Alapvetően soha nem értettem, hogyan bírják a csellisták ezzel a szűköcske repertoárral. Hogy van a hat Bach, az öt Beethoven meg a két Brahms, és attól kezdve minden ritkaság, kompromisszum, különlegesség. Mintha egy színész egész életében csak a Hamlet monológjait mondhatná. Nem arról van szó, hogy kevés, de mégis van élet azon kívül is. 

Nem mondom, hogy most már értem, de talán közelebb vitt a megoldáshoz Várdai István a tegnapi márványtermi koncerttel. Bach és Kodály volt a műsor, és hogy mennyire jó formában van, mennyire összeszedett, arra a Kodály Szólószonáta egyértelmű bizonyíték volt nekem. De a Bach... A c-moll szvit volt műsoron, mind közül a legfurcsább, a legtapogatózóbb, a legkevésbé besorolható, az időből, már úgy értem a zenei kontextusból leginkább kiváló.  Alapvetően épp úgy nem érti az ember, hogyan juthatott ilyesmi Bach eszébe, ahogy nem érti a Beethoven késői vonósnégyeseket sem, de ott mindenre rá lehet mondani, hogy süket volt, külön világban élt. Bach meg úgy élt külön világban, hogy nem volt süket. 

Nem is ez most a lényeg, hanem érzésre azt mondanám, hogy a mű nem volt most annyira kézben vagy fejben, mint a Kodály-darab, a tétovaság mellett a küzdést lehetett érezni, nem a hangokért, hanem a kifejezésért, a titokért, az értelemért. Érzem, amit mondok, annak is erős a mellébeszélés-jellege, de most nem jutnak jobb szavak az eszembe. Csak ezek vonatkoznak most arra, amit hallottam, hogy mintha mennék valami felé, konkrétan a Sarabande felé, odáig minden egyre csak feszül, attól kezdve minden oldódik, esik szét, maga a Sarabande meg mintha egyszerre állna a cselló és a csellista hangjából, a megszólaló hangokból és a megszólalást elérő és kísérő nyögésekből és sóhajokból. 

Talán itt van valahol a megoldás. Hogy ezek a Bach-szvitek soha nincsenek meg. Eltávolodnak, közelebb jönnek, megváltoznak, elborulnak, földerülnek. Hogy csak ennyit kell csinálni, néha elengedni őket, repüljenek. És más művek röppennek vissza. 

Nem szívesen játszom az elkényeztetett nézőt, aki szerint ha valami nem tetszik neki, az nyilván nem is jó, de tényleg nem az első kísérletet teszem Korngolddal és A halott várossal. Talán nem is az utolsót, de nem számolhatok be valami nagy egymásra találásról.

1920-ban Korngold még fiatal volt, bohó, és talán nem kellett még neki a pénz, így aztán egy meglehetősen őrült vállalkozásba kezdett, amikor operát írt a Bruges, a halott városból, a belga Georges Rodenbach regényéből. Maga a könyv, persze, figyelemre méltó meg fontos, meg az első regény, amelyet fényképekkel illusztráltak, de nincs benne sok esemény. Egy gyászoló férfi mászkál Bruges-ben, és nézi a várost, emlékezik, és néha nézi az élőket is, de kevesebb sikerrel. Olyan őrültség, mintha valaki a Balázs Béla által írott Kékszakállúból próbálna meg operát... ja... Na jó, de az csak egy felvonás. Ez meg három. Valószínűleg, mert kettő után föladtam. 

Talán csak az ihletet nem lehet utolérni a zsöllyéből. Megy, megy, mindenki hallja, hogy az ifjú Korngold mennyire tehetséges, megír ez bármit, gyúrja, gyúrja, de mégis csak Marietta dala marad meg a fülben, az pedig még az első felvonásban volt. Kiabálnak, kiabálnak, a nem túlságosan jól fölkészített zenekar előtt, a külföldiek és Bátori Éva elszántabban, a saját erők közönyösebben, Wiedemann meg vészjóslóan. Nem is tudom, mi hiányzott. Talán minden. 

Azért egy ceterum censeót kénytelen vagyok mondani: aki teheti, menjen el holnap Falstaffot nézni a Müpába, mert valami olyasmit láthat és hallhat, ami a világon nincsen. Sehol, legalábbis egyelőre sehol, mert valamikor lesz belőle Vicenzában operafesztivál, de holnap csak itt, és az mégiscsak közelebb van. Jegy mintha még volna. 

