Visszatérő kérdés az emberben, hogy vajon a komponisták miért lassulnak le. Miért lesz egyre kevesebb a zene, miért kisebb még a fantasztikusan termékeny Haydn életműve is Bachénál, hogy lesz a 104 szimfóniából Mozartnál csak 41, Beethovennél 9, Brahmsnál csak 4, Bartóknál 0. Persze, tudom, ezer oka van, Mozart rövidebben élt, Beethovent már nem szekírozták, hogy kész legyen az a darab, Brahmsot Beethoven nyomasztotta, Bartók meg talán a szót nem szerette, azt kerülte, végül is lehetne a Zene meg a Concerto is szimfónia, és akkor máris volna 2. De, főleg a történet elejét nézve, időnként azt érzem, hogy a művészet nagy lázadói mindennel foglalkoztak, csak lázadással nem. Pontosabban állandóan a szövetségest keresték, a pártfogók helyett a közönséget. Hogy kicsit ugyanaz a helyzet, mint a Sixtus-kápolnát festő Michelangelónál. Döbbenetes, persze, mindaz, amit létrehoz, hogy számára a meztelen emberi test olyan, mint a komponistának a hangjegyek, tekeri, csavarja, kínozza, és mindig újat és újat hoz ki belőle, és közben még nem is érzékeljük, hogy ilyen póz nincs is, ha a kar arra mutat, akkor a fej nem nézhet emerre. De közben a nagy Michelangelo is folyton a nézőre gondol. Akkor is, amikor nem sejthette, hogy ennyi nézője lesz, kígyózik a sor a Vatikánnál. Mégis azt mondja, legyen nagy, mit nagy, hatalmas, ne mütyürögjünk, ne meressze senki felém a vaksi szemét, ne forgassák az akkor még föl sem talált messzelátókat, jöjjenek be, és ne tudják levenni a szemüket ezekről az óriásokról. 

Mintha Beethoven is a felfoghatóságot célozta volna meg. 41 Mozart-szimfónia? Hányan tartják fejben? 104 Haydn, darabonként minimum négy tétellel? Azt talán Kocsis tudta fejből, de lehet, hogy ő sem. De 9? Az felfogható. Az kilenc történet, hogy kopog a sors, meg verekedő parasztok, a metronóm születése, meg a tánc apoteózisa. Kilenc, annyival elbírunk.

Hogy is szól a 4. szimfónia harmadik tétele?  

Átok reád, magyar, mondta Gertrúd, Cillei Ulrikot idézve. Átok, miféle átok, kérdezett vissza Bánk bán. Megátkozlak benneteket, hogy soha ne legyen nemzeti operátok. 

Lehet, hogy fogott. Azt hittük, hogy nem, úgy nőtt föl két vagy három generáció, hogy tudta, miről van szó, ha azt mondták, Bánk bán. Hah, Biberach, így kezdődik, és Király, bosszulva vagy, így végződik (most a kórust nem számítva). Azóta viszont egyre nő a káosz. Nekem mindez 1993-ban kezdődött, amikor az akkor ős-változatnak nevezett CD-t hallgattam. Egyáltalán nem volt rossz, mint utóbb kiderült, már csak azért sem, mert ez sem az ős-változat volt, a szöveget tarthatatlannak ítélték, átdolgozták. De akkor azt hitte még az ember, hogy ez csak valami lemezkiadói ötlet, legyen oka megvenni az embereknek még egy Bánk bánt a meglévő egy vagy kettő mellé. Molnár András, Marton Éva, nekem ennyi is elég érv lett volna, de miért ne legyen bonyolultabb az élet? A bonyolultság azonban, ha egyszer lehetőséget kap, nem nyugszik, jöttek újabb Bánkok, jött a valóban szinte ős-változat, amelyből tényleg csak a fölösleg hiányzik. Most megint bariton címszereplővel megy a darab, de ez ettől függetlenül sem az, amihez szokva volt, aki Simándyval ismerte meg a művet. Persze, nem is ős ez a variáció sem, a Hazám, hazámhoz mégsem nyúlnak, nem az hangzik el, amit maga Simándy is énekelt a Dalolva szép az élet című csodálatos filmremekben. ("A zenének az a hivatása, hogy lelkesítsen bennünket a munkára és a jövő harcaira.") Megőrizték a mostani bemutatóra azt a szép gondolatot is, hogy ősszel búcsúzik a gerle a párjától, amivel csak két gond van: a gerle nem költöző madár, de ha az volna, akkor sem csak a tojók költöznének.  

