Mindig azt hiszem, hogy az Álmodozások kora a kedvenc Szabó István-filmem, aztán leadják a tévében, és rájövök, hogy tényleg. Nem tudom abbahagyni a nézését, nyilván mert nem is akarom, mert mindig van benne valami, ami új. Meg van, ami régi, a város, a hó, a nap, s az évnek ama  szaka, órája, perce. Vagy hogy azt mondják, te mikor születtél? 38-ban. És te? Én is. Megnéztem gyorsan, egyik színész sem született 38-ban. Szabó István született 38-ban, mint mindannyian tudjuk, hiszen ezért vetítik most a filmjeit a tévében. 

Szeretem, ahogy fölfedi a kártyáit, ahogy narrátort alkalmaz, mint a Jules és Jim, de közben el is viszik a háttérben a 400 csapás plakátját, nehogy már ne értsük, ki vezeti a rendező kezét. 

Vezeti, nem vezeti, olyat tud a film, amit csak nagyon kevés másik, miközben a régi világból szól át, valahogy nem csak a régi világot őrzi, hanem a mai fiatalságot is, mindenki bájos, hogy egy ilyen régi kifejezést használjak, de tényleg az, még Murányi László is. 

Első film, és ennek a súlyát cipeli vidáman, amikor még nem lehet tudni, lesz-e második film is, úgyhogy gyorsan mindent el kell mondani a világról, amit tud az ember. Erről eszembe jut egy másik első film, ami ugyanezt viszi a vállán, ugyanilyen könnyedén, Enyedi Ildikótól Az én XX. századom, ami megint a legkedvesebb számomra az életműből. Kisebb az életmű, mint tudjuk, nem függetlenül a pálya során meghozott kompromisszumoktól, de most, hogy Enyedi is ott ül, amikor a borítékokat bontogatják, az embernek mégis eszébe jut, hogy valaki megírhatná a magyar film Párhuzamos életrajzait. Makk és Bacsó, Latinovits és Cserhalmi, Szabó és Enyedi. 

Hülyeség?  

Pontosan emlékszem, mikor hallottam először John Adams Short Ride in a Fast Machine című művét. A címet nehéz lefordítani, mármint nehéz megmondani, mire gondolt machine-ként a szerző, de valószínűleg a Rövid utazás sportkocsin megteszi. Semmiképpen nem az, amit a Pannon Filharmonikusok műsorfüzete javasolt, hogy rövid lovaglás. Habár kattognak benne, és lehet, hogy ez volt a becsapós, a Gyalog-galopp tökei. Na de hát annak a filmnek sem Walking Gallop a címe, hanem Monty Python and the Holy Grail.

Emlékszem, kik játszották először Budapesten, a Birmingham Symphony Simon Rattle vezényletével a Zeneakadémián, és érezte az ember, hogy ebben az öt percben benne van a századvégi klasszikus lehetősége. Bonyolultabb, mint amilyennek kinéz vagy kihallatszik, közben mégiscsak rövid, lehet érteni, hogy miről van szó, lendületes és mégis megadja a hallgatónak azt az érzést, hogy valami nagyon menő dolgot hallgat. 

Eltelt talán húsz év, inkább több, és nem is kell magyarázat hozzá, ha a Pannon Filharmonikusok ezzel kezdik a koncertjüket a Müpában. Jó kis zene, összhatásában ugyan erősen emlékeztet a Petruska kezdetére, a vásári forgatagra, de ebben van egy kis megszállottság, a kattogó ostinato. Varga Gilbert igen elegánsan és könnyedén vezényelte el a darabot, talán épp az őrület hiányzott belőle, hogy jó ég, benne ülök valami szörnyűségesen száguldó szerkezetben, és hogyan fogok ép bőrrel kiszállni belőle, de ha ez meglett volna, akkor valószínűleg a zene maga veszett volna el. Örök probléma az őrületes zeneműveknél, hogy mihez ragaszkodjunk az őrülethez vagy a műhöz. 

