Fort Worth a jelek szerint Dallas kistestvére lett vagy maradt, annak minden jó és rossz következményével. A Bass Hall, ami nem valami búskomor énekesről kapta a nevét, hanem az adományozó Bass házaspárról, akiket Van Cliburn győzött meg a helyi koncertterem fontosságáról, egyszerre szerényebb és nagyobbra törő, mint a szomszéd városban a Meyerson. A fények fakóbbak, az előtér szűkebb, a páholysor szürkébb és üresebb. Odakint viszont két angyal fújja a trombitát, hatalmas kőalakok, Váró Márton (ha jól fejtem meg a Marton Varo nevet) munkái. És a belépőket ünneplőbe öltözött dámák fogadják, a zenekar tagjai vagyunk, és köszönjük az érdeklődést. Parancsol egy kis cukorkát? 

Szívesen. 

A terembe kétezren férnek, ezerkétszázan talán vannak is, nagyon vegyes társaság, a jólöltözött polgároktól a rövidnadrágos érdeklődőkig, egy mexikói fiú rózsaszín ingben, sombreróban téblábol, a mellettem ülő, kockás zakós úr patchwork satyekot egyensúlyoz a térdén. Megszólít, hogy gyakori vendég vagyok-e a koncerten, nem, nem gyakori, most vagyok először. De Fort Worth-ben lakom? Nem, Magyarországon. Oh welcome. Ma este aligha fogok itt teheneket látni, pedig a városra azt szokták mondani, hogy the cow town. 

Mielőtt kezdenének, az egyik brácsista mikrofont ragad, hogy ma este a szemközti Bird Caféban van valami közös levezetés, a zenekar tagjai közül ott lesznek néhányan, meg a tenorista Paul Appleby is, mindenkit várnak szeretettel. 

Jó, jó, provincialitás, közben viszont a program elég vagány, az első művet nem is hallottam még, de a hírét sem, Malcolm Arnold Négy skót tánc című darabja, tényleg négy tánc, és nyilván skót is, lendületes és vidám, profi munka, éppenséggel játszhatnák nálunk is, nincs vele semmi baj. Nem egetverő a siker, a karmester Ward Stare gyors és rugalmas léptekkel távozik az oldalsó ajtón, hogy hasonlóan gyors és ruganyos állapotban térjen vissza, lehetőleg még amíg tapsolnak. Az hallatszik, hogy a zenekarban jók a fafúvók, viszont a vonós szekció csöndesebb, ami csak azért baj, mert a második szám Britten, Szerenád tenor hangra, kürtre és vonószenekarra. 

Meglepően jól sikerül az előadás, a tenor Peter Pears nyomán kicsit vonítósan énekel, eleinte meg is vagyok ijedve, annyira haloványnak tűnik a kürtös Molly Norcross mellett, de aztán belemelegszik, mindkét szólista élvezetes és ihletett, a karmester továbbra is elasztikus. 

Mintha ez is maradna a legfontosabb tulajdonsága, nem nagyon értem, hogy mi egyéb munkát végzett a Beethoven 7. érdekében, az értelmezés vagy tagolás vagy felépítés szinte teljességgel hiányzik, de egyébként igen ficánkolós a vezénylési stílusa. A tánc apoteózisa, mondta a műről Wagner, és a tánccal nem is marad adós a karmester, csak az apoteózist nem érzékelni. Viszont a legelső pillanattól érződik, hogy valami baj van a zenekari arányokkal. A trombitások lelőhetetlenek, mintha valami más akusztikai térből őrjöngenének, körülbelül a kívánatos hangerő tízszeresével dolgoznak, néha mást sem hallani, csak trotty-trotty, aminél a mű azért valamivel összetettebb. A karmestert mindez láthatóan nem zavarja, mintha a két szoborangyal szellemében kellene idebent is zenélni, ami a csövön kifér. 

Közben, persze, mégiscsak élvezetes a produkció, mert annyira más, mint egy rossz magyar zenekaré. Nálunk elbújik mindenki, ha arról van szó, hogy valami nem stimmel, itt viszont senki nem rejti a véka alá önmagát vagy a tehetségét, ha fújni kell vagy a dobot ütni, akkor azt teli tüdőből, feszülő karizomból teszik. Nem szimfónia a szó klasszikus értelmében, nem együtthangzás, inkább sok individuum együtt, kicsit sem tetszik, de nagyon. 

