Most éppen nem lehet megmondani, hogy tegnap volt-e az utolsó Maria Joao Pires-koncert, de az biztos, hogy sok már nem lesz belőle. Két hónapja röppent föl a hír, hogy ennek is vége, köszöni szépen, hatvannyolc éve volt az első fellépése, ebbe is bele lehet fáradni. Úgy meg különösen könnyen megy a fáradás, ha egyébként sincs valaki oda a fényért, az elcsendesülésért, a tapsért, pódiummagányért, mindazért, amit egy zongorakoncert jelent. 2018-ra volt ígérve a visszavonulás, és most derült ki, hogy a jövő évi koncertek (vagy legalábbis nagy hányaduk) közben lemondódtak. 

Milyen jó, hogy bennünket nem gyötör a kétség, hozzánk már nem is tervezte, hogy jön. Ami azt illeti, olyan nagyon nem is kényeztetett el minket, én csak egy budapesti fellépésre emlékszem, és valószínűleg arra sem emlékeznék, ha a ráadás nem lett volna olyan meglepő: a karmester, Trevor Pinnock leült Pires mellé, és négykezeseztek. Valószínűleg ez a pillanat mutatta meg, hogy valójában mi volna Pires fellépési-ideálja, intim környezet, az előadók egymásra hangoltsága, befelé figyelés. Amit lehetett, azt megtette a látványkoncertek ellen, lapos sarkú cipőben, kurtára vágott hajjal, lenruhában járta a világ hangversenytermeit, hogy amennyire lehet, kényelmesen érezze magát a bőrében. Elég nehéz zongorázni akkor is, ha az ember fején nem tornyosul bóbita, és nem töri ki a nyakát a hangszer felé vezető úton. 

Érdekes, hogy valakinek feltűnő jellegzetessége lehet az is, hogy normális. 

Egyre inkább úgy járunk Edita Gruberova fellépéseire, mint akit még látnunk kell "ebben az életben", nem tudom, a másik élettel optimistábbak vagyunk-e, vagy épp ellenkezőleg. Szóval: látnunk kell, amíg lehet, mert épp akkora csoda, mint a háromtenor, szerencsénk van, hogy jókor vagyunk, jó helyen. Gruberova azonban nem hatódik meg tőlünk, úgy értem, nem tekint magára két lábon járó legendaként. Énekel, mint a kismadár, öregecske kismadaracska, lehet hallani a hangján, hogy nem ma kezdte. Azt nem lehet hallani, hogy mikor, de már abban a korban van, amikor lehet erről beszélni, holnapután van a hetvenegyedik születésnapja. És idén már másodszor volt Pesten. 

Mégis jókor vagyunk, és jó helyen. 

Nem kell szépíteni semmit, volt, amikor meginogtam most is, az O mio babbino caro nem olyan könnyű eset, éppen azért, mert túl könnyű, legalábbis az ő szintjén, mert nem kell hozzá más, csak egyszerűség és fiatalság, és ha ezt játszani kell, akkor jaj. De ami előtte volt, ami utána jött, az minden, amit emberi hanggal el lehet érni. Egyrészt folyamatos hitetlenkedés, hogy ez van, ezek az egészen-egészen halk, mégis mindenhol hallható pillanatok, aztán rögtön a bő torok, leszakad a csillár, mondanám, de a Müpában nincs csillár, csak hangvető, azzal meg nem viccelünk. De rögtön egymás közelében a különböző stílusok, Elektra áriája az Idomeneóból, az Éjkirálynő előképe, lendület és bosszú, a kifejezés szolgálatába állított virtuozitás. Aztán, már az est végén Az alvajáró, amire nehéz mást mondani, mint hogy ilyen nincs, ezt így nem lehet, vagy más nem tudja, és közben játszik is, van az egészben valami felemelt ujjas, tanárnénis oktatás, mégis súlya van az egésznek, szerepsúlya, érzelmi szélsőségei. És Adél A denevérből, persze, hogy elfújja, mint a tollpihét, de egyet riszál a végén, tesz egy komikus gesztust, és él, és igazi, és nem azt gondoljuk, mennyi minden van mögötte és mögöttünk, hanem hogy évek, ti még jövendő évek. 

