Mint száműzött

Mint száműzött

Kocsis Zoltán egyik kedvenc története volt arról, hogyan tudja cserben hagyni az énekest az agya, hogy kiáll az énekes, és elkezdi a híres áriát: Mint száműzött. ki vándorol a sűrű éjen át... Itt jön a rövidzárlat, úgyhogy folytatja: mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át. A rövidzárlat azonban tartós, így folytatja: mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen ááááát... Itt azért az énekes is rájön, hogy ez nem mehet tovább, úgyhogy odamegy a zongoristához, belenéz a kottába, és mintha a kísérő rontott volna e valamit, szelíden megfenyegeti, nana. De közben leleste a szöveget, mehet minden elölről és rendben.  

miller.jpg

Vicces, vicces, de persze az ember az ilyesmit nem hiszi el, nem lehet elfelejteni a második sort, a vad förgeteget. Legalábbis azt hittem, amíg nem láttam, hogy Miller Lajos azt énekli egy operai klubban, zongora mellett: Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át. Aztán takk. Ő persze nem ravaszkodott, csak a fejéhez kapott, bocsánat, sajnos ez néha előfordul, kiment a fejemből a második sor. 

Ma hetvennyolc éves Miller Lajos, aki igazi csodalény az énekesek között. Az egyik legsikeresebb operista a félmúltból, amit senki el nem hinne, mert annyira hiányzik belőle minden nagyképűség, dicsekvés, szelíd emlékezés, hogy jaj, mekkora sztár voltam. Közben meg mekkora sztár volt. Énekelt mindenütt a világban, olasz repertoárt, orosz szerepeket, a Háború és béke lemezváltozatán ő Andrej herceg. Bár látna az ember most egy ilyen fiatal baritont. Bár, ha volna, akkor sem látnánk, mert járná a világot. 

Amit folyton csodálok benne, az az el nem múló lelkesedés. Nem önmagáért, azt se csodálnám, de az operáért meg az énekesekért. Akinek ez a foglalkozása, az egy idő után elkezd szakmaivá válni, nem a műveket hallgatja, hanem a stimmkollégákat, ők hogyan csinálják, és én mennyivel jobban tudnám. Amikor Millert utoljára láttam, az Erkel Színházban állt a nézőtéren, és tapsolt meg bravózott. Anna Netrebkónak. Már csak a kemény mag maradt a színházban, a közönség elindult, ő meg mint valami ifjú rajongó, lelkesedett. 

Annyira örülök, hogy vannak még ilyen énekesek. 

Valami I love you so

Valami I love you so

p1210079_2.JPG

Ma volna 75 éves Cseh Tamás, úgyhogy tegnap Cseh Tamás koncerten voltam, mondanám, mint valami születésnap-tudatos újságíró, de a valóság az, hogy nem jöttem rá a MOM-ban tartott koncert alatt, hogy miért is épp pont most. Az is véletlen volt, hogy a cseh futball válogatott trikóját és színeit viseltem, pedig nyilván nagyon szellemes lettem volna, ha ez szándékos. De engem csak a dalok... Nem csak a dalok, az előadók, színészek és színésznők érdekelnek, hogy miért hat még most is, hogy ez nosztalgia  vagy élő dalolás. 

Ez is, az is. Szóval élnek ezek, bár hogy a főbérlő férfi létére fiúkkal jár, az ma már nem nagy tragédia, részint mert a főbérlő a mai fogalmak szerint nem lakik feltétlenül a lakásban, részint mert az ő dolga. Élnek a dalok, hol lenyomatként, a hatvanas évekről, amikor nyár felé tetőzött, hol napi tapasztalatként, mint a Metró, vagy a minket elfelejtő tanárok. Vagy csak úgy élnek, próbálok rájönni, mitől olyan tartósak. Talán mert annyi maradt bennük, mert annyira csak a vázukat kaptuk, egy szép hajú, szelíd ember gitározott, fütyült, énekelt, lehet ide tenni mögé több hangszert, és modernebb lesz, ütősebb. Vagy nem.  

