Tudom, hogy nincs még vége a hónapnak, de valami tanulság már most levonható a zenei eseményeket illetően: nem mindig az a legjobb koncert, amit az ember nagyon vár. Két nagy dobás is volt a hónapban, a két szimfonikus vendégség, előbb a londoniak, aztán a bécsiek, és mindkettő meglehetős csalódást okozott. Közben meg énekelt egy fél koncertet Christoph Prégardien, és egy fél életre szóló élmény volt benne, és eljátszotta a Gabrieli Consort Purcell Arthur király című semi-operáját, azzal meg nem lehet betelni. Tudom, hogy a közönség is specializálódik, nem ugyanazok hallgatnak barokkot és Brucknert, szimfóniát és éneket, de, ahogy a Gabrieli vezetője és karmestere, Paul McCreesh mondta a koncert utáni beszélgetésben: it's music. 

Ennél zenébb zenét én nem is tudok elképzelni. Egyfelől elő-Wagner, amely úgy kezdődik, hogy Wotan és barátai összegyűlnek, és még sellőlányok is szomorkodnak benne, igaz, csak ketten. A vége meg nem a nagy német művészet dicsőítése, hanem a nagy angol államiságé, Purcell a maga módján épp úgy teljes színházi őrület, mint Wagner, van egy történet és mintha párhuzamosan futna mellette a zene, így aztán le is lehet mondani a történetről, csak örülni kell a zenekari tételeknek, és még annál is jobban örülni a daloknak és kórusoknak. A Gabrieliben,a saját hagyományoknak megfelelően minden kórista egyben szólista is, és valóban azon a szinten is énekelnek, ájuldozik az ember a hangok szépségén, akár együtt szólnak, akár külön. A játék jelzett, de néha ez a jelzés hatásosabb a legnagyobb színházi földindulásnál is, az Old Englandet dicsőítő kocsmadalnál, egymásba kapaszkodnak az énekesek, a zenekari tagok meg az Egyesült Királyság zászlait lobogtatják. Mi meg röhögünk. És látjuk, hogy néha tényleg nehéz érdekesebb színpadi akciót varázsolni, mint hogy a hegedűs és a trombitás egymás mellett játszik, és próbálják összeegyeztetni a különböző dinamikájú hangszereiket. 

Peches, akinek ez kimaradt, fogadja együttérzésemet.  

Eljöttek a bécsiek, hogy eljátsszák Brahms 2. szimfóniáját. El is játszották. Vagy valami hasonlót. Mindenesetre egész előadás alatt ez járt a fejemben. Jevgenyij Mravinszkij, amint ennek a szimfóniának a negyedik tételét próbálja a Leningrádi Szimfonikusokkal. Nem is a negyedik tételt, hanem annak első öt másodpercét. Szörnyű ember, nyilván, ahogy köszörüli a torkát, ahogy méltatlankodik, mint akinek idiótákkal kell együttműködnie a magasabb cél érdekében. De nem alkuszik. Azért ezt néha jó volna újra megtapasztalni. 

Kíváncsi vagyok, van-e ilyen furcsa összefüggés a magyar kultúrán belül, és Szakonyi Károly Hongkongi paróka című színdarabjához az ihletet az Andy Vajna által létrehozott gyár vagy cég terméke szolgáltatta-e. Úgy számolom, hogy az összefüggés egyáltalán nem kizárható, a Hongkongi paróka bemutatója 1973-ban volt a Vígszínházban. 

De hát nem erről akartam beszélni, és talán nem is arról a napi tapasztalatról, hogy a halál egy pillanat alatt mindent megváltoztat. Ebben az esetben például felgyorsította a szakma és a közönség különbékéjét Andy Vajnával, amiről az utóbbi időben egyre több szó esett, hogy hát nem is olyan rossz fej, hirtelen általános felismeréssé vált. Egyszerre mindenki a magyar film jövőjéért kezdett el aggódni, mi lesz itt Andy nélkül, és elfelejtenek a jelenért aggódni, pedig azért is lehetne, végül is a következő nagyszabású bemutatót Dobó Kata rendezte, és bennem elég halvány a remény, hogy az eredmény Vajnát fogja igazolni. Abban sem nagyon hiszek, hogy ha saját pénzről lett volna szó, Andy Vajna sokat áldozott volna belőle a filmre. De hát ki számíthatott erre a fordulatra azon a kalandos életpályán. Ki gondolt úgy rá, mint akiben benne van ez a kormánybiztosság és hivatalosság, ki gondolta, hogy élete végén neki nem azért kell küzdenie, hogy sztárokkal és látvánnyal kirobbanthassa a közönség zsebéből a pénzt, és az általa elért sikert egyszerű számokkal lehessen bizonyítani, betettél egymilliót és kivettél százmilliót. Helyette jött a politika, a sikert a díjak jelentették, a veszteségeket az állam állta és szemrebbenés nélkül fizette, az emberek milliói helyett csak az újságírókat és szakembereket kellett meggyőzni. Másfajta munka, de Andy Vajna a jelek szerint ebben is tehetséges volt, tényleg jöttek a díjak, és senki nem kérdezett rá, hogy (mondjuk) hogy lehet Borbély Alexandra Európa legjobb színésznője, amikor még a Katona József Színházban sem ő a legjobb színésznő. Vagy, hogy ne rajta csattogjon az ostor, miért a Testről és lélekről lett a legsikeresebb Enyedi-film, amikor nem az a legjobb. 

