Nem muszáj szeretni. Ez is egy lehetséges tanulsága volt Vadym Kholodenko koncertjének. Ő ezért nem tesz egy lépést sem, már azon túl, hogy megtanulta, eljátssza a Chopin-szonátát, a gyászindulósat. Nem akarja eladni, ez nem erről szól. Vagy erről szól, de nála nem. Túl fontos talán, nem tudom. 

Attól félek, olyasmit állítok, amit nem akarok, már a többi zongoristáról, nem Kholodenkóról, de talán érthető. Trifonov három napja játszotta a Prokofjev 8.-at, és annyira egyszerű volt szeretni érte. Az ember megőrült, hogy mennyire jól tud, mennyire szépen játszik, és mennyire ez a zenélés lényege, átdugjuk a fejünket a felhőkön, bekukkantunk a mennyországba, elhozzuk onnét a híreket azoknak, akik méltóak rá. Kholodenko meg nem utazik a világok között, kijön, sötét öltöny, bolti csokornyakkendő, leül, játszik. Akinek van kedve, mehet vele, vagy épp ez a rossz kifejezés, akinek van kedve, hallgassa. Próbálja megérteni. Nem őt, hanem ugyanezt a Prokofjev-szonátát, mert szerencsés véletlen és szerencsés műsorváltozás miatt most kétszer kaptuk a 8.-at. 

Még dönteni sem kell a kettő között, érvényes ez is, az is. Trifonov mintha a szellemből gyúrna anyagot, mert valamiben meg kell mutatkozni, Kholodenko meg az anyagból desztillálja a szellemet, mert mégsem annyi a világ, amennyit belétöltesz. Annyi a világ, amennyi elzongorázható belőle. Annyi biztos, lehet, hogy még több is. 

Eddig ő volt a boy, mutat Emmanuelle Haim a szőke Sabine Devieilhe-re, ő meg a girl, mutat Lea Desandre-re. Most próbáljuk meg fordítva. Egy Handel-részlet következik, ez már a ráadás. A koncert elképesztően jó volt, de nem látszott rajta rögtön, hogy ilyen lesz. Csak jó, vagy nagyon jó, tudnak zenélni, vagy nagyon tudnak zenélni, mert hát világsztárok, azt sem adják mindig ingyen. Haim együttese, a Le Concert d'Astrée néhány zenész csak, két hegedű, egy cselló, egy nagybőgő. Egy lant, jaj, az elég csodálatos ember, aki pöngeti, Thomas Dunford, Haim pedig csembalózik és vezényel, bár épp leghátul ül, az énekesek csak a pillantását érezhetik a tarkójukon, de ez is elég, együtt vannak, szépen szólnak, két szólókantátát énekelnek, Devieilhe az Armida abbandonatát, Desandre a Lucreziát. 

Korai Handel-művek, és a komponista már akkor is reciklizált, ismerős egy-egy ária az Agrippinából, szépen is szólnak a művek, de nem lehet sejteni, hogy a második részre mivé és hová fejlődik az együttlét. Oda már csak egy kantáta fért, a méretes Aminta e Fillide, egymás kezébe adja a két énekesnő az áriákat, olyan, mint valami nemes verseny, én jövök, te jössz, akkor most ezt hallgasd meg, te meg idesüss, éppen hogy nem pacsiznak, ahogy váltják egymást a kottatartó mögött. Visz az út egyre följebb és följebb, míg bele nem érünk a kettősbe, és a tanulságba: ha elég kitartóan szereti a pásztor a nimfát, annak meglesz a jutalma, valami ébredezni kezd a jégkebelben is, Árkádiában élni jó. 

Akkora bravót ordít valaki az erkélyről, mint aki eddig bírta, nem tudja tovább visszatartani, sajnálja, de olyan ez, mint a köhögés, elfojtani nem lehet, csak ki kell törjön az emberből. Akkor jön ez a nemcsere, boyból girl lesz, girlből fiú, a siker ugyanakkora, ezen nem múlik semmi, és akkor Emmanuelle Haim még egyszer leinti a közönséget, és azt mondja, hogy a következő számot Kocsis Zoltán emlékének ajánlja, hiszen ő olyan fontos volt ennek az épületnek a történetében. Monteverdi Poppea megkoronázásának záróduettje. Majdnem napra pontosan másfél éve halott Kocsis, és az emléktábla csak nem jelent meg ilyen pille idő után a Zeneakadémia falán, de eljönnek hozzánk a franciák, és azt mondják, ércnél, kőnél maradandóbbat állítanak neki: zenélnek.  