Néha tényleg el vagyok ájulva. Inkább a nőktől, Ónodi Esztertől, ahogy teljes ziláltságban sétál föl-alá a színpadon, tépi a dal, minket tép a dallal. Vagy Gryllus Dorkától, akin jól érezhető a családi örökség, a zeneiség, de egyébként is magabiztos, mintha tudná ő is, hogy ez tényleg megy. Miczura Mónika, ahogy azon a nagyon különös gyerekhangjával csavargatja az ember szívét a mosókonyhából. 

Még az is tetszik, ami nem, ahogy Adorjáni Bálint a Salgótarjánban nem érzékeli a poént, (vagy én nem érzékelem, hogy ő érzékeli), hogy ez a Nógrádtól Komáromig tartó nagy kaland rock and rollban miért vicces, úgyhogy első szándékból, hamisan óbégat a mikrofonba. Van itt már generációs szakadék, mikor Adorjáni Bálint született, én már az I love you so-t karcoltam a padba. Sőt, talán már szégyelltem is, hogy karcoltam. Akárhogyan is, ez is egy túlélési módja a dalnak. Nem kell ezen olyan sokat agyalni, vannak életre ítélt dalok,  25 év múlva visszatérünk a kérdésre.  

A vesztes veszít

A vesztes veszít

Mondjuk, hogy ez a világ rendje, és ezen nem tud a Műcsarnok sem változtatni. Egy hétig látható még az Egy/kor, és benne Jakobovits Miklós képei és szobrai, valami igazságtételi kísérlet gyanánt, hogy voltak rendes emberek. Voltak rendes művészek, akik nem találták és nem keresték a megegyezést. Nem azt mondom, hogy ez nem szempont, csak azt, hogy ennyi nem elég. 

Portréfilm megy a falitévén, Jakobovits mint valami Baranyi Ferenc, nyilván a tarságot takarni akaró frizura miatt, beszél, jól beszél, vagy legalábbis hiteles-érdekesen. A szeme az nagyon nem Baranyi, valahogy mélyebb, érzékenyebb a pillantása, és szeretném, minden erőmmel azon vagyok, hogy szeressem vagy megértsem ezt az erdélyi embert, aki ölben viszi be a tűzifát, és láthatóan nem könnyű neki a tél. 

Kár, hogy nem az emberről van szó.  Látom a rajzait, hogy milyen biztos a keze, milyen szépek a vonalai. Látom a képeket, ezeket a beteg színeket, nem is tudom felfogni, miért az a portréfilm címe, hogy Dübörgő színek. Mi dübörög? Ezek a barnák-szürkék? Ezek a vászonra szerkesztett, kibelezett, újraalkotott kocsiajtók? Nem tudom, hogy szerethetném ezeket a kőszerű szobrokat, vagy a fotelt, amit néz jobbról, balról, középről. Meg vagyok illetődve és kényelmetlenül érzem magam, mintha odajönne valaki az utcán, és segítséget kérne, csak, sajnos, idegen nyelven beszél, így nem értem, hogy miben kellene segítenem és hogyan. 

dscf3102.JPG   

A megátalkodott Mr Jeremiah Clarke

A megátalkodott Mr Jeremiah Clarke

Valószínűleg többen ismerik Jeremiah Clarke műveit, mint a nevét. Vagy legalábbis két művét, az egyik a Trumpet Voluntary, hosszabbik nevén Dánia hercegének indulója, amely szép neve ellenére ma Angliában a leggyakoribb esküvői zene, olyan, mint nálunk valaha a Mendelssohn Nászinduló volt. 

Sokáig hitték Purcell művének, ami nem csoda, hiszen valóban úgy szól, mintha Purcell írta volna, és egyáltalán: ki az a Jeremiah Clarke, hogy egy ilyen dallam csak úgy kipattanjon a fejéből? 

A másik művét sokáig nem tudtam azonosítani, a Szabad Európa Rádióban volt valamilyen szignál, diadalmas trombitavisítás, ez csak Maurice André lehet, aztán soha nem tudtam meg, hogy valóban ő volt-e, de egy ilyen művet, ha nincsenek az embernek zeneileg művelt ismerősei, az internet előtt igazán nehéz volt azonosítani. Legfeljebb szerencsésen belebotlott az ember, egy lemezen, amit nem is ezért vett meg, de rajta volt. Ezt is Purcellnek hitték sokáig, ez is rövid, ezt sem felejti el az ember, ha csak egyszer is hallotta. 

