Ahányszor zenei témájú cikkekben, vagy a karmester Gustavo Dudamel méltatásában olvasható volt az El sistema kifejezés...  

Nem hibáztatok senkit, legfeljebb azokat, akik Dudamelt méltatták, mert elképzelni sem tudom, mi méltatnivaló van rajta, én nem hallottam egy olyan lemezét, nem láttam egy olyan koncertjét sem, amely világossá tette volna az iránta való lelkesedés okát. De ezt az elsistemázást azért értettem, tényleg olyan intelligenssé tette az ember beszédét, jaj, annyira benne vagyok már ebben a nemzetek fölötti műveltségben, hogy egyszerűen nem tudom megállni sem az elezést, sem a sistemázást. 

Ami azt illeti, tényleg nagy kísérlet volt, José Antonio Abreu nevéhez fűződött, és több mint negyven éve kezdődött. A kiindulási pont az volt, hogy a zenélés, a közös zenélés a gyermekeknek egyrészt értelmes elfoglaltság, lehetőség az önkifejezésre, a nagy érzelmi megrázkódtatások megélésére és elmondására, másrészt rákényszeríti őket az együttműködésre, és biztosít némi társadalmi mobilitást is. Ha jól értem, kicsit olyan, mint a Kodály-módszer, de az éneklés helyett a hangszeres játékot helyezi a nevelés középpontjába. Másfelől meg olyan, mintha visszaugranánk az időben, mondjuk Platón koráig, és valami nagy, általános és új elv alapján próbálnánk az új nemzedéket szárnyra bocsátani. 

Engem halálra rémítene, mert mi van, ha tévedés az egész, és csak a gyakorlatban derül majd ki. Mindehhez kell valami felvilágosult diktátor, vele kell jóban lenni, aki képes a rendszert a teljes országra kiterjeszteni. Ha nem felvilágosult, az sem baj, csak diktáljon. 

Lényegében ez is történt, Hugo Chavez Venezuelájában valósult meg a rendszer, nem is teljesen sikertelenül. Úgy értem: létrejött egy világhíres dél-amerikai zenekar, a Simón Bolívar Youth Orchestra, és lett egy olyan kirakatember, mint Gustavo Dudamel. Karmester, és az mégis elég jól leplezhető vagy vitatható rátermettséget igényel. Dudamel tavaly már a bécsi újévi koncertet vezényelte, és biztosan volt, akinek az is tetszett. 

Hogy mi lesz a kísérlet vége, vagy hogy egyáltalán vége van-e, azt majd meglátjuk. De könnyen lehet. Ahogy a venezuelai rendszer vált egyre kevésbé fenntarthatóvá, úgy kezdett el inogni a zenei nevelés rendszere is. Dudamel hosszú évek távoli (vagy közelebbi) rendszerbarátsága után egyre jobban bírálta a politikai berendezkedést, a hírek szerint már nem mehetett haza, nem látták szívesen. A múlt héten megkapta a spanyol állampolgárságot, ami nyilván egyszerűbbé tette az életét, de bonyolultabbá a szülőhazájához való hivatalos viszonyát. Március 25-én meghalt José Antonio Abreu, karmester, zeneszerző, a zenei nevelési rendszer szülőatyja, szellemi gazdája, elméleti és gyakorlati vezetője. A világ meg csak nem lett jobb hely. Venezuelában meg végképp nem. 

Nyugodjék békében. 

Fokozatosan győzi meg a nézőt az Örkény Színház Hattyúja, ami elég meglepő dolog, más előadások arra szokták használni a három felvonást, hogy fokozatosan ábrándítsák ki az embert, de most nem is erről akarok beszélni. Csak a második felvonás fináléjáról, egy nagyon is éleslátó megoldásról. Állnak a szereplők, tele van velük a színpad, és akkor elindul valami zene. Belőlük indul meg, ami mindig annyira jó, már hogy az Örkényben annyit zenélnek, akár hangszereken, akár énekhangon. Pár másodpercig nem is tudom, mi ez, csak hogy ismerem, persze, hogy ismerem, nem is műveltségileg ismerem, valami alapmű, de melyik is? Még mielőtt Ficza István elkezdené a szöveget, eszembe jut azért, Richard Strauss dala, a Morgen! (Nem a felismerés boldogsága rakatja oda velem a felkiáltójelet, a dal címében van benne.) 

