Tudom, ilyet nem illik mondani, de akárhogy vizsgálom magamat, mindig arra jutok, hogy alapvetően azért bírom Ókovács Szilvesztert. Bírom, hogy Szilveszternek hívják, és teljesen fölösleges volt ókovácsítania magát, Kovácsként is Szilveszternek hívnák a háta mögött is. Bírom, hogy félbemaradt énekesként sincs benne bosszúvágy. Nem gyűlöli azokat, akik nem maradtak félbe, és ha jól vagyok informálva, elég rendesen megfizeti a majdnem-pályatársait. Bírom, hogy akar valamit, még ha az a valami nem is akar sikerülni, rengeteg érdekes dolog történik az Operában és az Opera körül, de ezek mintha egyáltalán nem a színpadon történnének. Vagy csak én megyek szinte  mindig rosszkor, az is lehet. Igyekszem nem meghallani a felőle lengedező rossz híreket, nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel.

De.

Elmegyek az Erkelbe, nem kezdődik az előadás, ő viszont beszél. Túlbeszél. Aztán ő jön a függöny elé, egyszer-kétszer, sokszor. Írja a bőbeszédű leveleit a nénikéjének az Origón, ágyúval lövi a kis wannabe kritikus verebet, nyilván nem a veréb miatt, hanem hogy hallja a saját hangját. És tévézik meg itt beszél, ott hozzászól. Tudom, hogy ő legalább odaáll, míg a hatalom, ha teheti, inkább nem beszél senkivel. De azért sok. Sok, hogy egész falas videóüzenetet hagy a Müpában a vendégeknek, ami már a sugárzás pillanatában is elavult. Tudom, hogy a színpad szörnyen csábító, és sajnos leginkább azoknak, akiknek nem kellene folyton ott lebzselniük. Tudom, hogy a gazda szeme  hizlalja a jószágot. De a szeme, nem pedig a szája. Biztosan nem arra való a zenés színházak igazgatása, hogy valaki az egóját és a magánvagyonát pumpálja vele. Vagy arra is való, de nem elsősorban. Arra gondolok, melyik is volt az a színigazgató, aki nem tudta leállítani magát, akár ő rendezte a darabot, akár más, mindig kijött a bemutató végén, beszélt, mesélt, színpadra szólított. Bizony, Kerényi Miklós Gábor. Na, hát annak  a történetnek sem lett túl jó vége.

Nem mintha nagyon fontos volna, de az elvet egyáltalán nem értem. Azt mondja Ókovács Szilveszter az előadás előtti videóüzenetében, hogy bizonyos darabok "közreműködői", ha jól értem, a díszletei nem férnek be az Erkel Színházba, ezért most a Müpában játsszák el január végén a műveket. Az Otellót, Az árnyék nélküli asszonyt és a Turandotot. De itt is díszlet nélkül játsszák, érthető módon, viszont, nekem úgy tűnik, ezzel az erővel akkor játszhatnák az Erkelben is. 

Mindegy, ez végül is csak elvi értetlenség. A gyakorlattal viszont az a baj, hogy az ember a koncertszerű operaelőadásra magasabb elvárásokkal érkezik, most aztán nincs, ami elvonja az énekesek és a nézők figyelmét a zenéről, fönt ül a zenekar, végre a tagok is sztároknak érezhetik magukat, mi meg betekintünk, mi minden  kell ahhoz, hogy normálisan megszólaljon a Hold-kórus, mi az előzmény, mi a következmény, mi a pillanat. 

Ehhez képest épp azt nem lehet érezni, hogy különlegesen fölkészített zenekar vagy énekkar dolgozna Héja Domonkos keze alatt. Annyi a hiba, rézfúvós gikszer, amennyi elvárható vagy beletörődhető, ez az operai gyakorlat, ami nem megy, azt nem erőltetik. Nem botlik el senki a díszletekben, de ez nem menti meg a Ping-Pang-Pong hármast attól, hogy szuperidétlen legyen, legfeljebb hárman háromféleképpen idétlenek. Balszerencsére a sztárvendég tenor lemondott, helyette a fantasztikusan antisztár alkatú Michal Lehotsky lépett föl a rejtélyes herceg szerepében, magas sarkú lakkcipőben, hátul copfosan, fönt kopaszon, de a kényszerhelyzetben vokálisan teljesen elfogadhatóan. Sümegi Eszter énekelte Liut, némi tanárnős pedantériával, aranykeretes szemüvegben, nem hiszem, hogy volt olyan érzékeny lélek a nézőtéren, aki megkönnyezte volna a rabszolgalány sorsát. A címszerepben a koreai Jee Hye Han, nem először volt nálunk vágott szemű császárlány, és alapvetően bírta. Nem tragédia. Vagy éppen ez volna a baj? 

