Bevallom egy (vagy inkább két) pillanatra összekeveredett bennem két név, így amikor befutott Chita Rivera halálhíre, arra gondoltam, hogy igen, az a csaj, aki játszott mindkét West Side Story-filmben, az elsőben Anitát, a másodikban Docot. De nem. Az Rita Moreno, aki, szerencsére él. Chita Rivera az eredeti, a Broadway-bemutató Anitája volt, ő énekel a lemezen. Az is igaz, hogy nem ő a legmeglepőbb énekes, hiszen a Somewhere-t azon az albumon Reri Grist énekli, aki a felvételek után úgy döntött, hogy mégis inkább operaénekes lesz, és a Böhm bácsi vezényelte Mozart operákban csillogtatja csodálatos csibehangját. Ez már tényleg egy harmadik történet.

Az eredetire, Chita Riverára visszatérve: ismertem embert, aki látta őt élőben, Miklós Tibor áradozott, hogy A pókasszony csókjában milyen hihetetlen élmény volt. Nem tudom, ő mikor látta az előadást, a bemutató 1993-ban volt, Chita Rivera hatvanévesen táncolt, énekelt, bűvölt, csókolt. Addigra túl volt néhány masszív sikeren, a West Side Story mellett ő volt az első Velma a Chicagóban, és a pályának még korántsem volt vége. 2003-ban a Nine felújításában játszott, Antonio Banderas mellett.

Közben azért volt egy aprócska közjáték, egy autóbaleset, amelyben Chita Rivera lába tizenkét helyen tört el. Egy év múlva már táncolt. Nem úgy, mint korábban, balettcipőt már nem húzott, mert az Achilles-ín felszívódott, de A pókasszony már a baleset után volt.

A legfontosabb szerepeiről nem maradt filmfelvétel. De ezt találtam róla, káprázatos, ahogy rakosgatja a lábikóit.

Persze, még nem látni a móka végét, de mintha Madáchnak tényleg nem lett volna igaza a jövőt illetőn. A 20. században elkezdte ismételni magát a történelem, visszajutottunk a piramisokhoz, és hogy milliók egy miatt. A mindennapi életben is, a politikaiban is, ez lett a diktátorok évszázada, és a művészetben is. Ha a múlt század második felének tipikus művészeit kellett volna megmutatni, akkor alighanem a filmrendező lett volna az, meg a karmester. Olyanok, akiket mások szolgálnak ki, akik eszmét adnak a viszonylagos tömegeknek, mind azért vagytok, hogy az én céljaimat kövessétek, illetve beteljesítsétek.

Tudom, kicsit általános így, de talán nem teljes hülyeség. De éppen ezért esik jól néha a nagy kivételeket is észrevenni. Például a januárban meghalt kanadai filmrendezőt, Norman Jewisont. Egyszerűen nem lehet őt beazonosítani a filmjei alapján. Hogy csak a híres musical-filmjeit mondjam: ki hinné, hogy a Jesus Christ Superstart és A hegedűs a háztetőnt ugyanaz az ember rendezte? És ugyanő rendezte a Hurricane-t és a Forró éjszakábant, a Holdkórosokat és az eredeti, az első Thomas Crown-ügyet. És mit lehet megtudni a rendezőről a filmjei alapján? Még csak azt sem, hogy zsidó volna, pedig mindenki azt hitte a neve és a Hegedűs miatt. Azt mondjuk, nem értem, hogy a Forró éjszakában miatt miért nem hitték, hogy fekete, vagy a Holdkórosok miatt, hogy olasz, de végül is mindegy. A lényeg, hogy azért voltak, vannak ilyen élettörténetek: az ember azt csinálja, amihez ért.