Nem csak arról van szó, hogy ilyen ötlet nem jut más színházban az alkotók eszébe, nem is arról, hogy ha eszükbe jutna, vajon hogyan valósítanák meg, hanem egy régi bánatot javítanak itt át. Az ember sokat szomorkodik azon, hogy Molnár nem adta oda Puccininak a Liliom történetét, nem járult hozzá, hogy opera legyen a színdarabjából, mert hiába hozott volna pénzt meg dicsőséget, magának a műnek ártott volna, librettóvá alakította volna át. Talán igaza is volt. Jólesik elképzelni, hogy vajon mekkora baritonszerep lett volna Liliom (Giglio), vagy hogy Julika milyen könnyes áriát lehelt volna a világba, most azt énekelnék a lírai szopránok a Lauretta helyett, de lehet, hogy ez lett volna az igazi találkozás. Molnár és Richard Strauss. A sok szöveg, a társalgás, a társadalmi konfliktus inkább Strauss világa, semmint Puccinié. 

Utólag, persze, mindegy, ki nem zenésítette meg Molnár darabjait. Vagy talán jön valaki, aki pótol. 

Egy pszichológiai témájú cikket küldött valaki elolvasásra, nagyon is érdekes, de még érdekesebb a kezdete:" A Ladiklaki Kandúr furcsa szerzet ám! Fácánt ha kap, csak a fajdpipi kell neki." És így tovább. Melyik is ez? Mert nyilván T. S. Eliot és a Macskák könyve, de nem jut eszembe a név, csak hogy curious cat. 

Persze, hogy nem jut eszembe, annyira messzire estünk az eredetitől. Rum Tum Tugger. Ebből vajon hogy lett Tellér Gyulánál Ladiklaki? Nyilván bele sem gondolt a szójátékokba, hogy ebben benne van a rum, a tam-tam, a tug, vagyis a rángat szó, meg a tigris is, hiszen a tugger az majdnem tiger. Aki verset akar olvasni, tanuljon meg angolul. Ehhez képest Romhányi a musical dalszövegében azt találja ki, hogy Micsel Rumli. De hát neki elsősorban énekelhető szöveget kellett írnia, ehhez képest igazán bravúros, hogy legalább a rumot megmenti, meg szójátszik, hogy rumli. De ha nem volna Andrew Lloyd-Webber, az egész macskakaland felfedezetlen maradna a magyar olvasónak. 

Nem a nyavalygás kedvéért mondom, csak szinte a szemünk láttára ment tönkre egy nagy magyar irodalmi műfaj, a versfordítás. Lehet vitatni a nyugatos fordításokat, de tény, hogy verseket hoztak létre, a magyar irodalom szerves részét, hogy az egy értelmes gondolat volt, amely szerint a legszebb magyar vers Shelley-től az Óda a nyugati szélhez. Lehet, hogy ez már a maga idejében elkezdett hanyatlani, hogy a Nyugat költői túl jelentékenynek tartották magukat a fordításhoz, és inkább alkottak piszmogás helyett. De később tényleg ez is lett belőle, ha költő fordított, túl szabad lett, ha fordító végezte a munkát, nem lett belőle igazi vers. Nagy László, ha Janus Pannoniust magyarított, olyanokat írt, hogy "a tócsa merev a fémlő fagytól".  

Mi meg itt ülünk bután, és várjuk, hogy valaki végre musicalt írjon Janus Pannonius életéből. 

Fort Worth főterét Sundance Square-nek hívják, és az ember hiába reménykedik, hogy csak nem egy bank- és vonatrablóról nevezték el a teret, mint nálunk a sztálini időkben, mert de bizony. A híres kép is ott van a Vad bandáról, épp itt készítette a városi fényképész, a baloldalt ülő bajuszos Sundance Kid, a jobb szélen a széles fejű Butch Cassidy.

Igaz, ami igaz, nem nagyon hasonlítanak a film főhőseire, de mindenképpen szép vállalás volt Robert Redfordtól, hogy megnövesztette az ügy érdekében a bajuszát.  