Pilinszkyt nyilván nem olvasnak a Manifesztum című film alkotói, mégis olyanok, mint akik ezt is tudják, így a bábukészítőt (is) játszó Cate Blanchett gombostűvel erősíti föl az önmagáról készített bábura a szőke hajat. Három gombostűt szúr, nem kis ellenállást legyőzve, önmaga fejébe, nyekereg az anyag, de nem áll ellen. 

 Nyekereg az anyag, és ellenáll, mármint a filmanyag. Nem baj, a film csak a gyengébbek kedvéért készült el, azoknak, akik nem látták a videóinstallációt, a Manifesto eredeti változatát. Ott Blanchett párhuzamosan játssza a tizenkét szerepet, egyszerre nézhető tizenkét alakban, egyszerre hallható, ahogy mondja a kiáltványok szövegét, a Kommunista Kiáltványtól egy filmes befejezésig, amely szerint nem szabad feltüntetni a rendező nevét. 

Most akkor tényleg nem szabad? Vagy éppen ez a tanulság, hogy mennyi mindenben hittek a kiáltványírók, aztán a világ mégis megy a maga útján, nem járja be kísértet Európát? Tény, hogy azt csináljuk, amit nem kellene, próbáljuk azonosítani, hogy ez vajon miből is idézet, amit elmond a hajléktalan vagy a családanya a hálaadásnapi ebéd előtt, idegesen várakozó férje és két rosszcsont röhencs fia előtt. A tévéből a hírolvasó, a riporter, a tanárnő, az orosz koreográfus, a temetésen beszédet mondó gyászoló, a punk (mondjuk ő a leggyengébb láncszem). Kik is akartak különböző színben szarni? A futuristák vagy a dadaisták? Mindegy, nem hiszem, hogy sikerült volna nekik. 

Azt csináljuk, amit nem kellene, mert ájuldozunk Blanchett figuráin, akcentusain, megváltoztatott hangszínén, tekintetének mélységén vagy sekélységén. A rendező meg biztosan azt szerette volna, ha a kiáltványokon ájuldoznánk, milyen igaz, milyen bölcs, milyen radikális. Csak hát ez a film Blanchett nélkül nem volna. 

Blanchettel viszont van, és holnaptól megnézhető a Cirkóban.   

Merengeni az idő múlásán. Ez is lehet egy koncert témája, és attól még nagyon jó is lehet az a koncert. Körülbelül erre is számítottam, nem sorolnám magam a stewartista fenevadak közé, leginkább angol nyelvleckének használtam a dalait, Pedagogical Pop volt a sorozat címe. The morning sun in your face really shows your age. (Hogyan is folytatódik? "But that don't worry me none." Életemben nem használtam még ezt a fordulatot.) És ekkor jön az önmeggyőzés, hogy többé aligha találkozunk, nem mintha eddig találkoztunk volna, de legalább még lehet pótolni.

Nem előítéletek nélkül. Azt hittem, úgysem fogja bírni, rázta, rázta magát az öreg csontváz a pilinckalábain az első két szám alatt, de ezt a közönséget soha nem fogja magával ragadni, akkora csoda nincs. Aztán mégis van, a harmadik számot már táncolják, énekelik, ugrabugrálják. Nem is tudom, mit éreztek meg. Hogy ez komoly, talán azt. Nem csak annyi, hogy lenyomjuk a Sailinget, a Rhythm of My Heartot. A végén meg Do You Think I'm Sexy, és mehetünk haza, őt is láttuk. 

