Milyen benzin legyen? Szuper. Ezt éneklik nagy átéléssel a Cherbourg-i esernyőkben, valaha ezt iszonyatosan viccesnek találtam, ma inkább meghatónak, hogy lehetett ennyire is hinni a zene hatalmában, nem lesz röhejes, ha énekelget a benzinkutas és a szép asszony. Úgysem nevet majd senki, mind bőgnek a nézők, hogy így találkozik a két szerelmes. 

Talán neki volt igaza, Michel Legrand-nak, bár nem tudom, hányan nézik egyáltalán ma végig a filmet. Oscas-díjas alkotás, és ilyenkor persze jól jön az Oscar, lehet vele méltatni az elhunyt zeneszerzőt, hármat is kapott, egyet ezért, egyet a Yentlért, és egyet a Thomas Crown-ügy eredeti változatáért, amelyben Steve McQueen a főszereplő. 

De hát sokkal több oldala volt Legrand-nak, mint a filmek, nagyon jó jazz-lemezt készített Miles Davisszel, de kísérte Kiri Te Kanawát és Natalie Dessay-t is, élete utolsó évtizedében pedig, ahogy illik, a halhatatlansággal kezdett kacérkodni, és klasszikus vagy legalábbis klasszikus szándékú műveket írt, zongoraversenyt meg csellóversenyt. Soha nem kellett egy lépésnél messzebbre állnia a zenétől, és valószínűleg ilyen a leghasznosabb élet. De a legboldogabb biztosan. 

A világban Charles Dutoit miatt áll a bál, akit meghívtak Párizsba vezényelni, mondván, hogy jobb Berlioz-karmestert nem találtak. Közben Dutoit még nem tisztázta magát a szexuális visszaélések vádja alól, tudom, hogy ez nem is könnyű, még az ártatlanoknak sem. Ilyenkor az ember fölsóhajt, be jó is a periférián élni, azon még nem hőbörgött senki, hogy február 21-én Pesten is Dutoit vezényli a MÁV Szimfonikusokat, vagy legalábbis ő van meghirdetve a Kékszakállú karmestereként. Mondjuk azzal már nehéz volna nálunk védekezni, hogy jobb Bartók-karmestert nem lehet találni a világban, de majd mindent meglátunk. 

Közben Michiganben letartóztatták David Danielst, a kontratenor énekes sztárt és a férjét, mert a hatóság megalapozottnak találta a gyanút, hogy a pár elkábított és megerőszakolt egy Samuel Schultz nevű énekes növendéket. Danielsék nem tagadták a szexuális kapcsolatot, minden mást viszont igen. Közzétették a rendőrségi fényképeket. 

A baloldali David Daniels. Ijesztő. Néhány éve még így nézett ki. 

Bocsánat a hülyeségért, de az jutott eszembe, hogy remélem, bűnös, mert ártatlanul ennyit szenvedni elég nagy szemétség volna. 

Ha nem két egymást követő napon látom a Macbeth-et és a Két királynő (eredetileg: Mary Queen of Scots) című filmet, talán soha föl sem tűnik, ami most nyilvánvaló: ez ugyanaz a történet. A skót Macbeth, akinek megjósolják, hogy ő ugyan király lesz, de Banquo utódai követik majd a trónon, és Erzsébet és Stuart Mária viszálya, ahol nem tudom, mit jósoltak, de tény, Erzsébet királynő volt, viszont Mária utódai követték a trónon. 

Nincs benne valószínűleg semmi fantasztikus, az időpontok rendben vannak, Stuart Máriát 1587-ben fejezték le, a Macbeth 1606 körül íródott. Akkor már Erzsébet három éve halott volt, nyugodtan lehetett froclizni, 1603 óta I. Jakab uralkodott, aki Shakespeare szerint Banquo leszármazottja, lehet dörgölődzésből is klasszikust írni, ha valakinek tehetsége van hozzá. 

