Van a New York Timesban egy rovat a nekrológoknál, amolyan pótlás-rovat azoknak, akik nem kaptak a haláluk idején megfelelő méltatást a lapban. Az egyik legfrissebb cikk Amrita Sher-Gilről szól, ők is meglátják benne azt, amit látni lehet, hogy Sher-Gilből egy második Frida Kahlót lehetne csinálni. És ki csinálná, ha nem mi, magyarok, akik erősen érintve vagyunk az Amrita-történetben, hiszen az anyja Gottesmann Marie Antoinette volt, a nagybátyja Baktay Ervin, a férje Egán Viktor. Évekig lakott itt a Szilágyi Dezső téren, de ment, mint a csodaszarvasnővé vált leány, Párizsba, Indiába, új festészetet teremteni. Látom, hogy vannak, akik végzik a munkát, hogy megjelent róla itt is könyv, hogy közzéteszik, ő a legdrágább képet festő magyar, de Amrita Sher-Gil úgy pattan le a magyar közkultúráról, hogy csak úgy nyekken.  

Eszembe jut, hogy úgy harminc évvel ezelőtt senki nem tudta, ki Frida Kahlo, aztán a legegyszerűbb módszerekkel megismertették a világgal, Madonna is Kahlo-képeket gyűjt mondták, megtalálták benne mindazt, ami köznapi szinten is érdekes, és népszerűvé teheti őt, aztán elkészült a film is. Ami azt illeti: olyan Amrita-filmet lehetett volna vagy lehetne forgatni, hogy csak úgy nyekken, minden benne lehetne, ami most divat, női sors, azonos neműek iránti vágy, huszonnyolc évesen befejezett életmű, (feltehetően) magzatelhajtás miatti korai halál. Tíz (húsz) éve Gryllus Dorka lett volna a főszereplő, végre egyszer nem laza erkölcsű nőszemélyt játszott volna. Ehelyett most ő is Frida Kahlót alakít a színpadon. Mondhatni: őrület. 

Hogy kellően populista legyen a végkicsengés: viszont elkészül majd A miniszter másodszor is félrelép. Nem azt mondom, hogy ne készüljön, nekem mindegy, az első részt sem láttam, de mégis, mégis, mégis. 

Megint vettem egy Moleskine füzetet, nem tudom hányadik ezekből a kicsit túlárazott, gumipertlivel átfogott, hátul kis zsebbel bíró kis (vagy nagy) füzetekből. Már nem is fekete, ahogy a neve (vakondbőr plusz egy e betű) sejteti, de haladni kell a korral. Nem nekem, nekik. 

Új Moleskine, de benne a régi kis papír, hogy ez volt Picasso, van Gogh, Hemingway és Chatwin kedvenc füzete. Rendben is van, ezért veszem, hátha valahogy én is Picassóvá, Gauguinné vagy Chatwinné változom. Na de ki az a Chatwin? Fogalmam sincs, miért nem néztem meg korábban, és lehet, hogy másnak ez annyira egyértelmű, mint ha az volna a kis papíron, hogy Maugham kedvenc füzete. Egyébként ismerték is egymást, a vén Maugham és az ifjú Chatwin, meg van hasonlóság is köztük, ez az utazási, világlátási, élménymegírási mánia. Az eredmény Maughamnál mindig irodalom, legfeljebb azon vitatkoznak, mennyire irodalom, Bruce Chatwin azonban kissé beleszorult az utazási irodalom skatulyába. Sok ideje nem is volt arra, hogy kimásszon belőle, az első könyve, a Patagónia 1977-ben jelent meg, és utána már csak szűk tizenkét írói év maradt. Chatwin volt az egyik első híres angol AIDS áldozat. Írósága előtt a Sunday Times riportere volt, annak előtte (tizennyolc éves korától) a Sotheby's antik és impresszionista művészetért felelős részlegén dolgozott, állítólag fantasztikus érzékkel és szimattal, ami az értékeket és hamisítványokat illeti.  