Húsvéti áthozatal, vagyis inkább nagypénteki, de hát még csak kedd van, ahogy Hamari Júlia énekli a Máté-passióból az áriát, azzal a fantasztikus komolysággal, tisztasággal, a hang kiegyenlítettségével és szépségével. És leginkább ezzel a (most jobb szó nem jut eszembe) hivatástudattal, hogy adottság és technika, a tudás mind csak eszköz.Irgalmazz nekünk. Annyira szeretem a német szót is, Erbarmen, mert a magyar fülnek olyan durván hangzik, mintha a barom volna valahogy benne, akik közt fekszik szent fia. Közben meg azt jelenti: irgalom. 

A hegedűs Otto Büchner, a karmester Karl Richter, és nem mondhatnám, hogy valami új fölfedezés, 1971 óta létezik a felvétel, és ha valaki azt hinné, hogy ilyen ihlettel csak nagypénteken lehet énekelni, hát nem, májusban készült a felvétel. Ezek ilyen zenészek, uralják a naptárt is: ahol játszanak, olyan nap és hét van, amilyent ők akarnak.  

"Sugar, we all end up in diapers" - mondja Cate Blanchett Brad Pittnek a Benjamin Button különös élete című filmben, vagyis akár normálisan éljük az életünket, akár visszafelé, jó eséllyel elveszítjük az uralmat a megfelelő izmok fölött, és pelenkában végezzük. De ez még semmi. Ha valaki nagy ember, és összejön neki a nagy szerelem, akkor igen könnyen lehet, hogy színpadon végzi. 

Azért jutott az eszembe, mert április elején mutatják be a texasi Austinban a Cleo című színdarabot, Lawrence Wright művét, ami, nem meglepő módon, Elisabeth Taylor és Richard Burton szerelméről szól. 

Mint köztudott, a két színész a Cleopatra című film forgatásán bonyolódott egymásba, Taylor épp a negyedik házasságában élt, és, ahogy az egy rendes történetben elvárható, épp a férje hívta föl a rendező figyelmét Richard Burtonre, miután az eredeti Antonius, Stephen Boyd kidőlt. A férj egyébként Eddie Fischer volt, ugyanaz az Eddie Fischer, aki az Ének az esőbenből közismert Debbie Reynolds férje is volt, közös gyermekük meg a még közismertebb Lea hercegnő a Star Warsból, Carrie Fischer. 

Burton részegen érkezett a meghallgatásra Rómába (ez már a darab első jelenete), de így is elég meggyőző volt, megkapta a szerepet, aztán csak nézték a stáb tagjai, hogy teljesen összekeveredik művészet és valóság, azt játsszák, hogy nem bírnak egymásnak ellenállni, de viszonylag könnyen megy, mert tényleg nem bírnak egymásnak ellenállni. 

Tényleg jó téma, lehet röhögni, lehet megilletődni, keverni a korokat és stílusokat, nyilván sírni is lehet, két szép színésznek ad szerepet, akik verekedhetnek és csókolózhatnak, mi meg levonhatjuk a tanulságot: they all end up on a stage. Mert ők lettek mára a közös ismerősök, ami régebben a királynő és a hadvezér volt, akiknek tudott a művelt világ a viselt dolgairól, azok ma a színészek meg a sportolók, Antoniusból és Cleopatrából így lesz mára Seress Rezső és neje, Edith és Marlene, Domján Edit és Szécsi Pál, Latinovits és Ruttkai - bár ez még nincs megírva, ha jól tudom. De csak idő kérdése. 

Addig meg álljon itt Cleopatra. És Antonius. 

Újra Trifonov, állítólag  majdnem elmaradt, de nem, csak annyit jelentettek be a koncert előtt, hogy változott a műsor, a második részben az ígért Chopinek helyett Prokofjev 8. szonátája lesz a műsor. Ezt véletlenül meg tudom mondani, miért történt, mert megkérdeztem tőle: ezzel a művel foglakozott a legtöbbet az elmúlt hónapban, ez van a fejében, a kezében, és meg akarta mutatni a közönségnek, hol tart. 