Mint az sejthető, egyiküket sem hívták így születésüktől fogva, Sundance Kid, eredeti nevén Harry Longabaugh,  arról kapta a nevét, hogy ő volt a legfiatalabb fogvatartott a wyomingi Sundance város börtönében. Sundance város meg a lakota indiánok napot néző táncáról kapta a nevét, ha esetleg ez is kérdés. Butch Cassidy Robert LeRoy Parker néven kezdte az életet, Cassidynek azt az embert hívták, aki lőni és lovagolni tanította, a Butch-ot meg tényleg a hentes-mészárostól csente el, nyilván így félelmetesebb volt a bemutatkozáskor. 

A kezdeteknél valamivel bizonytalanabb a történet vége. Bár a  filmváltozatban a bolíviai kormányerők lelövik a bankrablókat, lehetséges, hogy Butch Cassidy a végén mégis megúszta. A húga, aki még részt vett a film népszerűsítésében 1969-ben, azt állította, hogy Butch hazatért, és többször is meglátogatta őket a tanyájukon. Reméljük a legjobbakat, bár most már eléggé mindegy.  

Közzétették a National Recording Registry újabb huszonötös listáját. Kicsit sóhivatal sóbizottság által vezetve, de mégsem teljesen érdektelen: 2002 óta nő a lista, melyek azok a hangfelvételek, amelyek tíz évnél idősebbek, és nagy hatást tettek Amerikára. Eleinte ötvenesével nőtt a lista, mostanra huszonöttel. Furcsa módon nem azzal a felvétellel kezdtek, amelyikkel a legtöbb lemezbolond indítana, a Gould által játszott Goldberg-variációk csak a második ötvenbe fért be. Viszont Bartók ott volt a kezdetek óta, sőt Szigeti József is, a közös washingtoni koncertjük nagy amerikai nemzeti kincs, akár az Orson Welles-féle Világok harca, amelyet a bárcsak igaz volna anekdota szerint komolyan vettek a rádióhallgatók, és menekülni kezdtek az idegenek elől. 

Amit az ember ismerhet a beválogatottak között, az okkal van ott, és varázslatos, hogy kik kerülnek egymás mellé, Solti Ring-felvétele és Bruce Springsteen, Fred Astaire és a saját zongoraversenyét játszó Rachmaninov. Vagy most Artur Schnabel az összes Beethoven-szonátával, és a nálunk Banándal néven emlegetett Banana Boat Song. Hiába különböznek, hiába igényelnek más minőségű és mennyiségű munkát, mégis megférnek egymás mellett. 

Az ember óhatatlanul valami hasonló magyar gyűjteményeken gondolkodik, mi lenne benne. A Fesztiválzenekar első koncertjéről a Ruszlán és Ludmilla-nyitány, az Illéstől a Keresem a szót. Kocsistól mégis mi? Allegro barbaro? Vagy a Gyermekeknek? Koncz Zsuzsa mivel? Lány sétál a domboldalon? Vagy Rohan az idő? Először azt hittem, egyetlen ötvenes listát nem tudnék összeállítani. Most meg nem tudom abbahagyni. Zádori Mária a Handel-duettekkel, a Bergendy és az Elment a vándor, Kocsis és Ránki, és a Variációk egy Haydn-témára. Pilinszky saját verseit mondja. Latinovits a Hajnali részegséget. Babits kántálása. Sebőék a Hetediket éneklik. A Muzsikás azt, hogy Hidegen fújnak a szelek. Ajtay Andornak kopog az ősz az ablakon. Jávor azt mondja: ripityom. Cseh Tamás apja fűtő. A két Csákányi azt danolja, valaki vár, ha hazamész. Kabos Gyula szerint Barcelonában áll egy kis ház. A Sztárcsinálók. Perényi. Ránki. Feleki. Rácz Aladár. Réti a Hindu dalt énekli. Gregor az Akasztófaáriát, Polgár a Kreuzstab-kantátát. Rátonyi a Jaj, cicát. 

Nevetséges éppen nekünk, magyaroknak Anita Rachvelishvili nevével előjönni, hiszen eltartott pár évtizedig, amíg rászoktattuk a világot, hogy egy olyan, egyszerű nevet, amilyen Bartóké, próbáljanak meg helyesen leírni, ékezetes ó-val, de azért tudok hasonló példát mondani. Szergej Knuszevickij (Serge Koussevitzky) például azt mondta az ifjú Leonard Bernsteinnek, hogy ezzel a névvel lehetetlen sikeresnek lenni, próbálja meg úgy inkább, hogy Leonard S. Burns. Bernstein meg azt felelte: vagy így, vagy sehogy. 

