Nem láttam, ahogy az Izaurát sem. Hát ott ment el a házatok előtt (mármint Izaura), mondták, de nem sejtettem, hogy ennek érdekelnie kellene engem. Aztán másnap lementem a lemezboltba, és megvettem kislemezen, ahogy Detre Annamária azt énekli, hogy ő a pesti Izaura. Így kell lemaradni a történelemről. 

Ugyanígy nem láttam a szépségkirálynő választást sem 1985-ben. Ugyanígy nem sejtettem, hogy ennek érdekelnie kellene engem. Aztán másnap mindenki erről beszélt az egyetemen, hogy kinek melyik tetszett, a fotexes csaj vagy a győztes, vagy Kruppa Judit. Mire megnéztem, akkor már film készült róla, és Molnár Csilla már halott volt. A filmben meg mindazt mutatták, amit előre sejtettem, hogy vén kéjencek bámulják, és még csak nem is a szépséget magát, nem is a szexualitás tárgyát, inkább csak a fiatalságot. Majdnem a gyereket. Akit meg lehet rontani. A vén kéjencek közé a filmen tökéletesen illett a szobrász Pauer Gyula is, nézték, gusztálták, gipszelték a lányokat, nem éreztem egy pillanatra sem a művészet közelségét. 

Csak azért mesélem, mert nálam tényleg nyílt kapukat dönget a Fészekben Eperjesi Ágnes kiállítása. Vagy még azt sem. Fényképek a Nemzeti Galériában egy napig látható eseményről, a szobor és rajta az a vörös szőnyegre emlékeztető lepel. Azt látom, amit gondolok, amit mindig is gondoltam, így aztán elég közönyösen nézem a képeket, de van folytatás is egy emelettel feljebb. És ott a fej, piros műanyagból. Halottnak látszó fej, lehunyt szemmel, távol mindentől. Az egyik füle látszik, nem tudom, miért pont ez a testrész az, ami annyira megható és védtelen, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ő az áldozat. Piros, nem vérvörös, de mégis olyan, mintha vér borítaná, mintha őt állították volna a vérző bika alá valami elfelejtett kultusz részeként. Hogy ő az a fiatal lány, akit föl kellett áldozni. Miért is? A szabadságért? Az új világért, amiben ma is élünk? Mit tudta ő? Mit tudtuk mi? 

Nem akarom túlbonyolítani, mert nagyon megrázó. Nagyon csöndben marad tőle az ember. Idén lett volna ötven éves. 

Mi az esti program? Semmi. Harmadik éve mondjuk ezt május 30-án, Kocsis Zoltán születésnapján, azelőtt mindig volt születésnapi koncert. A Nemzeti Filharmónia megpróbálta életben tartani a hagyományt, tegnap ismételték az első utószületésnapot, azt hiszem, jobb, hogy nem folytatják. 

Nem nyavalyogni akarok, mert néha meglepődök, mennyire jelen van a mindennapokban, tegnap valami elrontott műsorról volt szó társaságban, hogy milyen jó lett volna újrakezdeni menet közben, és rögtön eszembe jutott Kocsis, ahogy egy koncerten azt mondta: ez most annyira rossz volt, hogy inkább még egyszer eljátszom. Mennyi minden kell ehhez, tudni, hogy másodszorra jobb lesz, tudni, hogy a közönség örül, ha kétszer hall valamit tőle, és valami elkötelezettség, hogy a mű maga ne maradjon eljátszatlan. 

Mint József Attila fogaiban az idegen anyag, szaporodnak az eljátszatlan művek. 

Azon gondolkodtam, hogy egyáltalán van-e igazán jó lemez Schubert A-dúr szonátájából, D. 959. Nem állítom, hogy ismerek minden fontos felvételt belőle, azt sem mondom, hogy mind kudarc, de valahogy olyan furcsa a mű a nagy szüneteivel, meg azzal a tébollyal a második tételben, nehéz is elképzelni, hogy azt ott tényleg Schubert írta. Aztán a végtelenített utolsó tétel, hogy ha egy derék pianista netalán azt érezné, most már csak be kell fejezni, akkor döbbenten vegye észre, hogy nem lehet befejezni, mert nem hagyja abba. Persze, ez gyakori érzés Schubertnél, ez a nem hagyja abba, és nem feltétlenül a tragikus daraboknál, a Pisztrángötös is újrakezdi a zárótételt, és még ma is játsszák, ha meg nem haltak. Ezt az ember tudomásul veszi, így jár a magányos alkotó, nem érzékeli, mit bír el a közönség, bár a Pisztrángötöst éppenséggel hallotta is Schubert, ez nem olyan, mint az asztalfiókban tartott szimfóniák.