Hét könyvet írt, tavaly ünnepelték a Patagónia megjelenésének negyvenedik évfordulóját, és az olvas-e még valaki Bruce Chatwint kérdésre örömmel válaszolták, hogy mind a hét könyv beszerezhető az angol könyvesboltokban. Beválasztották az 1945 után alkotó 50 legjelentősebb angol író közé, igaz, csak negyvenvalahányadiknak, de elég nagy a konkurencia. A Moleskine azért említi őt olyan hangsúlyosan, mert a füzetre a nevet ő maga találta ki (nem kereskedelmi céllal), másrészt meg nyilván erre való leginkább maga a füzet, hurcolni, beleírni, hazavinni, összegyűjteni, elfelejteni. Picasso és Hemingway nyilván csak vendégművész ebben a kérdésben, eleve mindig gyanakodtam, hogy az a gumipertli, ami összefogja a füzetet, az nem lehetett a húszas években is meg, nem beszélve arról, hogy pár év alatt ki is lazul, csak lötyög a borítón. Egyébként csak 1997-ben alapították a céget, addigra Chatwin sem élt. 

Most versenyeznek, melyik bírja tovább a digitális jegyzetek korában. Homokban mindenesetre jobb a papír a telefonnál. 

Hogy mozogjon egy kicsit a kezem, megpróbálom lefordítani a Sound of Silence-t, A Csend hangját, énekelhetően, ami csak látszólag gúzsba kötve táncika, hiszen folyton lehet arra hivatkozni,hogy "nem ez a fontos", ha rossz a szó, a rím, a sor, akkor jön a de legalább énekelhető, ha sánta a ritmus, akkor "de legalább pontos". Nem mintha tudni lehetne, mennyire fontos az a pontos. Az ifjú Paul Simon nyilván nagyon költőnek gondolta magát, most talán inkább érzi magát dalszerzőnek, az a ritkább jó tulajdonság, szép tehetség. Mert mindent ő csinált, ezt akkor a kortársaknak nehéz volt tudomásul venni, van egy csúnya kis bütyökember meg egy vézna, magas és csinos. Világos, hogy bütyökben van több zeneiség, benne van a nagyobb szereplési vágy, de akkor vézna nyilván a visszahúzódó szövegíró, szőke lovagocska. Csak egyáltalán nincs így. Bütyök írta a zenét és a szöveget, vézna meg csak énekelt és megtestesítette az álmokat - ez volt a Simon és Garfunkel. 

Hogy az egész még zavarosabb legyen, Paul Simon hiába írt egyedül is szuper dalokat, a Call Me Alt vagy a Me And Juliót,  ezek valahogy mégsem annyira jók, mégsem piszkálják annyira a lelket, mint a Boxer vagy a Homeward Bound, vagy még másik tíz. Mintha Garfunkel mégsem csak énekelt volna, de talán katalizálta is a számokat, segített nekik világra jönni. 

Vagy a világ volt nagyon más. Mondjuk, hogy épp fiatal, lelkes és lelkesedni bíró. Ami megint képtelenség, mikor volna a világ fiatal, ha nem most, amikor tizennégy évesen már kicsit öregnek érzik magukat a gyerekek, és mindenki azon vacakol, azon dolgozik, arra költ, hogyan őrizhetné meg kamasz körvonalait és arcvonásait, de talán túl sokat mégsem kell magyarázni: a lelkekről beszélek. Hogy akkor egy dal olyan sokat tudott jelenteni. Ma egy dallal jó esetben sokat lehet keresni. 

Valahogy ezt kellene még belepasszírozni a szöveg fordításába, ami nem csak azért nehézkes, mert mintha a szerző maga sem tudná, mit akar mondani, és nem is csak azért, mert azt a nyavalyás utolsó sort a verszakok végén mindenki ismeri, és magyarul nem lehet legalább hasonlót találni, minden leesik, ha ahelyett van, hogy "the sound of silence". A legidegesítőbb, hogy mintha közel volna a megoldás, sound és csend annyira szépen illik össze, még ha épp a szókapcsolat másik felét jelentik is. Vannak szavak, amelyeket jó volna a helyükön tartani, például a "hello"-t a legelején, ha nem sikerül, akkor sincs baj, de mégis jó volna. 