Végül is nem tudom, hogy a jó előzetes áldás vagy átok a filmnek. Előzetes nélkül a Lefkovicsék gyászolnak amolyan tisztes első film, jó és új témákat vet föl, lehet, hogy a rendező, Breier Ádám ezzel sajnos ellövi a legjobb filmötletét (megtörtént mással is), de akkor is. Van minden zsidó - zsidó meg nem értés, zsidó – nem zsidó meg nem értés, zsidóság és ökölvívás, ami engem mindig foglalkoztat, hogy vajon miért is olyan szoros a kapcsolat, csak Magyarországon maradva, legalább Adler Zsigmondtól, legalább a stáblistán gyászkeretben feltüntetett Szegő Andrásig. Generációk különböző viszonya a hagyományhoz és a hithez, a gyász, amiről minden erővel igyekszünk megfeledkezni az elmúlt ötven évben… Bele se férhet ez másfél órába, nem csoda, ha nem jó a film, de majd jön a következő.

Csak hát láttam az előzetest, ami kifejezetten jó, vicces, érdekes, újszerű, végre valami. Azért is írok most ilyen korán, két héttel a bemutató előtt, hogy más be ne dőljön. Nem lesz jó. Unalmas lesz, nehézkes, papírmondatokkal, olyan banális fordulatokkal, amelyekért érdemes lett volna elnézést kérni a stáblista után, nők nélkül. Nem is értem, hogy lehet ennyi témát úgy felvetni, hogy mégis lassú és unalmas maradjon a film.  Plusz Bezerédi Zoltán. Ha belegondolok, hogyan foglalta el negyven évvel ezelőtt a mozivásznat tányérsapkában a Te, rongyos életben, és most hogyan vág gyűrött arcokat mindenféle meggyőződés nélkül… Nyilván fiatal rendezőnek nehéz öreg színészt instruálni. Talán ez a tanulság, a jövendő elsőfilmeseknek.

Amikor franciául tanultam, egy időben volt anyanyelvi tanárom is. Persze, nem igazi tanár volt, hanem itt tanuló zongorista, nem is követtünk semmiféle metódust, ő beszél, mi meg próbáltuk megérteni, hol több, hol kevesebb sikerrel. De miért is ne használtam volna ki a lehetőséget, megkérdeztem, hogy tulajdonképpen hogy van ez a párizsi sanzon dolog. Mert én folyton úgy érzem, hogy ezek a leghíresebb francia chanteur-ök és chanteuse-ök mintha nem haza énekelnének, hanem a nagyvilágnak, kifelé képviselnek valami bohém és érdekes franciaságot. Szóval: kit szokott ő hallgatni, ha egyáltalán? Bécaud, Brel, Brassens, Greco?

Azt mondta: Barbara. Persze, nem így mondta, hanem csodálatosan és leírhatatlanul: Bárhbárhá. Nem is hallottam addig róla, szóval elkönyveltem magamban, hogy talán igazam volt (ma már nem hiszem), és elhatároztam, hogy orvosolom a Barbara-műveletlenségemet.

Aztán többé-kevésbé el is feledtem az egészet, és csak most jutott az eszembe, amikor Lea Desandre lemezét hallgattam. Hogy ő is olyan varázslatosan mondja az r betűket, de nemcsak és nem is elsősorban azokat, hanem valahogy a p és r kapcsolatokat, érezni, ahogy az ajak, a fog, a nyelv összedolgozik, nemhogy fejhallgatón át, de a hangfalakban is, nyilván jó közel hajolt közben a mikrofonhoz. Idylle a lemez címe, és mindenféle zenét énekel rajta, a férje (vagy pasija) Thomas Dunford kíséri. Tényleg mindenféle, francia reneszánsz és Francoise Hardy, Offenbach és Debussy, a Pelléas és Mélisande-ból egy részlet. Tulajdonképpen rá sem jöttem, mi az eszme mögötte, hacsak az nem, hogy ezek ketten szeretik egymást, és szeretnek együtt muzsikálni, irigykedjetek kedves hallgatók. Van egy pillanat, amikor úgy érzem, hogy ez már sok, a változatosság is lehet unalmas, de abban a pillanatban megjön Barbara. Tőle is énekelnek egy dalt, Mondd, mikor jössz vissza? a címe, és tényleg nagyon klassz, egyrészt mert nem őrzik a dal modernségét, Dunford reneszánsz hangszeren kíséri, másrészt Desandre nem úgy énekli, mint egy kidolgozott hangú énekesnő, hanem ebben a sanzonett stílben, szinte mondja, amíg el nem jut a refrénig. A videót egy kicsit túlbonyolították, úgy értem, túl rejtélyesítették és túl sötétítették, de a lényeg hallható.  

