Újraélni az ifjúságot. Ezt vagy ezt is ajánlja a David Gilmour in Pompeii a mozikban, a jövő héttől. Nem túl sok moziban, de akit érdekel és lehetősége van rá, ott nézze, hiszen ilyenben biztos nem lehetett része, amikor még David Gilmour a Pink Floyd tagjaként játszott Pompeiiben. Újraélni az ifjúságot? Mondjuk én olyan nagyon sok Pink Floydot soha nem hallgattam, csak amennyi egyébként is szólt egy, a progresszív rock iránt érdeklődő báty mellett. Újraélni a más ifjúságát.

És még mindig nekünk könnyebb. David Gilmour nyilván kénytelen arra is gondolni, hogy megőszültem, a pólóm alá is bemászhatott valami a hasam táján, összesen van annyi haj a zenekari tagok fején, mint 1971-ben egy zenészén, a gitárom agyonkopott a sok sikálástól, és mégis ugyanazokat a dalokat játszom.

A hangfalak ugyanazok, vagy legalábbis ugyanaz a cég gyártotta. 

A közönség meg élvezi a helyszínt meg az újraéledő hetvenes éveket, de a hangja először a Wish You Were Here alatt jön meg. Pedig a legismertebb Pink Floyd-szám nem is tipikus daluk, a többi hangszeres fogantatásához képest ez normális dal, három strófa. Magányos dal, nem is csak a címe miatt, de a lemezre megkomponált helyzetből fakadóan is. Szól valami a rádióból, eltekerik, szimfonikus zene, aztán ez a gitárpöntyögés, amire rájátszik, ráénekel Gilmour. Ezt megőrzik a koncerten is, legalábbis az elejét, a rádióhangot, a csatornatekerést, aztán a két gitár már élő.  

Egyedül ülök a moziban, a sor közepén, átélhetem ezt a kamasz magányt, de ott a vásznon ezer vagy kétezer ember énekli együtt: bárcsak itt volnál. Csak azért nem többen, mert nem nagy az amfiteátrum. Nem tudok másra gondolni, mint hogy talán ott is van. Te elöl, ő hátul, de együtt mentek haza. 

Elkezdtük a tizenegyedik évet is Pavarotti nélkül, és jajonghatunk, hogy ilyen nem lesz többet, mert tényleg nem, de azért emlékszem magunkra is, hogy amikor volt, akkor meg annyira természetesnek vettük a létezését, a hangja szépségét, hogy folyton arról beszéltünk, amit nem kaptunk meg tőle, az alakítás átéltségét, a zenei formálás intelligens voltát. Csak hang, mondtuk nagy okosan.

Csak hang. Nekem ez a hang az első nagy és hatásában el nem múló operai élmény volt, a Bohémélet az Erkel Színházban. És nem csak arról van szó, hogy az ember megtapasztalhatta a nagy énekes jelenlétét, nem csak arról, hogy a Bohéméletben mennyire ott volt, testben-hangban, mennyire hatottak a jól bevált eszközei. Ahogy Mimi, Kincses Veronika bekopogott az ajtón, ki van ott, kérdi, kint meg Mimi válaszol. Una donna, egy nő, mondja Rodolfo, és ehhez, ugye, kell valami gesztus. A legtöbb tenor megigazítja a zakóját vagy a sálát. Pavarotti a szemöldökén simított végig, és rögtön át is szaladt valami gyors nevetésféle a nézőtéren. Játszott ő, pont, amennyit kellett. Nyilván nem tudott lehajolni és négykézláb keresgélni a kulcsot, mert az tényleg röhejes lett volna.  

Nem is ez volt az igazi csoda, hanem ahogy szétment a függöny, és látta az ember, hogy igen, színpad, szép, kopott, de vállalható. És ott ül rajta, az asztal mögött Luciano Pavarotti. És elkezd énekelni, és ugyanaz a hang jön belőle, amit az ember a lemezein meg a zenei könyvtárban fölvett kazettáin hallani szokott. Szóval igaz, minden igaz. Egy pillanatra a két világ, az, ami körülöttem volt, és az, amelyikben éltem, eggyé vált. Nem mondom, hogy ez többé soha nem adatott meg, de nem mindennapos tapasztalat. 