Vagy egészen másról van szó. Az eheti Ésben van egy nagyon jó interjú Szvoren Edinával, Szekeres Niki készítette (nem én nikizem, ez a neve), ami a véggel kezdődik, hogy mi Szvoren Edina véleménye a happy endről. A válasz úgy kezdődik, hogy ő már az enddel sem tud mit kezdeni, a műviség legfelső foka, hogy a szövegnek egyszer csak vége szakad. Nem ez van Schuberttel is? Nem is a műviségre gondolok, hanem a zenevégre, hogy talán ez nem fért a lelkébe, hogy véget vessen a zenének, hogy befejezze, megölje a folyamatot. Hogy talán így kapaszkodott az életbe, abba ne hagyd, abba ne hagyd a dünnyögést, fütyörészést, zongorázást mert mögötted jön a tízöles Jó Csönd-herceg. És akkor érti az ember, miért is mondta Schubert, hogy ő nem ismer egyetlen vidám zeneművet sem. 

Próbálom meghaladni a korlátaimat, ami, persze, nem szörnyen nehéz. Vagy mégis. Szóval szerettem volna eljutni odáig, hogy ne az legyen az egyetlen tudásom a grúz énekesről, Hamlet Gonashviliről, hogy 1985-ben leesett az almafáról, ezért szorgalmasan hallgattam legalább a válogatáslemezét. De azért nem könnyű idegen zenét idegen nyelven, mindenféle útbaigazítás nélkül sokáig hallgatni. De nem sokáig meg mégsem nehéz, és látja az ember, hogy a zene ilyen is lehet. Vagy hogy a zene mindig egyforma, ha jó, visz a fenébe, mármint jó messzire, magasra, szervusz világ. Hogy itt ez az ember, pajesz-bajusz, idegen az ízlése, idegen a világa, és mégis. Nem is tudom, mi a mégis. Mégis ő a zenész. 

A Saját halál Nádas Péter könyvcíme, nekem különösen fontos könyv címe, hiszen édesanyám is szerepel benne, de a cím maga nem saját találmány, Rilkétől van. Ő beszél a saját halálról, amely azelőtt mindenkinek járt, de az utóbbi időben... Az azóta eltelt időben... Rilke olyanokról beszél, akik lefeküdtek a szobában, és, ha jól emlékszem, hat napig ordítottak, így aztán nem vagyok tökéletesen meggyőzve a saját halál szükségességéről. De vannak tényleg olyan hatalmas életek, amelyeknek a vége is hatalmassá válik, még akkor is, ha egyébként banális balesetről van szó. Elsőre a grúz énekes, Hamlet Gonashvili jut eszembe, nyilván azért, mert nemrég (három napja) találkoztam a művészetével, és látom, hogy nincs olyan rövid életrajz, amelyben ne mesélnék el, hogy a halálát az okozta, hogy leesett egy almafáról. 

Nem mesélik annyit, de van egy görög költő, Angelosz Szikelianosz, ha jól látom, épp csak egy-két verse jelent meg magyarul is, pedig azt mondják, nagy és zengő hangú költő volt. És nemcsak költött, de 1927-ben megalapította a rövid életű Delphoi Játékokat, ahol megpróbálták fölidézni a klasszikus Hellászt, pucéron vetették a diszkoszt és Aiszkhüloszt játszottak. Szikelianosz torokgyulladástól szenvedett, és megkérte a szomszéd fiút, hogy hozzon neki a patikából erre való folyadékot. Sajnos a gyógyszernek veszélyes neve volt, csak egy betűben különbözött a Lysol nevű háztartási fertőtlenítőtől. A fiú megjött a Lysollal, Szikelianosz meghúzta az üveget, és már nem volt mit tenni. 

Eléggé saját halál? 