Ami a filmet illeti, az azért nem lesz klasszikus, de jó nézni, nagyon szép, csodás ruhákkal, nagyszerű színésznőkkel, egy olyan korról mutatja meg, hogy nők voltak benne az irányítók, amelyről nem szoktuk meg, könnyebben képzeljük a megkopaszodott Erzsébetet álruhás férfinak, mint hogy rájöjjünk, a nemi szerepek megcserélődtek a 16. század végén Britanniában, a nők kezében volt a fegyver, és csinos bájgúnárok csábították vagy erőszakolták őket, hogy részesei lehessenek a hatalomnak. Csak hát a történet annyira szövevényes és sokszereplős, hogy lehetetlen egy kétórás filmbe belesűríteni, főleg, ha a két főszereplőnek találkoznia is kell egy száradó lepedőkkel teli házban. Hangsúlyozzák is, hogy ez egy titkos találka, senki nem beszélhet róla, nyilván ezért nem szerepel a történelemben. A nagy tabló így nem tud elég nagy lenni, az ember kíváncsi, mi történik, mondjuk a rendesnek látszó, de aztán a királynőjét megerőszakoló Lord Bothwell-lel. Ami azt illeti: semmi jó, miután egy vesztes csata után elmenekül Skóciából, bonyodalmas okok miatt Dániában börtönbe vetik, tíz évet húz le egy oszlophoz láncolva. A történelem néha igazságosabb, mint a forgatókönyvírók.  

Régi, de nem múló és visszatérő fájásom, hogy Shakespeare szonettjei mintha nem lennének meg a magyar irodalomnak. Persze, mindenki ismeri azt, hogy testnek a kenyér, de ez minden. Hiába Shakespeare a legjobb és legmegbízhatóbb magyar drámaíró, mintha  a költői életművére nem volnánk kíváncsiak. Magamban ezért többnyire Szabó Lőrincet tartom felelősnek, hiába ő a testnek a kenyér is, mintha ragaszkodott volna az összkiadáshoz, anélkül, hogy ereje, kedve, ihlete lett volna hozzá. Így aztán nem is tudom, hogy a tatabányai Macbeth-et nézve (rendezte Szikszai Rémusz) hány nézőnek tűnt fel, hogy a darab nem a Macbeth-tel kezdődik, hanem a 129. szonettel. A szellemet mocsokban tékozolni kéj, amíg tesszük, s már előtte kéj. 

Hogy kerül ide? És arra gondolok, hogy leginkább azért, mert olyan homályos az egész magyarul, mintha valami fordított Madách volna, az okoskodás halála a tett, jobb tékozolni szellemünket, mint megtenni valamit. Szabó Lőrinc fordítása egyébként is mintha valami találós kérdés volna, hogy na, vajon mire gondol az avoni hattyú, kifelé megy, befelé áll, befelé megy, kifelé áll, fölfelé megy, lefelé áll és így tovább. Miközben, ha valaki belenéz az angol szövegbe, azt látja, hogy azért nem oly bonyolult ez. Viszont költészet, nincs benne olyan fél sor, hogy "s már előtte kéj", amitől puff, földre esik a szonett.  

Th'expense of spirit in a waste of shame

Is lust in action; and till action, lust. 

Amennyire én látom, ez az utolsó fél sor nem is azt jelenti, hogy "már előtte kéj", hanem hogy amíg tart, addig kéj. És mintha az action maga sem bármilyen tett volna, hanem közelebb áll ahhoz, amit ma aktusnak mondunk, a szonett egésze mintha arról szólna, amit régebben úgy mondtak, hogy "minden állat szomorú közösülés után", de az egész szinte elkerülhetetlen, mert ez a pokolba vezető út a mennyországon át halad. Így persze már végképp nincs köze a Macbeth-hoz, de nem ez a fő baj. 

Hanem hogy nincs másik. Még mindig Szabó Lőrinc Shakespeare-szonettjei a legélénkebbek, leginkább költőtől való fordítások, és nincs senki, akire rámutatna az ember, hogy te, ess már neki a munkának, áhítja a magyar irodalom Shakespeare-t. Hogy a fordítás, ami régebben megtermékenyítette a magyar lírát, a nagy vagy nagyra tartott költőket nem érdekli, nem bíbelődnek vele, csinálja csak, akinek van kedve hozzá, nem méltó feladat. Lehet erre az is a válasz, hogy úgyis meg kell tanulni mindenkinek angolul, de egyrészt soha nem lesz akkora kaland az, hogy "so are you to my thoughts as food to life", mint a testnek a kenyér, meg ugyan, hogy nézne már ki a Macbeth, ha az elején angolul szavalnak?   

Ballagtam épp a Szajna felé... - ja , nem. Ballagtam épp a Duna felé, nem is ballagtam, de autóztam, mert benyomtam a rádiót, ahol, ha jól emlékszem Némethy Attila azt a furcsa konferanszt tette épp, hogy Rózsa Miklósnak a Ben Hurhoz komponált kísérőzenéjéből a szerelmi kettőst játssza orgonán Sebestyén János. 

