Hú, egy kicsit komplikált lesz. Mondjuk, hogy csak egy kommentből indult, valaki azt írta a Gran Partita alá, hogy sajnálja, de neki ez a zene többet mond, mint az egész modern művészet. És az emberben ilyenkor jön elő a kétely, hogy tényleg? Többet? És vajon mit? 

A Gran Partita Mozart tizenhárom hangszerre (tizenkét fúvós és egy nagybőgő) írott szerenádja, nagy, hosszú mű, mondjuk aki a kommentet írta, az csak az Adagióra gondolt, a harmadik tételre, az szólította meg, de a kérdés így is érdekes lehet. Mit mond? Mire fordítaná, ha szavakat kellene mondani? 

Azért érdekel különösen, mert, persze, én is nagyon szeretem a tételt, és mert észrevettem magamon, hogy ha magamban dudorászom, akkor a pappa-pa-pappa és egyéb subidubik után a z oboákkal-klarinétokkal kiteljesedő dallam végét mindig értelmes szöveggel fejezem be. Erről a részről van szó, körülbelül 1'05" és 1'15" között.

A szöveg értelmes, de nem magyarul van: forse si calmerá. Talán megnyugszik, azt jelenti, és a Don Giovanni első felvonásának négyeséből van, amikor don Giovanni épp beszélgetne donna Annával és don Ottavióval, de közbelép donna Elvira, hogy vigyázzatok vele. Bolond szegény, mondja don Giovanni, de hagyjatok kettesben vele, forse si calmerá.

Azt el szokás mondani, hogy a Gran Partita Adagio tétele egy kicsit operás, van egy hullámzó kíséret, és fölötte a dallamok kerülgetik egymást, de ez itt nagyon pontos összecsengés. És, persze, a két mű nincs időben nagyon közel egymáshoz, de a Don Giovanniban épp elég jelentős szerepet kapnak a fúvósok és az általuk játszott szerenád-zene, a darab végén, a vacsorajelenet előtt. Így aztán hajlamos vagyok arra gondolni, hogy talán Mozart fejében valami hasonló gondolatok vagy szavak vagy félmondat volt, amikor a Gran Partitát írta, amit aztán előhívott a Don Giovanni librettója. Egy kicsit mintha elszólta volna magát, mintha azt mondaná, le lehet fordítani a zenét szavakra. Nem pontosan, nem olyan kifejezően, nem olyan árnyaltan, de lehet fordítani. Csak nem érdemes.

Bármilyen furcsa, van olyan Makk Károly-film, amelyikben Latinovits Zoltán szerepel. Mindjárt az első, a Liliomfi az. Onnét tudom, hogy a köztudottan jó színészválasztó rendezőt egyszer valamiért kérdezgettem a Liliomfiról, hogy miért is Krencsey Marianne lett Mariska. Tudom, egy ország lett szerelmes belé, meg biedermeier figura, de mégis olyan sápadt, egysíkú vagy legalábbis egyhangú. Miközben ott volt Erzsiként Ruttkai Éva, majd kicsattan, és csak mosolyból van százféle a repertoárján. Nyilván az egy másik film lett volna, de nem vagyok benne biztos, hogy rosszabb film.

Makk hümmögött, nem mondta, hogy igazam volna, de megkérdezte, tudom-e, hogy a Liliomfiban szerepel Latinovits is. Persze, nem tudtam, de nem is nagyon lehet tudni. Statiszta, és mindjárt az első jelenetben van benne, amikor a Majális mintájára fölvett nagy füredi szabadtéri örömünnepet látjuk. Egy piros kabátos, zsokésapkás, bajszos fiatalember épp valami csirkét tömne a szájába. Ő Latinovits. Visszanézve teljesen egyértelmű, hogy valóban ő az.

Aztán többet soha, semmi együtt, inkább Darvas, ami művészi és politikai szempontból mindenképpen bátrabb dolog volt. Van, amit azért jó volna megnézni Latinovitscsal is. Például a Liliomfit. 

