Ha tényleg egy új korszak kezdete, akkor kicsit talán lehetne jobb film. Márpedig gyanús, hogy itt valóban összefog a két óriás, hogy piacot taroljon. Hollywood viszi Matt Damont, Kína adja a helyszínt, viszi a rendező Zhang Yimout. A költségeken megosztoznak. Meg a bevételen. Meg a nézőkön. Attól még ez film marad, vagy film is, nemcsak vállalkozás, és ha azt mondjuk, mennyire nagyszerű, hogy sikerül egy forgatást teljes egészében Kínában lebonyolítani, akkor azt is mondjuk: nyilván pokoli nehéz egy olyan forgatókönyvet összehozni, amely érdekes az amerikainak és a kínainak egyaránt. És az is lehet, hogy ha ezt összehozták, akkor azzal már nem tudnak foglalkozni, hogy érdekes legyen a magyarnak is. Mert hogy szép is, a maga módján izgalmas is A nagy fal, de ez a maga módján azt jelenti, hogy tíz éven felülieknek nem ajánlott.

Lehet, hogy csak a szívünk lett érző az idők során. Egy hatvanas években készült szuperprodukcióban még lehetett volna egy jó kis rassz-csatát vívni, aprítottuk volna a vágott szeműeket, és hősi lett volna a halál. Ma már nem nagyon tudunk lelkendezni embertársaink pusztulásán. De régen is volt, hogy boldogan dobálhattuk a nácikat kézigránátokkal. Ma már az sem könnyű, hogy ezeket a nyáladzó szörnyetegeket, akik a filmben az emberiség vesztére törnek, dicsőségben nyilazzuk halálra. Hiszen fegyvertelenek. Csak éppen sokan vannak. Meg olyan hüllőszerűek. De minden agyonlőtt példánnyal kevesebben vannak. Senki sem sziget. Még a nyálas hüllők sem.   

Legalább kétszer mondta azt a világ, hogy jó, jó, de ki ez a Georges Pretre? (Az e-n szerencsés esetben van egy kis háztető, de ez most nem szerencsés eset.) Ami a furcsa, hogy a két alkalom között eltelt úgy negyvennégy év. Először akkor csodálkoztak rá, amikor a hatvanas évek közepe táján ő vezényelt, és Callas énekelt. Koncerten, Normában, aztán két lemezen is: a második Toscán és a Carmenen. Persze, a figyelmet akkoriban némileg elterelte az énekesnő hangi állapota, hogy már nem volt olyan, mint régen (a Tosca esetében), illetve hogy klasszikus mezzoszoprán szerepet énekel. Így aztán a világ 2008-ban megint csak azt kérdezte, ki ez a Pretre, aki az újévi koncertet vezényli. Mert amúgy kedves öreg, mosolygós, széles vállú, és nyilván karmester, hiszen pálca van a kezében, de mit lehet tudni róla?

És akkor a kérdezett azt felelte, hogy hát ő vezényelte a párizsi Callas lemezeket, a Toscát és a Carment.

Csapda? Alig hinném. De tény, hogy a szélesebb közönség nem tudott sokat Georges Pretre-ről, pedig addigra már járt itt, Budapesten is, pedig ő volt az EMI French connectionje, igyekeztek rábízni a francia operarepertoárt. Valahogy mindig úgy alakult, hogy a fény soha nem rá esett, pedig a lemezek között van a Faust Domingóval, A gyöngyhalászok Cotrubassal, a Werther Geddával. És közben olyan zenetörténelmi eseményeken közreműködött, mint Poulenc operájának, Az emberi hangnak a bemutatója. 1946-ban vezényelt először nyilvánosan Marseille-ben, és hetven évvel később, tavaly októberben búcsúzott csókokkal a közönségtől, Bécsben. Kész csoda, hogy sikerült többé-kevésbé ismeretlennek megmaradnia a szélesebb közönség előtt. Annyit mindenesetre elért, hogy 2010-ben, amikor másodszor dirigálta az újévit, nem azt kérdezgették egymástól a tévé előtt, hogy ki ez, hanem azt mondták, ja, igen, ő volt már múltkor is. A francia. 

Georges Pretre (1924 - 2017)

Forgatom a fejem, kik is jöttek ma moziba? Egyáltalán mennyire mozi ez? A helyszín biztosan, vetítenek és nem sugároznak, de azért más műfaj. A Művészet templomai sorozatban a pápai bazilikák. Az idősebb korosztály van jelen, gyereket, diákot nem is látok, eleve délutáni az előadás, mintha ezek a csöndesebb örömök, hogy jaj, de szép az Isten háza harminc alattiaknak csak csöndes volna, de nem öröm. Talán nekik van igazuk, ők majd megnézik eredetiben, nem töltik azzal a délutánt, hogy nem is nagyon távoli helyekről számoljanak be nekik, mikor építették, kinek a sírjára. 