De erről sem akartam beszélni. Csak a képről, nem is a képről, hanem a hátteréről, az Andy feliratról.

Négy betű (látom hogy van folytatása is, meg van olyan fénykép is, amin az olvasható, hogy Hasta la vista) de ez a betűtípus, a bold didone, és a kissé megbillentett D betű egyértelműen Robert Indiana nyomatára, illetve az annak alapján készült szoborra, a Love-ra utal. Indiana, mondhatni, egyműves szerző, élete végén sokat is panaszkodott arra, hogy a Love-ot sokkal többen használják, mint amennyien fizetnek érte, így aztán ő maga is kénytelen volt aprópénzre váltani önmagát. Két embert bízott meg, hogy a négy betűt próbálják meg egyéb változatokban is hasznosítani, így aztán lett Hope meg Wine, meg ki tudja, még mi. A legutolsó változat a Brat volt, ami sült kolbászt reklámozott. Jelenleg vitatkoznak a törvény emberei és a művészet emberei, hogy ezek közül vajon mi számít autentikus Indiana-alkotásnak. Andy, persze, nem Robert Indiana alkotása. 

Az a kissé nehezen ellenőrizhető gondolatom támadt, hogy a német egység talán Bayreuth-ból indult ki. Theo Adam életrajzát nézegettem, a felvételeit hallgattam, a Metropolitanben Wotan, Karajan vezényletével, az elég meggyőző, ha valakinek kételyei lettek volna a kvalitásokat illetően. Hát igen, a hatvanas évek vége, az NDK-ban még szörnyűbb, mint nálunk, de az énekeseket hagyták, vigyék a rendszer jó hírét. 

Vajon tényleg? Nyilván vannak erről kutatások meg könyvek, én csak azt látom, hogy Theo Adam tizenhat évet hagyott ki a Metben, de hogy útlevelet nem kapott vagy vízumot, azt innét nehéz volna megmondani. Bayreuth-ban viszont jelen volt, bár az ember azt hinné, hogy ha valahová nem engedik, az épp a szomszéd, hogy aztán mindenkinek elmesélje, nem csak bűnözés és kábítószer a nyugati oldal. 

Nem csak az az érdekes, hogy Bayreuth mennyire készséges volt, de hogy mennyire korán kezdte a felismerést: Adam még harminc éves sem volt, és már Pognert énekelte a Mesterdalnokokból. Amúgy Bayreuth-ra nekünk sem lehet panaszunk, a mieinket is szeretettel várták Sólyom-Nagy Sándortól Molnár Andrásig, a nem nevesített kórustagokat és Fischer Ádámot egyaránt, az utóbbit, persze, már a rendszerváltás után. 

Tovább is nyitható a horizont. Mintha az európai gondolat is a zenével kezdődött volna. Verdi Szentpétervárott, Mozart Párizsban, Haydn, aki vén fejjel átkocsikázik a forradalmi Franciaországon, mert Londonban várják, ott, ahol Handelt eltemették. Mintha lenne egy kis pongyolaság abban, hogy a zene nem ismer határokat. Igazából a zenész nem ismer határokat.  

Gondoltam, várok egy hetet, annyira béna volt az első gondolatom, amikor meghallottam a rádióban: elhunyt Theo Adam. Mert az jutott eszembe, hogy mennyire nem szerettem a hangját, olyan kemény volt nekem, kicsit lebegett is, és hát pont nem az a basszus, aki kedvet csinál a basszizmushoz. Nem Sarastro, akinek a mellkasára odahajtja fejét Tamino vagy Pamina, és mire vége az áriának, már egy másik világba vitték a rezonanciák. 