Hogy lehet Jeney ennyivel jobb, mint Bach? Nyilván becsapós a kérdés, de hogy az Aus tiefer Not ősbemutatója alatt ilyesmi egyáltalán fölmerülhet, az elég jól mutatja az új mű erejét, súlyát. Hogy a két azonos című zenemű versenyképes, egy alaposan megtanult Jeney olyan benyomást kelt, mint egy nagyon nem alaposan megtanult Bach-kantáta. 

Nyilván elvitte az időt, ha ősbemutató is, ha a Reformáció évének zárókoncertje is, nincs végtelen mennyiségű próbára lehetőség, és inkább ez legyen kigyakorolva vagy begyakorolva, mint Bach, aki már csatát és háborút nyert. Jeney sincs messze a győzelemtől, csak sok, egy kicsit éppen sok. 

Furcsa, mert nyilván nagy öreg, nagy életművel, mégis olyan, mint valami lelkes ifjú, aki végre lehetőséget kapott, és most kell mindent elmondania. Így aztán a kantátának a saját súlyán kívül cipelnie kell a rengeteg szöveget is. A saját súly is tekintélyes, össze kell hozni Bachot és a korált, ha jól sejtem, eredeti, Jeney Zoltán által írt korálokat, meg Mahlert, a 3. szimfónia éjszakai énekszavát, ami meg Wagnert idézi, a Trisztánt. És van maga a mű, maga a szerző, és mindennek meg kell férnie egy cím alatt. Ha belegondolunk, Wagner és Bach sem nagy barátok, kell közéjük néhány ember, néhány mondat puffernek. 

Sok a szöveg. Lehet, hogy bravúrosan sok, hogy imponáló, ahogy zenében egymás mellé kerül, egymásra reagál Ezékiel és Esterházy, de Szent Pált és a pengő cimbalmot nem érzem jó választásnak. Túl sokat használták a szöveget, hogy elérje még a hatását, az ember most azt érzi, bár pengő cimbalom lennék. Legalább az. A kantáta háromnegyedénél aztán a szövegek elhangzanak prózában is, forrásmegjelöléssel, ami már végképp túlzás, de ez a szakasz enélkül is soknak érződik, annyi a szó, hogy elveszíti a súlyát az, ami a legfontosabbnak látszik: ne legyetek kemények a jövevényekkel, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban. Megy még tovább is, és megerősítésként Mácsai Pál Borbély Szilárdtól olvas föl, Mózsi hazatér, és üres a bolt, üres a ház, üresek a szívek. Ez egy másik mű, ami vendégségbe jött ide. 

Tudom, hogy akkor kell mondani, amikor lehet. Nyilván naivitás azt képzelni, hogy ha ez egy állami vagy államilag támogatott ünnepség, akkor majd az állami emberek megvilágosodnak, adni kell az éhezőnek, segíteni a rászorulót. Talán a vállukat is megvonják: mi is jövevények voltunk ott, ahol vagyunk, és ugyan, hová lettek, akik minket befogadtak?

November végén Parkinson-kórban meghalt Bob Seidemann, aki nem szerette a zenét. Nem is kellett neki, fotós volt, de a hatvanas években ha egy fotós szerette a zenét, vagy legalább a zenészeket, sokra vihette. Illetve akkor is, ha nem szerette a zenét, csak ismerte a zenészeket. Nem bonyolítom tovább, Bob Seidemann ismerte Eric Claptont, ezért 1969-ben az akkor alapított Blind Faith első (utóbb kiderült: egyetlen) stúdiólemezének a borítójára neki kellett fényképezni valamit. Ezt fényképezte. A kép ennél tovább tart lefelé, de változtak az idők - ma ez üldözendő cselekménynek számítana. A vöröses hajú lány ugyanis 11 éves. Mariora Goschennek hívják, és eredetileg nem ő volt a fotós választottja, hanem a nővére, Sula. Ő is bűncselekménynek számítana egy félmeztelen képen, mert 13 éves volt, de nem ezért nem került a lemezborítóra, hanem mert éppen sakkozott Eric Idle-lel a Monty Pythonból, és nem akarta félbeszakítani a játszmát. De ott a húgom, hasonlít rám. 

Így pucérult Mariora a lemezborítóra, csak Európában, az amerikai változatra már a zenekar képe került. Boldog voltál, Mariora? Nem, dehogy, úgy néztem ki, mint egy főtt rák. 