De nem is ezt szerettem volna elmesélni, hanem Jeremiah Clarke halálát, amit most épp a Gramophone oldalán idéztek föl, a különleges komponista-halálok között. (Webernt lelőtte egy amerikai katona, amikor szivarra gyújtott, Granados vízbe fulladt, mert a mentőcsónakból beugrott a tengerbe, hogy megmentse a feleségét, és elfelejtette, hogy nem tud úszni, Viktor Ullmant Auschwitzban ölték meg. Furcsa módon Lullyt meg sem említik, pedig ő a szakmája áldozata, a karmesteri botjával a lábujjára ütött, és elfertőződött a seb.) Ami Jeremiah Clarke-ot illeti, ő reménytelenül szerelmes volt egy szép és arisztokrata tanítványába, így aztán egy tó partjára érve azon gondolkodott, hogyan is végezzen magával. Fej vagy írás. Ha fej, felköti magát a parti fák valamelyikére, ha írás, beleöli magát a tóba. Repült a pénz, és hopp, éppen az élére esett a parti sárban. Clarke nem azt a következtetést vonta le, amit bárki más tett volna, hogy ez egy jel, maradj életben, tehetséges vagy, a világnak szüksége van rád, hanem hazament és az öngyilkosság egy harmadik módját választotta: főbe lőtte magát. 

Ő tudja, az ő élete, meg most már mindegy is, de szörnyű nagy hülyeség volt. 

Mondatban a tenger

Mondatban a tenger

thackeray16.jpg

Sötétség szállt a csatatérre és a városra, s Emilia még mindig George-ért imádkozott, aki már holtan feküdt, golyóval a szívében, arccal a föld felé. 

Ezt a mondatot keresem Elena Ferrante regényeiben, pontosabban a két magyarra fordított és megjelent Nápolyi regényben. Nyilván nem pont ugyanezt, mert ez a Hiúság vásárában van benne, a 32. fejezet utolsó mondata, de emlékszem, amikor először olvastam, és egyszerűen nem tudtam folytatni az olvasást. Újra és újra csak ezt a mondatot kereste a szemem, nem csak azért, mert sorsfordító mondat, az írói hatalom brutális megnyilvánulása, most egyetlen tollvonással (na jó, nem egyetlennel, de nem sokkal) eltüntetem az útból a kétes jellemet, és megszabadítom a szerelmeseket a közöttük lévő akadálytól. Még a könyv felénél sem  járunk, így is eltart egy darabig, hogy egymásra találjanak, de még egy olyan józan fejnek, mint Thackeray is hinnie kell a szerelemben. Hisz is benne. 

(Apropó: mi az a két valami a fényképen, Thackeray térdénél, a nadrágszár alatt? Harisnyakötő? Vagy valami térdvédő gyógyászati segédeszköz?) 

Ez azonban csak az egyik fele, talán nem is a fontosabbik fele, mert itt van maga a mondat is, a szépsége, a lejtése, a visszavonhatatlansága, a súlya. Amitől benne van valahogy az egész regény, ha tömöríteni kell, mert az emberiség minden kulturális kincsével valami idegen bolygóra költözik, akkor a Hiúság vásárából ezt a mondatot kell vinni, hiába reménytelen, mert a reménytelenségből remény fakad, mindent elviselünk, de hogy Dobbin szerelme viszonzatlan maradjon, olyan nincs, ezért olvasunk élet helyett. 

Szóval ezt a mondatot keresem Ferranténél, amiben benne van a könyv, vagy akár az egész tetralógia, de nem találom, annyira nem jó író, vagy nem úgy jó író. Mert másfelől nézve pörögnek a lapok, az ember tudni akarja, mi lesz a folytatás, mindkét regény úgy ér véget, mint valami pompás zenemű egy-egy tétele, le is zár és el is indít, várni kell a folytatást. De mondatba nem sűrűsödik négyszáz oldal. 

Azért valamennyit a fair playnek is illik áldozni, megkerestem az eredetit, hogy megérdemli-e Thackeray ezt a rajongást is, és tényleg, tényleg, valami fenntartás marad. Ő maga ezt írta:  

Darkness came down on the field and city, and Amelia was praying for George, who was lying on his face, dead, with a bullet through his heart. 