Magyarország lakosságának azon elenyésző kisebbségéhez tartozom, amelyik nem ment ki tavaly Bécsbe, a Bruegel-kiállításra. És mondtam is okosan, hogy ez már tényleg hisztéria, a legjobb bruegelek úgyis mindig ott vannak, miért kell ebből kampányszerű közhisztériát csinálni. (Igazság szerint az utolsó napokban rám jött a kampányszerű hisztéria, de akkor már nem lehetett jegyet foglalni.) Az ilyen elmeél persze azzal jár, hogy akkor idényen kívül tényleg illik Bruegelt látogatni, nem mintha nagyon a nehezemre esett volna. Bruegel pont olyan, mint aki tudott néhány száz évvel előre gondolkodni, tudta, hogy a művészetet valahogy be kell adni az embereknek, többnyire történetekkel, ez az a kép, amelyik lepattogzott a falról, Szent Bertalan bőre pedig a festő arcvonásait viseli. A Bruegel-trükk a sok kicsi, nézd, hogyan játszottak a gyerekek, mindjárt alászorulnak a hordónak, nézd, milyen furcsán emeli a lábát az a táncoló paraszt. Készséggel dőlök be neki, és nagy szorgalommal kezdem el keresni a kakiló embert a Bábel tornyán. Csak nem találom. 

Pedig ott kell legyen. De nem találom, romlott a szem, meg jönnének mások is, akik nem értékelik ezt az elmélyült szemlélést, ami, mondanom sem kell, nem szemlélés, csak keresés.

Ott kell legyen, hiszen még a szagát is érzem. Vagy az nem is annak a szaga, csak a mellettem álló ereget. 

Ballagtam épp az opera felé... Nem itthon, Bécsben, a Karntner Strassén, amikor meghallottam, hogy énekelnek. Azt is, hogy mit, nem volt nehéz kérdés, mert épp a Marseillaise ment, ott tartottak zenekarilag, hogy "rút vérük a határt". Szóval: André Chenier, de közelebb érve azzal a meglepetéssel, hogy nem csak hallani, de látni is lehet. Kivetítőn adták, ámbár a vászon előtt is telt a ház, minden szék és pad foglalt, csak a földre lehetett leülni. Mert nem csak az opera maga nagy szám, de az előadók is, Anna Netrebko és Youssif Eyvazov. 

Netrebko szorgalmas volt, de lelketlen, nem rossz értelemben, csak mintha már önmagából nem tudna érdeklődést kicsiholni a színpad iránt, Eyvazov viszont most tényleg jó, le is fogyott kicsit, ettől, persze, megnőtt a füle meg az orra, valamit valamiért. A közönség kint is tapsolt, és közben készült a holnapra, nekik még holnaputánra. 

Ma van százötven éve, hogy megnyitott ez a szép, nagy doboz a Ringen, a bécsi Opera. Elég jó művet választottak elsőre, a Don Giovannit, és többnyire azóta is jó műveket választanak, nem kockáztattak sokszor és sokat az elmúlt másfél évszázadban. Most sem kockáztatnak, a vasárnapi évfordulós, szabadtéri koncertre lezárják a Ringet, és fellép mindenki, aki a közelben van, Alagnától Yoncheváig. Közben lesz Nina Stemme, Camilla Nylund, Maxi kandúr, Mini egér és még sokan mások. És Ferruccio Furlanetto is azt énekli majd, ó szép Palermo, légy ezerszer áldott. Mindenütt jó, de legjobb Bécsben.  

Azt is tudom, hol. Siracusában, a Museo Archeologicóban. 

Nyilván ma ezért olvasunk útleírásokat, összevetni az élményeket, az övét a miénkkel, íróét az olvasóéval. És ötleteket kapni. Nem is tudom, mennyire ötletnek szánta Lawrence Durrell, amikor Siracusáról írt, hogy ott van a múzeumban  a híres Siracusai Venus, vagy csak meg akarja hökkenteni az olvasót az őszinteségével. Idemásolom: Az útikalauz külön felhívta a figyelmet a mű "anatómiai realizmusára", amivel igen udvarias formában a kissé közönséges stílusra utalt. Hátulnézetből, ahogyan New Yorkban mondanák(?), minden, csak nem istennői. Lágyságában van valami szétfolyó, és bágyadtan epekedő póza kicsit ízléstelenül pikáns hangulatúvá teszi. Nem sokat veszített volna a világ, ha ott marad, ahol találták. Ez a cseppet sem vonzó hölgy nem a költőknek, hanem a történészeknek köszönheti hírnevét.