Furcsa helyről jön a válasz, az alig-alig föltett kérdésre, miszerint művészet meg természet, hogy itt van-e valami normális kapcsolat, vagy a lényeg épp a kapcsolat hiánya: az egyik a Jóisten műve, a másik a jóemberé. És akkor jön ez a Nasher Sculpture Center Dallasban, belép az ember az ajtón, két mosolygós ember fogadja a recepción. Ma nem kell fizetni, csak regisztrálni, és lehet menni balra vagy jobbra, csupa érdekes dolog, jobbra például prehistorikus szobrok, de mintha révületbe esett volna az ember. Ezt akkor szoktam érezni, amikor a szálloda ajtaján betekintve meglátom, hogy a túloldalon a tenger van. Se jobbra, se balra, csak középre, ki a kertbe, zöld a fű, kék az ég, rügyeznek a fák. És a világ egyik legszebb kortárs vagy jóindulattal kortárs szoborgyűjteménye. Maillol, Picasso, remélem, még mesélhetek róluk. 

Nem is tudom, mit nézek. A szobrokat, nyilván, meg a fákat, nyilván, amelyek olyanok, mintha szobrok volnának. És hogy még jobban keveredjék a kettő, a szobrokra vetül a fák árnyéka, az is létrehoz valami új minőséget. Talán rám is vetül a fák árnyéka, én is új minőséget kapok tőlük, de ebben azért nem vagyok biztos. Csak a megunhatatlan látványban, ahogy Richard Serra nagy felülete megtörik. A hatalmas, rozsdaette lapra rákerülnek a fák, akár árnyékként, vagy a másik, nem napsütötte oldalon halványabban, elmosódottabban, bizonytalanabbul, festménnyé változva. 

Azt, persze, nem tudom megmondani, hogy Serra eredetileg is ide tervezte-e a szobrot, de arra tippelek, hogy nem. Mert alapvetően nem erről akar szólni, a címe az, hogy My Curves Are Not Mad. Két, egymástól talán egy méterre lévő nagy fémfalról van szó, be lehet menni közéjük, mert nem egyformán hajolnak. Mennek is az emberek. Két napszemüveges fekete lány megkér, hogy vegyem fel őket lassítva a tabletjukra, de egyébként is a gyerekek amolyan játszótéri dolognak érzik az egészet, beszaladnak, kiszaladnak, furcsa módon nem kezdik el ütögetni a falakat, meg vannak tanítva, hogy a műtárgyakat nem paskoljuk. De élvezni lehet őket, élvezik is. 

Én is megyek be a falak közé, nem szaladok, megállok, nézek az égre, felhőkarcoló lóg be a kékbe, város meg szobor, természet és kert, és az egész együtt alapvetően édenkert, csak itt nem esünk bűnbe. Nem is űznek ki, megyünk magunktól. 

Kimegyek a sportpályára, onnét nézek szerteszét. A fákról nem hullanak, hogyan is hullanának, még rajtuk sincsenek a levelek, de a gyep zöld. Elfekszem egy könyvvel a kezemben, aztán jön a szokásos csapkodás és vakaródzás, mindenféle élőlények lakják a füvet, és eszembe jut, ami ilyenkor eszembe szokott jutni. Szinyei Merse Pál és a Pacsirta, az a szegény pucér lány a fűben. A festett lányra gondolok, nem az igazira, akit nyilvánvalóan a műteremben festett meg Szinyei, nem is sikerült a fűszálak és a test érintkezését hitelesre pingálni. De ott, két dimenzióban is biztos mocorogna szegény, ha hagynák, mászkálnak rajta a hangyák, bökik a fűszálak.