Majdnem. A magyar változat nem annyira száraz, benne van egy már és egy még, és megcserélődnek a félmondatok. Thackeray a mondat és a fejezet végére helyezi George (hűtlen) szívét, a magyar fordító, Vas István viszont a  földet teszi meg fejezetvégnek. Lehet rajta agyalgatni, hogy így véglegesebb-e a fordulat, nem csak lelőtték George-ot, de már félig el is temették, vagy, hogy profán legyek, fűbe harapott szegény. Jobban érezzük a förtelmes halált, ha a sáros föld egyenesen a hős szép arcába csap. Alapvetően azért azt hiszem, csak a költő bújt elő Vas Istvánból, szebb a mondat, szebb a dallama. Gazdagabbak vagyunk még a nagy Angliánál is. 

Schubert-lépcső

Schubert-lépcső

p1170022_2.JPG

Volt egy ijedt pillanat. Pillanatnak, persze, elég hosszú, mert neve is van, Schubert c-moll szonáta D. 958. Ezt már játszotta Mitsuko Uchida a Müpában is, és nem mondhatnám, hogy lehengerlő élmény lett volna. De most már belátó vagyok, tudom, hogy nem lehet mindenki mindig elsöprő formában, csak azért, mert épp Magyarországon koncertezik. Volt az a koncert, alapvetően csalódást hagyva maga után, de még azt is lehet mondani, hogy Uchida az intimitás művésze, túl nagy volt számára a hely, túl hangosan kellett játszani, hogy a karzat karzatán is hallják, van ilyen. 

Meg van olyan is, hogy valaki hanglemez-művész. A stúdióban elmolyol,piriri-pururu, aztán kicsit meglökik a gombokat és csúszkákat, és kész a varázslatos interpretáció, amit élőben soha nem tud megismételni a művész. Lehet, hogy Uchida is ilyen? 

Bár a c-moll szonáta alatt nem molyolt, de idegesen belevágott in medias res, ahogy azt a gimnáziumban tanították, nyilván neki ilyen ez a szonáta, robusztus és határozott, ő meg se nem robusztus, se nem a billentyűk marsallnője, így aztán dörög a szonáta, dörög, de nem szól semmiről. Meg nem is pont úgy dörög, ahogy kellene. És nem akarok ezerfejű cézár lenni, de kétszer már nem lehet véletlenül rossz valaki ugyanabban a városban. Akkor talán tényleg ilyen, ez is egy tanulság, és ez mind nem kell, hogy érintse az Uchida-lemezekhez való viszonyt, volt ilyen idő, ennek éljük végnapjait, amikor a lemezcégek is föl tudtak építeni egy zongoristát vagy bármilyen klasszikus zenei karriert. 

Csakhogy. 

Az a téves ítéletek és elhibázott koncepciók legnagyobb előnye, hogy fél perc alatt romba tudnak dőlni. Nekem ez a fél perc most az A-dúr szonátával jött el. Nyilván az is szerencse, hogy hallottam a művet december közepén azzal a szörnyű Andrew Tysonnal, aki az emlékekben most még nagyobb szörnyeteggé vált, mert hirtelen kiderült, miről is van szó, ha minőségi zongorista kezébe kerül a darab. Tyson védelmére csak annyit tudok mondani, hogy neki is a Müpa jutott, és nagyon csekély hallgatóság, de nem ezen múlott. Itt és most a mű mérete, zajszintje, kedélye és szomorúsága pont Uchidának volt való, összeállt a mű, és érthető lett, tiszta és mégis titkos. Talán ha ez az első műsorszám, másképp érkezünk a c-moll szonátához, de ezen már tényleg nem lehet segíteni. Előre nézve is nagy, sötét gomoly volt látható, a G-dúr szonáta D. 894. 

Visszanézve meg mintha ez lett volna az, amiben reménykedtünk. Hogy ilyet is tud, összerakja, elmereng, kockáztat, de mégis száraz és ép lábbal megy át a tűzön-vízen, hogy elborul, de fegyelmezett marad. Hogy az egészben marad valami bűnös hitetlenség vagy reménytelenség, ami lehúz, elszomorít, de nem ejt kétségbe, és aminek a végén mégis azt lehet mondani, hogy ha tényleg értelmetlen minden, akkor hogyhogy ennek mégis értelme van. 