Más világ volt. Az ártatlanságot még lehetett meztelen gyerekekkel ábrázolni, a zenekar meg tisztelte annyira a fotós munkáját, hogy nem íratták rá a képre nagy, sárga betűkkel a nevüket. A történet szereplői szerencsére ma is élnek - leszámítva a fotós Seidemannt. A két Eric is aktív, sőt Mariora Goschen is. Akupunktúrával és gyógytornával foglalkozik, hatvanéves lesz jövőre. Ő az. 

Egyebek között nekem az is tetszik, az is fontos, ahogy Pintér Béla belekomponálja a félreértést a darabjaiba. Mi meg félre is értjük, és azt mondjuk A bajnokra, az egy politikai darab, amiben jól beolvasnak a hatalomnak. Kicsit sem az, legalábbis én úgy értem, hogy mindenkiről szól, minden elveszett illúzióról, bár azt nem állítom, hogy feltétlenül nekem van igazam. Most, az Ascher Tamás Háromszéken esetében azt lehet mondani, színházi darab, belterjes visszavágó, lepelrángatás, és nincs más dolgunk, mint megfejteni, ki kicsoda, ami nem különösebben nehéz feladat, Ascher Tamás és Máté Gábor nevű szereplők vannak benne, Bezerédi önmagát játssza, csak parókát tesz a fejére, mert fiatal még. Tabajdit, a kövér rendező-igazgatót ketten játsszák, mert a két K betűs színháznak, Kaposvárnak és a Katonának egyaránt kövér, szemüveges igazgatója van. 

Van itt egy műélvezeti lehetőség, ami azért nem csekély, mert ez a színészi mímelés, mímeskedés mímelődés, igen magas fokon áll, Keresztes Tamás valóban Ascherrá válik, ahogy ökölbe szorított kezével a térdét ütögeti, üvegénél igazgatja a szemüvegét, hallgat, néz, beszél. Tulajdonképpen végig ezt érzi az ember, mintha tollpihével csiklandoznák a gyomrát, folyton vihogni kell, annyira jó ez a játék, annyira hülye és igaz egyszerre, nem is keresem a különbségeket ábrázolt és ábrázoló között, Ascher az Ascher, Máté az Máté. Szilveszteri kultúrkabaré, büszkék vagyunk magunkra, hogy értjük, és nem mondjuk, ha nem értjük.  

Közben meg nem tudok mást mondani, mint hogy ez egy gyengéd darab. Miután kinevettük magunkat a tájszólásos díván, és belehelyeztük magunkat a kulturális nagymenő szerepébe, a történet azt mondja: én vele vagyok. A bénával, a boldogtalannal, a vesztessel. Nem, talán nem vagyok vele. De mással sem. Ez olyan szomorú történet, hogy nem férnek bele rendes emberek. 

Háború és béke a Vígszínházban, tízezrével halnak oroszok és franciák  a szünetben pedig valaki a telefonját mutatja: meghalt Fábián Juli. És hallom, hogy mások is az ő nevét mondják. Nem hiszik. De hiszik. Beteg volt. De már egyszer meggyógyult. Kiújult. Jó, egyszer majd, és azt mondjuk, idő előtt, de nem most. De most. 

Az a szörnyű, hogy halottakra is csak halottakkal tudok emlékezni. Azért hallottam először Fábián Julit, mert Miklós Tibor nem hagyott békén. Mert újra és újra elmondta, mert annyira tudott örülni minden csak kicsit is tehetséges embernek. De hogy ő nem kicsit tehetséges, hogy csak úgy peregnek a szájából a hangok, mindent tud az éneklésről, és muszáj meghallgatnom nekem is. Amikor elfogytam a kifogásokból, kiautókáztam Budaörsre, valami délutáni fellépésre egy kávéházban. És nem csak Fábián Juli volt ott, hanem Sárik Péter is a kis elektromos zongoránál. Nem izgulták túl a föllépést, Sárik Péter vietnami papucsban volt, de hát nem is volt miért izgulniuk, olyan tehetségesek voltak mindketten. Tíz éve volt? Tizenkettő?  Ifjúságuk, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek. 

Mi a neve ennek a falunak? Borogyino. 