Sebestyén János! Mintha a halála óta eltelt hét év során elfeledkezett volna róla a világ. Pedig az egyik első klasszikus zenei hangversenyen, amelyre önszántamból mentem el, Sebestyén János csembalózott. Elsötétített Zeneakadémián, két állólámpa fényében játszott, el voltam kissé veszve a hangok között. Aztán láttam, hogy ez valami kettős élet, nem csak zenél, de megszállottan rádiózik is, néha belehallgattam az Egy rádiós naplójából című műsorából, hát, ma ilyet nehéz volna csinálni. Volt egy olyan műsorszám is benne, hogy valaki tekergette a rádió gombját, mondjuk 1950 április 15-én, és azt hallgatta, mi jön be a szobába. Nyilván ő tekergette akkor is a gombokat, és megszállottan rögzített mindent. 1956-ban kitette a felvevőjét (még nem is  magnó volt, hanem lemezvágó, afféle továbbfejlesztett fonográf) és fölvette az utca zaját, távoli lövéseket. Tudom, hogy aztán felfoghatatlan rendetlenségben élt, pontosabban mások számára felfoghatatlanban, ő tudta, mi hol van a szobában, de a sok tárgy és dokumentum között utakat kellett vágni, hogy el lehessen jutni a foteltől az ajtóig. Gyűjtött mindent, menetrendeket és telefonkönyveket, mintha meg lehetne menteni azokat az embereket, vagy azoknak az emlékét, akiknek már volt telefonjuk 1966-ban. Vagy legalább vonattal mentek Piripócsra. Láttam őt aztán sokszor a Zeneakadémián tanári minőségben is, ő alapította a csembaló-tanszéket, mindig voltak körülötte, igazi tanár úr volt. 

Ami a Rózsa Miklós-művet illeti, voltaképpen nincs benne semmi különös, ha utánagondol az ember, Sebestyén János jóban volt a zeneszerzővel, harcolt azért, hogy elfogadják itthon is őt 20. századi klasszikusnak. Most úgy látszik, nem sok sikerrel, pedig, ugye, Rózsa Hegedűversenyét Jascha Heifetz is játszotta. Sebestyén János járt hozzá rendszeresen, az olaszországi nyaralásain látogatta, kazettára vette az emlékeit, könyvet is írt belőle. 

Amikor hetvenöt éves lett, elvégezte a számítást, az apja hetvenegy évesen halt meg, az édesanyja kilencvenkét évesen, ha benne félúton találkoznak, akkor neki még hat éve van hátra.

Kevesebb mint egy hónapot tévedett.  

Van körülbelül húsz másodpercnyi ijedtség bennem. Hogy egy kicsit olyan szedett-vedett ez a Dániel. De hát milyen legyen, Bohémélet Dániel, vagyis Dinyés  Dániel, muzsikus, szerző, zongorista, karmester, ráadásul balkezes karmester, bár ez még nem derül ki az első másodpercekben, csak hogy H-val mondja azt, hogy Hector Berlioz. 

Mondja, amivel akarja, felőlem zs-vel akár, mert annyira jó lesz az egész program fél perc után. Nagy átadás - átvétel élmény, ő beszél, és lelkesedik Berliozért, de nem ájultan, hanem kollegiálisan, hogy ez mekkora ötlet, ez milyen szép, izgalmas, érdekes, hatásos. És tényleg. Berlioz-rajongónak képzelem magam, de percről percre vagy félpercről félpercre jobban szeretem, ahogy mondja és mutatja, mitől fantasztikus a Fantasztikus szimfónia. Közben azért megválaszol olyan régi kérdéseket, amelyeket még Menuhin pedzegetett Az ember zenéje sorozatban. Hogy mitől ilyen nagy egy Berlioz-zenekar, amikor kevesebb emberrel is el lehet érni ugyanazt a hatást. Nem lehet. Négy fagott akkor is más, mint egy, ha mind a négy ugyanazt játssza. Délelőtti műsor, gyerekeknek szól, figyel is Dinyés Dániel, hogy ha van magyar szó arra, amit mondani akar, akkor azt használja. Én meg pótolom, amit kihagytam akkor, tátom a számat, hogy tényleg de klassz ez az egész, a hangszerelés, a képszerűség, ez a láz, ahogy Berlioz komponál, ez a józanság, ahogy hangszerel. Lesz még ilyen, remélem, és ajánlom mindenkinek. 