Nincs igazi, megnyugtató feloldás, de mégsem marad feszültség. Élünk, örülünk. 

Az oroszlán szíve

Az oroszlán szíve

richard.jpg

Az oroszlán szíve Rouenban van, állítólag ő akarta így, hogy kifejezze Normandia iránti szeretetét, a teste Fontevraud-ban, a rokonai közelében. Érdekes, hogy mennyire nem érdekes, már hogy senkit nem zavar, hogy az angolok hős királya csak alig-alig volt angol, nem szeretett otthon lenni, nem beszélte a nyelvet, nem tudott sokat tenni a nemzeti eszmékért, nem nyugszik hazai földben, mégis neki állítottak szobrot a parlament mellett. Talán már Viktória királynő is valami előfutárt látott benne, a gyarmatosítás eszméjének korai hívét. A szobor története is kissé olyan, mintha nálunk játszódott volna, az alkotó, az olasz Carlo Marochetti ugyan pompás izomzatot álmodott a királyra, viszont az alatta feszítő nemes paripával nem foglalkozott eleget, így a ló farka lepottyant rögtön a modell felállításának másnapján. Akármi is legyen a király mai, felelős megítélése, mégis őt várjuk izgatottan a Robin Hood végén, csak meg kell érkeznie, hogy rendbe tegye a dolgokat, és elzavarja ezt a János herceget. A filmek és egyéb feldolgozások túlnyomó részében meg is érkezik. 

richardlionheart.jpg

Most, az össz-európai gondolat jegyében három dán tulajdonos árulja a várat, amelynek ostromakor Oroszlánszívű Richárd a halálos sebet kapta. Nem egy eszelős lehetőség, a falu, Chalus lakosainak száma 1500 fő, a vár jobbára kőhalom, 15 szoba, egy kissé eltúlzottnak tűnik az éppen csak a lélektani határ, egymillió euró alatti ár, de biztosan jön egy arab sejk, hogy békévé oldódjon a harc. Ami azt illeti, ezen még az Oroszlánszívű is dolgozott, amikor halálos ágyán megbocsátott a számszeríj kezelőjének, aki vállon találta. A seb elfertőződött, a király tudta, hogy mivel tartozik a hírének, így nem csak megbocsátott az ellennek, de még egy zacskó pénzt is küldött neki. A király hadnagya azonban nem tartozott semmivel a hírének, így a francia lesipuskást vagy lesiíjast elevenen megnyúzatta és fölakasztotta. Hogy a zacskó pénzzel mi lett, arról azért vannak elképzeléseim. 

A magyar rendőr

A magyar rendőr

alvilag.jpg

Azt sem értem magamban, magunkban, hogy van egy régi film, láttam, mondjuk, hatszor, moziban, tévében, ahol csak lehetett. Fent van az interneten, megvan valami adathordozón, de soha nem nézem meg újra. Ha viszont valami csatornán megint adják, akkor megbűvölten bámulom a képernyőt. Biztosan nem azért, mert ez valami rejtett közösségi élmény, akkor nyilván A piramist nézném, de nem, Az alvilág professzorát bámulom. Körülbelül olyan idő van a filmen, mint most, havas a Vár, rendőrök szaladgálnak bőrkabátban és csak a jó ég tudja, milyen állatból készült kucsmákban. A zene,Eötvös Péter, na ugye, fiam, hogy tudsz normális zenét is írni (vicc, vicc akar lenni), de nem csak normális, hanem épp nagyon trendi is, ha kicsit szebben énekelne a kar, még trendibb volna. Szöveg nélküli pappogás és mammogás, ugyanaz, mint ami a Butch Cassidyben van, az is 1969-es film, de aligha láthatta a magyar komponista. 

