Az egy jó tanulság, hogy jóságos ég, mennyire nehéz zongorázni? Vagy a nagy művészeknek épp ezt a nehézséget kellene finoman leplezni, másnak talán nehéz, de én csak ideülök, és járnak az ujjaim, addig-addig járnak, amíg ki nem nyílik az ég, és be nem tekintünk, a lajtorján föl-le kóricáló angyalokat látva? 

Csak befordultam Ashkenazy utcájába, a Francia szviteket hallgatni, és közben arra gondolni, hogy írhatna már valaki egy mai francia szvitet, tánctételek sorát zongorára. Hanem amíg nincs szamár, a ló is jó lesz, még Ashkenazyval is, aki tényleg a nyolcvanéves (akkor nyilván még csak hetvenkilenc) kezeivel játssza Bachot. Van egy elmélet, hogy az ideális zongoristakéz nem feltétlenül nagy vagy kicsi, vaskos vagy finom, csak az a lényeg, hogy az ujjak hossza közel legyen egymáshoz. A fényképen látszik  hogy Ashkenazy esetében ez stimmel. Bocsánat, ez csak kitérő, a szvitekről szerettem volna beszélni, hallgatom őket, és egy idő után rá lehet jönni, hogy mi ebben a szép. Pont az esetlegessége, hogy egyrészt mégis benne van néhány évtized Bach-játéka, másrészt nincs benne ez a most én szólok, és megmondom, hogyan kell ezt csinálni. Nem így kell csinálni, legalábbis akkor nem, ha úgy gondolunk a hanglemezre, ahogy évtizedeken át: a művész legjobb pillanatait és a művel kapcsolatos legjobb gondolatait örökítik meg és adják tovább. Kizökken az ember, amikor billen a tempó, közben meg miért is ne billenhetne, kinek van közvetlen kapcsolata Bachhoz? Nem azt akarom sejtetni, hogy Ashkenazy direkt engedné el az egyenletességet vagy a precizitást, de nem kapkod utána, pedig nyilván ő is hallja, hogy na, most ez valahogy más. Legyen más, rezzenjen föl a hallgató, riadjon meg egy másodpercre, aztán aludjon tovább, elég, ha a zongorista ébren van. Vagy itt van ez a nyugtalanító menüett az első szvitből, mint amikor valaki egy hőgutás, nyári délutánon próbálna meg tisztán látni, de közben a feje sem áll már egyenesen a helyén, a szeme sem fókuszál, az egészben van valami mákonyos. A végére érve elölről kell kezdeni, ismétlések és ismétlések, ne menjünk tovább, hátha megáll az idő velünk. Közben meg a hangzás is darabolja a tételt, ott lent búg a zongora, de ahogy följebb megy, már egészen más hangon folytatja, nazálisabban. Lehet tiltakozni, hogy ez Bach, napvilágos szellem és szilárd hit. Lehet elfogadni, hogy ez most a ma, a napvilág UV-sugarakat jelent, és a legszilárdabb hívők ma a labdarúgók, akik gól után az égre néznek és fölfelé mutogatnak.  

Dühből olvasni. Az is jó, mert ihletet ad. Nekem egy levél adta az ihletet, amelyben azt mondták, gondolom, nem olvastad. És, persze, jól gondolta a levél írója, tényleg nem olvastam a Színek és éveket, mert mintha nagy betűkkel volna ráírva, hogy kötelező. A legnagyobb magyar írónő, mondják Kaffka Margitra, de azért nem akarok senkit elolvasni, mert nő. A legnagyobb, azt meg úgysem hiszi az ember, azóta változott a világ, jöttek, hogy elfoglalják a helyét, és odategyék ezt a Kaffkaff Margitságosságot, ahol lennie kell, elsőnek a sorban, szemét meresztgető szépasszonynak, akinek a lelke nyilván nagyon bonyolult. 

A mondatai is nagyon bonyolultak, havonta elolvasom a Márvány utcai táblán, hogy "Ne feledjétek, férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra, mint szerelemre", mégsem értem, hogy mit is akar mondani. Nyilván érvényes rá Karinthy: Ó, Charles, jó volna veled differenciálódni a poutriban.