Talán így volt jó, hiszen ezzel kezdődött a koncert, nyitány helyett fanfárral, fanfárként ezzel a Rövid utazással. Ne feledkezzünk meg a címről sem, nyilván ezzel a sorral jobban érti a hallgató, hogy mit is akarnak tőle, mintha csak azt mondták volna Ostinato-Fanfare vagy bármi hasonlót. A cím maga csak akkor volt akadály, amikor valaki valóban röviden utazott egy gyors szerkezetben, így például Diana hercegnő halála után le kellett mondani a londoni előadásról.

Ettől függetlenül: itt van velünk a darab, és egyre népszerűbb, nekünk meg el kell altatnunk a gyanúnkat: nem biztos hogy rossz, csak azért mert jó. 

Mondjak valami iszonyatosat? A fogaim puhák. 

Nem tudom, miért épp ez jutott elsőként az eszembe, amikor a helyzet épp elég iszonyatos, nem is kell mást mondani, csak hogy meghalt Tahi Tóth László. De talán jól van így, arra szerződött, hogy másokat szórakoztasson, időnként kifejezetten arra, hogy megnevettet, és ez vicces. Vicces volt. Az ő hangján mondta Robert Redford a Mezítláb a parkban című filmben, vagy inkább az ő hangja mellé tették Redford arcát, nem a hangi, hanem a fizikai  hasonlóság alapján. 

Nem lett belőle magyar Redford, inkább játszotta sokáig a világban kevergő értelmiségit, leginkább a filmeken, még az Egri csillagokban is ő volt az egyetlen értelmiségi, Tinódi Lantos Sebestyén. És a Szerelmes biciklistákban a szabad magyar ifjú, aki lekarikázik a Balatonra. És ez , és az, de mintha soha nem lett volna igazán kitalálva, mi is. Amikor elfogyott a türelme, komikusnak állt, és sikeres is volt a gegjeivel, a savanyú arcokkal, pukkanó poénokkal. 

Amikor utoljára a Vígben láttam, Dvornicsek Jánost alakította a Játék a kastélyban előadásában, neki sorolja föl hosszan-hosszan Turai, hogy mit kér reggelire. (Ez a poén köszön most vissza a Fantomszál című filmben.) Érzékeny szívű lakájt játszott, miközben úgy nézett ki, mint egy megöregedett Árgyélus királyfi. Az volt az érzésem, nem érzi jól magát ebben a bőrben. Mintha nem foglalta volna el a trónt, hanem viccesen melléült, hadd nevessünk, aztán egyszer csak nem volt ott a trón.

Azt azért biztosan tudta, mennyien szeretik. Nem a szerepeit, nem a színészt, őt magát, a jelenséget az utcán vagy színpadon, aki véletlenül éppen színész. Egy régi vetélkedőben összeeresztették a civileket és a művészeket, és akkor kérdezte a műsorvezető viccelődve, hogy jaj, annyi itt a név, hát hogyan szólíthatunk. Tóth vagy Tahi? Laci, vágta rá. Így is szólította a játékos, Laci művész úrnak.   

Egyszer találkoztam vele, tévéstúdióban ücsörögtünk, felvételre vártunk. Nem volna túlságosan érdekes, csak épp az agyról kérdeztem, hogy szerinte is akármeddig terhelhető, vagy érzi azt, amit az idősebb színészek, hogy több szöveg már egyszerűen nem megy bele, mert annyi van benne a régi időkből, betelt a tárhely. Azt mondta, nem telik be, mindig marad kapacitás. 

 Mindig. 