Ezt, ugye, fölösleges megírni. De hát volt egy hét, hogy felidézzem azt a napot, amikor szépen, kazettáról kazettára, oldalakat forgatva egy délután végighallgattam A nürnbergi mesterdalnokokat, egy óra után már azzal a biztos tudattal, hogy ilyesmi még egyszer úgysem fordulhat elő az életemben, de legalább tudjam, miről is van szó. 

Ez is változott az idők során, tegnap is végighallgattam a Mesterdalnokokat, csak nem kazettáról, nem is a Karajan vezényelte stúdiófelvételt 1970-ből, hanem egy Metropolitan-közvetítést két évvel későbbről. Január 15-én volt az előadás, Theo Adam 12-én halt meg, negyvenhét évvel később. Hans Sachsként könnyű szeretni, épp azért, mert nem ez a nagy szakállú bácsi, aki elrendezi a fiatalok életét, hanem az, aki bukja Evát, mert nem akar sugar daddy lenni. 

Most úgy tűnik, mindenben jó, Mozartot leszámítva, azok az olasz nyelvű szerepek szörnyen állnak neki, ahogy németesen rhaccsolja a szavakat, ahogy pedánsan kimond minden magánhangzót, még ha nincs is hozzá hangjegy. De még Bach-énekesként hallgatva is megtanulja az ember, hogy ez a háború utáni, drezdai vagy  kelet-német Bach-interpretáció is érvényes lehet, a nagy vonóskarral, csillogó trombitálással. Csak hang kell hozzá, meg valami kék szemű keménység, német Krisztus, berezel tőle az ember, de úgy kell nekünk. Nyolcvanévesen vonult vissza, stílusosan azzal a szereppel, amelyikkel kezdte (majdnem), A bűvös vadász remetéjével, később otthonba került, már nem ismert meg senkit, még a zenét sem, amit ő énekelt. A dédunokája nyerte öt éve a The Voice német változatát, Charley Ann Schmutzler. Az arca emlékeztet rá, a hangja nem. 

A január közepét azzal töltöttem, hogy a Szeptember végéről polemizáltam. Az egész a Nemzeti Filharmonikusok miatt van, az ő koncertjükön énekelte Christoph Prégardien a Greisengesang című Schubert-dalt. Aggok éneke, mondta a cím, és a felirat követte Friedrich Rückert eredetijét, körülbelül így, hogy a fagy már betemette a háztetőt, de az otthonom még meleg. Azt mondja erre polémiapartner a szünetben, hogy szerinte Petőfi innét szedte a Szeptember végént, ismerte Rückert versét (lehet) vagy elénekelte valaki ezt a Schubert dalt (lehet, de nem valószínű), és ő megérezte, hogy ebben a képben több van, hát megírta belőle a maga változatát. Mondom, hogy nekem kézenfekvőbbnek tűnik, hogy kinézett a koltói ablakon, látta, hogy fent már hó, lent még ősz, megvan a felütés. Valahogy logikusabb, mint hogy beült könyvtárba, és Rückertet kezdett olvasni. 

De mert nem értem a lényeget, amit Rückert mond a maga módján, hogy "az ember különböző funkciói máshol tartanak, másfelé húznak", szívében nyár, fején már dér, és ez szét fogja szakítani az egész embert. Jó, jó, mondom én, de hát másról is szól a két vers, Rückert arról beszél hogy parázs a hamu, vagyis a deres háztető alatt, Petőfi meg arról, hogy még alig éltem valamit, és máris látni az út végét. Mire ő, hogy épp ebben lép túl Petőfi Rückerten, aki megállt ott, hogy hiába zúzmarás a fejem, azért a kebelem hő, hiába fagynak el odakint a virágok, majd idebent nevelünk másikat. Petőfi meg a látható jelekből levonja a következtetést: jön a pusztulás. Egyébként is micsoda tépettségre vall, hogy egyszerre két évszak van a szívében, nyár is és kikelet is. Ezt persze föl se vettem, Petőfi szerette a kikelet szót, iderakta a rím kedvéért, de nyilván arra gondolt, hogy május vége van odabent, majdnem nyár, szerelmetes tavasz, de hát meg is van már házasodva, tulajdonképpen vége a dalnak.

Amúgy meg mit nyafog ezzel az őszüléssel, huszonnégy éves, olyan nagyot nem üthetett még a tél dere a fején. 

Ettől, persze, leesett a húszfilléres, hogy a tavasz tényleg tavasz nála, pont azt élvezi, hogy két sorba bele tudja tenni az összes évszakot, nyár, kikelet, tél, és a feje meg őszbe vegyül.   