Hát megmutatta. Alig hiszem, hogy bárki is bánta volna, én biztosan kivételes szerencsének éreztem, hogy ott voltam, ráadásul közel is ültem, annyira közel, hogy a zongoristából is csak részleteket láttam. A lábát, ahogy megfeszült, megemelte az egész testet, hogy néha szinte állva zongorázott, egészen a legutolsó hangokig, ahol a mozdulatok már összeolvadtak, és azzal a lendülettel állt is föl a hangszer mellől, amelyikkel elbúcsúzott a szonátától. Az arc csak pillanatokra tűnt föl a hangszer mögül, viszont a vékony szálú haja néha úgy fölröppent, másutt jár ez a gyerek. Nem gyerek, huszonhét éves, de kevesebbnek látszik, ami talán őt is zavarja, azért növeszt prófétaszakállat. Néha a szeme is kicsillan a nagy testi lendületben, az tényleg, tényleg valami más világba néz, az nem kergeti az eksztázist, de meg is találja, az ember megijed. Mindenképp megijed, aztán vagy azt mondja, őt félti, mi lesz így, meddig lehet azt a furcsa levegőt szívni, ahová elkerült, vagy magát félti, mert ő csak nézi, nézi, hogy hová került a zongorista, de olyan reménytelenül maradunk a földön, olyan súlyosan ülünk a nagy fenekünkön, hogy talán száz Trifonov kellene ahhoz, hogy megmozduljunk, hogy legalább másodpercekre átéljük a levitációt. 

Ha száz kell, akkor most itt volt egy. 

Ha az ember egy kis zenei magányosságra vágyik...

Ne játszd meg magad, sziszegi valaki reggel a fülembe. 

Nem játszom, tényleg ezt gondolom. 

Mit? 

Reneszánsz polifónia. 

Ne játszd meg magad. Már a neve is polifónia. Hogy elénekeljék, többen kellenek hozzá. Négy alatt el sem kezdik. De inkább kórus. Hogy lennél vele egyedül? 

Az a másik oldal.

Azt akarod mondani, hogy nincs ember rajtad kívül, aki ezt a zenét szeretné?

Tudom, hogy vannak. Csak én nem ismerem őket. Másfelé laknak. 

Így beszélgetünk valami nagy és ismeretlennel, de a végén újra belekezdek: ha az ember valami zenei magányra vágyik, akkor itt van a Jeremiás siralmai. A siralmak miatt épp aktuális, azelőtt is nagyhéten énekelték, az azelőttet úgy kell érteni, hogy majd kilenc-tíz emberöltő régiségben, illetve nem majd, hanem több, mondjuk Erzsébet királynő korában, akinek ThomasTallis a másik legismertebb művét írta a Spem in alium kezdetűt. Akkor volt a királynő negyvenéves, így aztán szülinapjára egy azóta is csodált negyvenszólamú kórusművet kapott, remélem, örült neki. Ha volna Tallis, még nagyobbat kellene ma küzdeni a királynőért, hiszen II. Erzsébet áprilisban már 92 lesz. 

Most a másik híres művéről van szó, a Jeremiás siralmairól, amit a King's Singers hozott el Magyarországra, mi meg ámultunk, ha ott voltunk (én nem), hogy ilyen van, hogy ennyire régi és ennyire modern, megszólítja az embert, pedig latinul van. Meg héberül is, mert annyira szent volt a szöveg Tallis számára, hogy a siralmak közötti betűket is megzenésítette, alef, beth. Voltaképpen két darab, nem kellene együtt énekelni, de összetartoznak, a második folytatja az elsőt. 

Vannak ennél ma közösségibb zenék, a passiók vagy a Parsifal, bár, ahogy nézem, most nem sikerült még a Parsifállal sem megtölteni az Erkelt, és tényleg, ez is kórusmű. Hallgatom így is, úgy is, nagyobb és még nagyobb kórussal, aztán a Singersszel, meg a Hilliard Ensemble-lal,kevesekkel, változik, mennyire idegtépő a figyelmeztetés, Jerusalem, Jerusalem. Mindig ugyanazt érzem, zuhanást a sötétbe, de olyan jó zuhanás,a végén úgyis elkapnak. Eddig még mindig. 

Az év egyik nagy ajándéka volt, hogy eljutottam Colmarba, és láttam az isenheimi oltárt. Hogy az oltár Isenheimből Colmarba kerüljön, ahhoz a francia forradalom még ma is keveset emlegetett barbarizmusa és a műtárgyak ellen forduló indulata is kellett, azt persze nem tudom, hogy ez a húsz kilométer, ami a két várost elválasztotta, miért volt elegendő a megmeneküléshez, de elég volt. Az ember ott áll Grünewald előtt, és... És? És? 