Közben azért utolér egy felismerés, lehet, hogy mást már régen utolért, engem csak most. Hogy van az a másik Berlioz, Mihail Alekszandrovics, a TÖMEGÍR elnöke, A Mester és Margarita első fejezetében, akit lefejez a komszomol-tag villamosvezető. És hogy ő épp Berlioz, az csak valami véletlennek tűnt eddig, ez a név jutott az eszébe Bulgakovnak. Csak most esett le, amíg a Fantasztikus szimfónia utolsó tételét játszották, hogy nem teljesen véletlenül jutott az eszébe éppen ez a név, hogy itt azért van valami játékos összefüggés, egy fantasztikus regény és egy fantasztikus szimfónia között. Lehet, hogy messzebbre is lehetne vele jutni, lehet, hogy ennyi az egész, pár évtized, amíg forgott az érme a levegőben, nagyot pendült, leesett végre a húszfilléres. 

Vannak ilyen előnyei a tömegkultúrának. Ma aki tévé elé ül vagy internetezik, nem tudja elkerülni, hogy Ady Endrére gondoljon, aki épp száz éve a Városligetben fejezte be életét. És akkor persze lehet magyarázni is, hogy nekem ugyan nem kell évforduló, hogy eszembe jusson, ha elmegyek az Operaház előtt, és ránézek a szfinxre, aki, szerinte, Lédára hasonlított, rá is ült a hátára egy részeg éjszakán, le is esett róla, és csak majdnem verte bele a fejét a lépcsőbe. Illetve bele is verte, csak nem lett semmi baja tőle. Viszont most épp nem nagyon lehet elmenni az Operaház előtt. Vagy a Három holló, na, az sincs. Akkor ifjú szívek, azok még vannak. 

Eszembe jut a ruhája, amire Dénes Zsófia azt mondta, hogy azért ezt a vidéki úrfiságot nem tudta teljesen kinőni, előfordult, hogy a kék zakó szürke nadrággal volt rajta. Eszembe jut, ahogy ül a szerkesztőségben, és issza az első reggeli sörét, nyilván a másnaposság ellen. Eszembe jut Róma, emléktábla az egyik ház falán. Hogy nem ment el megnézni a nevezetességeket, szerintem csak azért, mert fájt a lába. Mert a lába az mintha éveken át fájt volna, Krúdy írja az operaházi lovaglás mellett azt is, hogy mindig nagyon puha cipője volt, ami szemmel láthatóan nagyobb volt, mint a lába - nyilván nem véletlenül. Ha neki is lehetett volna egy jó kocogócipője, talán ő is megénekli Marcus Aureliust, és a sárgán heverő középkori Rómát. 

Ha végignézek az elmúlt hónapokon, a legnagyobb Ady-élmény, bármennyire sablonos, mégis az volt, ahogy Kulka mondta a Bajvívás volt itt címűt. Tudom, azóta ő is autóreklám, Párizs fényeiért ma jóval józanabb okok miatt hevül, de amikor a Bajvívást mondta, és ahogy mondta - most sem tudok szabadulni a tempójától, ha magamban mondom, akkor is ezzel a lassúsággal és súllyal mondom, a hosszú-hosszú í-vel a címben, de még az a pici tévesztés is, hogy dárda helyett dárdáját mond, mind életet ad a versnek. Épp olyan kivételes pillanata a magyar versmondásnak, mint (hogy ne Latinovitsot mondjam) amikor Sinkovits A walesi bárdokat szavalja. 

Él a szívünk. Nem ifjú, de él.  

Mondanám, hogy vigyázni kell, mit mivel, mit eszik össze az ember, mármint kulturálisan, de hát ki számít az ilyesmire. Egyik délelőtt a Beautiful Boy, a Csodálatos fiú a moziban, aznap este a Harold Itáliában a Müpában, és valahogy összekötődnek a dolgok, azt hiszi az ember, hogy megértett valamit a romantikából, hogy erről van szó. Byron úgy használta az életet, ahogy a kábítószeres a tűt, gyerünk tovább, új és új őrületekbe, és nincs leállás, nincs leszokás, előre mindhalálig, mocsárlázig. Vagy meg is lehet fordítani a dolgot, a mából nézni, hogy mindenki ezt keresi, azt az életet, ami több, ami értelmes, ami nem olyan közönséges, olcsó életecske, és nincs meg, nincs meg csak az önkívületben. Nyilván a kapcsolat vagy vélt kapcsolat nem független a Csodálatos fiú, Thimotée Chalamet arcától, ha volna igény Byron-filmre a világban (szinte biztos, hogy nincs), akkor Chalamet elöl lenne a casting ügynökségek listáján. Nincs úgy lenőve a fülcimpája, mint a lordnak, a haja is több még, de ezen, mármint az utóbbin lehet segíteni, vagy segít az idő. 