Próbálom a rossz oldaláról megfogni a koncertet, azt nézni, ami kifogásolható volt Arkadi Volodos koncertjén, de hát... - mindjárt kiderül. Aki szívózni akar, azt azért elmondhatja, hogy Volodosnak mintha a nagyforma nem volna az erőssége, mintha Schubert utolsó előtti, A-dúr szonátáját kissé fölaprította volna, a négy tételen túl kisebb összefüggéseket keresett, és így elveszett valami fenségesen tragikus, ez az egész téli utazás érzet, hogy megyünk, masírozunk a boldogtalanságban, és a végcél a halál. 

Nem tagadva el a nagy formák és formátumok érdemeit: ez annyira nagy baj? Úgy értem: ez nem valami schuberti közeledés a zenéhez? Hogy a kicsik majd kiadják maguktól a nagyot, összeadódnak és egymást erősítik, mint egy dalciklus dalai, amelyek önállóan is teljes élményt nyújthatnak. 

Költői a kérdés, azt gondolom, igen a válasz. Mármint a kérdés második felére, az első felére meg az, hogy nem, vagyis nem baj, és tényleg ilyen Schubert, ilyen is tud lenni, ami engem illet, így könnyebben tudom befogadni. Ez volt a kiindulás nála, leült a szobában, és eljátszotta a haveroknak az új művet, ők meg vagy értették, vagy sem, ez már legyen az ő gondjuk. Ezt a szoba- vagy szalonhangot megteremteni önmagában is rendkívüli teljesítmény, főleg itt, a Müpában, nagy vagy nagyként számon tartott zongoristák is elvéreztek már ebben a légköbméterben, nem tudták, kivel társalogjanak, a közönséggel, a hangszerrel, a szerzővel vagy saját magukkal. Ezen túlmenően az ember gyakran érzi a nagyszabású Schubertnél a szorongást, nem, nem hagyom abba, mert ez az egyetlen pillanat, amikor beszélhetek, amikor rám figyeltek, és nincs olyan sok dobásom az életben. Nem hagyom abba. Csakhogy ez a fajta szorongás és a formátumosság az esetek nagy hányadában egymás ellen dolgozik, és nem hogy egy kezemen, de két-három ujjamon meg tudom számolni azokat, akik fel tudták oldani az ebben rejlő ellentétet, és valami teljességről tudtak szólni. Ha nincs meg ez a teljesség a maga egészében, akkor nem sokkal jobb, ha részenként, de mégis megkapjuk? 

Megint csak költői a kérdés, hiszen arról akarok beszámolni, hogy hiába keresem a rosszat, végtelenül szerencsésnek érzem magam a tegnap esti ottlétért, hogy ezt a Schubertet hallottam, és így, belemerülve, fejjel repülve a hókupacba, és az nem dob vissza, nem enged át, megfog, szervusz, öcsém, nézd, mennyivel boldogtalanabb emberek is vannak nálad. 

Sok jót lehet elmondani a márványtermi Schubert - Liszt koncertről, csak sajnos még több rosszat. Az ötlet egy kissé mechanikusnak és unalomba hajlónak látszott, hogy a Liszt-átiratok előtt mindig eléneklik a megfelelő Schubert-dalt. Esetleg kiegészíthették volna azzal, hogy az Obermann völgye elé meg odaéneklik Lenszkij áriáját az Anyeginből, hiszen ugyanaz a bús ereszkedés hallható mindkettőben. De így is érdekes lett volna figyelni, mitől válik egy Schubert-mű Lisztté, már ha azzá válik, vagy mikor veszíti el Liszt a türelmét Schubert iránt, mikor érzi azt, hogy ez így nem mehet tovább, ha nincs szöveg. 