Tudjuk,  amit tudunk, a kép soha nem volt igazi siker. Volt, akinek szemérmetlen volt, volt, akinek művi, és az utókor is csak ímmel-ámmal csodálja, ez hiányzik meg az, meg hogy az egész csak a hűvös ész munkája, vagy épp ellenkezőleg,  egy ilyen nagy festő ilyen nagy kujon legyen... Égbenéző, popsileső. Ami azt illeti, Szinyei se tudta pontosan, mit csinál, mivel érveljen a kép mellett. Dühében gyeptéglákat vágatott, és azt tette oda a festmény elé, nesztek, barmok, ez ennyire igazi, észre sem lehet venni, hol a határ művészet és valóság között. Furcsa, de nem volt senki, aki szólt volna neki, te Pali, ezzel az erővel a pucér lányt is odatehetnéd a múzeumba, de az sem magyarázna meg semmit. Bár feltehetően nagy sikere lett volna.   

Barbár vagyok, mert nem értenek, írta Szinyei dühösen, és persze latinul, hogy még nagyobb legyen a paradoxon. Barbarus hic ego sum, quia non intelligor illis. A távolban meg már készülődött a másik barbár, akit nem értettek, a zeneszerző. 

Vasútnál lakom. Meg autópályánál is, de az most mindegy, néha elmennek a szerelvények, hosszan dübörögnek, gondoltam, most már megszámolom, hány kocsiból áll egy ilyen vashernyó. Mert azelőtt is számolgattuk, amikor a balatoni kert végében döcögtek, de soha nem jutottam harminc vagon fölé. A szomszéd fiú azt állította, hogy neki egyszer 52 is összejött, amit alapvetően nem hittem el, de ezt mégsem mondhatja meg neki az ember, legyen meg az öröme. Inkább leszoktam a számolásról. De most jött egy méretes, amerikai szerelvény, és olyan gyanúsan lassan, mintha tényleg dögnehéz volna a mozdonyoknak. 106 vagon. 

Ez Amerika. És persze tudom, hogy nem ez a trainspotting, ahhoz a vonatok számát kell fölírni, nem a vagonok mennyiségét, de eszembe jutott egy híres ember, aki New Yorkban egész nap a pályaudvaron lógott, és írogatta a vonatokat: Antonin Dvorák. Ha lett volna tisztelet az alkotókban, talán beleveszik a Trainspotting filmbe valamelyik szláv táncot, de eszükben sem volt. 

Dvorák korán kezdte a vonatok iránti rajongást, kilencéves kora óta mászkált mindenféle pályaudvaron, állítólag kívülről tudta a menetrendet, és minden tanítványát megkérte, hogy részletesen számoljon be a különböző vonatozásairól. Igazi mániákus volt, végül ez is okozta a halálát, esős időben spottingolt, megfázott, meghalt. Hivatása áldozataként. Mert ez az igazi hivatás, ehhez képest az Újvilág szimfónia csak hobbi, mulatság, kacaj. 

Dallasban vagyok épp, ami arról is nevezetes, hogy van szimfonikus zenekara, amit tavalyig a holland Jaap van Zweden irányított, tüzesen, mint a nyári nap sugára, és ezzel meglehetősen nagy népszerűségre tett szert. Meg is gyászolta a szerződés lejártát a helyi közönség, de belátták, hogy kedvencüknek mennie kell, még nagyobb város, még nevesebb zenekar és a világhír vár rá, ettől az évadtól New York a hazája. 

Hm. Sőt, khm. Egy ismerősöm dolgozott vele, minden rendben volt köztük, annyira, hogy az előadás végén Jaap van Zweden megkérdezte tőle, volna-e kedve folytatni a közös munkát. Tudniillik épp A walkürre készül New Yorkban, és egy jó Alberichre volna szüksége. 

Aki esetleg nem tudja, annak mondom: Alberich egyáltalán nem szerepel A walkürben. 

Van egy szeretett Kocsis-történetem, tudom, hogy már meséltem, de nem lehet elégszer: amikor a Nemzeti Filharmonikusokhoz hangszereket vittek kipróbálni, a klarinétos egy futamot játszott, véletlenül Wagnertől. Kocsis pont akkor lépett be az ajtón, és azt mondta: ez a motívum ebben a hangnemben soha nem hangzik el a Ringben. Pedig ő nem vezényelte a Ringet.  Sem itthon, sem New Yorkban, sem sehol. Ha valaki mindebből következtetéseket vonna le, alighanem igaza van. 