Lehet, hogy csak a megszokás beszél belőlem, de nekem jónak, a jelenleginél jobbnak tűnt az átdolgozott Bánk, és a megszokás biztosan az operahallgatás része. Változhat bármi, tempók, énekesek, zenekar, karmester, de elvben minden este ugyanazt éneklik. Jelen pillanatban azt sem sikerült elérni, hogy a fellépők azt énekeljék, ami a fejük fölött látható feliraton van. Tényleg, ha kiírják, hogy Bánk bán bemutatóra készülnek, nem lehet tudni, hogy mégis mit fognak előadni. Le kellene ezzel állni, eljutni valami nyugvópontra, különben fog rajtunk Gertrúd átka, elveszik a megtaláltnak hitt nemzeti opera.

Tudom, az is értelmes válasz, hogy és akkor mi van. Az angolok, franciák, németek, olaszok, és egyéb operatermő nemzetek egészen jól elvannak nemzeti opera nélkül is.  

Látszólag a homályt oszlatjuk, de szó sincs róla. Valakitől kaptam ezt a képet, és mellé egy etológiai kísérlet rövid ismertetését. A kísérletező Konrad Lorenz és Nikolaas Tinbergen volt, és a lényeg az, hogy különböző madársziluettekkel kísérleteztek, hogyan reagálnak rá a fészekben ülő fiókák. Az eredmény az volt, hogy ha ártalmatlan libák sziluettjei úsztak át fölöttük, akkor semmi különösebb reakciót nem kaptak tőlük, ha viszont ragadozó madarak árnyai vetültek rájuk, akkor ijedten próbáltak fedezéket keresni. Erre sem illik legyintgetni, hiszen honnét tudja az a kis nyavalyás, aki épp akkor kelt ki a tojásból, hogy kitől kell félni. Tinbergen azonban arra is rájött, hogy a sziluettek körülbelül egy kaptafára készülnek, azzal a különbséggel, hogy a libák nyaka hosszú és a farkuk rövid, míg a ragadozó madarak éppen fordított testfelépítésűek: rövid nyakúak és hosszú farkúak. Vagyis voltaképpen elegendő egy sziluettet készíteni, és ha úgy húzzák el a fészek fölött, hogy a hosszú rész van elől, akkor a kismadarak nyugton maradnak, ha viszont úgy, hogy a rövid rész van elöl, akkor kitör a pánik. Angolul ezt nevezik hawk/goose effectnek. 

Visszatérve Shakespeare-hez és a Hamlethoz, Hamlet szavaihoz, hogy ha délről fúj a szél, megismeri ő a sólymot a gémtől, mintha éppen ezt a kísérletet reprodukálná a dán királyfi. Vagyis inkább előre látja, bő háromszáz évvel. Nem őrültem meg, csak azt mondja, hogy ha észak-északnyugati szél fúj, bolond vagyok, ha déli, akkor megismerem a ragadozó madarat és az ártalmatlant, de még az ellentétes irányokat is megjelöli.

Az rendben van, hogy Shakespeare zseni, de ezt mégis honnét tudta?  

Nem is Hamlettől indul a történet, hanem a Pink Floydtól, még mindig a Wish You Were Here-től. Aminek úgy kezdődik a szövege, hogy So you think you can tell heaven from hell, ami, ha jól értem, annyit tesz, hogy szóval azt hiszed, meg tudod különböztetni a mennyet és a poklot. Vagy inkább, kicsit körülményesebben: meg tudod mondani, melyik a menny és melyik a pokol. A mondat nyelvtani szerkezete, felépítése olyan ismerős. Be is ugrott, hogy honnét: Hamlet mondja Rosencrantznak és Guildensternnek, hogy megismerem a sólymot a gémtől. Valahogy Arany János megőrizte ezt a nem kifejezetten magyarosnak tűnő szerkezetet, nem azt mondja, hogy meg tudom különböztetni a sólymot és a gémet, vagy a sólymot a gémtől, hanem így. 

Csak azt akartam megnézni, hogy pontosan mit mond Hamlet, ugyanazt-e mint a Pink Floyd, I can tell a hawk from a heron, de nem. Azt mondja, amit Arany. Azzal a különbséggel, hogy az eredeti így hangzik: I know a hawk from a handsaw. Most a handsaw az ránézésre kézifűrésznek tűnik, de ilyet nyilván nem is mond sem Shakespeare, sem Arany, sem Hamlet, hogy meg tudok különböztetni egy sólymot a kézifűrésztől, mert az túl elszállt gondolat volna, inkább Monty Python. És valóban, így is van, lábjegyzetben elmondják, hogyan lett az idők során a handsaw-ból heron. Csakhogy mire ide ér az ember, már érdekesebb az eggyel feljebb lévő sor. Magyarul így van: én csak fölszéllel vagyok bolond, de ha délről fú, én is megismerem a sólymot a gémtől. Már csak azt kéne tudni, hogy mondják azt, hogy fölszél, és itt jön a meglepetés: I am but mad north-north-west. Észak-északnyugati (szél) esetén vagyok csak bolond. 