Ülünk mintapolgárként a moziban meg a koncerten, többé-kevésbé elégedetten, hogy ez nem rólunk szól, sem a Harold sem a Csodálatos fiú, ők a tékozló fiúk, akik vagy időben visszatérnek vagy lekésik a csatlakozást, de lehet, hogy csak a sebességünk más, ha ötszáz évig élnénk, mi is éppen úgy megunnánk a szépséget meg a világot, mint ezek a hősök, akikből az esti programunk lesz. 

Vasárnap zár a Várkert bazári Csernus-kiállítás, nem érdemes kihagyni, ha lábtörés nélkül megtekinthető, mert olyan minden egyszerre, Párizs és Magyarország, vagyis épp, hogy nagyon Magyarország, hiába Párizs. Mint aki harminc-negyven éve él odakint, de hiába, mert ha a magyarok játszanak a franciákkal, akkor ő a magyaroknak drukkol. Rengeteg anyag, műterem, repülőmodellek. Azért nem a legjobban megszervezett kiállítás, bár lehet, hogy ekkora mennyiséget nem is lehet jól elosztani három emeletre. Van, hogy olvas az ember a falon egy képről, Saint-Tropez, hogy annak milyen sorsa volt, de magát a képet nem látni. Nyomokban  sem. Vagy ha mégis, én nem láttam, nem találtam,  és akkor is az ember mást hibáztat, és azt mondja: nem a legjobban megszervezett kiállítás. Attól még Csernus. 

Persze az a legjobb, hogy miközben az ember azon agyal, ami hiányzik, hogy de jó volna a Juhász Ferenc-portrét is látni vagy a Petőfit festő Orlai Petrich Somát, közben attól ájul, ami ott van, tárlókba ömlesztett rajzok és polaroid képek. Megy el mellettük az ember, aha, aha, aha. 

Ah, ah, ah. 

Mind gyakoribb az érzés, hogy túlrohanjuk nem csak az életet, de a kultúrát is, hogy egy nagy élménynél meg kellene, amennyire lehet, állítani az időt, nem, nem az időt, csak valahogy az élményt. Emlékszem, amikor Pavarottit láttam az Erkelben, utána két hétig semmi mást nem hallgattam, mint a Bohéméletet, lehetőleg vele, nem érdekelt semmi más annyira, mint a darab és ő. 

A tegnapelőtti Purcell, az Arthur király miatt mondom, azóta voltam moziban, kiállításon, megyek másik koncertre, és halványul az élmény. Pedig elénekelték a Cold Songot is, még jó, hogy elénekelték, alig hagytak ki valamit a zenéből, de ezt semmiképpen nem lehet, eleve elég nagy sláger volt, és ezt a sláger voltát megerősítette Sting is, aki pár (tíz) éve rátette a téli albumára. A dal maga amolyan elő-Vivaldi, a vacogós vonóskíséret talán harminc évvel korábbi, mint a hegedűversenyé, de közben mégis arra gondol az ember, hogy ez vajon sláger volt-e a maga korában. Vagy ez volt-e  sláger a maga korában, ezt fütyörészték-e a londoni suszterinasok. Nyilván a gondolatot Sting puszta lénye hívja elő, de ahogy énekli a dalt, az is fontos. Egyszerűsített változat, nem is nagyon lehet érezni, hogy minden szótagra három hang esik, hogy igazán vacogás legyen belőle, de a dal így is megél. Mit megél, Sting karcos, smirglifelületű hangjának köszönhetően sokkal erőteljesebb, mint egy "igazi" énekes előadásában. Vagy ezt sem tudom eldönteni, mert valószínűleg így tényleg slágerré válik, nagyobb a hatása, de rövidebb időre szól, egy kifinomult énekhang nem csak több hangot énekel, de több színt is, nem csak ezt a fagyos kéket tudja megmutatni.  

Ideális világban addig hallgatná az ember, amíg végképp rá nem unna. Ebben a tempóban, ahogy élünk, nekem Purcellt unni végképp nem sikerül. De még Stinget sem.