Karinthy is tudott tévedni, József Attilát sem találta el, és most úgy tűnik Kaffka Margitot sem, mert a Színek és évek mégiscsak jó regény. Nagyon jó. Annál is jobb. Pedig, "lélektani", amit az ember úgy ért, hogy semmi sem történik benne, csak sokat szeretnének benne differenciálódni, de történik. Történik egy élet benne, több élet is, nagyon valóságos, nagyon kemény, annyira reménytelen, mint Móricz, mégis sokkal több benne a szeretet a puffadt, lilás-kék erek iránt, és nem nagyon megjátszós a nyelvezete.

Most csak azt nem tudom, hogy folytassam-e kaffkai tanulmányaimat, vagy örüljek, hogy épp jó a viszonyunk, és van mit félteni, van kiből kiábrándulni.     

Nem akarok úgy tenni, mint aki ehhez nagyon ért, már csak azért sem, mert párnapos tapasztalatom, hogy a rádióban a Mikrokozmosz ment, a Hat tánc bolgár ritmusban. Hogy ez mennyire jó, mennyire világosan játssza, aki játssza, még ha nem is egy Kocsis. Nincs benne az a kérlelhetetlenség, szenvedély, elborultság. De ki lehet? Nem is Ránki, az biztos, de mégis ki? Aztán bemondták, természetesen Kocsis volt. Kínos. 

Volt azért olyan is, hogy nem hagyott cserben a szerencse. A régen bezárt Concerto lemezboltban szólt Prokofjev 1. hegedűversenye, épp a híres Norman Lebrechttel voltunk bent, és az angol kritikus a negatív oldalról kezdte a találgatást: nem Ojsztrah, ... nem Milstein, ...nem Shlomo Mintz, ... Akkor megszállt az ihlet, és a dús, zengő, sötét hegedűhang alapján azt mondtam, ez Perlman. És tényleg. 

Kicsit őrültebb, ami most történt, a Karl Böhm korai felvételeit összegyűjtő Warner CD-t (borító nélkül) hallgatva megakadt az ember a Beethoven G-dúr zongoraversenynél. Jó Böhm, persze, hogy rendben van, de a zongorista! Mennyire tiszta, elegáns, visszafogott és mégis lebilincselő. Választékos és briliáns. Ki lehet? És akkor eszembe jutott, hogy Pilinszky János nagy rajongója volt Walter Gieseking művészetének. És ez olyan zongorázás, ami Pilinszkynek biztosan tetszene. Nem olyan, mintha ő lenne, inkább olyan, amilyen ő szeretne lenni, amilyen képet átadna magáról a világnak és az utókornak. Szóval ez Gieseking, ha komolyan vesszük a zenét hallgató Pilinszkyt. 

Nyilván azért mesélem el, mert tényleg. 

Ma nyolcvanéves Vladimir Ashkenazy, és most valahogy, az ünnepi alkalomra jelenik meg a legújabb lemeze is, Bach Francia szvitek. Nagy kitolás az elfogulatlan kritikával, mert ki az a vagány, aki ilyen szép, kerekévszámos ünnepet el akarna rontani őszinte szavaival. Nyilván úgy van vele mindenki, hogy ha el akarja mondani még ezt is, akkor mondja. Mondja, ha nem is érteni, mert ami engem illet, én már a Das wohltemperierte Klavier lemez óta nem nagyon tudom, mi miért történik. Úgy értem, Ashkenazy szinte végig, elképesztő hosszúságú lemezkarrierje során (ötvennegyedik éve a Decca művésze) teljes sorozatokat készített, összes Chopin, összes Rachmaninov (kétszer a zongoraversenyek), összes Beethoven, a zongoraversenyek háromszor, harmadszorra ő maga vezényelt. Mintha nem a műveket szeretné megmutatni, hanem a művek által a szerzőket. Ha így nézzük, akkor persze logikus ez az azért sem hagyom abba, hiszen saját magának is része az ifjúi hév, az érett pillanatok és a hanyatlás is. Ha valakit esetleg Bach érdekelne, és nem Ashkenazy, van ezer lehetősége, hogy megtalálja a neki valót. És az is igaz, hogy most csalok, nincs Bach az előadója nélkül, a zene már csak ilyen.

Miközben játszom a  kemény fiút, igazából abban reménykedem, hogy soha, de soha nem fogja azt mondani a kiadó Ashkenazynak, hogy bocs, de erre most nincs igény, nincs vevő. Nem csak a régi dolgok miatt, bár azt sem szívesen feledném. Sem a lassú Mozart-tételeket, sem az Emperor középső tételének visszafogottságát. A Kreutzer-szonátát Perlmannal. Vagy az Egy kiállítás képeinek saját változatát, az Ashkenazy-hangszerelést, ami sokkal jobb a Ravel változatnál, egyszerűen azért, mert Ashkenazy jobban érti Muszorgszkij képeit, de nyilván reménytelen harcba szállni Ravel ellen. 