Az Észak-északnyugat (North by North-West) viszont egy Hitchcock-film címe. Az, amelyikben Cary Grantet egy repülőgéppel akarják elütni. És tulajdonképpen soha nem tudtam, mitől ez a film címe, mi van észak-északnyugatra, mikor fúj onnét a szél. Amennyire tudom, nincs erre semmi különösebb utalás a filmben. De talán nem is kell, a művelt angol nyelvű közönség pontosan tudja, miről van szó, a világ bolondul meg hamleti módon, és elkezd üldözni egy ártatlan, szürke öltönyös civilt. 

Mondanám, hogy íme a tanulság, mégis érdemes Pink Floydot hallgatni, mert egészen távoli rejtélyek megoldását is megkaphatja az ember, de az a szomorkás igazság, hogy ez a cím probléma ott van a North by Northwest Wikipedia-oldalán is. Hogy sokan gondolják úgy, hogy ez Hamlet-idézet volna, de nincs rá bizonyíték. Úgyhogy a Pink Floydot visszazártam a lemezes szekrénybe, és a kulcsot lenyeltem. 

Újraélni az ifjúságot. Ezt vagy ezt is ajánlja a David Gilmour in Pompeii a mozikban, a jövő héttől. Nem túl sok moziban, de akit érdekel és lehetősége van rá, ott nézze, hiszen ilyenben biztos nem lehetett része, amikor még David Gilmour a Pink Floyd tagjaként játszott Pompeiiben. Újraélni az ifjúságot? Mondjuk én olyan nagyon sok Pink Floydot soha nem hallgattam, csak amennyi egyébként is szólt egy, a progresszív rock iránt érdeklődő báty mellett. Újraélni a más ifjúságát.

És még mindig nekünk könnyebb. David Gilmour nyilván kénytelen arra is gondolni, hogy megőszültem, a pólóm alá is bemászhatott valami a hasam táján, összesen van annyi haj a zenekari tagok fején, mint 1971-ben egy zenészén, a gitárom agyonkopott a sok sikálástól, és mégis ugyanazokat a dalokat játszom.

A hangfalak ugyanazok, vagy legalábbis ugyanaz a cég gyártotta. 

A közönség meg élvezi a helyszínt meg az újraéledő hetvenes éveket, de a hangja először a Wish You Were Here alatt jön meg. Pedig a legismertebb Pink Floyd-szám nem is tipikus daluk, a többi hangszeres fogantatásához képest ez normális dal, három strófa. Magányos dal, nem is csak a címe miatt, de a lemezre megkomponált helyzetből fakadóan is. Szól valami a rádióból, eltekerik, szimfonikus zene, aztán ez a gitárpöntyögés, amire rájátszik, ráénekel Gilmour. Ezt megőrzik a koncerten is, legalábbis az elejét, a rádióhangot, a csatornatekerést, aztán a két gitár már élő.  

Egyedül ülök a moziban, a sor közepén, átélhetem ezt a kamasz magányt, de ott a vásznon ezer vagy kétezer ember énekli együtt: bárcsak itt volnál. Csak azért nem többen, mert nem nagy az amfiteátrum. Nem tudok másra gondolni, mint hogy talán ott is van. Te elöl, ő hátul, de együtt mentek haza. 

Elkezdtük a tizenegyedik évet is Pavarotti nélkül, és jajonghatunk, hogy ilyen nem lesz többet, mert tényleg nem, de azért emlékszem magunkra is, hogy amikor volt, akkor meg annyira természetesnek vettük a létezését, a hangja szépségét, hogy folyton arról beszéltünk, amit nem kaptunk meg tőle, az alakítás átéltségét, a zenei formálás intelligens voltát. Csak hang, mondtuk nagy okosan.