A Dr. Kovács Istvánt adta tegnap a Duna tévé, amiről én mindenfélét képzeltem, meg mindenfélét hallottam, úgyhogy meg is lepődtem, amikor odakapcsoltam. Mert ez volt a film (úgy tudtam) ami miatt Págernak Dél-Amerikába kellett mennie, antiszemita és felháborító és ami még felháborítóbb és érthetetlenebb, hogy Fekete István írta a forgatókönyvet. Valamikor kérdeztem apámat, hogy mégis milyen film ez, de azt mondta, ő sem látta, mert az anyja azt mondta neki, hogy inkább ne nézze meg. Így aztán én is kihagytam a nyolcvanas évek végén, amikor a Filmmúzeumban ment az összes magyar hangosfilm. Talán tényleg jobb ezt nem látni.

De most látom, és várom a szörnyűséget, de meglepő módon a Dr. Kovács István nem antiszemita, inkább csak naiv. Néha kicsit fajoznak benne, de leginkább a vidék és a falu tisztaságát állítják szembe a romlott várossal, és csak az a meglepő, hogy micsoda bizalom élt még az alkotókban a világ iránt: minden magasan lévő közhivatalnok kifejezetten rendes ember, a dékán is, a miniszter meg pláne. Szóval elég nagy hülyeség, de aligha emiatt kellett Págernak menekülnie. Vagy ha neki kellett, akkor Gobbi Hildának is kellett volna, mert ő meg kalapos kisasszonyt alakít a filmben, és még az is kiderül, hogy Gobbinak a szájnyalogatása nem azóta hatalmasodott el rajta, amióta elvesztette a fogait, mert a totálokban látszik, hogy már ifjan is nedvesítgette az ajkát. Szerény tanulság, de tanulság.

Én még láttam Venekei Mariannát A csodálatos mandarinban. Nem állítom, hogy életem mandarinja volt, valamiért sok csővázas szék szerepelt benne, de Venekei… Pimasz volt, kihívó, nőies, egyáltalán nem az az áldozat-lány, nézte és megértette az ember, hogy a Mandarin mitől őrül meg, és miért nem tudja abbahagyni az életet, amíg meg nem történik, aminek meg kell történnie. Még jó, hogy kíváncsi voltam, mi lesz ebből a történetből, ha maga Venekei Marianna készíti a koreográfiát. Ezt csinálja meg, csak másképp, vagy mást csinál meg, de ugyanúgy, mást csinál meg, és másképp, stb.

Mást csinált és másképp, de pontosan nem tudom, mit. Azt értem, hogy elvette a történetből ezt a halhatatlan vágy motívumot, azt is értem, hogy nem a Mandarinra koncentrál, végül is ő csak a címszerep. Aztán itt megáll a tudományom, ha nem erről szól, akkor miről? A lányról, nyilván, ő kezd, ő végez, egy ideig némán megy a történet, szerintem túl hosszú ideig, már azt hittem, sztrájkba lépett az Opera zenekara, így megy le a három balett.

Aztán erőszak. Mindenképpen helyes megfigyelés, bizony erőszakos a világ, a csavargók kitépik a járókelők füléből a fülbevalót, és megruházzák a lány ügyfeleit, de hát… e….eeeee…. Ennyi?