Egyébként végre Borsa Miklósról szeretnék mondani valamit, csak hát nem tudok sokat róla. A neve is operai, a Rigolettóban hívnak így egy mellékszereplőt, mármint hogy Borsa, nem hogy Miklós, mert az meg a Hoffmann meséiben szerepel. Elhunyt február közepén, előtte negyvenkét éven át volt jelenség a színházban, a ház főmérnöke, hivatalosabban a műszaki igazgatója, ő felelt a gépekért. Ennyi idő alatt nyilván voltak rossz estéi, de alapvetően nem múlt rajta semmi, ami azért jó érzés lehetett. 

Mindig akartam tőle kérdezni valamit, mert egy régi Balczó-könyvben (Dávid Sándor a szerző) volt egy fénykép az egészen fiatal Balczóról, aki, meglepő módon a dobogó második fokán állt, és a képaláírás szerint legfelül Borsa Miklós viselte az érmet. Hogy az ő volt? Az Operában dolgozik valaki, aki legyőzte Balczót? A kép alapján nem lehetett száz százalékos biztonsággal megmondani, de minta tényleg. Meg olyan sportos is volt a megjelenése, karcsú, izmos, rövid hajjal. 

Nem kérdeztem meg, de egy reggel fölbicikliztem a Normafához, lógó nyelv, oxigénhiány, dehidratáció, és az erdőben valaki épp befejezte a futását, levezetett, nyújtott, törzsfordított. Attól kezdve egyértelmű volt. Most, hogy beírtam a nevét a keresőbe, az első, ami följött, az öttusaszövetség köszöntője nyolcvanadik születésnapján. Szóval: ő, tényleg ő.    

Mindig azt hiszem, hogy ezekkel a nagy színészi átlényegülésekkel csak hülyítik a nézőket. Meryl Streep megtanult lengyelül a Sophie's Choice kedvéért? Egyrészt humbug. Másrészt minek. Ha megtanul lengyelül, attól még nem  lesz akcentusa, amikor angolul beszél. Tegnap adta a tévé a Taxisofőrt, ami mellé mindig el szokás mondani, hogy Robert de Niro heteken át taxizott, mármint a vezetőülésben, hogy alaposabban megismerje a világukat. És? Azok a film legemlékezetesebb részei, amikor vezet? Mert lőni egyébként elég furcsán lő, csak a jobb szemét tudja behunyni, viszont jobbkezes, így aztán végig valahogy keresztbe céloz. Erre már nem vonatkozott az átlényegülés? Mindent megteszek a szerepért, de akkor sem tudok jobb szemmel célozni. 

Egyáltalán: szükség van erre? Nem az volna a színészet lényege, hogy játszani? A színész szempontjából nézve: nem úgy kellene sok életet élni, hogy igazából azt az egyetlen eseménytelent éli, amelyben figyeli a gesztusokat és arcjátékokat, lopja a többiek akcióját és reakcióját? Nem az a tehetség a színésznél, hogy olyan, mintha igaz volna, pedig nem az? Minek ehhez taxizni? 

Közben vannak, akik a színész lezülléséről és elkényelmesedéséről beszélnek, mert ma már ilyesmit nem csinál. De tényleg el kellett volna vegyülni nyugdíjas CIA-ügynökök között, hogy hitelesebb legyen a játéka az Apádra ütök kellemetlen apósaként? Neki biztos nincs ilyesmire szüksége, de akkor nekünk miért van? Miért szeretnénk vagy miért szeretjük, ha kiderülnek az ilyesmik, meg ha húsz kilót hízik és harminc kilót fogy a színész? 

Talán mert ilyenkor ők utánozzák az életet, nem mi másoljuk az ő mozdulataikat és mimikájukat. Ők a majmok, és mi a majmoltak. A majmoké a világ. 

Valószínűleg nem végezték az alkotók tökéletesen a munkájukat, ha a végén arra jut a néző: talán mégis jobb lett volna, ha valaki kijön egy könyvvel és felolvassa. Amit olvasnia kellett volna, az A félkegyelmű, nem könnyű jobbnak lenni nála, így aztán nincs olyan nagy baj. Rossz ötlet volt, nem lett fényes a végeredmény, de diszlexiásoknak így is könnyebb megnézni a Pesti Színház előadását, mint kínlódni szavakkal meg szóképekkel. 