Mi a neve ennek a városnak? Budapest. 

Ha egy szót kellene kitalálni a Mondjad, Atikám! jellemzésére, azt mondanám: tisztességes. Tudom, hogy többnyire nem azért járunk színházba, hogy tisztességes dolgokat lássunk, nem a befektetett munka az érdekes, hanem az eredmény, de az egész József Attila-kérdés túlságosan bonyolult és megoldatlan ahhoz, hogy egyetlen este tisztázni lehessen.

József Attila, ugye, a negyvenöt fölöttieknek automatikusan a legnagyobb magyar költő, így tanultuk és végre valami, aminek a tanításával egyetérthettünk, nekik proletár, nekünk meg a mindenség, akinek értjük az élményeit, ismerős a világa, a szén, vas, dinnyehéj, és mégsem értjük, hogyan lesz ebből költészet, hogyan jut eszébe valakinek, hogy a szívének kis teste van, a képtelenség miért válik mégis képpé, ráadásul közképpé, nem kell semmiféle műveltség hozzá, hogy értse az olvasó, hogy lásson. 

A rendszerváltás mintha kihúzta volna a dobogót József Attila alól is, mintha egy nap arra ébredtünk volna, hogy nem kell ahhoz őrültnek lenni, hogy költő legyen az ember, vannak megfontoltabb, polgári örömök, kit érdekel a forradalom, meg a sűrű nyomorúság. Aki dudás akar lenni - ezt Vecsei Miklós is elénekli, József Attila is szerette. De hát ki a fene akar dudás lenni, ha ennyire fáj? 

József Attila ott maradt a legnagyobb magyar költők között, de elébe került az, hogy "egyik". És mögéje került, zárójelben, hogy tisztázni kellene a hozzá való viszonyunkat. Furcsa, hogy épp a színház tesz erre kísérleteket, a Madách, ahol musicallé változtatták az életét, és a Pesti ezzel a bő két óra monodrámával. Ez utóbbit Vecsei Miklós írta, már amit nem József Attila írt, és elég egységes a szöveg, egységes a vers és a próza is, egyikből a másikba vált, zökkenések nélkül. Az egyetlen szó, ami fülön csapott, az opció volt, hogy a nyilvános házban három opció volt a költő előtt. Ezt a szót aligha használhatta József Attila, mert a komputerrel jött be a magyar köznyelvbe.  

Jó a kísérlet. Akkor is, ha csak kísérlet, ha végül túlzott terjedelműnek bizonyul, már alig várja az ember, hogy megjelenjen Flóra, mert onnét már nincs sok hátra. Ha nem is vagyok egészen biztos benne, hogy az életet egybe kell gyúrni a költészettel. Nem biztos, hogy kell, de lehet. Lehet, hogy rossz lesz a következtetés, a végén azt mondjuk, hogy szegény bolond, aki verseket írt. De innét már el lehet rugaszkodni. A többi már a versek dolga.  

Volt egy  nagyon kedves hozadéka Keri-Lynn Wilson vendégfellépésének - végre nem Kuklis Gergely viselte az egyetlen szőke lófarkat a Nemzeti Filharmonikusok hangversenyén. Volt egyéb hozadék is, annak nem lehetett annyira örülni. Kicsit talán jobban megértette a hallgató Mahlert, már hogy őt így nem lehet játszani. Alibizés folyt, meggyőződés nélküli vonóhúzogatás, csak baj ne legyen. Nem is lett, vagy legalábbis ennél nagyobb baj nem lett, mint hogy így töltöttük el a hangverseny második részét, ok, cél, értelem nélküli zenehallgatással. Nem lehet  mondani, hogy a kanadai karmesternő gyújtó hatással lett volna bárkire is az előadók vagy a közönség köréből, összerakta a szimfóniát, bár azt sem meggyőzően, mert a hangzást a kürtök uralták, és még csak nagyon panaszkodni sem lehet, mert ők legalább határozottan és szépen játszottak. 

A koncert első része Penderecki II. szimfóniája volt, nagy tudással megírt, egybefüggő darab. Valaha a mű a karácsonyi melléknevet viselte, mert az elején és a végén is jól fölismerhető a Stille Nacht dallama, de nyilván nem akarta Penderecki, hogy azt higgyék a hallgatók, ez valami száncsengős, pastoralés darab, így leginkább az a benyomás maradt, hogy Pendereckinek rossz kedve van. Mondjuk mitől volna jó, 1979 - 80 fordulóján, Lengyelországban. 