Kilencvennégy éves, kerekesszékkel közlekedik, de leginkább nem közlekedik, Rómában él, és nem tudott elmenni a róla elnevezett, a rajzait és az általa tervezett jelmezeket kiállító múzeum megnyitójára, Firenzébe. Ott született, és nyilván ott is fogják eltemetni, a San Miniato közelében lévő kis temető legfeltűnőbb kriptája a Zeffirelli-családé. A múzeuma csodálatos helyen van, a Palazzo Vecchio mögötti San Firenze téren, a régi bíróság épületében. Igazán alig várom, hogy megnézhessem és fintoroghassak. 

Mert hát ez az ember Zeffirellihez való viszonya, nem tudok segíteni rajta, és most már nem is akarok. Átlátni a mesterkedésein, hogy halmozza a szép embereket, szép tárgyakat, a sztárokat és sztárnőket, mégsem lehet kivonni magunkat a hatása alól. Ince pápa úgy jön  le a lépcsőn, ahogy a Napfivér, holdnővérben teszi (ez is milyen hülye cím magyarul, mintha valami pogány sztori volna, holott épp ellenkezőleg), Verdi Otellója úgy tagadja meg kereszténységét, ahogy Domingo, a makrancos Kata úgy villogtatja a szemét, ahogy Liz Taylor. Jobban szeretem a Metropolitan régi Toscáját a mainál, más is így van vele, mert mindjárt jön a holnapi Tosca, Zeffirellié meg évtizedekig volt műsoron. Hiába minden józanság meg kiábrándultság, mégis azt érzem, hogy jobban formált Zeffirelli, mint a nála sokkal jelentősebb rendezők. Ha elégedett volnék magammal, azt mondanám, hogy köszönöm.   

Ma van Solti György halálának huszadik évfordulója. Elég hihetetlen szám, hiszen még emlékszem. Egy csomó dologra emlékszem, amikor az Operába jött és Lisztet vezényelt, és hallotta az ember, hogy hol vannak egy karmester korlátai, már úgy értem, csodát azért nem lehet tenni két próbával. Amikor a Kongresszusi Központba jött a chicagói zenekarral, és nem csak őt látta-hallotta az ember, hanem például a kiváló kürtöst, Dale Clevengert is. Amikor az utolsó lemeze megjelenése alkalmából a Gundelban vacsoráztunk a világ legmenőbb lemezkritikusaival. 

Amit most elmesélek, az nem is elsősorban róla szól, inkább Kocsis Zoltánról. Arról, hogy mennyire szeretett magyarázni, mennyire partnernek tekintett mindenkit, mennyire el tudta kapni az oktató lendület, ha zenéről volt szó. Épp a Mahler 8. szimfóniát hallgatta, ami önmagában is szokatlan, mert Kocsis azért az esetek többségében a saját lemezeit szerette hallgatni, értékelni, gondolatban javítani vagy elégedettnek lenni vele. De most a Mahlert tette föl, és a szobában még két idősebb asszony üldögélt. Az egyikük mondta azt egy Haydn-szonáta után, mivel nem értesítették a műsorváltozásról, hogy látja, Zolikám, ez a Bartók egészen szép zenét is tudott írni, ha megemberelte magát. A másik csak kifürkészhetetlen arccal hallgatta azt az elképesztő zenei tömböt, amit a Veni creator spiritus jelent, Tesla lemezjátszóból, és annál jóval gyengébb hangfalakból. A csendet és kifürkészhetetlenséget végül Kocsis törte meg, annyit mondott: milyen jó azért ez a Solti. Mire a kifürkészhetetlen arc is kicsit oldódott, és azt mondta: igen, nagyon szép hangja van. 