Nem a munka hiányzott, az biztos, amit lehetett, az beletették, koszt, nyomort, gazdagságot, szépséget, őrületet. Zenét, abból sokat is, Wunderlich József hegedült meg loopolt, mindenki énekelt, valamiért angolul. Csak hát itt vannak a figurák a fejünkben, bonyolultak és regényesek, és akármilyen szívesen nézem meg hatodszorra is, hogy Vecsei Miklós meredten néz a semmibe, most ez kevésnek tűnik. Nagyon kevésnek. Akármennyire hosszú lábú is Petrik Andrea Nasztaszja Filippovna szerepében, épp az a szédítő és lélegzetelállító vonzerő nincsen meg benne, amit még Miskin is érzékel, ami őt sem engedi nyugodni. Lehet, hogy épp emiatt mérsékeltebb Aglaja Ivanovna jelenléte, de az mégsem jó megoldás, hogy a rózsaszín mellé fehéret festünk, hátha az pirosnak látszik. Sorolhatnám még, ki nem eléggé az, aminek lennie kell, de van azért egy az is, Orosz Ákos tényleg Rogozsin, félnék vele egy színpadon. 

Ha már így fölhelyeztük a nézőséget a színpadra: végül is ez a tanulság. Hogy van benne munka, gondolat, szándék, nem sajnálták az időt, a saját idejüket, meg a mi időnket sem, így aztán közös a veszteség, együtt sírunk, együtt nevetünk. Most épp együtt nem csináljuk egyiket sem. 

Van egy pszichikai határ, aminek már nem lehet ellenállni. Emlékszem, egyszer Padovában megvettem egy Beethoven 3. - 4. zongoraversenyt Goulddal és Bernsteinnel, mert 3,99-be került. Semmi értelme nem volt, megvan a teljes sorozat, azóta is celofánban van a CD, de nem lehetett tétlenül kibírni, hogy az emberiség nagy, közös kincseinek egyike ennyiért beszerezhető. Akkor legyen ingyen. Vagy legyen százmillió dollár, az sem túlzott ár, de ennyi ne. 

Most is valami hasonló történt, Németországban a farsangi kellékek mellett ott volt egy raklap Cigánybáró-lemez. 2,99-ért. Nem teljes, csak keresztmetszet, de mit számít. Robert Stolz vezényel, nem éppen fényesen, mint utólag kiderül, de egyébként operai szereposztás, Rudolf Schock, Benno Kusche, Eberhard Wachter. És Szaffi szerepében... ők azt írják, Erzebeth Hazy. Szóval Házy Erzsébet. Németül énekel, meglepően szép kiejtéssel, és nem túlságosan operásan, mint a magyar nyelvű felvételen. Sajnos csak egy versszakot hagynak meg Szaffi dalából, de az abszolút rendben van, nem is rendben van, hanem ebben az emelt környezetben is magabiztosan jó, a hangütés pontos, és mégis van benne valami szomorúság. A 64-ben forgatott filmváltozat zenei anyagáról van szó, nyilván azért olyan furcsák a húzások, miközben az első felvonás fináléja teljes. Itt forgatták a filmet, aztán elfeledték, nyilván 2,99 volna a sugárzása az M5-ön, vagy melyik nálunk a kultúrcsatorna. Lehet, hogy képekkel együtt rémes. De a hang azt mondja, hogy Házy tényleg akkora-akkora nagy énekesnő volt, mint amilyennek emlékeznek rá. Nem csak a messzeség szépíti. 

Addig, persze, könnyű, amíg az ember csak ír meg olvas. De ha beszélni kell... Hogy is hívják ezt az ír lányt, színészlányt, aki talán Oscar-díjat is kap vasárnap? Saoirse Ronan. Ügyes is, helyes is, de valahogy nem nyomasztóan helyes. Ha ismerős, akkor már meglepően régóta ismerős, mert már tíz éve, abban a vicces fimben, Anyád lehetnék a címe, már ott is elképesztően tehetséges volt, Michelle Pfeiffer lányát játszotta, és Alanis Morisette dalt énekelt arról, hogy meglepődnek a kisfiúk szülei, amikor Michael Jacksonnal buliznak a gyerekek, és furcsa élményekről számolnak be. Aztán játszott a Grand Budapest Hotelban, volt egy furcsa, nagy anyajegy az arcán. Most is van valami az arcbőrével, vagányul, alapozó nélkül játszik kamaszlányt a Lady Birdben, kell a hitelességhez a saját gyulladás. 