Mikor dől el, hogy milyen lesz egy koncert? Úgy értem, csábító arra gondolni, hogy a világegyetemben évmilliárdokkal ezelőtt elindultak bizonyos anyaghalmok, összerendeződtek valamivé, és mindez ahhoz vezetett, hogy szép Karácsonyi oratóriumot hallgassunk Budapesten, de mintha az utolsó pillanatig nem lett volna egészen biztos, hogy mi lesz ebből az egészből. Nem is a teljes oratóriumot játszották, csak négy kantátát a hatból, aztán ráadásnak az ötödik bevezetőjét, amit a karmester Marc Minkowski Weihnacht-csárdásnak konferált be, és igyekezett is tartani magát a szavához. De mire idáig eljutottunk... 

Sima volt a kezdés, száguldanak, mint a bolondok, már tudja az ember, hogy nem lehet tartani az eredetileg kiírt fél 11-es véget, akármilyen hosszú lesz a szünet, a négy kantáta egy órával hamarabb végződik majd. És tolerálhatóak a trombiták gikszerei, nyilván van, aki tudja, hogy régebben jobban fújták ezeket a csöveket, vagy Bachot a megvalósítás nem nagyon érdekelte, az a lényeg, ami a kottában van. Van egy másik gyönge láncszem, az énekesek, akik szólistának kóristák, kóristának szólisták, és ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindkét minőségükben csodálatosak. Hanem hogy inkább egyikben sem. Nem adják a nagy, közösségi élményt, amit egy német templomban egyébként ma is át lehet élni, hogy tényleg mindenki énekel, nem csak susog az orra alatt, és nincs egyiknek sem olyan szép hangja, hogy leesett állal kellene hallgatni. 

Azért jó a koncert, jónak tűnik, de a második kantátában visszább kell fogni a tempót, és egyszerre a zenekari bevezetőnek a pasztorális, fafúvós része olyanná válik, mintha egy muzikális gyomor korogna. Jó ez, nem arról van szó, meg időszerű, meg ez az idei Karácsonyi oratórium, de mégis mennyire jó? 

Nem akarom túlzottan fokozni a feszültséget: jó. Derűs. Vidám. Könnyed. Boldog. Ez már mind a második rész tanulsága. Senki nem lett jobb, az énekesek maradnak határesetnek, az Asterix-jellegű trombitás elég tisztességesen fújja a furcsa hangokat, a kürtök még nála is szerencsétlenebbek, de van egy mégiscsak-érzés, hogy jó itt lenni, jó hallgatni, hogy nyilván Bach korában sem zenéltek jobban, aztán mégis eljött a karácsony. 

Egészen meghökkentően rosszul zongorázott Andrew Tyson a Müpában, és még csak nem is rokonszenvesen rosszul, majd belejön, nem is biztatóan rosszul, hogy mindenkinek lehet szerencsétlen napja, de neki mekkora versenygyőzelmek vannak a tarsolyában. Ellenszenves volt az egész produkció, kifejezéstelen, mesterkélt, modoros és mégis lapos, de közben azt is érezhette az ember, hogy ezt ő pontosan olyan jól tudja, mint a hallgató, ezért rászélhámoskodik a produkcióra, motyorászik meg égre néz, mint aki a legnagyobb szellemekkel van összeköttetésben. A legnagyobb szellemekkel viszont egyáltalán nincs összeköttetésben, Schubert nem barátkozik vele, és csak azért nem mondom,hogy ilyen rossz zongorázást A Zongora bérletben eddig nem lehetett hallani, mert rögtön utána jöttek a Chopin-mazurkák. Na és ilyet tényleg nem, vagy legalábbis  nem emlékszem, hogy valaki ilyesmit próbált volna a közönségre rásózni. Valahogy a remény hiányzik az ilyen zenélésből, túl dörzsölt a fiú, tudja ő, hogy amit árul az nem arany, nem ezüst, és inkább nem is mondom ki, hogy micsoda. A zongora poétája, mondják róla, de ki mondta, hogy a költők tudnak zongorázni?