Akármi is a végkövetkeztetés, a lényeg az, hogy az öregségről csak az ifjak tudnak érdemben szólni. Petőfi 24 éves volt, és mivel Schubert 1828-ban meghalt, Rückert maxi-maxi-maximálisan is harminc lehetett, amikor a havas háztető alatt elmélkedett. Weöres Sándor 16 éves volt, amikor megjelent az Öregek. Maguk az öregek inkább az ifjúságról írnak.  

Csak a Müpát számolom, és azt mondom, azért ez micsoda hét volt-van-lesz. Megengedhetünk magunknak olyan csalódásokat, mint Simon Rattle, előttünk van három Ticciati-koncert (nem ő lesz a karmester), és közben sihh, fölrepült előttünk egy olyan koncert is, mint a tegnapi, Nemzeti Filharmonikusok, vezényelt Dennis Russell Davies, amit majd az év végi összesítésekben is föl kell idézni, mint az egyik legjobbat. 

Még csak nem is azért olyan jó, amire gondolt az ember, eljátsszák Lorin Maazel Ring ohne Worte című művét, ha ez egyáltalán az ő műve. Ring-szimfónia, nincsenek benne énekesek, szó sincs a nagy wagneri eszményről, zene és szöveg csodálatos egységéről, hanem nyolcvan percbe belesűrül a 15 óra. Eleinte úgy tűnik, hogy ennek tényleg nincs semmi önálló értelme, nincs benne olyan hang, amit ne Wagner írt volna, csak az utókor megmutatja az alkotónak, hogy el lehet ezt mondani sokkal tömörebben is. Amit nyilván Wagner maga is tudott, és ha mégsem tömören mondta el, akkor talán tényleg nem lehet elmondani tömörebben. Mindenesetre az évad közepén az ember elkezd vágyakozni az évad vége után, hogy jön majd a teljes Ring, mit Worten, és az milyen jó lesz majd. Addig meg végigfuttatjuk fejben a zenei eseményeket, néha bosszús az ember, hogy a bevezetés után nem a sellők jajonganak, néha meg le a kalappal Maazel előtt, ahogy megoldotta az átmenetet A walkürből a Siegfriedbe. 

Jó ez, élvezem is. De ami előtte volt... 

Schubert-dalok zenekarral, nagy zeneszerzők átiratai. Még azt se mondom, hogy mindig hűek az eredetihez, Berlioz például olyan Berliozra írta át az Erlköniget, hogy lefogadom, akkora pofont kapott érte Schuberttől a mennyországban, amitől ma is csöng a füle. De Brahms! De Webern! Ahogy értik, tisztelik és szeretik az eredeti műveket. Ahogy a zenekart értik. Ahogy ebből kialakul a közönség és a filharmonikusok intim együttléte (nem úgy értem, de különben: majdnem) érzi az ember, hogy a zenekar tényleg egy nagy hangszer, sokan kellenek hozzá, de a lényege ez. És ahogy Christoph Prégardien énekel előttük. A hangja már fáradtabb, de a dalok is fáradtabbak, így a hat dal együtt még valami nosztalgikus színt is kap, tél közepén álmodunk a tavaszról. Prégardien nem csak élő, de aktív klasszikus, így kell dalokat énekelni, ezzel a természetes hévvel, pontos és mérsékelt gesztusokkal, ennyi hanggal, ennyi személyességgel. Mondanám minden énekesnek, nagynak és kicsinek, hogy menjen hozzá tanulni, de lehet, hogy ezt tanítani nem is lehet. Csak tudni.   

Bemutatkozó koncertre jött Yulianna Avdeeva (hogy a további két egymás melletti e-t megússzuk, ezentúl csak Yulianna), bemutatkozós programmal, Debussy, Chopin, Muszorgszkij, ebbe bele kell férnie mindannak, amit tud. Ha ebbe nem, akkor még a ráadás Bachba. 

Eljátszotta, jól, lehetne jobban is, vagy ez talán valami rossz beidegződés, hogy ha versenyt nyert, híres, akkor kicsit repedjenek meg az épület falai pusztán attól, hogy ő is közöttük van. Nem repednek. Olyan helyes lány, valamiért Rúzsa Magdi jut az eszembe róla, de az az én balszerencsém. Körülbelül úgy öltözik, mintha ez a negyedéves vizsgája volna a Zeneakadémián, nadrágra húzott ruha, pedig annál azért jobb, mint a vizsgázók. Az első koncert alapján azt mondaná az ember, hogy Chopin-játékos, hogy pont ezt a szalonhangot tudja a legjobban, ezt a nagy Chopin-trükköt, úgy tesz, mint aki a felszínt mutatja, pedig a sekélység már maga a mélység. Nem érezni a nagyságot, nem érezni a jelenlétet, inkább arra jut az ember, hogy mennyire könnyű is normálisnak lenni. 