Tényleg nem ennyi. A hang furcsa módon simább lett az évek vagy évtizedek alatt, mintha megborotválták volna a hangszálakat, ettől nem csak a jellegzetességéből veszített, de a szexiségéből is. Más kérdés, hogy lehet-e a szexiségre alapozni, ha az ember elmúlt hetven. Mindenesetre maradt valami öreg szivar, nem vén szivar üzenet, de poénnak álcázva, volt vagy öt ruha, és egy levetett zakó, egy túlkigombolt ing még lelkesedést váltott ki a nézőkből, Rod Stewart pedig viccesen játszott rá ezekre. Közben viszont énekelt is. Jól felépített, becsületes koncerten, ahol bepörgette a közönséget, majd leültette, leültetve egyébként önmagát is, aztán a végén újra csak pörgetve, mint valami háromtételes klasszikus concerto esetében. Jól összerakott zenekarral, tropára fújt szaxofonnal, olyan vokállal, hogy a három énekesnőből kettő sétálva nyerne minden tehetségkutatót, nem hogy nálunk, de méretesebb országokban is. Skót szoknyák, Celtic-címerek a dobokon, közönség közé rugdalt labdák, megszereti közben a közönyös is Rod Stewartot. Kicsit későn, belátom. 

Lehet, persze, nagyvonalúskodni, hogy Woody Allen már elmúlt 82, nem lehet ezt a filmkészítési tempót a végsőkig tartani. Vagy hogy az utolsó filmek mintha mások lettek volna, eleve kevés embert érdekeltek, anyagi értelemben egyértelmű bukások, külön is, együtt is, de mégis mi van, ha tényleg hülyeség, amit Woody Allen nevelt lánya, Dylan (a képen ő a második legkisebb) beszél. Ha tényleg csak az anya bosszújáról van szó, akit érthető módon kiborított, hogy a férje a nevelt lányukkal, az akkor már nagykorú Soon-Yi Previnnel csalta meg? 

Lehetetlen? Mia Farrow annyira normális? De nem csak azért érezzük ezt, mert minden Woody Allen-filmben annyira normális, vagy legalább érthetően érzékeny karaktert játszott? 

Lehet, hogy teljesen értelmetlen gondolat, és akik ismerték őket, pontosan tudják, mi az, ami megtörténhetett, mindenesetre most kicsit elszorul a szívem, ha arra gondolok, éppen mi történik. Woody elvben a filmjét vágja (A Rainy Day In New York), ami nagyon valószínű, hogy az utolsó lesz, vagy éppen az utolsó utáni, ha valóban nem lesz majd forgalmazó, aki vállalná a kockázatot. És miért lenne, eleve többet kellett mostanában fizetni Woodyért, mint amennyi a bevétel volt, pedig eddig ott voltak a sztárok, akik hajlandó voltak esetleg nyomott áron is dolgozni Allennel, aztán részt vettek a promócióban. Most nem lesznek ott, nem vesznek részt, mert féltik a jó hírüket. Bár, ha ott lesznek, se mennek vele sokra, Kate Winslet is nyilván remélt minimum egy Oscar-jelölést a Wonder Wheelért, járt is volna neki, de, persze szó sincs már róla. A többiek egyre-másra bánják, hogy a közelben voltak, a pénzt jótékony célra meg az áldozatok javára ajánlják. Megint kérdezem: mi van, ha semmi okuk nincs rá? 

Eleve Európában kicsit más a megítélés,  a művészi szabadságba nálunk a szexuális szabadosság is beletartozott, Leonardo vagy tudomisén, Platón kalandjaitól kezdve, majdnem napjainkig. Woody mellett nyilvánosan eddig csak Alec Baldwin állt ki, és nem lehet tudni, hogy ő a naiv, vagy mindenki más gyáva. Mi lesz ebből? Forgat majd egy filmet arról, hogy a szexuális visszaéléssel kapcsolatos vádak lemoshatatlanok? Már leforgatták,Mads Mikkelsennel, A vadászat a címe. Benne van mindaz a tehetetlenség, amivel egy gyermekmolesztálási vád jár. Woody Allen sem nagyon tud mit csinálni, éli az életét, hétfőnként klarinétozik (azt legalább biztosan rosszul csinálja), cikkben tagad, hivatkozik a rendőrségi vizsgálatra, amely elvben tisztázta őt a kilencvenes években. Elvben tisztázta. 

Akármi is lesz a történet vége, ez olyan botrány, olyan magánügy, amely minket is valóban érint. Mert ha tényleg nem lesz több Allen-film, azt észre fogjuk venni.   