Valószínűleg nem ennyi, de én többre nem jutottam. Az ötletek nem válnak be, sem az, hogy a Mandarin már régen a színen van, és figyel, mert aztán mégis bejön a nagy zenére, sem az, hogy lassított felvételen fojtogatják és rugdossák, mert a jelenet és a zene tempója nem érdekes össze nem hangzásban van, hanem elválik egymástól. Hogy miért jön be valaki, amikor a Mandarint akasztják, vagyis amikor leakasztják, azt nem tudtam megállapítani, úgy értem, hogy valami nem stimmelt, vagy ennek is jelentése volna, ahogy az sem világos, hogy szándékosan eresztik-e rá a lányra a függönyt, hogy félig kilóg alóla a nézőtér felé. Most ezért még egyszer meg kellene nézni az előadást, de nem hiszem.

Tudom, hogy mások úti élményeinél csak a mások étkezési élményei érdektelenebbek, de attól, hogy tud valamit az ember, még nincs védve tőle. Szóval ez most úti is meg élelmiszeri beszámoló. Gnudi.

Az egésznek van azért némi kulturális színezete is, hiszen ignudóknak hívják a Sixtus-kápolna mennyezetén kicsavart pózokban üldögélő pucér fiatalembereket. Nem tudom, miért, olaszul ez nudo volna, toszkánul gnudo, de itt még megtoldották egy i-vel, ők tudják, miért.

A pucérság a lényeg. A gnudi töltött tészta, tészta nélkül. Nálunk is vannak hasonló megoldások, töltött paprika paprika nélkül, vagy töltött káposzta becsomagolatlanul. Lényegében ez ugyanaz, mintha raviolit ennénk csomagolás nélkül vagy gnocchit krumplimentesen. Ricotta, spenót, laza gombócok, vajas, zsályás mártásban, megszórva pecorinóval vagy parmezánnal.

Nálunk szerintem nem lehet kapni. Csak azért meséltem el, hogy jelezzem: az ember alig jön el, máris visszavágyik, de itt meg is állok, és nem kezdek el dicsőíteni a buchetta del vinókat, a firenzei borablakokat, főleg azért nem, mert rengeteget láttam, de egyik sem működött

Azt gondoltam, hogy egy szép nap ezt megértem. A tornyot, hogy miért van ott, ahol, és miért épp így jó, ahogy van, miért lesz az egyensúly olyan dinamikus, az ember ránéz, és egy kicsit helyére tenné, de mégsem teszi, mert nem akar lemondani erről a látványról. Hogy ez valahogy a firenzizmus lényege, tudni, hogy ezen mindenki fennakad majd, de azt is tudni, hogy sebaj, ez pont így lesz jó. Mert ha egyszer áll a torony, és ott áll, ahol áll, akkor már nem lehet visszacsinálni, kockázat tehát van az építésben.

Tudom, az egész mögött gyakorlati megfontolások álltak, volt ott egy még régebbi palota, és annak volt egy tornya, a tornyot és a palotát elbontották, de az alapozáshoz nem nyúltak, csak körbeépítették, csakhogy ezek az egyszerű okok mégis idevezettek, hogy évszázadok múlva az emberek tátott szájjal, merev nyakkal bámulnak fölfelé.

Egy szép nap megértem, és akkor nem kell többet Firenzébe menni, úgyhogy nem is tudom, várjam-e azt a szép napot.

Valami ürügy azért kell, hogy az ember elinduljon Firenzébe a tél közepén, valami, ami csak most, csak itt. Ez az ürügy volt a titkos szoba, a stanza segreta, egy, a hetvenes években fölfedezett szoba, hosszú és keskeny, és állítólag Michelangelo itt töltött némi időt, eltűnve a Medici szemek elől. Ez a fele tény, el volt tűnve, és azt lehet tudni, hogy ebben a San Lorenzo plébánosa segítette őt. Vagy ha tudni nem is lehet, a plébános maga ezt állította.