Nem felejtem, amikor először láttam, Pesten. Illetve, már el is felejtettem, nem emlékszem, mi volt a műsor, mit vezényelt az operaházi koncerten, csak utána az állófogadásra, ahogy valakivel beszélgetett, kezében kistányér és villa. A beszélgető társa elejtette a saját villáját, Ashkenazy mozdult volna érte, de a villatulajdonos is tett egy lehajlási kísérletet, ettől mindketten megálltak, aztán, mint a burleszkfilmekben, egyszerre hajoltak le mégis, és jól összeütötték a fejüket. Nevettek, és nevetett körülöttük mindenki, aki látta. Szóval ez is ő. Kedvesség meg normálisság. Kevesen vannak, éljenek soká.  

Még csak az elején járok, hol másutt, 19 CD, több mint 21 óra zene, bár így is érdemes volna kipróbálni, elkezdeni hajnalban és abbahagyni éjfélkor, de egyelőre az auditív részegség helyett maradok a hagyományos zeneélvezetnél. Karl Böhm korai felvételei, ez a legtöbbünk számára új dolog, Böhmre szeretünk úgy gondolni, mint aki mindig is öreg volt, mintha a felvételei sora az EMI-nál megjelent klasszikus levegőjű és szépségű Cosi fan tuttéval kezdődött volna, 1962-ben. 

Ez az album ott zárul, és nyilván van, akinek az a tanulság, hogy tényleg az öreg Böhm az igazán érdekes, ifjan egy karmester csak a sok közül (és a sok között ott van Furtwangler, Karajan, Toscanini, Klemperer, Bruno Walter stb.). Az öreg Böhm viszont a stílus magányos harcosa, az aranykorra visszamerengő nagyság, akinek még nagyon is használható elvei vannak egy Mozart-opera tempóiról, úgy kell játszani, hogy kényelmesen mondható legyen a szöveg, és első kézből vannak információi Richard Strauss szimfonikus költeményeiről is, hiszen maga a szerző veregette meg a vállát, ha elégedett volt vele.

Attól, hogy leginkább csak az öreg Böhmöt hallgatjuk, könnyebb megfeledkeznünk az életút nem éppen rokonszenves szakaszáról. Arról, amit most az orrunk alá tesznek, amikor a drezdai Staatskapellével készített közös felvételeket hallgatjuk. Hogy is került ő Drezdába? Nem is a hogyan, de a mikor számít. Fritz Busch volt a zeneigazgató, aki szinte azonnal lemondott, amikor Hitler kancellárrá lett. Nem kényszerűségből (már ha a lelkiismeretet nem tekintjük kényszernek), hanem mert volt annyi esze, hogy lássa, miről van szó, és nem játszotta el azt, amit a legtöbben eljátszanánk, hogy várjuk meg, mi lesz belőle, nem eszik olyan forrón a kását. Mondjuk a zenebarát nácik is ordibáltak a Rigoletto előtt, de nem véletlenül. Busch el, Böhm a helyén, és elkezdődnek a lemezfelvételek, az EMI német leányvállalatánál (ha jól mondom), az Electrolánál. Ma Böhm emléke még mindig eleven, Fritz Busch zenetörténeti adalék, aki tájékozott, az még tudja, hogy ő vezényelte lemezre az első teljes Don Giovannit, Pataky Kálmánnal Don Ottavio szerepében. Nem vagyunk éppenséggel igazságos utókor. 

Talán mindegy is. Ma, amikor minden második napon elmondják (legalábbis idényben), hogy nincs bal- és jobboldali magas C vagy szerelmes vers, lehetséges, hogy nincs más dolgunk, mint erre mind nem és nem gondolni. Akkor azért meglehetősen fantasztikus az album, hallja az ember a sustorgást, amit a régi lemezek magas fordulatszáma okoz, de tökéletesen élvezhetőek a felvételek, tiszták és jól szólnak, egyedül a Szöktetés nyitányában érezni, hogy mintha lábasokon és fedőkön közreműködnének az ütőhangszeresek. De rögtön az első mű Mozart A-dúr hegedűversenye Jan Dahmen szólójával. A holland hegedűs egyszerűen nem veszi el a vonót a húrokról, végtelenségig hullámzik a dallam, az embernek légszomja lesz, ahogy hallgatja, de az egészben mégis van valami kellemesen feszülő, bűnös kéj. Kis éji zene meg a 9. szimfónia, a Wagner-műveknél még nem tartok, de addigra már a háborúnak is vége lett, Böhm túl volt a kétéves szilenciumán, ne büntessük tovább. És főleg magunkat ne. 