Talán az összes opera befejezése között ez a legszebb. A Porgy és Bess. Most csak a szövegre gondolok, mert a szélsőséges wagneriánusok számára nyilván nem versenyképes ez a Lawd, I'm on my way a Tűzvarázzsal vagy az istenek bevonulásával. De a szöveg, tényleg csak a szöveg. Kiderül, hogy Bess él, csak épp elment egy másik, sőt, egy harmadik manussal. 

- Hová ment?

- New Yorkba. 

- Messze van az a New York? 

- Ezer mérföldre. 

- Jó, de merre? 

- Északra. Túl a vámházon. 

- Hozzátok a kecskémet.

Porgy kéri a kecskéjét, bár most érkezett haza, de akkor indul is a nő után, mert tudja, hogy szüksége van rá. Kecske vontatta kordén indul New Yorkba a lábatlan ember, és mind tudjuk, amit tudunk. Vagy nem tudjuk, de azért én azt hiszem, megtalálják egymást.

Az Erkel előadásban nyilván nem volna értelme kecskéket is alkalmazni, Porgy nem annyira fogyatékos, csak kicsit húzza a lábát, ha jobb formában van, a mankót is elhagyhatja. Így aztán nem is azt mondja, hogy hozzátok a kecskémet, hanem hogy hozzátok a kabátomat. A goat szóból coat lesz, ha nyomtatott nagybetűvel írják, még csak nem is egy betű a különbség, csak egy vízszintes vonal. Sok értelme nincs így sem, hiszen a kabátja meg rajta van, nem kell hozni, de nyilván kevesebben akadnak fenn ezen a szöveg olvasói között, mint a kecskén akadnának. Ennyi könnyítés neki is jár: kabátban mégis könnyebb New Yorkba menni, mint kecskén.     

Margaret Atwood könyvét olvasom, az Alias Grace címűt, a 19. század közepén játszódik, és valahol az elején Grace említést tesz a kanpúri mészárlásról, hogy ott feltehetően megerőszakolták az asszonyokat és a gyerekeket, de aztán meg is ölték őket, így nem tudták elmesélni, mi történt velük. Talán nem vagyok egyedül, akinek fogalma sincs mi történt Kanpúrban, vagy egyáltalán hol is van ez a hely, de föltalálták már az internetet. Kanpúr India 12. legnépesebb városa, északon található, és ez a 12. népesség már nem is olyan eszelős szám, kevesebb, mint hárommillió ember. 

Nem erről híres, vagy legalábbis Európában nem ez jutott róla az emberek eszébe, nem is a cserzőüzemek, hanem a bibighari mészárlás. Bibighart megelőzte egy másik mészárlás, amikor az angol helyőrségnek a szipojok szabad elvonulást ígértek, de aztán lövöldözés tört ki, a katonák elestek. A nem katonákat, a nőket és a gyerekeket a bibigharba zárták, az angol katonák indiai szeretőinek lakhelyébe, és amikor közeledtek a felmentő csapatok, az indiaiak meglepő módon nem túszként használták ezt a 200 embert, hanem áldozatnak, 140 gyereket és 70 nőt mészároltak le. Klasszikus hentesmunka volt, már abban az értelemben, hogy nem katonák hajtották végre a tettet, hanem két mészáros érkezett a bárdokkal. A megerőszakolásról nem szólnak a források, csak arról, hogy az élőket és holtakat egy kútba dobták, a végül Kanpúrba bevonuló brit katonák csak alvadt vért, halott testeket, elválasztott testrészeket találtak. Mindez 1857-ben történt, és nagy volt a nemzetközi felháborodás, ahogy mondani szokás, így aztán tényleg elképzelhető, hogy még egy kanadai elítélt, mármint Grace, Margaret Atwood hőse is halljon róla két évvel később.    