Csak hang. Nekem ez a hang az első nagy és hatásában el nem múló operai élmény volt, a Bohémélet az Erkel Színházban. És nem csak arról van szó, hogy az ember megtapasztalhatta a nagy énekes jelenlétét, nem csak arról, hogy a Bohéméletben mennyire ott volt, testben-hangban, mennyire hatottak a jól bevált eszközei. Ahogy Mimi, Kincses Veronika bekopogott az ajtón, ki van ott, kérdi, kint meg Mimi válaszol. Una donna, egy nő, mondja Rodolfo, és ehhez, ugye, kell valami gesztus. A legtöbb tenor megigazítja a zakóját vagy a sálát. Pavarotti a szemöldökén simított végig, és rögtön át is szaladt valami gyors nevetésféle a nézőtéren. Játszott ő, pont, amennyit kellett. Nyilván nem tudott lehajolni és négykézláb keresgélni a kulcsot, mert az tényleg röhejes lett volna.  

Nem is ez volt az igazi csoda, hanem ahogy szétment a függöny, és látta az ember, hogy igen, színpad, szép, kopott, de vállalható. És ott ül rajta, az asztal mögött Luciano Pavarotti. És elkezd énekelni, és ugyanaz a hang jön belőle, amit az ember a lemezein meg a zenei könyvtárban fölvett kazettáin hallani szokott. Szóval igaz, minden igaz. Egy pillanatra a két világ, az, ami körülöttem volt, és az, amelyikben éltem, eggyé vált. Nem mondom, hogy ez többé soha nem adatott meg, de nem mindennapos tapasztalat. 

Kilencvennégy éves, kerekesszékkel közlekedik, de leginkább nem közlekedik, Rómában él, és nem tudott elmenni a róla elnevezett, a rajzait és az általa tervezett jelmezeket kiállító múzeum megnyitójára, Firenzébe. Ott született, és nyilván ott is fogják eltemetni, a San Miniato közelében lévő kis temető legfeltűnőbb kriptája a Zeffirelli-családé. A múzeuma csodálatos helyen van, a Palazzo Vecchio mögötti San Firenze téren, a régi bíróság épületében. Igazán alig várom, hogy megnézhessem és fintoroghassak. 

Mert hát ez az ember Zeffirellihez való viszonya, nem tudok segíteni rajta, és most már nem is akarok. Átlátni a mesterkedésein, hogy halmozza a szép embereket, szép tárgyakat, a sztárokat és sztárnőket, mégsem lehet kivonni magunkat a hatása alól. Ince pápa úgy jön  le a lépcsőn, ahogy a Napfivér, holdnővérben teszi (ez is milyen hülye cím magyarul, mintha valami pogány sztori volna, holott épp ellenkezőleg), Verdi Otellója úgy tagadja meg kereszténységét, ahogy Domingo, a makrancos Kata úgy villogtatja a szemét, ahogy Liz Taylor. Jobban szeretem a Metropolitan régi Toscáját a mainál, más is így van vele, mert mindjárt jön a holnapi Tosca, Zeffirellié meg évtizedekig volt műsoron. Hiába minden józanság meg kiábrándultság, mégis azt érzem, hogy jobban formált Zeffirelli, mint a nála sokkal jelentősebb rendezők. Ha elégedett volnék magammal, azt mondanám, hogy köszönöm.   

Ma van Solti György halálának huszadik évfordulója. Elég hihetetlen szám, hiszen még emlékszem. Egy csomó dologra emlékszem, amikor az Operába jött és Lisztet vezényelt, és hallotta az ember, hogy hol vannak egy karmester korlátai, már úgy értem, csodát azért nem lehet tenni két próbával. Amikor a Kongresszusi Központba jött a chicagói zenekarral, és nem csak őt látta-hallotta az ember, hanem például a kiváló kürtöst, Dale Clevengert is. Amikor az utolsó lemeze megjelenése alkalmából a Gundelban vacsoráztunk a világ legmenőbb lemezkritikusaival. 

Amit most elmesélek, az nem is elsősorban róla szól, inkább Kocsis Zoltánról. Arról, hogy mennyire szeretett magyarázni, mennyire partnernek tekintett mindenkit, mennyire el tudta kapni az oktató lendület, ha zenéről volt szó. Épp a Mahler 8. szimfóniát hallgatta, ami önmagában is szokatlan, mert Kocsis azért az esetek többségében a saját lemezeit szerette hallgatni, értékelni, gondolatban javítani vagy elégedettnek lenni vele. De most a Mahlert tette föl, és a szobában még két idősebb asszony üldögélt. Az egyikük mondta azt egy Haydn-szonáta után, mivel nem értesítették a műsorváltozásról, hogy látja, Zolikám, ez a Bartók egészen szép zenét is tudott írni, ha megemberelte magát. A másik csak kifürkészhetetlen arccal hallgatta azt az elképesztő zenei tömböt, amit a Veni creator spiritus jelent, Tesla lemezjátszóból, és annál jóval gyengébb hangfalakból. A csendet és kifürkészhetetlenséget végül Kocsis törte meg, annyit mondott: milyen jó azért ez a Solti. Mire a kifürkészhetetlen arc is kicsit oldódott, és azt mondta: igen, nagyon szép hangja van. 