Van, hogy az ember zenével a fülében vagy fejében ébred, talán álmodik valamit, azért kezdődik úgy a napja. De ez most nem az az eset. Dalszöveggel a fejemben ébredtem, méghozzá olyan dalszöveggel, amit nem is szeretek, pedig menő a szövegíró. Shakespeare. Vagy inkább Szabó Lőrinc. Szóval a magyar változattal a fejemben, ami úgy kezdődik, hogy "Ha szeretsz a gyepen heverni velem..." Nem úgy folytatódik, hogy mekk-mekk, de majdnem, valahogy elengedte magát a fordító, azért lett ez a gyepen heverde abból, hogy "Under the greenwood tree". Szerencsés vagyok mert jött az ébredés, és a józanság mindent helyretett, megérkezett Shakespeare. Vele jött Thomas Arne zenéje, ami, természetesen nem eredeti, már úgy értem, nem ezzel adták elő a bemutatón az Ahogy tetsziket, hiszen Arne úgy száz évvel Shakespeare halála után született. Így még azt az elvi kérdést sem lehet tisztázni, hogy ha az eredeti darabban van egy dal, akkor úgy kell-e fordítani,hogy a dal az eredeti zenére énekelhető legyen-e. 

Ez a kérdés egyébként más esetben is releváns lehet. Vajon úgy kell-e Wilhelm Müller verseit magyarítani, még ha könyvbe készül is a fordítás, hogy Schubert ráénekelhető legyen? Vagy kisebb költőknél ez számít, de Goethénél nem? Mert A vándor éji dala akármilyen szép is magyarul, Schubert számára haszontalan volna. 

Ami azt illeti, nem ezt akartam mondani. Csak hogy itt, az ardenne-i erdőben nincs más ellenségünk, csupán a tél és a komisz idő. És ma egyikük sincs még a fasorban sem. 

Holnap ünneplik Amerikában a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetését, tűzijáték lesz mindenfelé, meg ezerféle változatban eljátsszák a Yankee doodle-t. Erről a dalról először a Winnetouban olvastam, ha jól emlékszem, az Old Death-ben, Szinnai Tivadar fordításában. A jenki srác mindig szikár, nincs rajta háj egy csöpp se. Körülbelül annyira hű a szöveg az eredetihez, mint a könyv egésze, de ezt igazán nem Szinnai Tivadar ellen mondom: ha nem veszi ki a hosszú-hosszú gondolatmeneteket és a kereszténységről szóló eszmecseréket, aligha lett volna az ifjúság kedvenc olvasmánya a türkizkék, keménykötésű kötet. Mindenesetre  nehéz lett volna rájönni a szöveg alapján, hogy ez ugyanaz a dal, amelynek harmadik-negyedik sorát édesapám úgy énekelte (Szabad Európa kísértettel), hogy New Yorkban egy zárt ketrecben mutogatják Sztálint. 

Változnak a dalszövegek, és néha nehéz az eredeti értelmüket megtalálni. Én már azt sem értem, miért fekete tóban fürdik a kiskacsa, és az anyja mi jót csinál Lengyelországban. Nyilván valami gyerekbeszéd, összezagyválnak mindent, amit maguk körül hallanak. Mintha a Yankee doodle is valami ilyesmi volna: Yankee doodle went to town/ a-riding on a pony/ stuck a feather in his hat/ and called it macaroni. A jenki srác (Szinnai, ugye, hogy Szinnai!) póniháton elment a városba, egy madártollat tűzött a kalapjába, és azt mondta rá, hogy makaróni.

A dolog a gyerekbeszédnél bonyolultabb, és szerencsére vannak, akik az ilyesminek utána is mennek. A kutatásaik szerint a mai, dicsőséges Yankee Doodle, ami egyébként Connecticut állam hivatalos himnusza is, eredetileg gúnydal volt, az angolok énekelték a függetlenedni vágyókra. Ezért ülnek ló helyett pónira a kis csenevészek, ezért mondják magukat és a tollas kalapjukat makaróninak. Ez az utóbbi dolog is Angliából jött, ahol a piperkőc ifjak déli orientálódását és divatmajmolását honorálták így a puritánabb honfitársak. Ma inkább metroszexuálisnak vagy melegnek mondnák őket. Mindenesetre az angol katonák azt akarták áténekelni az ellenségnek, hogy nevetséges kis buzeránsok vagytok. 