Szörnyű volt a bosszú is, és viktoriánus a megbékélés. A kutat, ahová az áldozatokat dobták, feltöltötték, lefedték, és szobrot emeltek rá. Beletelt csaknem két évtizedbe, de végül egy lesütött szemű márványangyal állt ott, mindkét kezében egy-egy pálmaággal. A 19. században állítólag több európai látogatta az emlékművet, mint a Tadzs Mahalt. Ki volt a szobrász? Bizony, a jó öreg Carlo Marochetti, az olaszból lett francia, aki már a párizsi Diadalívre is faragott egy frízt (a Jemmapes-i csatát, Dumouriez a lovát ugratja), aztán Lajos Fülöpöt követve Angliába költözött, és Viktória királynő kedvenc szobrásza lett. Hirteken úgy érzi az ember, mintha napok óta egy pont körül téblábolna, és ez a pont Carlo Marochetti volna. Ő mintázta az oroszlánszívű király szobrát, amely most Londonban a Parlamentnél feszegeti a bicepszét, és ő faragta a Westminster Abbey-ben, a Poets' Cornerben látható Thackeray mellszobrot. Logikus választás volt, hiszen az író és a szobrász gyakorlatilag szomszédok voltak. Ami a szobor minőségét illeti, sajnos már nem ennyire logikus a választás, de utólag nehéz lett volna reklamálni. 

Az indiaiak azonban ki tudták fejezni elégedetlenségüket. India függetlenedése után ledöntötték a kúton álló angyalt, meg is sérült a szárnya, amelyről már a korabeli sajtó is cikkezett, mondván, ha repülnie kellene, ezekkel a szárnyakkal nem volna könnyű dolga. Az angyal tehát megsérült, kijavították, és jelenleg a kanpúri Mindenszentek templomának udvarán áll, neogót márványkerítés előtt, Ahogy nézem, virágok nincsenek körülötte, csak néhány cserép zöld növény. Ha ez a megbékélés, akkor minden rendben.

Soha nem értettem azt a koncertrendezői elképzelést, amely szerint a cseh zenekaroknak Dvorákot kell játszani, a magyaroknak Bartókot, az olaszoknak Verdit. A zenében épp a nemzetközisége a fontos, esetenként érdekesebb, mit értenek meg az eszkimók Kodályból, mint hogy a magyarok mit gondolnak róla. 

Így ez most nem a panasz, hanem a végre órája. Eljön a Scala zenekara, és nem A végzet hatalma nyitányát trombitálják a fülünkbe, hanem egy tiszta orosz műsort, Csajkovszkijtól Stravinskyig. Közte Sosztakovics, de csak alig, és az a leginkább operai műsorszám, szvit a Lady Macbeth-ből. 

Nem mondom, hogy nélkülük nem lehetett volna rájönni, de valahogy rögtön kidobta a koncert első tanulságként, hogy Csajkovszkij köpenyéből jött ki a nyugaton is használt orosz zene, hogy Stravinsky Csajkovszkijjal versenyez vagy őt fejleszti tovább. Jobban meg lehet így érteni azt a történetet is, amikor Stravinsky a halálos ágyán feküdt, és Robert Craft a Patetikus szimfóniát kezdte zongorázni, miért lett annyira feldúlt Stravinskyné. Átment, és azonnal leállította a merengő titkárt, ezt azonnal hagyja abba. Mondjuk, utóbb kiderült, hogy már késő. 

Szóval Csajkovszkij szólt a koncert első részében, a Kisorosznak elnevezett szimfónia, ukrán dallamokkal, és erre csodálatosan rímelt a Petruska a maga orosz dallamaival. Közben kaptunk egy kis zenetörténeti fejtágítót, hová jutottunk negyven év alatt. (Amit hallottunk, az a Petruska 1947-es változata volt, de ez hallgatói szempontból majdnem mindegy, tudni lehet, hogy Stravinsky leginkább anyagi megfontolásból készített a legtöbbet játszott darabjaiból átiratot, az eredeti változatok jogdíját lenyelte a Szovjetunió.) Ahogy rögtön a darab elején a csellók azokban a különös, kísérteties hatású magasságokban borzongatnak. Volt organikus fejlődés a klasszikus zenekari muzsikában. 