Egy pillanattal később rájöttem a magyarázatra, az arc tulajdonosának a Solti név Solti Károly nótaénekest jelentette. Kocsist feltehetően nem érte utol a megvilágosodás, mert némileg zavartan annyit mondott: én nem tudom, milyen a hangja. És kiment a szobából. 

Lehet, hogy ez sem felfedezés, mert időnként kiütheti az ember szemét, de nekem csak tegnapelőtt esett le a tantusz a Puskinban. Hogy ez ugyanaz a történet. A Római vakáció és a Dolce vita eleje. A hercegnő, illetve a filmsztár elszakad a kíséretétől, és a szép újságíróval tölti az estét, majdnem az éjszakát is, de nem abban az értelemben. Kóvályognak a műemlékek között és közben követi őket a fotós, akinek Vespája van. Fellininél a fotós neve egyébként Paparazzo, elég nagy karriert futott aztán be a név. Lehetne véletlen is, de van elég idő a két film között, a Dolce vita bemutatója 1960- ban volt, a Római vakációé 1953-ban. Mintha Fellini bepipult volna a giccsen vagy filmhazugságon, és azt mondta volna, rendben, akkor mutassuk meg, milyen az igazi Róma. Vad és túlfűtött, hangos és brutális. Nem jópofa pincérek verik fejbe a rendőröket a gitárral, hanem Celentano ordibál a mikrofonba, és igen kellemetlen gyomrost lehet kapni egy kósza amerikaitól. 

Tézis és antitézis ma kényelmesen megfér a római újságosoknál és szuvenírboltokban egymás mellett. Hűtőmágnes és jövő évi falinaptár. Mind így végzi, aki vitte valamire.

Újra nézhető moziban Az édes élet, ezerféle tanulsággal. Például azzal, milyen hosszú, nyilván emiatt van az, hogy annyian mondják: igazán, de igazán soha nem látták, csak tévében. És tényleg nem ugyanaz tévében, ahol csak a nagy jelenetek összessége, igen, viszik a Jézus-szobrot helikopterrel, igen, jön Adriano Celentano, igen, fürdőzés a Treviben. És Lex Barker, gyermekkorunk Old Shatterhandja, szőkén, szemüvegesen és részegen. 

Minden megváltozott. Imádat helyett a film kap újra egy sóhajt, ami a kulturális erőfeszítéseknek kijár, és mint egy Wagner-operában, itt is érzékeli az ember a pontokat, ahol már be lehetne fejezni, de Fellini még újra lendül, még ezt is el akarja mondani, mint aki fél, hogy most még sikerült beugratni a producereket és a színészeket, még hajlandóak éjszaka bemászni a hideg vízbe (mármint a színészek), de ki tudja, lesz-e még egy dobásom. 

És látja az ember a hibákat, hogy az autó után tekergőzik egy kábelfarok, mert a lámpákat a kocsi orrára helyezték, hogy a sztriptízelő nőn ottmarad egy testszínű melltartó a totálokban, hogy az utószinkron nem passzol a szájmozgásokhoz. Nyilván francia színészeket is kellett alkalmazni, ők meg nem tudtak olyan sokat és gyorsan olaszul beszélni. 

Minden teljesen más. Magamon látom, hogy csak legyintek Anita Ekberg bájaira, és a szerelem vagy szerelemszerű lobogás ma Róma iránt gyullad bennem, bárcsak külsőben forgatták volna végig az egész filmet. Minden más. A filmkészítés erkölcsössége, hogy nem azért forgatunk, mert van kameránk és pénzünk, hanem  mert mondani lehet vele valamit. Közben meg ezt a meghasonlást is érzi az ember, hogy a lírai én, a Fellini-alteregó Marcello saját példáját mutatja, hogy egy van abból az édes életből, vigyázz, mihez kezdesz vele, mert a végén nem hallod majd, mit kiabál az angyal. De hát ezt nem mondhatja, nem figyelmeztethet egy olyan ember, aki éppen erről forgat filmet, mert hát éppen erről forgat filmet, éppen tesz valamit. 

Mi meg éppen újranézzük őt. Éppen teszünk valami értelmeset.