Csak hát a megvalósítás. Tekintve, hogy fiatal művészekről van  szó, illene valami kíméletet mutatni, még akkor is, ha én magam, hallgatóként nem tapasztaltam ezt a kíméletet. Szóval, csak röviden: a hangszer állapota, a folyamatos nyekergés a pedálból, a zongorista, Váradi László kettős élete, hogy ugyanazt mennyivel érzékenyebben és színesebben játszotta, ha szólódarab volt, mintha csak kíséret. Nem mintha csodákat lehetet volna hallani... És főleg a szólista, Mondok Yvette magasságainak élessége, és hogy egyáltalán nem érzékelni a dalok kidolgozottságát, hogy itt szavak és hangok nagy egymásra találásáról van szó, és ezeket a műveket hangról hangra, szóról szóra végig kell elemezni, aztán az eredményeket fölmutatni egy hangversenyen. 

Nem is folytatom. Aki látta a Keménykalap és krumpliorrt, az tudja, milyen, amikor jön a néni, és Schubert-dalokat énekel a végtelenségig. Csak itt most nem jött utána Alfonzó.   

Néha az az érzésem, hogy Spiró Györgyöt elhagyta az idők során valami. Mondjuk a tehetsége. Attól, persze, még maradt egy csomó minden, a képessége, szaktudása, hogy össze tud rakni egy darabot, valahonnét valahová jutunk, a szereplők egymással beszélnek, és mégis informálják a nézőt. Meg, ami fontosabb talán ennél: megmaradt a komor együttérzés a szegények, szomorúak, lecsúszottak és a még csak le sem csúszottak iránt. Csak hát hiába nem vagyok egyébként nagy jós vagy megfejtő, az azért zavar, ha az első perc végén tudom, mi fog történni másfél óra múlva. Prah a darab címe, most a Pinceszínházban látható. Két alsó középosztályos, vagy felső alsóosztályos ember beszélget. Elvben jó híreket kaptak, ötösük van a lottón. Ami ez után következik, az szó, szó, szó. Lehet választani, hogy milyen szavak legyenek. Megmaradjanak a saját köreikben, és akkor halálra unjuk magunkat, vagy lépjenek ki belőle, akkor meg mi az egésznek az értelme. Spirónál mindkettő megtörténik, hülyeségeket is beszélnek, meg azt is mondják, hogy hatszázmillió, az két Nobel-díj. Ez azért nyilván nem az ő szintjükön kézenfekvő, mint inkább Spiróén, már úgy értem, ezt ő mondj, nem a szereplői. 

Nem mesélem tovább, a történetnél talán érdekesebb az előadás, Nyári & Nyári, mondják, mondják szorgalmasan, hogy lássuk, a pénz sem boldogít. A férfi izzad, a nő búsul. A világuk rajzolt, elemelt, pedig a realista háttér volna alogikusabb, de nyilván az már volt. Tíz éve, de megvolt. Ezzel a rajzolt szépséggel nem nagyon tudok mit kezdeni, azon túl, hogy tetszik. Tetszik, de nem értem, ahogy a két zenészt sem a sarokban, el vagyunk emelve, de nem tudom, miért, nem tudom, hova. Még az is elvész így, ami egyébként imponál, az együttérzés. Mégsem sajnálhatom Mosó Masát meg a gőgös Gúnár Gedeont.  

Valaki nagyon utálhatta Szabó Istvánt, hogy születésnapja alkalmából épp a Találkozás Vénusszalt tűzte tévéműsorra. Valahogy nekem ez az életmű legmélyebb pontja, saját jogon is, mert semmi sem áll meg benne, meg a pálya szempontjából is. Mintha itt hagyta volna végképp cserben a rendezőt a jó ízlése, itt bukott volna fejjel előre a giccsbe, itt hagyta volna végképp cserben a művészet. Nem előzmények nélkül, de sokáig megvolt ez az egyensúly, billeg, billeg, de megéri végignézni a billegést is, mert valami bejön, egy mondat, egy nézés, egy pillanat. Itt meg nem jön be semmi. És nem stimmel semmi. De semmi. Még Kiri Te Kanawa hangja sem illik Glenn Close torkába, és ha már hangoknál tartunk, nem értem, hogy Udvaros Dorottya miért beszél más hangján egy jelenetben. Valahogy elárasztja a vásznat (most épp a képernyőt) a szenvelgő önimádat, mennyit szenvedek a magyarságomtól és a bizonytalanságomtól, miközben nem csak lángelme vagyok, de iszonyat jó pasi is. Elárasztja a vásznat a nemzeti önimádat, itt ez az Európa, és szétesne, de jönnek a tiszta lelkű és tehetséges magyarok, és helyretesznek mindent meg mindenkit, vezetésükkel majd összedolgozik a kutyakaját zabáló keletnémet és a spagettizabáló olasz, a szuicid német és a buzeráns francia. Mindennek fényében csak ijesztő az, ami nyilván tréfa kívánt volna lenni eredeti állapotában, hogy az énekesek nagy részét Szabó Istvánnak hívják, csak különböző nyelveken, Stefano del Sarto, Steve Taylor, Stephan von Schneider. Plusz van még egy Etienne Tailleur is.   