A koncertnél maradva: nem pontosan értem, mi történt. Olaszok, mondanám a látványos gikszerekre, melléfújásokra, nem kívánt meglepetésekre, olaszok, mondanám a karaktergyilkos legátókra, inkább legyen szép, mint kifejező, de közben mégis minden kifejező, mégis dolgoznak. Riccardo Chailly térdei korához képest (jövő hónapban lesz 65) kitűnő állapotban vannak, így aztán a pianókat szinte guggolva tudta kérni a hangszeresektől, ők meg ülve bár, de engedelmeskedtek. És szép lassan eltöltötte a jókedv a termet, hogy ne aprólékoskodjunk, ne nyavalyogjunk, jó ez, szép, mint az élet, vagy szép, mint az orosz élet, egy kissé távolabbról nézve, heje meg huja.  Ráadásnak a Tell Vilmos-nyitány, fokozott heje meg huja. 

Jeneyt hallgatom. Tisztában vagyok a mondat elviselhetetlen sznobságával, nekem egy Mozart már nem mond újat, és minden régit úgy ismerek, mint a Boci-bocit. De mit csináljak, Jeneyt hallgatok. Mentségemre legyen mondva, hogy ha nem Kocsis vezényelné, talán meg sem veszem a BMC lemezét, meg egyébként is félreértés áldozata vagyok, a mű (és a lemez) címe az, hogy Wohin?, és azt hittem, Schubert dalát lehet majd meghallani, megsejteni, továbbgondolni. 

Ehelyett az Örömódát lehet meghallani benne. Öt perc az egész, és egy cselló téblábol a kezdetekkor, amikor még nem sejti az ember, hogy mi lesz ebből. Csellók kezdik a 9. szimfóniában is a dallamot, szóval helyünkön vagyunk, csak még nem vagyunk biztos abban, hogy hol a helyünk, a ritmus az, ami mutatja? Vagy azok a közeli hangok? Mindenesetre hamar lesik, hogy nem véletlen az egybeesés, mert a mű az Örömóda nyomán megy, van janicsárzene, van robbanás, megszólal a végén a kórus is, és Schillert énekel, csak nem azt a részt, amit megszoktunk, hanem azt, hogy Ihr stürzt nieder, Millionen. Elbuktok, milliók. Kérdőjellel a végén. 

Jeney Zoltán 2013-ban írta a Wohint? körkérdésre válaszul, hogy mi a véleménye az iraki háborúról. hogy is mondta LyttonStrachey a halálos ágyán? Ha ez a halál, nem vagyok valami nagy véleménnyel róla.  

Van ilyen koncert is, amikor az ember szeretne térden állva bocsánatot kérni attól, akit magával rántott a szörnyűségbe. Jobb lett volna egyedül szenvedni. Pedig jó ötletnek tűnt. Kodály vonósnégyes, és egy tanító szándékú hangverseny, eljátszanak két olyan Schubert-kamaradarabot, amelyben saját dalát dolgozta föl, A halál és a lányka vonósnégyest és a Pisztrángötöst, előtte pedig eléneklik magukat a dalokat is, hogy kerek legyen a világ, tudjuk, miről is van szó. 

Ehhez képest Miklósa Erika a Halál szerepében ugyan dicséretes német kiejtéssel énekelt, csak épp nem nagyon énekelt, túl mélyen volt neki a szólam, úgy brummogott csak, mit amikor az anyukák a gyerekeknek mackóhangon beszélnek. Nem állítom, hogy ez volt a pillanat, amikor a közös emberi sors tragikuma fölött el kellett volna merengeni. 

De mi volt mindez a vonósnégyes működéséhez képest! Ó, te jó ég, gute Güte. Ők nyilván jobban tudják nálam, hogy egyáltalán próbáltak-e a koncertre, vagy csak nem eleget, ez úgyis megy, alapdarab, de attól még sajnos nem megy. A négy óvatos muzsikált, mindenki igyekezett halkan játszani, hátha nem rontanak el így semmit, vagy ha elrontják, akkor nem tűnik föl. Cini-cini muzsika. Ez aztán a vonósnégyes második tételében odáig fajult, hogy Falvay Attila, akinek a legtöbb játszanivalója lett volna, szinte csak susogott a hegedűn. Bennem volt a kérdés, bennem is maradt, hogy vajon az első hegedűs hallja-e magát. És ha hallja, akkor miben reménykedik? Hogy valami csodálatos transzformációnak köszönhetően ez a rémes nyírettyűzés szép, telivér hegedűhanggá válik, mire eljut a hallgatóhoz? 

Jobb, ha elfogadják: nem. Ami az ő fülüknek szörnyű, az a közönségnek is az.