Kicsit messziről kezdem. 1994-ben, amikor az első cikkemet írtam a Pesti Műsornak, a megjelenés után megtörtént a szokásos bürokrácia, adatok megadása, hogy egyszer majd honorárium lehessen belőle. Amikor mondtam a születési évemet, a titkárnő azt mondta, nahát, milyen fiatal. Vállamat vonogattam, ugyan már, harminc éves. De a nagy vállvonogatásban is eszembe jutott, hogy jegyezd meg jól ezt a pillanatot, mert ezt, hogy fiatal, már soha többé nem mondja rád senki. 

Egyébként nem volt igazam, röpke huszonhárom év után éppen ezen a hétfőn, a Rádióban, miután Lamberto Gardelliről beszélgettünk, a hangmérnök, aki együtt dolgozott a 6-os stúdióban Gardellivel, az mondta, hogy mi? te még ilyen fiatal vagy? Jó, nem pont ugyanaz a hangsúly, mint a lap szerkesztőségében, de a szavak számítanak.

Makk Károlyra térve: az Örkény Színházban voltam, pontosan nem emlékszem, melyik bemutató, talán nem a József és  testvérein, de még az elmúlt évadban, és ahogy vége volt az előadásnak, ott álltak hárman, és beszélgettek. Makk Károly, Szabó István, és a Papinak becézett televíziós gyártásvezető, Lénárt István. Vállamon volt a fényképezőgép, és szinte hallottam a szózatot, menj oda, fényképezd le őket, mert ilyen képet többet soha nem készíthetsz. De hát szemérem is van a világon, meg mégis hadd érezzék magukat normális embernek, aki nyugodtan megállhatnak beszélgetni. Meg lesz még legközelebb, lesz még bemutató az Örkényben.

Bemutató, az lesz.     

Nyilván még egyes számjeggyel kezdődött a korom, amikor Babits Hegeso sírja című versét először olvastam, mert a reakcióim ennek megfelelőek voltak. Aha, persze, Mihály bácsi. Szobrokba tetszik szerelmesnek lenni, mint valami Pügmalion, ha nincs valóságos szerelem, akkor érzelmeinkkel erőszakoskodunk a márványokon. De még ez is mennyire reménytelen szerelem, milyen nőci az, aki Babitsra várna? (Már, természetesen Csinszkát most nem számítva.) Ez csak az élők hatalmaskodása a halottak fölött. Milyen szerelmespár volnának ők ketten, a szép formájú, nagydarab görög nő, meg a nyüzüge magyar költő, aki úgy tud megállni egy fal előtt, hogy a feje nem ér a falhoz, de a füle igen? 

Tegnap békésen kerekeztem, amikor egyszerre eszembe jutott a vers, és le kellett szállnom a bringáról (igaz, épp emelkedőn voltam, nem esett nehezemre), annyira zavarba hozott az ostobaság. Mármint a sajátom. Hogy valahogy miért nem tűnt föl a forma szépsége, és a kép nevetséges volta mögött, miatt Babits eredetisége? Hogy ezer művészeti könyv vagy szakkönyv tanítja az embernek Hégészó sírját, és mindegyik azt mondja, hogy ja igen, a sztélé egyszerű, természetes, mindennapi elfoglaltság közben mutatja a nőt, válogat az ékszerei között, mintha csak élne. Legfeljebb az arckifejezés elmélyültsége mutatja, hogy valami nincs egészen rendben. Babits ezen rögtön átlátott, pedig  nyilván csak nem valami minőségi fényképeken láthatta Hégészót, mégis tudta, hogy más itt a levegő. Vagy hogy éppen nincsen levegő. Odaát keresgéli a megfelelő gyűrűt a nő, észre se veszi, de közben mégis azt mondja, várlak, gyere, Mihály, nem leszel egyedül.  