A szoba úgy került elő, hogy a Medici-kápolnához akartak valami jó kis vészkijáratot szerkeszteni, és arra vezetett egy út, csak át kellett törni a falat, és akkor ott az utcaszint, arra lehet szaladni. Csak van közben egy szoba, ami hosszú és vékony, háromszor tíz méter és nincs benne semmi különös, de ez mégis Itália, vigyázni kell, egy vakondtúrás is értékeket hozhat a felszínre, nézzék meg a szakemberek. Megnézték, és két réteg festék alól rajzok kerültek elő. Hogy Michelangelo-rajzok, azt most sem lehet tudni, de az biztos, hogy Michelangelo-motívumok. Legfeltűnőbb a szomszéd szobában, magában a kápolnában látható szobor, Giuliano de Medici lába. Hogy van-e annak értelme, hogy Michelangelo a szobrához a vázlatot a falra rajzolja, azt nem tudom. De van Éva anyánk a bűnbeeséskor, tükörfordításban, van Léda anyánk (nem is a mi anyánk, hanem a szép Helénáé), hattyú nélkül.

Lehet ez minden, titkos szoba vagy méretes turista lehúzás. Az utóbbira készültem, november elején kellett bejelentkezni ahhoz, hogy január utolsó napjára, reggel kilencre legyen időpont. Betódulunk majd negyvenen a csőszobába, negyedórát lehet bent lenni, utána háromnegyed órán át szellőztetnek.

A tódulás azonban elmaradt. Kilencre még ketten gyűltek össze egy brüsszeli nő meg egy bizonytalan nemzetiségű fiú, Birkenstock papucsban. Plusz a vezető, aki meglepően hasonlít az Al Pacino játszotta Serpicóra. Meg is kérdeztem, hogy lefényképezhetem-e, de azt mondta inkább ne. Azért köszöni, hogy megkérdeztem.

Ha le is húzzák az embert, rokonszenvesen teszik. Nem állítanak semmit, éppenséggel lehet Michelangelo is, vagy részben Michelangelo, ha tényleg három hónapot töltött volna itt, akkor az egész jobban hasonlítana a Sixtus-kápolnához, meg hát milyen titkos szoba az, amelyiknek az ablaka az utcára nyílik. De hát ki vagyok én (mondja ő), hogy ebben állást foglaljak, nem vagyok művészettörténész. Tényleg nem az, amikor a brüsszeli nő valami bonyolultabbat kérdez, bevallja, hogy nem tudja a választ, majd fönt megnézi a könyvben.

Kész, le is telik a negyedóra, nem kell kimenni, a jegy érvényes a Medici-sírokra is. És azok biztosan eredetiek.

Nyilván nem okozok nagy meglepetést és nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy a Dávid ma Európa vagy talán a világ egyik legnépszerűbb szelfi-pontja, naponta emberek százai várják ki a sorukat és fizetik meg a belépőjegyük árát azért, hogy elkészíthessék önmaguk fényképét a szobor előtt. Azelőtt ez valamiért iszonyatosan idegesített, most, persze, látom, hogy ha önmagukat is fényképezik, azért a szobor is benne van a látóterükben, valamilyen módon mégis a műalkotást szemlélik. De legalábbis fényképezik. A mobiltelefonokba épített kamera végre megoldotta azt a kérdést, hogy mihez is kezdjünk a műalkotásokkal: fényképezkedjünk velük. Talán így nem telepednek a lelkünkre a szörnyű súlyukkal, nem kérdeznek, nem kérnek számon.

Már csak azért sem kárhoztathatom a fényképezkedőket, mert nekem is gép lóg az oldalamon. És ha nem lógna, akkor sem hiszem azt, hogy amit épp most csinálok, a műtárgyról vagy a műtárgy környezetéről írás nagyon más volna, mint valami megúszási kísérlet. Mondom, mondom, hogy ne halljam.

Ami a Dávidot illeti, azért van még egy biztos elterelő hadműveletem. Megkeresem a lábán a betűt. A szobor 1873-ig a szabad ég alatt állt, és bár akkor még nem volt őrült divat önmagunk megörökítése, azért valaki kihasználta a lehetőséget, és Dávid jobb vádlijába véste a monogramját. Nem is tudom, mi volt az. N? Vagy M?

Némi szemmeregetés után megtaláltam. Mindkettő.