Huszonnégy éves lesz lassan, itt az idő, hogy csúcsra érjen, ha nincs ott máris, de nem ez a baj, hanem a neve. Hogyan is kell mondani? A legautentikusabb forrás szerint valahogy így: 

Mondjuk: szörse. Körülbelül. És akkor ott van a kellemetlenség, hogy ha az ember esetleg helyesen mondja, akkor összeröhögnek a többiek, ez milyen hülye. Mintha fanhohot mondana vangóg helyett. 

Jobb írni, mint beszélni

A havazás már csak olyan, hogy különböző zenéket indít el az emberben, bennem leginkább azt, hogy Hull a hó a kéklő hegyeken, másban meg nyilván mást. Őket általában irigylem az ízlésükért meg a zenei memóriájukért, mert nekik, mondjuk, a Borisz Godunov koronázási jelenete zsibong az agyukban. Na de most idén én is kitettem magamért, talán mert a Kovács Kati-dalban a fecskék messze délre szállnak, nekünk meg már lassan indulnak vissza, illetve, mint tudjuk, Zoltán, a gólya már jövetben van. 

Debussy ugrik be Kovács Kati helyett, a Prelűdök első kötetének hatodik darabja, Léptek a hóban. Előbb csak összevissza hallgatom, aki jön, és közben velük jön a régi Debussy-probléma is, hogy egyáltalán hogyan is kell őt játszani. Azokkal a pasztell-színekkel, amitől az impresszionista kifejezés a zenére tapadt, vagy ez is épp fordítva van, mivel impresszionistának mondják a zenét, elkezdik halványkékben és lilában játszani. Akik hallották Debussyt, azt mondják, lágyan és színekkel játszott. De ha meghallgatjuk a gépzongora felvételeit, azok sokkal határozottabb és keményebb billentésről tanúskodnak.

Határozott és egyértelmű megoldás híján végül kikötök Arturo Benedetti Michelangelinél, ő szaktekintély, még ha nem is pont a Prelűdök esetében, de tetszik a határozottsága és az, ahogy nem megy sehová. Annyira nem megy előre a zene, annyira csak pillanatra jön a pillanat, hogy teljesen értelmetlenné válik a mű címe, léptek helyett inkább harangoznak, csak a tétovaságot érezni, meg az elmúló percet. 

Nem lehet továbblépni. Az ember nem akarja kiengedni ezeket a pillanatokat, úgyhogy mint akinek beakadt valami a fejében, újra és újra elölről játszatom a Lépteket, mert ha továbblépek, tényleg elveszik. Aztán, sokadikra végül Kocsishoz fordulok, az ő sokat emlegetett keménységéhez, szárazságához, gyorsaságához. 

A három szóból egyedül a gyorsaság igaz, egy perccel rövidebb a mű vele, mint Michelangelivel. De lágyabb, levegősebb, sokkal erőteljesebben megformált. Ahogy ő játssza, úgy van ennek a harminchat ütemnek eleje meg vége. Van intimitása, érti az ember, mire gondolt Debussy, amikor azt mondta, hogy a Léptek a hóbant csak négyszemközt volna szabad játszani. Négyszemközt, vagyis most éppen két fül közt, az ő régi ujjai és az én mai fejem. És áldom azt a láthatatlan kezet. 

Elmúlt az éjszaka, itt van a reggel. Még mindig ugyanaz szól a fejhallgatóban.  

Van egy logikai kérdés az emberben, hogy ha a holland komponistáról, Wassenaerről azt mondják a kortársak és a mai értők, hogy "majdnem olyan jó, mint Corelli", akkor vajon miért nem Corellit játszik a Fesztiválzenekar barokk felállása? Mert azt azért nem mondhatnám, hogy Corelliben annyira jó vagyok, hogy nekem már nem lehet a horizontomat tágítani. 