Hát faragom, farigcsálom, készül a fogpiszkáló, de még azt is elrontom, az a sejtésem. 

Furcsa módon tegnapra esett a születésnapja két muzsikusnak is, akiknek együtt kellett volna talán dolgozni, és mostanra hirtelen a lövészárok két oldalán találják magukat. James Levine ügye többé-kevésbé közismert, ifjak molesztálásával is töltötte feltehetően a szabad idejét, mindenesetre annyira kevés kételyt érzett a környezete, amikor az ügy kipattant, hogy gyorsan röpítették az anyaszínházából,a Metropolitan Operából, egymás után mondták le a felkéréseit, de még a könyvét sem adja ki az, akivel leszerződött. Pedig ha én szivarozó kapitalista volnék, most több lehetőséget látnék egy Levine-emlékiratokban, mint öt évvel ezelőtt. Öt évvel ezelőtt volt hetven, most hetvenöt, mire nyolcvan lesz, éppenséggel tisztázhatná is magát. 

Sylvia McNair talán kevésbé ismert, nem emlékszem, hogy járt volna nálunk, csak a hangja. Az sokszorosan is, hamar meglátták benne a lehetőséget, csinos is, gyönyörű, könnyű és jellegzetes az orgánum, rengeteg lemezen énekelt kisebb, nagyobb és még nagyobb szerepeket, Purcelltől a 20. századig. Pályája vége felé musicalt is vállalt, azt sem rosszul, de ha választani kell, nekem Mozart és Purcell a hangjával legkönnyebben társítható: amit Harnoncourttal a Fairy Queenben énekel... A Now the night is chased away, ahogy egy emelkedő dallamvonallal jeleníti meg (persze először Purcellnek köszönhetően) a fölkelő napot, ahogy tényleg szinte kivilágosodik a világ a mondat végére, az igazi, nagy zenei vagy talán természeti élmény. 

A karrierjére nem is panaszkodhat, az élete már keményebb volt, de tizenkét éve már, hogy mellrákot diagnosztizáltak nála, remélhetőleg ennyi idő után valóban gyógyultnak mondható. 

Nem is a karrierjére panaszkodott, hanem Charles Dutoit-ra, aki szexuálisan zaklatta még huszonéves korában, próba után vagy előtt, nyilván nem alatt. Ő talán a legnagyobb név, aki áldozatként megszólalt a klasszikus zenei molesztálók ügyében. Dutoit kicsit ímmel-ámmal, de mindent tagadott, ha jól tudom, per nincs, de fellépések sincsenek, számára vége a zenészéletnek. Viszont az ő születésnapja csak októberben lesz. 

Tudom, mire a történetben idáig jutunk, túl vagyunk mindenen. Majdnem minden nagy kísértésen. Kalüpszó már mögöttünk, Nauszikaá előttünk. Mire Odüsszeusz a vízbefutó, lejtős partrészt keresi, pucéron, letépve magáról a ruhát, ami csak a vízbe húzná, elengedve a deszkát, amitől csak össze-vissza hányódna, mellére kötve Ínó fátylát, ami viszont fenn tartja, és megvédi a végleges elmerüléstől, már döntött. Már hiába könyörgött neki a konyhában danolászó nimfa, ő menni akart. 

Csak valahogy mégsem érti az ember. Kalüpszó kibrusztolta volna neki a halhatatlanságot és az örök fiatalságot. Hiába. Egész nap bámulhatná a tengert, de nem akarja. Vagyis bámulta ő egész nap, de csak a könnyeit potyogtatta bele. Lehet mondani, hogy mert nem tetszett már a nimfa, de ő is azt mondja, hogy a jóeszű Pénelopé kisebb is nála és gyarlóbb szépségű is. Mégis menni akart, csak mintha ő sem tudná, pontosan miért, hiszen majd megérkezik, de azért, hogy idővel újrainduljon,  mint akiben van valami belső program, menni - hazaérkezni - menni, megtalálni azokat, akik annyira nem ismerik a tengert, hogy magszóró lapátnak nézik a hátán hordott evezőket. Akkor majd földbe szúrhatja a fákat, és végleg hazamehet meghalni. 

