezés, mert valahogy említetlenül maradt az egyik legszebb eleme az idei Ringnek. Pasztircsák Polina Gutrune szerepében. 

Nem is a hangról beszélek, csak az odaadásról. Hogy ülök a magasban és a távolban, madárleső távcsővel, próbálok mindenkit megfigyelni, de a távcsőbe egyszerre legfeljebb ketten férnek, és mindenki úgy viselkedik, ahogy kell, ha rajta a sor, átlényegül, igyekszik kifejezően énekelni, ha nincs rajta a sor, akkor várakozik. És van ez a kivétel, Pasztircsák Polina, aki nem játssza ezt a benne vagyok - kívül vagyok játékot, hanem nem tudok úgy nézni rá, hogy ne volna benne. Hogy civil volna, pihenne, eluralkodna a közöny rajta, várna valamire. Végig szerelmes Siegfriedbe, meg van rendülve a közellététől, akkor is, ha Siegfried mással van elfoglalva, máshoz szól. Ő nézi megbűvölten, vagy nem is nézi, csak hallgatja, de tart a bűvölet, és annyira igaznak tűnik, hogy azt érzem, így kell csinálni a másik oldalon is. Hagyni, hogy hasson. Beszállni a bűvöletbe. Aztán lehet panaszkodni. De csak aztán. 

Vagyunk egypáran, akiknek az életét ez, vagy ez is tagolja, a Wagner-napok minden év júniusában. Ahogy az újév meg a szeptemberi évadkezdés, ezt is várjuk, ott vagyunk, végiggondoljuk, mi volt, jó volt, rossz volt, nehéz volt. Rossz, persze, nem volt, talán nem is tud az lenni, ahhoz túl nagy energiák és túl sok tehetség van csatasorba állítva. Átlagos sem volt, mert pont ez volt benne az érdekes, ahogy menekülni akart a rutintól, hogy na, akkor megint eljátsszuk a régi Ringet, még ha az új Ring szétesőbbnek is tűnik a réginél. Igazolódni látszik a sejtelem, hogy a második kör jobb volt az elsőnél, mintha a néhány nap szünet alatt mindenki kifújta volna magát, és tisztázta volna, mit is akar. A Rádiózenekar idén gyengébb lett, Christian Franz hiányzott a hősi szerepekből, a Siegfriedben Wotant éneklő Tomasz Konieczny pedig mintha megbutult volna erre az évre. 

Mondhatnám még tovább a jókat és rosszakat, de most pont az az érdekes számomra, amit akár egy-egy előadás alatt is észre lehetett venni. Hogy bármelyik pillanatban felröppenhet egy rakéta, hirtelen jön egy jó felvonásvég, ami aztán átlóg akár az egész következő felvonásra. Hogy van valami folyamatos készenléti állapot, bármikor leszállhat Wagner szelleme, ezt még meggondolom, hogy vajon tényleg Wagner szelleme szállhat-e le, nem valami sokkal nagyszerűbb dolog, de remélem, világos. Bármikor történhet valami egészen csodálatos dolog. Csak figyelni kell, hagyni, átélni, örülni neki. 

Talán tényleg így is kellene élni. Mármint a hétköznapokban. Nekünk, nem nekik.   

Biztosan mindenkinek vannak ilyen ismerősei, akik jönnek, és ha egy kicsit megmelegednek, akkor elmondják a  régi történetüket, miként is estek le részegen a vonatról hetvenkilenc nyarán, vagy hogyan lopták el a helységnévtáblát egy lágy és csöndes éjszakán Balatonalmádiban. Mondják a jól ismert történetet, és nekem mindig Richard Wagner jut az eszembe, ő ilyen nagy mesélő. Úgy értem, a Ring mindegyik részében (leszámítva A Rajna kincsét) jön valaki, és elmeséli az előzményeket. Az egész egyre hosszabbra nyúlik, hiszen A walkürben csak a Rajnát kell elmesélni,  a Siegfriedben már a Rajnát és A walkürt, Az istenek alkonyában pedig már... - ennek mi értelme van? 

Hogy mi az oka, azt, persze lehet tudni. Ez az alkotási folyamat. Wagner visszafelé írta a librettókat, nem úgy értem, hogy jobbról balra, hanem hogy előbb megírta Az istenek alkonyát, akkor rájött, hogy ezt csak úgy lehet megérteni, ha elmeséli a Siegfriedet is bővebben, a Siegfried után rájött, hogy kell még egy előzmény. Aztán még egy. Igen, de a komponálás már hagyományos sorrendben haladt, az elejétől a vége felé, lett volna lehetőség a librettóba rejtett darabismertetések kihúzására. Nem tette. Így aztán maradt egy megválaszolatlan kérdés: miért nem? Annyira szerette a saját hangját, hogy arra gondolt, minden szó, betű, írásjel ami a nagy Richard Wagnertől van, érték, és nem szabad megfosztani tőle világot? Vagy csak szorongott? Előfordulhat, hogy talán nem mindenki veti magát alá a teljes Ringnek, jobb, ha finoman elhelyez számukra egy "az előző részek tartalmából" blokkot? 

Vagy ez már túlzott normalitásra vallana?  

Mondanám, hogy mostanában mintha kísértene Robin Williams, de a nagyképűségnek is van határa: én kísértem Robin Williamst. Vagy inkább csak jobban észreveszem, mit korábban. Olvasom a róla szóló könyvet, Dave Itzkoff munkája, egyfelől iskola, hogy miképpen is kell az ilyesmit csinálni, hány és hány osztálytársat kerít elő a szerző, és beszél velük, hátha eszükbe jut valami, ami másnak nem. Másfelől meg úgy fordították le a életrajzot, mintha valami szövegautomatába dobták volna, és az  ember csak néz: szegény Robin nehezen tudta kivívni anyja jóváhagyásait. Ez vajon milyen nyelven van? 

Közben több írás is született arról, hogy a Williams főszereplésével készült film, a Holt Költők Társasága idén harminc éves. A harminc év Magyarországon csak huszonkilenc, mi még jövőre is megünnepelhetjük a bemutató kerek születésnapját. Emlékszem, hogy a húgommal néztük a filmet, rajongtunk, lelkesedtünk, szipogtunk. Mit szipogtunk, a húgom keservesen sírt, mert neki nagyon hasonló tanárélménye volt, ráismert a Robin Williams által játszott Mr Keatingben a saját irodalomtanárára, aki egészen másképp tanította őket, és ő is azt mondta, hogy mindent vizsgáljanak meg más szempontból is. Ha jól emlékszem, ők nem a pad tetejére álltak, csak féllábra, hogy ne legyenek olyan biztosak magukban, de a lényeg ugyanez volt. Életet tanultak az irodalom mellé. De csak egy évig,aztán a tanárjuk elment, ők meg cserben hagyva érezték magukat, megmutatták nekik, milyen is lehet az oktatás, aztán jöttek a szürke és unalmas napok, hetek, félévek. 

Ó, persze, emlékszem a tanár nevére is. Sipos Pál.