Talán Anita Rachvelishvili is ugyanezt mondta, hiába használták nyelvtörőként a nevét a Metropolitan-közvetítésekben, hiába kellett most is megnéznem, hogyan is írják pontosan, pedig tegnap más szellemi elfoglaltságom nem is volt, csak hogy őt hallgattam, újra meg újra. Annak ellenére, hogy megőrülök a Carmen Habanerától, vagy hogy azt gondolom, a Werther-áriát nem az ő alkatára találták ki. 

Nem sokat számít, Orfeuszt is énekelt, az aztán biztos nem az ő fazonjára szabott szerepálom. És nyilván fantasztikus Delilaként, vagy akár a Kaufmann melletti Carmenjét is meg kellett volna nézni, milyen az, amikor a Skorpió megeszi az Ikreket reggelire. De nem csak túlárad, néha egészen megdöbbentően visszafogott, alig hallható és mégis biztos. Persze kényelmesebb máskor lenyűgöződni, amikor Eboliként leüvölti mindenkinek a fejét. Meglepőn jó a lemezen a zenekari kíséret, a  tempók néha alaposan nekilendülnek, főleg a Verdi-részletekben, a karmester Giacomo Sagripanti. Alapáriák, és kevésbé ismertek, vagy éppen soha nem hallottak, Támár királynő és Shota Rusztaveli legendája. Rachvelishvili mindenben jó, mindenben eredeti. És nem énekli el a máglyát A trubadúrból, ez tényleg rendes dolog tőle. 

Több is van a világban Maillol Az éjszaka című szobrából, de egy éppen itt, Dallasban, a Nasher Sculpture Center kertjében. Persze viccesek ezek a Nasherék, mert annyi modern szobrot összevásároltak, hogy nem férnek tőlük, nemhogy otthon, de a múzeumukban sem, így aztán az egyik közeli bevásárlócsarnokban, a North Parkban is elhelyeztek néhányat, az is az övék, miért ne használják ki a rendelkezésre álló helyet. Az éjszaka mindenesetre a kertben van, hátul, a sarokban, ha nem is elbújtatva, de kicsit mégis rejtve. Ennek ellenére az egyik legnépszerűbb szobor, valaki mindig ül mellette, mögötte, előtte, valaki mindig fölveszi a pózt, valakinek mindig kattan a fényképezőgépe vagy a telefonja. 

Ilyenkor érzem, hogy én is valaki vagyok, mert én is ott ülök, én is kattogtatok, aztán odébbmegyek, hogy másnak is legyen helye, közben azon gondolkodom, ki lehet ez a vaskosan is csodaszép, rejtekező nő. Madame Maillol? Vagy Dina Vierny, az utolsó évek (hm, hm) múzsája? Vagy csak egy modell, aki órákat görbedt az örök görbedésért, belesajdult a dereka? Az arcát nem lehet látni, összefonja a karját a térdén, és lehajtja a fejét, valahogy az ölébe kellene feküdni ahhoz, hogy a szemébe lehessen nézni, az illetlenségnek is van határa.

. 

Talán ez is lett volna Maillol célja, megőrizni az inkognitót, látjuk is meg nem is, éjszaka van, bár nincs sötét. Lehet, hogy annyira ki sem dolgozta az arcot, minek, ha úgysincs, aki láthatná, csak valami pont-pont-vesszőcske van odabent.

Ha nem is erre való, de erre is jó a fényképezőgép. Nem kell szemérmetlenül behajolni, csak odatartani a készüléket, fityiszt mutatni a szobrásznak, megnézzük, amit nem akartál, hogy megnézzünk. Nemhogy van arca, de szép arca van, és Maillol még arra is figyelt, hogy az ajkak kicsit lógjanak, ahogy a valóságban is tennék.

Most okosabb vagy? - kérdezhetné valaki. Okosabb nem, de tapasztaltabb.  

A normális út bizonyára fordítva menne, Bernsteinnel haladnánk Mahler felé, de ez most egy kicsit bonyolultabbnak tűnik. Az idagio nevű klasszikus zenét szolgáltató applikáció küldött egy üzenetet az új szolgáltatásukról, megkérdeznek zenészeket, hogy mit érdemes meghallgatni és miért. Az első megkérdezett a Bécsi Filharmonikusok koncertmestere, Volkhard Steude, aki Mahler 5. szimfóniájának híres Adagietto tételét ajánlja, természetesen a bécsiekkel, Leonard Bernstein vezényletével. 