Egy pillanattal később rájöttem a magyarázatra, az arc tulajdonosának a Solti név Solti Károly nótaénekest jelentette. Kocsist feltehetően nem érte utol a megvilágosodás, mert némileg zavartan annyit mondott: én nem tudom, milyen a hangja. És kiment a szobából. 

Lehet, hogy ez sem felfedezés, mert időnként kiütheti az ember szemét, de nekem csak tegnapelőtt esett le a tantusz a Puskinban. Hogy ez ugyanaz a történet. A Római vakáció és a Dolce vita eleje. A hercegnő, illetve a filmsztár elszakad a kíséretétől, és a szép újságíróval tölti az estét, majdnem az éjszakát is, de nem abban az értelemben. Kóvályognak a műemlékek között és közben követi őket a fotós, akinek Vespája van. Fellininél a fotós neve egyébként Paparazzo, elég nagy karriert futott aztán be a név. Lehetne véletlen is, de van elég idő a két film között, a Dolce vita bemutatója 1960- ban volt, a Római vakációé 1953-ban. Mintha Fellini bepipult volna a giccsen vagy filmhazugságon, és azt mondta volna, rendben, akkor mutassuk meg, milyen az igazi Róma. Vad és túlfűtött, hangos és brutális. Nem jópofa pincérek verik fejbe a rendőröket a gitárral, hanem Celentano ordibál a mikrofonba, és igen kellemetlen gyomrost lehet kapni egy kósza amerikaitól. 

Tézis és antitézis ma kényelmesen megfér a római újságosoknál és szuvenírboltokban egymás mellett. Hűtőmágnes és jövő évi falinaptár. Mind így végzi, aki vitte valamire.

Újra nézhető moziban Az édes élet, ezerféle tanulsággal. Például azzal, milyen hosszú, nyilván emiatt van az, hogy annyian mondják: igazán, de igazán soha nem látták, csak tévében. És tényleg nem ugyanaz tévében, ahol csak a nagy jelenetek összessége, igen, viszik a Jézus-szobrot helikopterrel, igen, jön Adriano Celentano, igen, fürdőzés a Treviben. És Lex Barker, gyermekkorunk Old Shatterhandja, szőkén, szemüvegesen és részegen. 

Minden megváltozott. Imádat helyett a film kap újra egy sóhajt, ami a kulturális erőfeszítéseknek kijár, és mint egy Wagner-operában, itt is érzékeli az ember a pontokat, ahol már be lehetne fejezni, de Fellini még újra lendül, még ezt is el akarja mondani, mint aki fél, hogy most még sikerült beugratni a producereket és a színészeket, még hajlandóak éjszaka bemászni a hideg vízbe (mármint a színészek), de ki tudja, lesz-e még egy dobásom. 

És látja az ember a hibákat, hogy az autó után tekergőzik egy kábelfarok, mert a lámpákat a kocsi orrára helyezték, hogy a sztriptízelő nőn ottmarad egy testszínű melltartó a totálokban, hogy az utószinkron nem passzol a szájmozgásokhoz. Nyilván francia színészeket is kellett alkalmazni, ők meg nem tudtak olyan sokat és gyorsan olaszul beszélni. 

Minden teljesen más. Magamon látom, hogy csak legyintek Anita Ekberg bájaira, és a szerelem vagy szerelemszerű lobogás ma Róma iránt gyullad bennem, bárcsak külsőben forgatták volna végig az egész filmet. Minden más. A filmkészítés erkölcsössége, hogy nem azért forgatunk, mert van kameránk és pénzünk, hanem  mert mondani lehet vele valamit. Közben meg ezt a meghasonlást is érzi az ember, hogy a lírai én, a Fellini-alteregó Marcello saját példáját mutatja, hogy egy van abból az édes életből, vigyázz, mihez kezdesz vele, mert a végén nem hallod majd, mit kiabál az angyal. De hát ezt nem mondhatja, nem figyelmeztethet egy olyan ember, aki éppen erről forgat filmet, mert hát éppen erről forgat filmet, éppen tesz valamit. 