Nem lett volna mégis jobb ottmaradni az isteni úrnővel, aki áhította urául? 

Csak kérdem. Költőileg, mert tudom, hogy nem, csak nem tudom, miért nem. Talán azért, mert így nincs vége a történetnek, így lehet tudni, hogy még újra kell indulni, csak azt nem írta meg már senki. Legalábbis érdemben nem. Lehet, hogy ez az irodalmon belüli halhatatlanság: meg nem írt kalandok hősének lenni. 

Tizennyolc éves voltam, amikor a szüleim először elhoztak a tengerre, éppen ide, ahol most vagyok, nem épp titkos hely, Jesolo, és senki nem érezheti magát sem felfedezőnek, sem nagy magányosnak, most olvastam, hogy tavaly hatmillióan jöttek. Nyilván jól sikerült az a néhány nap 1982-ben, vagy talán az azt követő egy év katonaság sikerült rosszul, mindenesetre azóta is visszajövök, ha lehet, és miért ne lehetne. 

Apám ötvenkét éves volt, fiatalabb, mint most én, és, amennyire emlékszem, ő sem érezte magát rosszul, bevetette magát a csíkos nyugágyba, ült a napon, és a Szabad Európa Rádiót hallgatta. Persze, röhögtem rajta, már nem úgy, de mégis, hogy szokásainak rabja, ráadásul a Szabad Európa adóit nem is erre irányozták, ha lehet, még jobban bugyborékolt az adás, mint Pesten, de ő ettől érezte magát otthon vagy kényelmesen, ettől pihent, hát jó, ez a kor. Nem mondom, hogy szent fogadalmat tettem, hogy én aztán soha, de azért arra gondoltam, hogy máshogy, kicsit mégis máshogy kellene élni, máshogy, ha lehet, és megint: miért ne lehetne. 

Így aztán most itt ülök, heverek a napon, és a Siegfriedet hallgatom. Jelenleg épp csak annyi különbséget érzek, hogy ez nem bugyborékol. És, persze, gyönyörű érzés abba a lábnyomba lépni, amit harminchat éve elmosott a tenger. 

Viszonylag ártalmatlan a helyzet. Az ember bemegy az olasz fürdőhelyi újságoshoz, hogy vegyen valami képregényt (nyelvgyakorlás, nem szellemi színvonal - már ha a nyelvgyakorlás nem szellemi színvonal) és a sok pletykalapi hős, Meghan meg Harry meg az ismeretlen olasz megfelelőik között van egy címlapfiú, aki otthon is ritkaság volna. A Poesia címlapján Ady, kunfajta, nagy szemekkel, bent a kép nagyobb kivágással, látszik, hogy szürke csíkos nadrágot visel a sötét zakóhoz és mellényhez, erre mondta Dénes Zsófia, hogy ezeket a vidéki szokásokat Pesten sem tudta levetkőzni. De Ady, ADY, ő a címlapsztori, vele foglalkoznak egy kétoldalas ismertetőben, amelyben hibátlanul írják le azt is, hogy Érmindszent, és hozzá tizenhét verse olaszul, Vera Gheno és Gabriella Caramore fordításában. 

Még az utcán elkezdem olvasni, hogy mi lehet érdekes belőlünk az olasz versolvasóknak, Non calpestate con troppo furore, ne tapossatok rajta nagyon, mint tudjuk, a győzők akkor (még) nem olvastak Ady-verseket, nem hatódtak meg az üdvözlettől. Ady bonyolult családi kapcsolatai közül nincs ebben a folyóirat-válogatásban az, hogy Góg és Magóg fia volna, vagy Dózsa György unokája, viszont az igen, hogy a halál rokona.  Parente della morte. Nem is magukat akarják megismerni Adyból vagy Adytól az olaszok (nyilván a válogatók azért nem feltétlenül olaszok, Vera és Gabriella éppenséggel magyar is lehet), nincs bennük ez a kis nemzetek idegessége, hogy jaj, vajon mit gondolnak rólunk, így aztán nem került be a Nyárdélutáni hold Rómában. 