Tényleg? Mert hát emlékszem rá, ha nincs is a kisujjamban, pokoli lassú, mintha nem volna kis könnyítés a tempójelzésben, hogy nem Adagio, csak Adagietto, hanem épp ellenkezőleg, nagyon, nagyon de nagyon lassan kell játszani, szakadjon bele mindenki, aki hallja. De valami ilyesmit mond Steude is, hogy az elviselhetőség határán van, épp ehhez kell a bécsi zenekar, hogy bírják, hogy kitartson minden hangban a feszültség, vagy egyáltalán maga a hang tartson ki, ne essen le az egész, mire elérnek a következőig. 

Biztosan tudja, mit beszél, még ha elfogult is a saját munkaadójával. Gyorsan (?) meghallgattam, aztán meghallgattam újra és újra, aztán meghallgattam a környezetével együtt, és igaza van Steudénak. Úgy értem, nincs igaza, vagy azt mondanám, ha sarokba szorítanak, hogy ez nekem nem is tetszik, minden túl, túl, túl, amikor az egész szimfónia is túl, túl, túl, nincs értelme ezt tovább fokozni, mert nyíltszíni szívettépés lesz belőle, de valahogy mégis értelmes az egész. Értelmes és érvényes, nyilván bárki más csinálná Bernstein után, meg kellene kövezni, mert egyszer volt Bécsben kutyavásár, de a végén úgy fejeződik be a kaland, hogy megint megértettünk valamit. Csak azt kellene tisztázni, hogy miből. Mahlerből? Bernsteinből? A világból? Magunkból? A nem kívánt törlendő, de ugyan melyik volna nem kívánt? 

Calatrava? Mai, mai - kiabálja A végzet hatalma című operában Alvaro, vagyis köszöni, de nem tart igényt a Calatrava-rendre, és jó oka van rá, hiszen minden baj így kezdődik ebben az operában, az öreg Calatrava halálával.

Az ifjú (nem annyira ifjú már, 66 éves) Calatrava, Santiago elég sikeres ahhoz, hogy egyre többen támadják, arról beszéljenek, hogy nagyon túl van értékelve, meg nagyon túl is van fizetve, ráadásul minden jelentősebb alkotásának végső ára messze meghaladja a tervezettet. Biztos így van, de van egy másik serpenyő is. Dallas klasszikusan az az amerikai város, ahol semmi néznivaló nem volt, amíg meg nem épült az immár hatodik éve álló híd. Margaret Hunt Hillsről nevezték el az átkelést a Trinity folyón, akiről, amerikai szokás szerint az embereknek fogalma sincs, hogy kicsoda, örökös és emberbarát, vagyis pénz adott a múlandóság elleni harcban, amit a jelek szerint meg is nyert. Legalábbis átmenetileg.

A híd meg tényleg elegáns, nagy égre rajzolódó kapu, és körülötte a húrok, amelyek új és új rajzolatot adnak ki, ahogy elhalad alattuk az ember.

Sajnos mást nem nagyon lehet csinálni, mint elhaladni alattuk, ráadásul csakis kocsival, járda nincs, a Trinity partja vizes, mocsaras, békanyálas, így nézni is csak messziről lehet a formát. A költségek valóban messze meghaladták a tervezetteket, de Calatrava maga alig kapott vacak hatmillió dollárt a tervezésért, a szükséges földek megvásárlása és a fel- és levezető utak megépítése jóval többe került, márpedig ezekre akkor is szükség lett volna, ha csak valami Árpád-híd szépségű műtárgyat építettek volna. A szépségbe és szabálytalanságba, netán őrületbe szórt pénz pedig idővel meg szokott térülni. Ott van Neuschwanstein, vagy a Parlament vagy a szabadkai Városháza. Minden normális ember a haját tépte volna a terveket és költségeket látva, most meg düllesztik és düllesztjük a keblünket. Calatrava egyike a világ leggyűlöltebb építészeinek a szakmán belül, de kibírja. Emlegetik a Yale-en tartott előadását, amikor azt mondta: most akkor rajzolni fogok, és így is tett, bekapcsolta a zenét, és rajzolt egy órán át, majd hazament. 

Jobb lett volna, ha beszél? Így legalább emlékeznek rá a jelenlévők. 