Mi meg éppen újranézzük őt. Éppen teszünk valami értelmeset. 

Hú, egy kicsit komplikált lesz. Mondjuk, hogy csak egy kommentből indult, valaki azt írta a Gran Partita alá, hogy sajnálja, de neki ez a zene többet mond, mint az egész modern művészet. És az emberben ilyenkor jön elő a kétely, hogy tényleg? Többet? És vajon mit? 

A Gran Partita Mozart tizenhárom hangszerre (tizenkét fúvós és egy nagybőgő) írott szerenádja, nagy, hosszú mű, mondjuk aki a kommentet írta, az csak az Adagióra gondolt, a harmadik tételre, az szólította meg, de a kérdés így is érdekes lehet. Mit mond? Mire fordítaná, ha szavakat kellene mondani? 

Azért érdekel különösen, mert, persze, én is nagyon szeretem a tételt, és mert észrevettem magamon, hogy ha magamban dudorászom, akkor a pappa-pa-pappa és egyéb subidubik után a z oboákkal-klarinétokkal kiteljesedő dallam végét mindig értelmes szöveggel fejezem be. Erről a részről van szó, körülbelül 1'05" és 1'15" között.

A szöveg értelmes, de nem magyarul van: forse si calmerá. Talán megnyugszik, azt jelenti, és a Don Giovanni első felvonásának négyeséből van, amikor don Giovanni épp beszélgetne donna Annával és don Ottavióval, de közbelép donna Elvira, hogy vigyázzatok vele. Bolond szegény, mondja don Giovanni, de hagyjatok kettesben vele, forse si calmerá.

Azt el szokás mondani, hogy a Gran Partita Adagio tétele egy kicsit operás, van egy hullámzó kíséret, és fölötte a dallamok kerülgetik egymást, de ez itt nagyon pontos összecsengés. És, persze, a két mű nincs időben nagyon közel egymáshoz, de a Don Giovanniban épp elég jelentős szerepet kapnak a fúvósok és az általuk játszott szerenád-zene, a darab végén, a vacsorajelenet előtt. Így aztán hajlamos vagyok arra gondolni, hogy talán Mozart fejében valami hasonló gondolatok vagy szavak vagy félmondat volt, amikor a Gran Partitát írta, amit aztán előhívott a Don Giovanni librettója. Egy kicsit mintha elszólta volna magát, mintha azt mondaná, le lehet fordítani a zenét szavakra. Nem pontosan, nem olyan kifejezően, nem olyan árnyaltan, de lehet fordítani. Csak nem érdemes.

Bármilyen furcsa, van olyan Makk Károly-film, amelyikben Latinovits Zoltán szerepel. Mindjárt az első, a Liliomfi az. Onnét tudom, hogy a köztudottan jó színészválasztó rendezőt egyszer valamiért kérdezgettem a Liliomfiról, hogy miért is Krencsey Marianne lett Mariska. Tudom, egy ország lett szerelmes belé, meg biedermeier figura, de mégis olyan sápadt, egysíkú vagy legalábbis egyhangú. Miközben ott volt Erzsiként Ruttkai Éva, majd kicsattan, és csak mosolyból van százféle a repertoárján. Nyilván az egy másik film lett volna, de nem vagyok benne biztos, hogy rosszabb film.

Makk hümmögött, nem mondta, hogy igazam volna, de megkérdezte, tudom-e, hogy a Liliomfiban szerepel Latinovits is. Persze, nem tudtam, de nem is nagyon lehet tudni. Statiszta, és mindjárt az első jelenetben van benne, amikor a Majális mintájára fölvett nagy füredi szabadtéri örömünnepet látjuk. Egy piros kabátos, zsokésapkás, bajszos fiatalember épp valami csirkét tömne a szájába. Ő Latinovits. Visszanézve teljesen egyértelmű, hogy valóban ő az.