 A legszörnyűbb az egészben, hogy ott van végig Fellini árnya, az ő két klasszikus zenei filmje, a Zenekari próba és az És a hajó megy. Annyira ott van, hogy az egyik szereplő azonos, a nagydarab, szakállas Victor Poletti. Csak hát azok filmek, itt meg kivirágzik a karmesteri pálca a Tannhauserben. Szívből mondom: remélem, hogy tegnap este épp ünnepi vacsorázott a rendező, és nem a saját filmjét nézte. 

Hajnalban arra ébredtem, hogy rohanok a Müpa folyosóján, és Petrányi Judit mondja, angolul, hogy jó lesz sietni a Béla Bartók Concert Hallba. Persze semmi ilyesmi nem történt, csak, elaludtam fejhallgatóval a fejemen, és a fejhallgatóban szóltak rendületlenül a sánta, púpos, kacska király monológjai. Jay Robinson mondta, akiről én semmit ssem tudtam, legfeljebb azt,hogy a neve alapján valami rock and roll sztár lehet, de amerikai karakterszínész volt, Caligulát játszotta, mg szerepet a régi Woody Allen-filmben is, az Amit tudni akartál a szexről kezdetűben. 

Nyilván az egész nem volt független az esti színháztól, a Radnóti III. Richárdjától, amiről most és itt csak röviden akarok szólni. Röviden meg azt, hogy: jó. Jó hosszú, hosszú és jó, stbstb. 

Visszatérve Robinson monológjaira, valamikor a Vérmezőn mászkálva eszembe jutott, hogy megtanulom a nyitómonológot, a York napsütését, egyrészt mert olyan jó hülyén lehet vele közlekedni a világban, másrészt meg épp volt rá idő, és épp volt egy kötet a zsebemben. Hanem az egész olyan furcsán nehezen ment, Pedig Vas István-fordítás, ideális eset, kecske-káposzta, mert jól érthető, mégis költői, mégis mindig elakadtam vele. Egyrészt nyilván azért, mert az ember nem szokott hozzá az ilyesmihez, másrészt viszont... 

Ez volna talán a szöveg- és verstanulás legfőbb értelme. az ember más viszonyba kerül azzal, amit megtanult, mint amit csak olvas. Az a tantusz esett le, hogy Vas István egy kicsit folyton változtatja a számokat és személyeket, Richárd nem csak egyes szám első személyben beszél magáról, de egyes szám harmadikban is. Úgy döntöttem, hogy gazember leszek, de amíg ide ér, azt mondja, kit megfosztottak minden szép aránytól, és  a természet becsapott termetemmel. Nincs benne semmi értelemzavaró vagy kifogásolható, mégis nehezebb megtanulni. Az eredetiben nincsen harmadik személy, legalábbis így hallottam álmomban, csak első. Egyes első meg többes első. 