Ez utóbbiban biztosan téved Durrell, a Venere Landolina elsősorban Maupassant-nak köszönheti hírnevét, ha van neki, mert szerintem Magyarországra el sem érkezett a hírnév. Maupassant írt az akkor viszonylag frissen megtalált szoborról, aminek, elképzelni sem tudom, miért tett volna jót, ha otthagyják Landolina úr kertjében. Azonkívül Durrell észre sem veszi, de voltaképpen erősen a szobor mellett kampányol, amikor lágyságról és szétfolyó formákról beszél, hiszen ez márvány, minden lágysága a vésőtől való. A következő oldalon Durrell megadja önmagának a kegyelemdöfést, csak hogy nevetségessé tegye útitársát, az anglikán püspököt, aki kifelé menet megérintette a szobor fenekét. 

Nem vagyok szoborgyalázó, bár olvastam a megfelelő antik történeteket, amennyire tudom, egyszer érintettem csak meg egy bronz keblét, azt is Budán, régen volt, fiatal voltam, kellett a pénz. De ez tompor most foglalkoztat. Egy szép napon majd fenéklátogatóba megyek. 

Nem tudom, van-e összefüggés a bánat nagysága és a búfelejtés színvonala között. Valószínűleg nincs, ezért lehet keverttel is feledtetni a szerelmi bánatot. Mindenesetre számomra ez az egyik megoldás, tudom, hogy kínos, de varázslatos kedvem lesz tőle. 

Lángeszű produkció. Egyrészt a dal miatt, amellyel pompásan gyakorolható a műveltető szerkezet: "küldesd le magad anyáddal tejért". A tej csak ürügy, a lírai én, Gianni Morandi be akar olvasni ifjú (tényleg ifjú, hiszen még iskolába jár) kedvesének, hogy egy másik fiúval járkál kézen fogva. De tesz majd róla, és alkalomadtán orrba vágja riválisát. (Ilyen szöveget sem lehetne ma írni, de hát ez 1962-ben volt friss dalocska.) Másrészt itt van ez a, néhány évvel későbbi televíziós változat, mondhatni,a zenés tévé aranykorából, amikor nem voltak még videoklipek, de voltak esztrádműsorok, csodás tánckar, nejlonharisnyás lányokkal, akik tvisztelve nem a víztükröt nézik, csak billegtetik a combjukat. És hozzá a férfikar, sötét öltönyben passzolgatják egymásnak a tejesüvegeket. Vagy ahogy elrendeződnek festői csoportosulásként a létrán. És maga Gianni Morandi a koránál érettebb hangjával, kockás zakójával, antisztár testtartásával, és a szükségesnél néhány centivel rövidebb nasztrójával. 

Nem tudok mást mondani erre, csak hogy köszönöm. És nézem újra meg újra. 

A hotel, amelyben a múlt héten laktam régi vágású tengerparti üdülő, közeledik a centenáriumához, ennek megfelelően voltak ismert lakói is. Az egyik annyira ismert volt, hogy az aláírását az ebédlő falán hagyta, és azóta úgy festik a szobát, hogy kihagyják az aláírt részt. 

Hiszen rendben is van ez, de ki ő? Tévésztár vagy távolugró? Agostini az elég jól olvasható, így aztán eleinte a híres motorversenyzőre gyanakodtam, a hetvenes évek vidámabbik felére. Agostini tizenötszörös világbajnok, ez végül is elég érv lehet az aláírásőrzésre. 

De akárhogy nézem, az az első szó, a keresztnév sehogy sem lehet Giacomo, hanem inkább... Franchino? Franchino Agostininek is van értelme, bár számunkra nem sok, ticinói költő, ezek szerint olasz-svájci, én ugyan egyetlen versét sem ismerem, de Ticino csak háromszáz kilométer, miért ne járhatna éppen ide egy kedves, és, amennyire a nyomait keresgélem, ismeretlen költő. A nyomait illetően azért találtam egy dedikált kötetet, és valóban ugyanaz az aláírás. 

Kicsit furdal, hogy vajon miket ír. Hogy mondják olaszul, hogy milyen volt szőkesége? Com'era sua biondezza? Messze van minden idegen költő, ha nem segítenek.