Pedig lehet, hogy az a legnehezebb. 

(Most veszem észre, nem is írtam le még egyszer azt, hogy Yulianna.) 

fotó: Posztós János Müpa

Azzal hízelegtem magamnak, hogy én értem Simon Rattle-t. Értem a művészetét, és az azzal kapcsolatos dolgokat, tudom, miért váltott, miért hagyta ott Berlint. Nyilván a honvágy miatt is, de el tudom képzelni, hogy az embernek a tökéletességből is elege van, játszik a zenekar, és neki nem marad más, csak a finomítás, egy kis csiszitelés, amitől még glancosabb lesz a hangzás, de a hangzás mégis csak az út, és ha nagyon csillog, mindannyian fenékre esünk amíg a művet szeretnénk elérni. Jöjjön hát London, a London Symphony, nem annyira glanc, új feladatok, újraélhető művek. 

 Ez volt a tegnapelőtti álláspontom. A maira azt mondanám, hogy kedves dolog Bartókot hozni, nekünk érdekes élmény azt látni, hogy mit ért meg belőle egy ilyen híres karmester. Nem sokat. Vagy nem azt, amit mi, nem akarok nagyképűsködni. Nekünk az éjszaka zenéje a harmadik tétel, hideglelés és mikrokozmosz, neki meg zenekari egyensúlyozás, ha ez itt ennyi, akkor az ott annyi. Plusz egy nem épp virtuóz zongorista, akit már boldogtalanná tett a második tétel. Az élmény, persze, nem rossz, a vonósokat hallva még ma is csak sóhajtozni lehet, pedig elég sokat fejlődött a honi zenekari kultúra is azóta, hogy Sir Simon még lovagsága előtt először járt Budapesten, csak a következő lépést nem látom. Nem is érzem. 

A második részben Bruckner 6. szimfónia, szól, mint az ágyú, de minden elragadtatás és jól szórakozás ellenére az az érzésem, mintha a pápának a karácsonyi mise alkalmával jutna eszébe bevallani, hogy ő nem is hisz Istenben. Attól még befejezhetjük a szertartást, adakozhatunk a szegényeknek, mondhatunk szépeket, álmodhatunk édeset, de, sajnos, ez van, felebarátaim. 

Ez van. 

Már két nappal korábban sem értettem hogy ha van Erkel Színház, akkor az Opera miért a Müpában játszik operát, de az a Simon Boccanegra volt, megígérték, hogy lesz, és valóban: miért ne égjen a társulat új helyszíneken. De a Sába királynője már végképp rejtély, annak van érvényes rendezése, és az Erkelben játszották, ugyan mit boldogtalankodnak most másik helyszínen. Főleg úgy, hogy a mű minden jó tulajdonsága ellenére sem áll meg a saját lábán mint opera, kellenek hozzá a nagyszabású díszletek, szandálos, lenge nők meg klepetusba öltözött, nagyszakállú férfiak, és akkor talán el lehet viselni, vagy föl sem tűnik, hogy ez csak zenés kábulat, különösebb értelem nélkül. 

Így, persze, föltűnik, bejön a kórus, lassan, mintha egész napos zsákhordás után vették volna magukra a szmokingot, ettől az emberen hirtelen úrrá lesz a bágyadtság, egészen addig, amíg ki nem derül hogy az előadást poénra vették. Vagy annak szánták. A szereplők jelmezben jönnek ki a zenekar elé, néhányan meglehetősen különös mozdulatokat is tesznek színjátszási szándékkal, László Boldizsár például elhever a pódiumon, annyira megviseli a randevú a címszereplővel. 

Az opera egy nagy-nagy hülyeség, de egy darabig lehet nevetni rajta. Ez az előadás mottója, és tényleg, amikor például Szulamit azt énekli, auf deutsch, hogy a kedvese egy kehely balzsam, amely lehűti ajkait, akkor az embernek eszébe jut a régi poén: ha valami akkora ostobaság, hogy nem lehet a színpadon elmondani, akkor azt eléneklik.  

Mint a legtöbb viccnek, ennek is a terjedelem az ellensége, negyedóráig hehe, aztán már csak haha, a végén meg hm-hm, bele lehet ebbe pusztulni, de nem szeretnék. Engedjenek már ki.