Nem nagyon jelentős megfigyelés, amíg le nem esik (nem függetlenül a Radnóti előadásától), hogy ez a monológ lényege. Meg az egész darab lényege. Hogy van ez a mi, rosszkedvünk meg családunk, és van ez a szörnyű én, én, én. Ha a kettőt nem sikerül összehozni, ha az én nem része a minek, hanem különválik tőle, akkor jön az álom, vád, részeg jóslatok, csel és veszélyes logika. Akkor az ember negatív hős lesz a saját történetében is. 

Igaz, cserébe Shakespeare ír róla színdarabot. Talán megéri. 

Tudom, hogy nem érdemes, nem is volna szép dolog lábat törölni a Valami Amerika 3-ban, olyan, amilyen, nyilván a színészek elgondolkodtak már azon, hogy hol is ment félre a pályájuk, miért is kerültek ide. Ha valamit nem értek a sok üres poén között és nézőtéri csendben, az az, hogy vajon miért nm árt Csuja Imrének még ez sem, mitől van az, hogy ő még ebben a bolondokházában is valahogy normálisnak látszik, úgy értem, normális színésznek, aki nem kérdez és nem problémázik, eljátssza, vonatra száll, hazamegy. 

Ha valamit nem értek, akkor az az, hogy miként is kerültünk ide vissza. Volt a magyar filmgyártásnak ilyen korszaka, amikor készültek a művészfilmek és a közönségfilmek, és mintha ezt két külön világban hozták volna össze, más eszmék, elmélet és célok szerint. Néha a kettő találkozott, mondjuk a Jókai-adaptációknál vagy az Egri csillagoknál, ahol mégis olyanokat kellett mondani, hogy: A haza nem eladó. Talán vannak még, akiket nyomaszt Dobó esküje. 

Mindegy. De már megint ott tartunk, hogy készítenek filmeket a fesztiválokra és a díjakért, már úgy értem, nem az alkotó készíti ezeket a díjakért, hanem ez a hivatalos indok. Nagyon örül az ember Enyedi Ildikó sikereinek és reaktiválásnak, bár akárhányszor nézem meg a Testről és lélekrőlt, nekem azért nem tetszik, és nagy mázlinak tartom, hogy a nagy díjeső végül mégsem Morcsányi Gézára esett, mert nem tudom, azzal hogy lehetne elszámolni. Közben meg elkészül a Valami 3, amelybe annyi szellem szorult, hogy ha harminc másodperces reklámfilm volna, a megrendelő idegesen tiltakozna: ennél azért több kell. Mi meg nézzük, mert nekünk csinálták, mert valamit nézni kell, mert hátha most sikerül. Tudjuk, hogy nem, de meglepő módon az egész mégis rosszabb, mint a híre. 

Mondjuk ez is valami.  

Breisachtól Colmarig talán fél óra az út, és az ember nem gondol rá, de ezalatt megtette Martin Schongauer egész életútját: az egyik városban született, a másikban meghalt. 

Illetve: dehogynem gondol rá, hiszen beleütközik a műveibe. Breisachban a hatalmas freskójába, amit ma már alig látni, így a feliratokkal képesztenek el, a méretekkel, hogy több, mint száz négyzetméter. Colmarban az Unterlinden  Múzeumban Schongauer az egyik főszereplő, táblaképei vannak a falon, és egyszerre beugrik, miért is volt annyira ismerős a neve, hát persze. Ő az egyik jelölt, akit esetleg MS mesterként is lehetne azonosítani. A többiekkel ellentétben neki legalább tényleg M-mel és S-sel kezdődik a neve. Ő is szeretett virágokat festeni az előtérbe, és van ez a Vizitáció képe, amely persze éppen úgy lehet érv mint ellenérv. 

Ez itt fönn az övé, ez pedig a miénk, a Galériában. 

Hogy mindehhez még egy rejtélyt tegyek hozzá: a fennmaradt Schongauer-arckép alapján csak azt nem értem, miért is nevezték a harcsaszájú férfiút a kortársak a szép Martinnak.