Aztán többet soha, semmi együtt, inkább Darvas, ami művészi és politikai szempontból mindenképpen bátrabb dolog volt. Van, amit azért jó volna megnézni Latinovitscsal is. Például a Liliomfit. 

Kicsit messziről kezdem. 1994-ben, amikor az első cikkemet írtam a Pesti Műsornak, a megjelenés után megtörtént a szokásos bürokrácia, adatok megadása, hogy egyszer majd honorárium lehessen belőle. Amikor mondtam a születési évemet, a titkárnő azt mondta, nahát, milyen fiatal. Vállamat vonogattam, ugyan már, harminc éves. De a nagy vállvonogatásban is eszembe jutott, hogy jegyezd meg jól ezt a pillanatot, mert ezt, hogy fiatal, már soha többé nem mondja rád senki. 

Egyébként nem volt igazam, röpke huszonhárom év után éppen ezen a hétfőn, a Rádióban, miután Lamberto Gardelliről beszélgettünk, a hangmérnök, aki együtt dolgozott a 6-os stúdióban Gardellivel, az mondta, hogy mi? te még ilyen fiatal vagy? Jó, nem pont ugyanaz a hangsúly, mint a lap szerkesztőségében, de a szavak számítanak.

Makk Károlyra térve: az Örkény Színházban voltam, pontosan nem emlékszem, melyik bemutató, talán nem a József és  testvérein, de még az elmúlt évadban, és ahogy vége volt az előadásnak, ott álltak hárman, és beszélgettek. Makk Károly, Szabó István, és a Papinak becézett televíziós gyártásvezető, Lénárt István. Vállamon volt a fényképezőgép, és szinte hallottam a szózatot, menj oda, fényképezd le őket, mert ilyen képet többet soha nem készíthetsz. De hát szemérem is van a világon, meg mégis hadd érezzék magukat normális embernek, aki nyugodtan megállhatnak beszélgetni. Meg lesz még legközelebb, lesz még bemutató az Örkényben.

Bemutató, az lesz.     

Nyilván még egyes számjeggyel kezdődött a korom, amikor Babits Hegeso sírja című versét először olvastam, mert a reakcióim ennek megfelelőek voltak. Aha, persze, Mihály bácsi. Szobrokba tetszik szerelmesnek lenni, mint valami Pügmalion, ha nincs valóságos szerelem, akkor érzelmeinkkel erőszakoskodunk a márványokon. De még ez is mennyire reménytelen szerelem, milyen nőci az, aki Babitsra várna? (Már, természetesen Csinszkát most nem számítva.) Ez csak az élők hatalmaskodása a halottak fölött. Milyen szerelmespár volnának ők ketten, a szép formájú, nagydarab görög nő, meg a nyüzüge magyar költő, aki úgy tud megállni egy fal előtt, hogy a feje nem ér a falhoz, de a füle igen? 

Tegnap békésen kerekeztem, amikor egyszerre eszembe jutott a vers, és le kellett szállnom a bringáról (igaz, épp emelkedőn voltam, nem esett nehezemre), annyira zavarba hozott az ostobaság. Mármint a sajátom. Hogy valahogy miért nem tűnt föl a forma szépsége, és a kép nevetséges volta mögött, miatt Babits eredetisége? Hogy ezer művészeti könyv vagy szakkönyv tanítja az embernek Hégészó sírját, és mindegyik azt mondja, hogy ja igen, a sztélé egyszerű, természetes, mindennapi elfoglaltság közben mutatja a nőt, válogat az ékszerei között, mintha csak élne. Legfeljebb az arckifejezés elmélyültsége mutatja, hogy valami nincs egészen rendben. Babits ezen rögtön átlátott, pedig  nyilván csak nem valami minőségi fényképeken láthatta Hégészót, mégis tudta, hogy más itt a levegő. Vagy hogy éppen nincsen levegő. Odaát keresgéli a megfelelő gyűrűt a nő, észre se veszi, de közben mégis azt mondja, várlak, gyere, Mihály, nem leszel egyedül.