Hát igen, egyértelműbben kellett volna fogalmazni, és akkor valami mást kellene pikulázni a július 4-i ünnepségeken. 

Mint valami beteges beszélő, szívesen elmesélném, hogyan nem mentem le Vácra, hogy meghallgassam Nicholas McGegant, ahogy a Messiást vezényli a Nagyboldogasszony székesegyházban, de nem mondhatnám, hogy nagyon érdekes a történet. Ránéztem a jegyárakra, ránéztem a benzintank telítettségét jelző mutatóra, és inkább megkerestem a számítógépen, hogyan lehet hallgatni a Bartók Rádiót. Persze, a rádiót soha nem hallgatja az ember olyan odafigyeléssel, amilyet a mű és az előadó érdemel, de arra pont elég, hogy elkezdjen az ember bosszankodni: hogyhogy nem szerepel többet Pesten is ez a karmester, aki valaha visszatérő vendég volt, aki a Hungaroton aranykorát jelentette, a lemezei itt vannak a polcomon, és még most is sok örömöm van bennük.  És most is annyira jó, érezni az autenticitást a művészetében, nem egyszerűen megpróbálja kitalálni, hogyan is kellene szólnia az oratóriumnak, de mögötte vagy benne van az angol kórushagyomány, ezt a hagyományt tovább is tudja adni a mi Purcell kórusunknak. Nem kell tőle megijedni, ez nem jelent valami múltba zártságot, hiszen McGegan végeredményben egészen más Messiást vezényelt, mint a régi zenélés más nagyságai, Christopher Hogwood, Trevor Pinnock vagy Paul McCreesh. A nyitánytól fogva azt érzem, hogy Nicholas McGegan valami szelídített változatot keres, nem feszíti a drámaiságot, a keservet és az örömöt sem. Erre mondanánk okosan, hogy ő is megöregedett, de aztán belehallgattam a régi lemezébe, és ott is ezeket a tempókat és ezt a visszafogott drámaiságot választotta. Nyilván így tetszik neki a darab, ezt olvasta ki a partitúrából.

Ez önmagában nem valami nagy fölfedezés, sőt, egyáltalán ne is számítson senki valami nagy megfigyelésre, még múltidézésre se nagyon, fene egye meg, hogy az a kor, illetve, ami jó volt abban a korban, így el tudott múlni, egy váci régi zenei zárókoncert lett belőle, de milyen szépen énekelt a szoprán Nyakas Orsolya, és ha nem is annyira szépen, de milyen ötletesen és bátran szól a kontratenor Bárány Péter. Jó a Purcell Kórus is, és nem azzal a kemény, magyar akcentussal éneklik az angol szöveget: All we like sheep. Olyanok vagyunk, mint a juhok. 

Ostobaság volna azt mondani, hogy ez az egyik kedvenc kórusom a Messiásból, mert a másik kedvenc meg az, amelyikre csukott szemmel rábökök, a Messiás ilyen mű, nincsen benne pihenő vagy lazítás, végig csupa kiemelkedő rész követi egymást. De a szöveg tényleg különös, érezhetően némi negatív felhanggal mondja Ézsaiás próféta a juh hasonlatot, ami önmagában is elég érdekes egy báránybarát kultúrában, amelyben a Messiást az Isten bárányának is mondják. Tudom, most némi nagyvonalúsággal egyenlőségjelet tettem juhok és bárányok közé, de ezen túl is van az egészben valami furcsa. Nem úgy neheztel a juhokra, ahogy elvárnánk tőle. Nálunk azok, akik juhok vagy birkák, mind ugyanazt csinálják, lehajtott fejjel, ellenkezés és gondolkodás nélkül mennek a kolompos után. Ézsaiás juhai viszont mind összevissza kóvályognak, mindenki a maga útját járja. Ahelyett, hogy... - ezt már nem mondja a próféta, úgyhogy ez is egy tanulsága a tegnapi koncertnek: nehéz a prófétáknak megfelelni. 