Jamie Bernstein, a karmester idősebbik lánya apja 99. születésnapján felhívást tett közzé, hogy a Leonard Bernstein Estate összegyűjtene minden Bernsteinnel kapcsolatos történetet és emlékezést. Akinek van ilyene, ne legyen rest. Persze, az jutott eszembe, hogy ezt talán nálunk is meg lehetne tenni, és remélem a Kocsis Zoltán hagyaték őrzőinek eszébe is jut majd, ma még mindenki meséli a történeteket, sérelmeket és megdicsőüléseket, de addig kell nyüstölni az emlékezőket, amíg lehet. Most viszont még Bernsteinnél maradnék, az 1983-as fellépésnél. Előtte elvállalta, hogy a Zeneakadémia növendék zenekarának élén elvezényli az esti koncert második részét, Schumann 2. szimfóniáját. Illetve annak első tételét. A közönséget nem hívták, de beengedték, vagy nem is tudom, hogyan volt pontosan, mindenesetre telt ház, a falnál álltam én is, ment ez a varázslat vagy varázslatoskodás, az első meglepetés, hogy hú, de alacsony, aztán vezényelt, leugrott a pódiumról, az első sorban ülve hallgatta, hogy szól a zene nélküle, visszamászott, véget ért a zene. Beszéd a zene fontosságáról, ő állt, a zenekari gyerekek ültek, ő átölelt kettőt beszéd közben, aztán a végén puszit nyomott a fejükre.

Ahogy mentem kifelé, egy hosszabb hajú fiú épp ott tartott, hogy "Megpuszilta a fejemet! Most fél évig nem mosok hajat." A hajára néztem. Amennyire meg lehetett állapítani, volt így is már két hét benne. Őszinte elismeréssel adóztam a nagy karmester puszilási rettenthetetlenségének.      

Lehetne szomorú történet is Enzo Dara élete. Kezdeti sikerek után folytatódnak a sikerek, de körülbelül ugyanazzal a szereppel. Amire még 1971-ben fölkérte Claudio Abbado, amit aztán egész életében énekelt, Bartolo a sevillai borbélyban. Egyáriás szerep, na jó, kicsit több, de az az egy ária az igazán jó benne. Az sem azért, mert az ember megmutathatja hangjának szépségét, lelkének emelkedettségét, hanem mert hadarni kell benne. Enzo Dara hadart, és talán azt gondolta, ez csak a kezdet. És tényleg vitt följebb az útja, de Dulcamaraként már mindig azt az érzést erősítette, hogy az megy buffónak, akinek nincs hangja. Vagy van hangja, hiszen volt saját színe, öble, de nem annyi, amennyi az ideális volna.

Lehetne szomorú történet, de Enzo Dara egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki az egész életét végigszomorkodta, hogy miért csak ez a néhány szerep jut neki. Nyilván, aki szereti az operát, az annak is örül, hogy olyan közel állhat az éneklő Pavarottihoz vagy Bartolihoz, amennyire csak nagyon kevesen. Bár nem hinném, hogy Enzo Darát ilyesmi mozgatta volna. De van egy üzenet, amit talán többen is meghallottak, vagy legalábbis a gyakorlatban követnek, és ami körülbelül így szól: ha az ember ismeri a képességeit, tudja, hol a helye, akkor egész normálisan végig tudja csinálni az életet Szeretetben, békében, köztiszteletben, fiatal tehetségként, beérkezett profiként, végül nagy idők tanújaként. Ha ez túl kompromisszumkész üzenet volna, akkor tudok egy másikat is. Az azt mondja, hogy az opera élet és halál kérdése, még szép, de közben azért elég jópofa dolog.

Enzo Dara 1938-2017 

Aki ismeri a trükköt, ásítson nyugodtan, aki nem, annak most elárulom. Ha fölmegy Rómában az Aventinusra, megkeresi a Máltai lovagok terén a megfelelő ajtót, és benéz a kulcslyukon, ezt látja. Szokás elgondolkodni, hogy tényleg a véletlen műve-e, hogy épp ott a lyuk, épp ott a fasor és a fasor végén épp ott a Szent Péter kupolája, de hogy lenne a véletlené. A kulcslyuk, amennyire kitapogattam, nem is kulcslyuk, csak lyuk, a megfelelő helyen az ajtóba fúrva. Néha keresgélni kell, néha viszont sorban állnak előtte az emberek. Akkor már végképp nem érzi magát az ember a titkok tudójának, de arra mindenképpen alkalmas a pillanat, hogy elmerengjünk. Akármikor megnézhetjük a kupolát, és mégis hajlandóak vagyunk egy kicsit sorban is állni érte, hogyha egy lyukon keresztül nézhetjük, ha azt érezzük, hogy most éppen kilesünk valamit, ha a látvány legalább egy pillanatra csak a miénk.