Elég hosszú repülőutat tettem meg, annyira hosszút, hogy megnéztem közben két filmet, meghallgattam egy Callasos Toscát, élő felvétel, 1952-ből, bár hangja alapján nem jöttem rá, ki volt Scarpia. És az előttem lévő ülés háttámlájában nem csak ezek voltak benne, hanem némileg meglepő módon egy Bernsteinről szóló visszaemlékezés is. Hangoskönyv vagy hangosmemoár, nem a teljes életműről, csak egyetlen eleméről, az 1989-es berlini 9. szimfóniáról. Aki ismeri, tudja, miről van szó, ebben énekli a basszus és utána az egész kórus azt, hogy Freiheit ahelyett, hogy Freude. Schiller Örömódájából így lesz szabadságóda, lehet rajta vitatkozni, de nyilván az alkalom...

Vagy nem is nyilván, én többé-kevésbé úgy értelmeztem az eseményt, hogy jaj, nem bírta ki, Lenny Bernsteinnek oda kellett repülni, hogy személyével emelje meg az ünnep fényét.

Csakhogy az egész sokkal bonyodalmasabb akció volt. Tényleg oda kellett vagy oda akart repülni, ezért első szándékból fölhívta a Berlini Filharmonikusokat, van-e kedvük az együttműködéshez. Wolfgang Stresemann meg kapásból azt válaszolta, hogy nincs. Vagyis nem ezt válaszolta, hanem hogy teljesen betelt a naptáruk, júniusig nem tudnak újabb fellépést tervezni. Ekkor jött a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara, velük jó volt a kapcsolat, Pesten is együtt voltak hét évvel korábban. Meg is beszélték a koncertet. Sok szabad időpontjuk nekik sem volt, de a karácsonyt vállalták. 23. és 25, végül is nem minden évben döntik le Berlinben a falat.

Mondjuk épp ez is volt a nehézség. Szimbolikus műsor kell, mi más, mint a 9. szimfónia. Német zenekar kell, de föl kell dúsítani nyugatiakkal és keletiekkel.  Csakhogy ez már nem annyira könnyű, mert van, aki megsértődött, amiért vendégekkel akarják pótolni. Így aztán a két utolsó tételben játszik a londoni oboista és fuvolista, az elsőben és a másodikban maradtak a németek. Hogy tovább bonyolódjon a dolog, Londonban máshogy hangolnak, mint Münchenben, így speciális hosszúságúra kellett nyesni az oboa nádját, hogy legalább ebből ne legyen baj. 

Mert baj volt elég. Bernstein ragaszkodott a gyerekekhez, el is hívtak a drezdai Kreuzchorból néhányat, bár a 9. szimfónia nem babazsúr. Londonból invitálták Sarah Walkert, az alt szólamra, de ő éppen meg volt fázva. Nem baj, elvállalta, hátha rendbe jön. Annyira rendbejött, hogy nem tűnt föl, de ahogy mondja, ha az alt feltűnik a 9. szimfóniában, akkor már nagyon nagy baj van. Nem ekkora horderejű nehézség, de Sarah Walker piros ruhát vitt magával, az pedig nem tetszett Bernsteinnek. Menjenek el másik ruhát vásárolni. Elmehetünk, mondta Sarah Walker, de úgysem lesz a méretemben. I'm a big lady. Tényleg nem volt. A megoldást a szomszéd hozta el, a szó szoros értelmében, kulcsot szerzett, bement Walker lakásába, és vitt Berlinbe egy fekete ruhát. Walker egyébként nem is gyógyult meg az előadásra, még két évig nyögte, hogy részt vett a történelemben. 

Vagy talán épp nem a történelemben. Mert abból ki lehet ábrándulni. A 9. szimfóniából nehezebb. 