Várjuk a csodát, mint egy kegyhely zarándokjai, miközben a csoda ott van, az orrunk előtt, csak nem tudom, mihez kezdjek vele. Időt kell adni neki, ülni előtte, nézni, hagyni, hogy kifejthesse a hatását. Segítenek, azzal nincs gond, meg lehet nézni kis maketten, milyen is volt ez eredetileg, lehet lapozgatni egy kicsi szárnyas vagy szekrényes oltárt, ezt látták azok, akik az eredeti helyszínen látták. Várni és várni, várni, nézni, várni. Hallgatni. Mert adtak egy kis audió vezetőt, aki különböző nyelveken mondja, hogy mit nézzünk, mit látunk. Keresztelő Szent Jánost, aki rémutat a kereszten függőre, és azt mondja, neki növekednie kellett, nekem kisebbednem. É tényleg itt van ez a játék a méretekkel és arányokkal, Jézus óriási, a két János és Szűz Mária kisebb, Mária Magdolna még kisebb, ahogy kétségbeesetten imádkozik a fekete ég alatt. 

Akkor arra gondoltam, bár lennék szú, valami icipici féreg ebben a fában, hogy megfogadhatnám, nem percegek többé, nem teszek kárt a fában, épp csak vagyok, hálás szívvel, hogy lehetek.   

Nem akarok az lenni, akinek minden zongoristáról egy másik jut eszébe, ráadásul az esetek nagy hányadában ugyanaz a másik, de megint Kocsis Zoltánra gondoltam, pedig Grigory Sokolov zongorázott. Schubert 4 impromptujét, op. 142, és az utolsó darab, az f-moll már a nyolcvanas években rajta volt a saját slágerlistámon. Úgyhogy most is azzal foglaltam el magam, hogy Kocsis mennyivel több, mennyivel gazdagabb, micsoda indulatok, mekkora szélsőségek, sistergés, kopogás, az alvilág pörkölő tüze. És tudom, élőnek nincs sok esélye a halott ellen, a pillanat hátránnyal indul a múlttal szemben, de akkor is. 

Az, persze, nagyon különös, hogy ez a fantasztikusan precíz zongorista mintha egy kicsit meg volna keveredve, annyit hibázik, mint az eddigi budapesti fellépésein összesen sem, és mintha most ő sem volna megelégedve magával, nehezen lehet rávenni a ráadásokra, kedvetlenül közlekedik a pódiumon, és mindösszesen is a bűvös hatos alatt maradunk, öt a ráadások száma.

Az ember mégis azt érzi, hogy ennyi év gyakorlatával már lát a pódiumon, megérzi az előadók pillanatnyi hangulatát, de feltehetően mégsem. Aki ért hozzá, azt mondta, a hangszer rogyott be a nagy megterhelés alatt, nem Sokolov ütögetett mellé, hanem mindig megszólalt valami nem kívánatos hang is a megfelelő (vagyis épp a meg nem felelő) pillanatban, az a csoda, hogy legalább ennyire eljutott, hogy így is összejöttek a művek. 

Nem akarok az lenni, akinek mindig egy másik zongorista jut eszébe, de persze eszembe jut amikor Kocsis a Schubert B-dúr szonátát játszotta a Zeneakadémián. Ott is valami zavart lehetett érezni, aztán még az első tétel közepén megállt, és elmondta, hogy tessék nézni, ez a billentyű nem szólal meg, be kell hívni a szerelőt, mert enélkül nem tudom eljátszani a művet. 

Behívta, javítottak, elölről kezdték a művet, és emlékszem még arra a furcsa érzésre, hogy ahelyett, hogy örültem volna, még egyszer meg lehet hallgatni a tételt, valami bosszúságféle fogott el. Elölről kell kezdeni, mintha újra meg kellene mászni a hegyet, pedig már megvolt. 

Ezzel az érzéssel máig nem tudok elszámolni magamnak. Csak azt tudom, hogy bárcsak, bárcsak újra érezhetném. 

Az a kicsi ember ott a ház mellett ő, már ha hihetünk a fotósnak, Jónatan Grétarssonnak. Ő, vagyis Jóhann Jóhannsson izlandi zeneszerző. Aki magyar filmhez is írt zenét - ez már önmagában is mutatja, mekkorát keveredett a világ az elmúlt időkben, mert fordítva valahogy könnyebb volt elképzelni, mármint hogy magyar zene szól izlandi filmhez. De Jóhannsson mindenféle filmhez szól, még Oscar-díjashoz is, meg a héten bemutatandó Mária Magdolnához is. 