Napi hír, hogy Epheszoszban egy szép, termetes, nyugodt vérmérsékletű ebecske besétált a koncertpódiumra, amíg a Bécsi Kamarazenekar Mendelssohn Olasz szimfóniáját játszotta, leült a koncertmester mellé. Fellépett vagy zenét hallgatott, ezt nehéz megmondani. A közönség mindenesetre fellépésként értékelte, nevette és megtapsolta a produkciót, a kutya egy szép nagyot ásított mindenki helyett, és itt, sajnos véget is ér a felvétel. 

Persze, az embernek eszébe jutnak a klasszikus állatos malőrök a zenében, amire a legtöbb lehetőséget az Aida bevonulási jelenete adja, a lelkes rendezők elefántokat és lovakat akarnak, aztán az előbbi belepisil a súgólyukba, az utóbbi telekakálja a színpadot, majd megérkeznek az etióp foglyok, és orrukat fintorítva próbálnak kegyelemért könyörögni. A valaha oly emlékezetes Giuseppe Raffa rendezte népstadionbeli blamázs egyik szép pillanata volt, amikor az állatok után berohant néhány egyiptomi köztisztasági ember, csíkos fejfedőben, szoknyában, félmeztelenül, de seprűvel meg lapáttal, és gyors tisztogatást rendeztek. Mint tudjuk, a bemutató alatt már eddig a pillanatig nem sikerült eljutni, a közönség a hangerősítés szörnyűségessége miatt fütyülve tiltakozott.

A legkedvesebb állatos emlékem azonban majdnem ugyanaz, ami Epheszoszban volt, csak mégis zárt helyen történt, az Erkel Színházban, amíg Eugen Jochum vezényelte Schubert Nagy C-dúr szimfóniáját. Egy macska settenkedett be az oldalbejárón, lassan és ijedten lépkedett a karmesteri pulpitus felé, majd megállt, körülnézett, és, mint aki tudja, hogy tilosba lépett, megfordult és kiszaladt. Nyílt színi taps nem volt, de az előadás erről a pillanatról szólt, erről beszélt utána mindenki. Azóta sem értem. Ha ennyire nagy hatással van ránk egy kóbor macska, akkor miért nem az állatkertbe járunk hangversenyek helyett?    

Nem látszik rajta, de jó ötlet, hogy egymás mellett állítják ki Robert Capa és Elliott Erwitt képeit a Capa Központban. Logikus lépés egyébként, Erwitt Capa támogatottja, ő hívta a Magnumhoz, ismerték egymást, mondhatni élő láncszem köztünk és Capa között. És, persze, sztárfotós, klasszak ezek a gyorsan elkapott, vidám képek, mosolyog az ember a jól észrevett ritmusokon, rímeken, a világban megtalált útjelző nyilakon, és a sok kutyán. Mindkettejükben van egy kis hajlam a szélhámoskodásra, vagy csak nem értem, hogy Erwitt Pradóban készült képén, amelyen a sok férfi a meztelen Mayát bámulja, miért áll egy alacsony a magas mögött. A fotósnak jó, de az alacsony így aligha láthat bármit is a képből.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy meg lehet érezni, mennyi mindenre alkalmas a fényképezés. Van ez a kedves hülyéskedés, aztán belép az ember a Capa-képek közé, és rögtön valami másról van szó. Halottakról és élőkről, egy német orvlövésznek kiosztott pofonról. A pofon oka egy szomszédos képen látható: agyonlőtt amerikai katona fekszik a ragacsos vérében az erkélyen. 1945 április közepe van, nincs értelme gyilkolni egymást, ma is érezni a tehetetlen haragot, és hogy mennyire fájnak ezek az elesettek, akik már majdnem túlélték a világháborút.  

Aztán a túlélők, két leborotvált fejű asszony, akik mennek a gúnyos, rajtuk nevető tömegben. Anya és lánya, a lánynak német katonától született gyereke. A jelenethez is megváltozik a viszonyunk ennyi év után, már nem tudunk teljes szívvel a hazafiakkal lenni, mert hát ez is  rossz időzítésről szól, tíz évvel később nem lett volna mit fényképezni egy francia anyán, ha német a közös gyerek apja. Nincs más dolgunk, mint kihűlni és megérteni mindenkit. 

De lehet is. Nem emberszörnyetegek veszik körül a két megkopasztott nőt, nem torzak a vigyorok, nem ijesztőek az arcok, mint egy középkori festményen a Jézust gúnyolóké. Lehet, hogy örök a gonoszság, de örökké változik is, nem fogjuk megunni.