Azért mesélem mindezt, mert most az érzésért egyáltalán nem kell Rómába menni. A Síp utcában is átélhető, egy kulcslyuknál alig nagyobb kis nyíláson át át lehet látni egy üres udvart. Fasor nincs, de a romos udvar másik végén ott a két torony meg a golyóbisok a tetején. A zsinagóga. Nem tudom, meddig marad így, de most egy percre saját zsinagógánk lehet.

Biztos, hogy örök harc volt a lemezkiadóknál a pop és komolyzenei szakosztályok között, az előbbi azt mondta, mi tartjuk el a klasszikusokat, az utóbbi meg azt, hogy miattunk érdemes ezt az egészet csinálni. Egy szép nap fölrobban a bolygó, szanaszét repülnek a hanglemezek a világűrben, és jönnek a mázlijukra földön kívülieknek születettek. Ha balszerencséjük van, akkor Edda-lemezeket találnak, és nem fogják tudni, miért hallgattak ilyesmit ezek a magukat embernek nevező lények, ha viszont szerencsésen röpködnek a korongok, akkor a Goldberg-variációkat gyűjtik be, és mi leszünk a kozmikus világtörténelem phaiákjai. 

A nagy zenei küzdelemben azonban néha lehetett egymás eszközeit használni. Például amikor Frans Brüggen volt a világ első számú és legismertebb blockflöte-játékosa. Brüggen sovány volt, gyönyörű volt a keze, dús haja korán őszült, az arca okos volt és érdekes, a szeme sötét. Végre jött egy olyan zenész, akit úgy lehetett forgalmazni, mint egy popsztárt. Aki fényképen is meg tudta mutatni ennek a korabeli zene, régi hangszereken mozgalomnak az ellenkultúra voltát, nem a gazdagokhoz szólunk, nem a frakkos unalom és szertartásosság képviselői vagyunk. Új idők új dalai helyett a régi idők régi dalait játsszuk, mert az való a gondolkodó embernek. Nekem is van olyan albumom, amelyhez mellékletként négyrét hajtott nagy Brüggen-portrét adtak, de mindez Hollandiában állítólag megsokszorozta az eladást, és a szép leányok ágya fölé nem Mick Jaggert rajzszögezték, hanem a blockflöte mesterét. 

Hogy Brüggen maga mit gondolt erről, azt talán jól mutatja, hogy amikor először járt Budapesten, a Zeneakadémián fútta furulyáját, utána nagy merészen odamentem hozzá, aláíratni a lemezeimet. Mindhárom lemezt úgy írta alá, hogy a vastag lakkfilccel a saját arcát firkálta össze. 

Ma van Leonard Bernstein 99. születésnapja, jövőre lesz a nagy ünneplés, hejehuja, felidézés, elhelyezés a megfelelő polcokra. Ma még elvacakolhat az ember azzal, hogy mit is szeret rajta vagy benne annyira, hogyan lelkesedhet egy karmesterért, akinek talán nincs olyan felvétele egy műről, amelyet a legjobbnak mondanék. Igaz, olyan már van, amelynek az igazságát vagy helyénvalóságát nem jut eszembe vitatni, miközben hallgatom. A tempói többnyire kicsit lassúak, ami talán meglepő, ha az intenzív testmozgását nézzük dirigálás közben, ha nem lassúak, akkor meg hajszoltak és nem elég súlyos a végeredmény. Teljesen érthetetlen módon ez még a saját műveire is igaz, legalábbis a West Side Storyra, ami még kimondva is képtelenség. Ha egyszer a komponista és a karmester ugyanaz, akkor nyilvánvalóan az a helyes tempó, amit ő maga választ magának. Így hallotta, így képzelte el, ezt elvileg nem lehet felülbírálni. Gyakorlatilag meg mégis.