De nem is ez a mellbevágó, hanem Latinovits. Hogy nyilván nem véletlenül van valami ellenállás vele szemben, ez már nem színészet a szó hagyományos értelmében, ha Latinovits szaval vagy csak sétál a kép hátterében, akkor már mindegy, róla szól a jelenet, a film, egy kétségbeesésből túlfújt egó. Lehet. De most itt van Gálffy alezredesként, és csak azt látom, hogy van egy süsü történet, amiben mindig újságból kivágott levélben üzennek annak, akivel egy perc múlva találkoznak, és Veidt Stoss (nem, nem, a filmben  lengyelnek mondják, nem sötét lelkű NSZK-beli, hanem Wit Stwosz) szobrot kergetnek németek és gyanúsan viselkedő honi műértők, és Latinovits annyira pontos figurát rajzol, a fejfájós, infarktus felé közeledő rendőrtisztről, aki kikéri magának mind az őrnagyot, mind az ezredest, hiszen a kettő között van, szóval annyira színészet és csakis színészet, amit csinál, hogy le a tányérsapkával. A kucsmákkal is.  

Rovarok árnyékában

Rovarok árnyékában

p1140012.JPG

Nem tudom, hogy a rossz lelkiismeret is hozzátartozik-e egy művészeti alkotás céljaihoz. Talán igen. És rossznak rossz, amikor a szünetben veszem a kabátom, mert olyan helyesek alapjában véve a kolozsváriak, és ha nem volnának helyesek, akkor is kötelességének érezheti bárki, hogy kitartson egy olyan társulat mellett, amelyik magyarul énekel. Még ha olyan sorokat is, amelyekről nem lehet tudni, hogy komolynak vannak-e szánva, vagy paródiának. "Arcom rózsapírban ég/ e boldog ajkon nincsen fék:" 

Persze, kibírnám a szöveget, ki az énekeseket, még ha azt is énekli a tenor, mind vékonykábban, hogy vágy, voágy vioiááágy. Nyilván nem fog úgy szólni az Oberon-nyitány, ahogy valami nagymenő zenekar még nála is menőbb karmestere igénylené. Nem lesz ámulat a díszlet, nem fogunk a rovarok alól csettintésre a varázslatos keletre érkezni, de mire való a közönség fantáziája és együttműködési képessége. Mindenért hibásnak tarthatjuk magunkat is, de Selmeczi György rendezéséért már nem, hogy Reiza, az arab démon aranypárnát gyömöszöl az áriája alatt, aztán leszórja az összeset az ágyról, hogy Fatima fölpakolhassa, legalább történik valami. Vagy nem történik semmi. 

Áll az ember  de csak látszólag vacillál, hogy menjen vagy maradjon, mert tudja, hogy ha marad, akkor nem a hősi erény diadalmaskodik, hanem egy életre megutálja az Oberont, talán Webert is, és ennyit nem ér az egész hősködés. 

Két letagadható év

Két letagadható év

p1130023_2.JPG

Egészen pontosan nem tudnám megmondani, hogy amíg a Labéque-nővérek játszottak a Zeneakadémián, miért pont az 50 éves a Táncdalfesztivál című összejövetelre vettem jegyet az Arénába vagy Auditorium hungaricumba.  Talán mert már a cím is annyira tetszett. Már hogy ötvenévesnek mondanak valamit, ami 1966-ban kezdődött. Erre az érdekességre egyébként a műsorvezető Gálvölgyi János is fölhívta a figyelmet, már hogy csak az 1968-as Táncdalfesztivál ötvenéves, de az sem volt éppen rossz évjárat. Mary Zsuzsi énekelte a Mamát, megosztott első díjat nyert vele, és amíg most Koós Réka énekelte a Mamát, és nálam mindenképpen (jó, legyen megosztott) első díjat nyert, meg amikor az est végén felkapcsolták a mobiltelefonokat a jelen már nem lehetők emlékére, eszembe jutott, hogy nekem voltaképpen az év kulturális része Mary Zsuzsival kezdődött. Újévkor a családi ebédet idén a Kéhli vendéglőben költöttük el, és amíg a falon nézegettem a fényképgyűjteményt, ki is járt itt, Mary Zsuzsi képére lettem figyelmes. Pontosabban a képre írott ajánlásra: sosem halunk meg. Alatta egy némileg bizonytalanságra utaló kiegészítés: Nem igaz?  

De, igaz. 

 20180101_145704_1.jpg

süti beállítások módosítása