Az benne a csodálatos, hogy nincs semmi csodálatos. Semmi váratlan. Christina Pluhar úgy vezényli el Monteverdi Orfeóját, ahogy azt kell, nincsenek most megmutatott összefüggések, nem kezdenek el tangózni vagy bossanovázni. Legfeljebb kicsit lejtenek csak a zárókórusban, lityi-lötyi, ennyi kell. Mint kiderül, nem csak nekik, de nekünk is, az ismétlésben már a közönség is hangszeressé válik, ritmikusan tapsolunk, zeneként értelmezhetően. Baráth Emőkének nagyon szép a hangja, a többieké nem annyira szép, de nem baj. A kórust adják vagy kisebb szerepeket, pásztorok, pásztorok, örvendeznek. Vagy szomorkodnak. 

Aki a legnagyobb kérdés volt, az a legnagyobb válasz. Rolando Villazónnak szinte egyáltalán nem maradt hangja. Nagyon óvatosan énekel, és csak emlékeztet régebbi sztár-önmagára, a nyers erő ment ki belőle, még ebben a környezetben is halknak számít. De az éneklés az általános tévhit ellenére nem hang kérdése. Ha Villazónhoz kerül a szó, az egész előadás élénkebbé válik, közvetlenebbé, súlya lesz és könnyedsége. Hirtelen nem csak megértjük, de meg is tapasztaljuk azt, hogy ez ugyanaz a műfaj, mint a Traviata. Villazón úgy énekel Monteverdit, mint ahogy Alfredót énekelte, ugyanazzal a hévvel és kifejezési erőteljességgel. Tudom, az sem mai történet, de nem is zenetörténeti lecke. Régmúltból egyszerű múlttá kapcsolunk. Mintha csak tegnap történt volna.

Facsargatja megint a szívemet, nyilván ennek is van valami lélektana, hogy miért is jó ez a facsargás, amit a vásznon, képernyőn tönkremenő szerelem okoz. Talán ugyanaz a helyzet, mint a gyilkossággal, amíg nézzük, nem vagyunk az áldozata vagy nem követjük el. 

A Szerelmesfilm ment tegnap este a tévében, és jött ez a tehetetlen érzés, ami a Rómeó és Júliát nézve is mindig elfogja az embert, hogy miért tör ki ez a rohadt pestis, miért nem érhet oda a futár a levéllel, amely mindent megmagyaráz. Miért ez a rohadt történelem, hogy azt mondják egymásnak a szerelmesek: talán száz vagy százötven év múlva valakik boldogok lesznek. Kit érdekel ha titeket nézlek. 

Tényleg, mint egy hülye, elkezdem keresni a menekülést a történetből. Hogy igazából együtt maradnak, nem kell félni, csak akkor (1970 a bemutató éve) nem lehetett ezt megírni. Olyan történet nem mehetett át, hogy Jancsi is disszidál. Ha meg Kata jön haza az mégis alávaló rendszerseggnyalás lett volna. Csak a cenzor meg a becsület kedvéért lesznek boldogtalanok. Akármi is történik az utolsó tíz percben, nem számít. Megmarad a filmöröklét, Kata mindig Jancsi nyakába akasztja a láncát, ez vigyázzon rád. Mi az, vallásos lettél? Felőlem a kommunizmus is vigyázhat rád, csak vigyázzon. 

Ahogy a nagy szerelmesek, akár a már említett veronaiak, mindig ugyanazt csinálják. Mert a szerelem nem múlik el. Vagy ami elmúlik, az nem szerelem. 

Olyan sokat soha nem gondolkodtam Jesus López Cobos művészetéről, tökéletesen beértem azzal, hogy egy jó átlagos karmester, aki szerencséjére spanyol, így aztán mégis mindig elöl van. Nem legelöl, de a neve itt is, ott is, nagyszerű társakkal. Carreras Otello-lemezén (nem Verdi, hanem Rossini) Flórez néhány operaalbumán. Nem kell mindig mindenkiről gondolni valamit, elhelyezni, sorrendbe állítani, egy López Cobos az fél Ataulfo Argenta és egyharmad Nello Santi. Vagy fordítva. 

Amikor a halálhíre jött a múlt héten, örültem, hogy most ehhez a hírhez nincs közöm. Gyászolják kollégái, munkatársai, vannak köztük magyarok is, Tokody Ilona biztosan dolgozott vele, én meg csak annyit tudok mondani, hogy soha ne kérdezd, kiért szól a harang. 