Végül, persze, mindegy, hiszen ha van Handel is a műsoron, ő úgyis tarol, és legfeljebb azon lehet vitatkozni, vajon ennyivel jobb-e a kortársaknál, vagy ennyire képes hozzánk szólni. Most is tarolna, csak azt nem érti az ember, hogy már szól a Silete venti kezdetű kantáta, és sehol nincs a szólista. De még valami kottatartó sincs kitéve, mindjárt jön a fejreállás. 

Aztán nem jön, az énekesnő jön, Sophie Junker, felfokozott állapotban, és különböző pózokba vágja magát, miközben énekel szelekről, virágokról és pálmaágakról. Barokk gesztusokkal dolgozik, feltételezem, hogy mindezt kikutatták az értők, jelen esetben Sigrid T'Hooft, és nem csak festményekről meg metszetekről veszi a figurákat, de a hatás szempontjából majdnem mindegy, egy kvázi-őrült nőt szorít formákba a gesztusok sora, amelyeket mi is könnyedén le tudunk olvasni vagy meg tudunk fejteni, most virágot szed, most koszorú van a fején, most rázza a két kezét. 

És énekel. Nagyon szép hangon, határozottan, pontosan, jó ízléssel, mégis bátran díszítve. 

Mikor visszatér a szünet után, és a Julius Caesarból ad elő két áriát, már nincs ez a döbbenetes hatása, talán hiányzik az is, hogy jelezze, nem igazi tébolyodott, csak korhű, de ebben sem  vagyok biztos. Az egész estet így is uralja az emberi hang, Kleopátra biztat, hogy meg lehet őt ölni, de akkor kísérteni fog. Csak az húzzon ujjat vele, aki ezt is kibírja.   

Nem vettem észre, hogy bárki ájuldozott volna Paul Plishka megjelenésén a Metropolitan Bohémélet-közvetítése során, pedig elég nagy szenzáció volt. Az előadás maga kissé bágyatagon zajlott, aligha potyogtak bárkinek is a könnyei, Plishka pedig Benoit és Alcindoro kettős szerepében volt látható. Meg hallható. Úgy kettős a szerep, hogy az egyik figura az első, a másik a második felvonásban látható, összesen is pár perc az egész. Némileg meglepő módon Plishka nem csak ottmaradt a végső meghajlásra, de vissza is öltözött Benoit-nak, talán mert így ki tudta mosni a hajából a festéket, amit Alcindoróként kapott - nem tudom. 

Ötven éve énekel a Metropolitanben, ami önmagában is elképesztő szám, benne van a színház első tízében az össz-előadásszámokat illetően. Mostanra már nehezen jár, az álla alatt pulykanyak jelzi, hogy alaposan lefogyott, és amikor kicsit halkabban kérdez tőle valamit a műsorvezető Kelli O'Hara, vissza kell kérdeznie. Nem lehet büntetlenül hallgatni Jon Vickerst vagy Leontyne Price-ot testközelből. De nem csak ezért különös a pálya, nem csak ezért öröm látni Plishkát, hanem mert sok esélyünk épp nem volt rá: 2012-ben egyszer már visszavonult, megünnepelték a Tosca Sekrestyéseként, köszönjük. Aztán két éve visszahívták erre a két szerepre, és most itt sompolyog a veterán basszista. 

Könnyebben tudnék érzékeny pályaképet festeni róla, ha úgy igazán szerettem volna a művészetét, de egy kicsit mindig furcsa volt ezt a gyomorból jövő basszushangot hallgatni, mindig volt valaki, aki jobban érdekelt volna a szerepben. Most, sajna nincsen, de ilyen ez a világ. És mielőtt még továbblibegnénk a sok  Borisz és Fülöp között, volt egy rendezés, amelyben Plishka túlzás nélkül nevezhető zseniálisnak, Zeffirelli Falstaffja. Vicces, sőt, nagyon vicces, meg komoly, sőt meghatóan komoly, egy nagy pálya csúcspontja. Egyébként ő is a Falstaffot mondta a legkedvesebb szerepének az interjúban. 

Az élet nem volt annyira kedves hozzá, mint a színház, meghalt a felesége, meghalt az egyik fia a háromból, a másikat gyilkossággal és szexuális erőszakkal vádolták meg - végül fölmentették. De ha valaki kételkedne, melyik a jobb hely: a színház vagy az egész világ, Paul Plishka valószínűleg tudná rá a választ.