Tudom, az ember azért utazik, hogy ne legyen otthon, erre tessék, Ady zsebrevágott kézzel néz. Szívem szerint vennék vagy ezer példányt, és elhelyezgetném kávézókban, folyosókon, vigyétek, olvassátok, Endre, az nektek Andrea, Ady Andrea, ez mi vagyunk. Ez vagyunk mi, ezen a nyár-éjszakán, amikor az angyal nem rézfúvós hangszeren játszik, hanem dobol.

A baj csak az, hogy hiába a nagy, nemzeti büszkeség, még ebben a tizenhét versben is van olyan, amit nem ismerek. Hiába képzeli magáról az ember, hogy Ady-ügyben nem adják el, vannak versek, amelyek nem akarnak beugrani. Nem indulnak el a sorok, és attól tartok, abból az egyszerű okból nem, hogy nem ismerem az eredetieket. 

Csak jussak haza, szívem fölé helyezem az Ady-kötetet. De melyiket, az elsőt vagy a másodikat az összes versekből? 

Valamikor Miklós Tiborral azon nevetgéltünk meg fejcsóváltunk, meg értékeltünk, és reménytelenítettük a hazai musical játszás helyzetét, hogy ő kint volt Londonban, látta a József és a színes szélesvásznú álomkabátot, és micsoda pillanat volt, amikor színre lépett József, vagyis Jason Donovan, és ezer tizenéves lány kezdett el torkaszakadtából kiabálni, sírni, nevetni, rajongani. Magyarországon meg bejött a Paudits Béla...

Azóta bekövetkeztek bizonyos események, Jason Donovan megvan még, de nem sokkal csinosabb, mint Paudits volt, igaz, nem is játszik Józsefet. De Paudits is más lett, nem csak a haláltól, hanem a pálya vagy az élet végső szakaszától is. Tényleg nem tudom, hogy pálya vagy élet, amikor az interneten futó nagy tévés kiborulását nézem, akkor is azt látom, hogy ez inkább a pálya része, hogy ha már nem tud valami emlékezeteset mutatni a színpadon, legalább ebben az interjúban olyat tesz, hogy megemlegessék. Mondjuk szívesebben gondolok rá az Egy, kettő, háromban, ahol Fusz Antal volt, a csodatevés alanya vagy tárgya, pedig Márkus László szerette volna, ha másra sem emlékeznek, csak őrá, de Paudits mellette is meg tudott állni. (Fuuuuúsz? - kérdezte Márkus. Igen, kérem tisztelettel. Láááááááb?? Igen, kérem tisztelettel.) Mintha az egész színészet egy nagy álom lett volna, nem kaptam túl jó lapokat, de végigjátszom, blöffölök, ha kell, odateszem magam, ha az kell, énekelek, táncolok, bárt vezetek, káromkodok élő adásban, csak nézzetek rám. Énekeljetek velem. Ne felejtsetek el. 

Próbálunk, Bélám, próbálkozunk. 

Apró örömök az életben: amikor Batta András a Marton Éva kiállítás megnyitóján Marton szeméről beszél. Mert arról nem szoktak. De most épp miért ne, amikor egy kiállítás a Zeneakadémián épp azt nem tudja megmutatni, mitől Marton Marton. A hangja nincs kiállítva, csak két jelmeze, a róla készült bronz szobor, fényképek. Az egyiken egy komoly kislány, de a szeme, mondja Batta András, az ugyanaz. És tényleg, ma is ugyanaz, 75 éves, de a pillantása még nem tört meg, még mindig nem szeretne az ember rosszban lenni vele. 