Meg is nyugodtam volna ebben, csak mintha López Cobos nem hagyna békén, feltűnik itt és ott, látom, hogy mások is úgy vannak vele, hogy rendben, nincs valami különösebb mondanivalóm róla, de mégis ismert név, közismert figura a klasszikus zenében, illik róla valamit gondolni. A honlapján pedig egy Verdi Requiemet ajánlanak az ember figyelmébe, amelyen a London Philharmonic játszik, és Budai Lívia is énekel, hát legalább ezt, a tiszteletére. 

Hát legalább. Annyira szép, tiszta felvétel, annyira nem akar több lenni, ami, a kottakép hanggá változtatása, de a lehetséges legnagyobb hűséggel. Suttogó kórussal, bömbölő zenekarral.  Egy rossz napot kifogó Margaret Price-szal, aki valahogy mindig ritmuson kívül kezd el énekelni, aztán belerázódik. Vajon ez karmesteri hiba? Akkor a többiek miért nem hibáznak így. Három nagy hang, mert Budai Lívia is az, Giuseppe Giacomini meg még inkább, könyörgésnek egy kissé túl hetyke is, ahogy rákiabál az Úrra. Meg Robert Lloyd a basszus szólammal, aki furcsán, mintha valami maszkot viselne, úgy képzi a hangot. Ahogy megtörik a hangja, amikor az énekli, salva me fons pietatis, és ettől valahogy meg tud örülni az ember a saját törékenységének is. 

Törékenység. Látom a honlapon, hogy López Cobos sem készült a halálra, fent vannak még a fellépései dátummal. Ma épp Japánban vezényel, április végén lett volna Bécsben Aida-előadás. Jövő februárban jött volna Pestre. 

Néha próbálok rájönni, miért állunk le, miért nem nézzük már úgy a műalkotásokat, mint korábban, miért nem kérdezzük őket, ha nem őket, akkor a szerzőket, hátha segíthetnének. Miért lesz a művészetből szórakozás, a könyvből valami, ami a kezünkbe kerül délutáni szunyóka előtt, a színdarabból esti program, valahol lenni kell. A legkézenfekvőbb válasz az, hogy azért, mert egy idő után nem nekünk szólnak. Nem nézhetjük úgy a Rómeó és Júliát, mintha épp életmód-tanácsot kapnánk az ifjaktól, szeress gyorsan, halj meg fiatalon. Túl késő, és ez most igazán minden, csak nem panasz. Egy idő után mellékszereplőkké válunk a színpadi történetekben, Verona hercege, aki ítéletet hirdet, de leginkább az a manus, aki a színpad hátsó részében színleg törölgeti a könnyeit. 

Ettől is csodálatos a Falstaff. Nem pusztán arról van szó, hogy az öreg Verdi (Shakespeare) egy öreg, hájas pacákot tesz meg főhősnek, hanem hogy afféle négyévszakos opera, bár egyébként a történet időpontja nagyon is egyévszakos, nyári, szentivánéji. De fiatalon az ember Fentonnal és Nannettával azonosul, csattanva csókoló szerelmes, és legfeljebb szerencsésnek érzi magát, hogy van a közelében egy öreg potrohos, aki szeretettel figyeli a küszködéseit. (Erről jut eszembe: feltűnt másnak is, hogy a Négy esküvő és egy temetésben az az egy temetés, Gareth alapjában és alapjain túl is Falstaffból van gyúrva? Az üzenet pedig eléggé ugyanaz, mint a IV. Henrikben: meg kell haladni ezt az állapotot a felnőtté váláshoz, sírba kell tenni a falstaffjainkat.) Ahogy telik-műlik az idő, az ember eleinte reméli, hogy talán ő is Falstaffá válik, a pocakja már megvan hozzá, és ő is szeretettel nézi a fiatalokat, meg ez a kenyérben lenni egy csipet sónak mégsem annyira rossz szerep. Aztán, persze, ez sem sokaknak jön össze, marad a Ford-élet, nyárspolgári és nevetséges mindennapok, amikor azt hiszi, ő nevet, pedig nincs is nála röhejesebb. 

Amennyire én látom, nincs sok választási lehetőség. Hol a szürke öltönyöm?