Jóhann Jóhannsson február elején meghalt, holtan találták berlini lakásában, és meglepően diszkrét az ő esetében a világsajtó, mondták, hogy vizsgálják, mi a halál oka, de vagy nem derült ki semmi, vagy úgy érezték, ehhez tényleg nincs semmi közünk, mindenesetre én semmit sem olvastam aztán. Lehet, hogy természetes halált halt, mégis egy duci medve volt, lehet, hogy valami meggyorsította a folyamatot, mégis mindössze negyvennyolc éves volt. 

Marad a zenéje, amivel én elég nehezen tudok kezdeni bármit is, nem mintha nem volna szép. Mert szép, olyan, mint nyakig elmerülni valami kellemes közegben, nyakig vagy azon is túl. Fülig. Hiába szoktuk meg évtizedeken át, hogy "mondanivaló", meg "kifejezés", mert Jóhansson nem ezekkel a fogalmakkal dolgozott, a szó hagyományos értelmében nem személyes a zenéje. Nyilván ezért is volt meglepetés a világnak a halála.Nem adott jeleket. Vagy csak nem vettük azokat. Ne zavarj, moziban ülök. 

A Szakítós című novellagyűjteményt olvasva kellett valami hasonlón agyalni. 19 szakítós történet, nagyon különböző szinten megélve és elmondva, és nem tudta az ember, hogy vajon ezek a szintek hogyan hatnak egymásra. Rossz lesz-e a rossz közelségétől a jó, vagy épp ellenkezőleg, a profik fölhúzzák a maguk szintjére a fél- vagy negyedprofikat. De ott senkinek nem kellett együtt dolgoznia, így aztán nem történt nagy csoda, legfeljebb annyit lehet mondani, hogy egy Garaczi-történés jobban ragyog vagy nagyobb fellélegzés Erdős Zsuzsa után-előtt-mellett.

Itt, a koncerten viszont csupa profi van, és együtt is kell működniük, szóval a Szakítós hasonlítgatás jobban sántít, mint illene, legközelebb talán jobban megválogatom az olvasmányaimat. Haydn-Mozart program a Budapesti Vonósokkal, két sztárszólistával, Baráti Kristóffal és Várdai Istvánnal. Nélkülük, ugye, most épp nincs magyar zenei élet, mindketten biztos színvonalat jelentenek, de ez a vonal fölöttiség még nem jelent egyben kiegyensúlyozottságot is. Most mintha Baráti Kristófnak lett volna rosszabb napja, a C-dúr hegedűversenyben olyan furcsa zavarokat éreztem. A szépséges második tételben is, ahol mintha nem sikerült volna egyeztetni a zenekarral, pontosan mit is akarnak, így aztán az ember mintha egyszerre hallott volna két előadást, az egyiket játszotta a zenekar, a másikat a szólista. A fináléban sem lehetett érezni azt a magától értetődőséget, itt a zene, itt a zenész, most egymásra találtak. Nem nagy ügy, Haydn sokkal nagyobb falat annál, hogy mindig összejöjjön. 

Várdainak viszont összejött a C-dúr csellóverseny, ha voltak is intonációs szempontból kétségbevonható hangok, az egész produkciót a nagy csellóélményeim közé sorolom, bár volna annyi, hogy össze se tudom számolni. Mi lesz, ha ezek ketten egyesítik erejüket, eljátsszák a Mozart Sinfonia concertantét, ezúttal brácsa helyett csellón és hegedűn? Ki nyer tegnap? Ki húz kit, és föl vagy le vagy középre?  

Lehet, hogy erre lehetett számítani: középre. És az is lehet, hogy egészen más okból, például Várdai a ráadás előtt megemlítette, hogy azért ezt még nem játszották olyan sokat. A Sinfonia concertante a vonósversenyeket számítva számomra Mozart főműve, a legtöbb személyesség, súly, váratlanság, nagyság sűrűsödik benne össze, rögtön a szólisták első belépésétől kezdve a lassú tételen át, ami dallamosságát illetően szinte slágerzene, csak nem tudom, melyik sláger, A festő megkívánt egy nőt, vagy Ne nézzen úgy rám a gyönyörű szemével.  

Idétlenséget félretéve: maradt benne.Ami azért elsősorban azt jelenti, hogy ezt a két zenészt se kiismerni se megunni nem lehet. Minden kifogás csak ez után érkezik.