Fort Worth a jelek szerint Dallas kistestvére lett vagy maradt, annak minden jó és rossz következményével. A Bass Hall, ami nem valami búskomor énekesről kapta a nevét, hanem az adományozó Bass házaspárról, akiket Van Cliburn győzött meg a helyi koncertterem fontosságáról, egyszerre szerényebb és nagyobbra törő, mint a szomszéd városban a Meyerson. A fények fakóbbak, az előtér szűkebb, a páholysor szürkébb és üresebb. Odakint viszont két angyal fújja a trombitát, hatalmas kőalakok, Váró Márton (ha jól fejtem meg a Marton Varo nevet) munkái. És a belépőket ünneplőbe öltözött dámák fogadják, a zenekar tagjai vagyunk, és köszönjük az érdeklődést. Parancsol egy kis cukorkát? 

Szívesen. 

A terembe kétezren férnek, ezerkétszázan talán vannak is, nagyon vegyes társaság, a jólöltözött polgároktól a rövidnadrágos érdeklődőkig, egy mexikói fiú rózsaszín ingben, sombreróban téblábol, a mellettem ülő, kockás zakós úr patchwork satyekot egyensúlyoz a térdén. Megszólít, hogy gyakori vendég vagyok-e a koncerten, nem, nem gyakori, most vagyok először. De Fort Worth-ben lakom? Nem, Magyarországon. Oh welcome. Ma este aligha fogok itt teheneket látni, pedig a városra azt szokták mondani, hogy the cow town. 

Mielőtt kezdenének, az egyik brácsista mikrofont ragad, hogy ma este a szemközti Bird Caféban van valami közös levezetés, a zenekar tagjai közül ott lesznek néhányan, meg a tenorista Paul Appleby is, mindenkit várnak szeretettel. 

Jó, jó, provincialitás, közben viszont a program elég vagány, az első művet nem is hallottam még, de a hírét sem, Malcolm Arnold Négy skót tánc című darabja, tényleg négy tánc, és nyilván skót is, lendületes és vidám, profi munka, éppenséggel játszhatnák nálunk is, nincs vele semmi baj. Nem egetverő a siker, a karmester Ward Stare gyors és rugalmas léptekkel távozik az oldalsó ajtón, hogy hasonlóan gyors és ruganyos állapotban térjen vissza, lehetőleg még amíg tapsolnak. Az hallatszik, hogy a zenekarban jók a fafúvók, viszont a vonós szekció csöndesebb, ami csak azért baj, mert a második szám Britten, Szerenád tenor hangra, kürtre és vonószenekarra. 

Meglepően jól sikerül az előadás, a tenor Peter Pears nyomán kicsit vonítósan énekel, eleinte meg is vagyok ijedve, annyira haloványnak tűnik a kürtös Molly Norcross mellett, de aztán belemelegszik, mindkét szólista élvezetes és ihletett, a karmester továbbra is elasztikus. 

Mintha ez is maradna a legfontosabb tulajdonsága, nem nagyon értem, hogy mi egyéb munkát végzett a Beethoven 7. érdekében, az értelmezés vagy tagolás vagy felépítés szinte teljességgel hiányzik, de egyébként igen ficánkolós a vezénylési stílusa. A tánc apoteózisa, mondta a műről Wagner, és a tánccal nem is marad adós a karmester, csak az apoteózist nem érzékelni. Viszont a legelső pillanattól érződik, hogy valami baj van a zenekari arányokkal. A trombitások lelőhetetlenek, mintha valami más akusztikai térből őrjöngenének, körülbelül a kívánatos hangerő tízszeresével dolgoznak, néha mást sem hallani, csak trotty-trotty, aminél a mű azért valamivel összetettebb. A karmestert mindez láthatóan nem zavarja, mintha a két szoborangyal szellemében kellene idebent is zenélni, ami a csövön kifér. 

Közben, persze, mégiscsak élvezetes a produkció, mert annyira más, mint egy rossz magyar zenekaré. Nálunk elbújik mindenki, ha arról van szó, hogy valami nem stimmel, itt viszont senki nem rejti a véka alá önmagát vagy a tehetségét, ha fújni kell vagy a dobot ütni, akkor azt teli tüdőből, feszülő karizomból teszik. Nem szimfónia a szó klasszikus értelmében, nem együtthangzás, inkább sok individuum együtt, kicsit sem tetszik, de nagyon.