Van még egy évünk, úgyhogy inkább elmesélek egy történetet. A harmadik magyarországi fellépése volt a Budapest Sportcsarnokban. Előtte való éjjel érkeztek Hirosimából, valószínűleg ettől függetlenül sem volt a legjobb állapotban, a délelőtti próbát kihagyta, csak az előadást vezényelte. Saját művét, a Kaddish szimfóniát. Ahogy a darab véget ért, ő csak állt a pódiumon, kezébe temette az arcát, és állt, állt hosszan. A közönség nem tudta, mi van. Lehetett ez a show része, hogy nagy csendben érjen véget a darab, lehetett megindultság, lehetett halálos kimerültség. Vagy mind együtt. Fél óra múlva mégis ott ült az öltöző ajtajában, selyemkimonóban, homlokára tolt szemüveggel, cigarettával, és azt kérdezte, hogy mondják azt magyarul: nagyon köszönöm, hogy eljöttek, és meghallgatták a művemet. Nem állt oda senki fordítani, de az emberek jelezték, hogy azért körülbelül értik, mit mond. Ő meg elkezdte osztani az aláírásokat, és váratlanul énekelni kezdett. Ezt, hogy Jöjjön haza édesanyám, mert beteg az édesapám. Még a harmadik sort is, hogy várj, lányom egy kicsit.

Na most persze, lehet, hogy ezt nagyon gondosan előkészítette otthon, hogy jól meglepi vele a magyarokat. De valószínűbbnek tűnik, hogy a zeneirodalom ennyire a fejében volt, azok a művek is, amelyeket soha nem vezényelt. Kodály, a Székely fonó, A rossz feleség balladája.  

Akármelyik is a megoldás, elképesztő. 

Callast bőgettem a kocsiban, vagy a bőgetés most nem épp a megfelelő kifejezés, ha nem szégyellném a könnyeimet, azt mondanám, magamat bőgettem Callasszal, mert a Mamma morta mindig ilyen hatással bír. De a CD csak forog tovább meg lépeget előre, így aztán arra is volt idő, hogy azon agyaljak: Callas legfontosabb szerepei közül rendre kimarad A sevillai borbély Rosinája, pedig talán ez az az értelmezés, amit soha nem kérdőjeleztek meg az évek során. Az ember hallja, hogy a Lammermoori Lucia esetében érdemes visszamenni a Callas előtti értelmezésekhez vagy hagyományokhoz, vagy akár azt is, hogy a Traviata túl fekete, több benne a dráma mint az erotika, de Rosinát nem szokás vitatni, a világszellem arrafelé ment, amerre Callas gondolta vagy jósolta. Az opera maga majdnem mindig arról szól, hogy van egy lány, aki nem hagyja magát, nem áldozatként éli az életét, és addig keresi a kiskaput, amíg meg is találja. 

Sevillában, persze. És ha az ember sokat ül a kormány mögött, az is eszébe jut: vajon mi lehet Sevillában, hogy librettóírásra és komponálásra kényszeríti az ilyen irányú tehetséggel megáldottakat? Tényleg annyi opera játszódik ott, ha kivonnánk az operairodalomból a sevillai történeteket, sokat veszítenénk. Nem csak a kézenfekvőeket, a borbélyt és a Figaro házasságát, de a Don Giovannit is. Vagy, amire talán kevesen gondolnak: a Fideliót is. A Carment. Ponelle egyórás tévéfilmet rendezett Sevilláról és az operáiról Domingo főszereplésével, de a választ ők sem tudják. Talán Sevilla volt az egyik vége az ismert világnak, mindenki tudta, hogy van, de kevesen jutottak el oda, így el lehetett hinni, hogy ott énekelve járnak az emberek az utcán.