És amennyivel többet jelent, többet jelentett akkor, amikor nem nagyon beszéltek itthon róla. Aztán már nem lehetett nem beszélni, akkora szenzáció volt, a bécsi Turandot, vagy amikor leadták a manilai Toscát a Kossuthon. Fene tudja, miért a Kossuthon, a Bartók volt a klasszikus zenei csatorna, és csak ott volt sztereó adás, de ez a Kossuthon ment. Aztán az első vagy újra-első pesti fellépések, a két porból született Turandot. A botrány Pittivel, az emberek kérdezgették, hogy mi volt, miért volt, mit mondott, ki kinek. Kocsisra hivatkoznék megint: akármit mondott Marton Éva, igaza volt. Néha ilyen egyszerű a zenei élet, aki jó, annak van igaza.

Mire a Met-nyitó Trubadúrhoz értünk, már nyakunkon volt a rendszerváltás. Nem akarok úgy tenni, mintha bármennyire is foglalkoztatna a politika, ha operáról van szó, de egy kicsit ez nekünk is történt vagy helyettünk, vagy legalábbis a világ és Marton karrierje párhuzamosan futott. Elment, megmutatta, hogy lehetséges, hanggal, tehetséggel, elszántsággal a csúcsig jutott, aztán visszajött vendégnek, előadásra, lemezfelvételekre. Most meg itt van. Ül az Erkelben a páholyban, átmegy az utcán, megnyitja a róla szóló kiállítást. Néha eszembe jut, mi volna, ha ereje teljében énekelhetne még a Müpa Wagner-napokon, lezúzná egy kicsit az épületet hanggal. De azt hiszem, ez így volt jó. Így jó, ahogy van.  

A vád tanúja győri előadása jött föl a Városmajorba, és szinte óhatatlan, hogy ilyenkor elkezdje az ember a fejcsóváló összehasonlítgatást a filmmel, hogy ez is milyen, az sem olyan. Persze az előadás rovására, mi másra. Aztán valahogy szóba kerül, hogy a filmnek sem volt könnyű dolga 1957-ben, a televízió igazi elterjedése előtt, nem véletlenül írták ki már az elején, hogy kérjük, ne tessék elmesélni a poént másoknak. Nem az elején, hanem a végén, mondja régi barátom. Hogy lenne a végén, ott csak az van kiírva, hogy The End. Pontosan, mondja ő, mert nem is kiírják a figyelmeztetést, csak bemondják. Mondom neki, megcsal az a szinkronizált agyad, persze, hogy bemondják, mert felirat az elején, azt ugyanúgy bemondják, mint a szereplőket. 

Nem vitatkoztunk, úgyis mindegy, csak hazamentünk, és mindketten rávetettük magunkat az internetre, mert azért mégsem mindegy. Persze, hogy neki volt igaza, csak bemondják, és a végén, de ha már ott ül az ember a gép előtt, csak elkezdi nézni. 

Nagyon furcsa. Ez egy vicces film, legalábbis vicces is, úgy kezdődik, hogy a Charles Laughton játszotta ügyvéd hosszú betegség, sőt kóma után visszatér a munkájához. Az ápolónővel ül a kocsiban, és olyan morózusan jókat szól be a nyanyának. Becsukjam az ablakot? Inkább a száját csukja be. Valaha én is jegyben jártam egy ügyvéddel, de jött egy betegség és két nap alatt elvitte szegényt. Ritka, hogy egy ügyvédnek ekkora szerencséje legyen. 

Miért nem tudok elmosolyodni sem? Valaha ezek jópofa benyögések voltak, valószínűleg nevettem rajta, és szívembe zártam a malacképű öreget, most meg semmi, csak kellemetlenkedés meg udvariatlanság meg taplóság. És nem az van, hogy nevetnék, csak tudom, hogy ma már nem illik, ezért visszanyelem a rihegést, hanem csak egyszerűen nem rokonszenves, aki ilyeneket mond, még ha az ápolónő tényleg lelőhetetlen is. Kérjen másikat. Szóval azt hinné az ember, hogy nem fertőzi meg a politikai korrektség vagy ilyesmi, nem változik ő maga, csak a környezete. Lehet, hogy valóban így van, ez csak a korral járó együttérzési együttható, de alapvetően mégis megváltozott a humorhoz való viszonyunk. Egyszerűen fogalmazva: jobb a szívünk és rosszabb a humorunk. 

Habár Kabos Gyula még ma is vicces.