Belföldi turizmus ez is, utazni sem kell érte. Közben így is eszébe jut az embernek a saját turista volta, amit elvben szégyellni kellett volna, felnőtt ember nem turista, hanem utazó, nem látogatja végig a könyvekben megjelölt helyeket, hanem kóborol, mint valami Krúdy-hős, meg figyel és főleg eszik. Nem műemlékeket fotóz, hanem a vacsoráját, azt küldi el az ismerősöknek, hogy irigykedjenek. De ez a film mintha turista voltunkra akarna emlékeztetni, amikor kezünkben volt  könyv, és fojtott hangon olvastuk föl, hogy mit is kell tudni a Santa Maria Maggiore alaprajzáról. 

Hová lettek ezek a könyvet bújó emberek, akik csak néha néztek föl a lapokról, hogy egyeztessék a valóságot és az írott igazat? Akiken nevettek a bennfentesek, és ha jól emlékszem, nem csak akkor, nem csak a közelmúltban, már Szerb Antal is azt írta, hogy az igazi nagyképűek azt mondják, hogy múzeumban, természetesen, nem voltunk.Tényleg addig nevettek és nevettünk rajtuk, amíg el nem tűntek? Amíg csak a moziba jönnek el, emlékezni? A magam részéről végigjátszottam mindazt, amit lehet, pénzt dobtam a Trevi-kútba, belestem a kulcslyukon az Aventinuson, bedugtam a karomat az igazság száján. Tudtam, hogy nem éppen egyedi, amit teszek, de öröm volt, végre tartoztam valahová. Miért tennék úgy, mintha római volnék? Még a végén valaki megkérdezi, merre van a Non solo latte, én meg csak vonogathatom a vállamat. Hiányoznak az elszánt műemlékfogyasztók. Vagy inkább hiányoztak. Mert most ott ültünk másfél órát együtt a moziban. És az első nyilatkozó a filmben azt mondta, hogy a Szent Péter bazilikát csak úgy lehet megérteni, ha zarándoknak vagy turistának képzeljük magunkat. Ezt is megértük: egy római ránk irigykedik. 

Van az a fajta zene, ami az emberből kihozza a harci szellemet, folyton azt érzi, hogy szólni kell: ez a gagyi. Vannak persze gagyikülönbségek, más Mága és más Edvin Marton, más Havasi és más Ludovico Einaudi... Mennyire más? Einaudinak egész szép rajongótábora van Magyarországon is, bár még nem akkora, hogy érdemes volna egy koncertet szervezni neki, de csak idő kérdése. Ha viszont nemzetközileg nézzük, megdöbbentőek a számok. Spotify-on Einaudinak hétszázezer fölötti a követője. Mozartnak csak hatszáznyolcvanezer. 

Lehet rá azt is mondani, hogy tessék megnézni kétszázötven év múlva, kinek mennyi lesz. Lehet azt is mondani, hogy rendben van, de Einaudi nem Mozarttal van egy kategóriában, hanem Lady Gagával. Nem tudom, hogyan lehet a kategóriákat fölállítani, de ha elfogadjuk azt, amit a lemezkiadók javasolnak, akkor Einaudi mégis Mozarttal versenyez, és jelen pillanatban éppen eléggé le is veri az öreget. 

Nem tudom, segítenek-e a kategóriák. Segít-e, ha azt mondjuk, hogy ez csak crossover, nem rendes zene, csak legyinteni érdemes rá, ne is tessék hallgatni. Közben meg miért is ne? Mert nem érezni, hogy minden egyes hang a helyén van? Na és? Mert megnyugtat? Hány embertől hallottam már, hogy azért hallgat komolyzenét, mert pihenteti vagy nyugtatja. Én nem azért hallgatom, de miért lenne éppen nekem igazam?

Persze, mint minden makacs, azért azt hiszem, nekem van igazam, és lebeszélném az embereket Einaudiról. De közben annyira szórakoztató, ahogy halálra fagy, miközben az Arktiszt mentené. Nem is tudom, komolyan gondolja-e, hogy meg lehet állítani az olvadást zenével. Vagy jön majd valaki, aki azt mondja: eddig üvegházhatást okozó gázokat bocsátottam ki, de mától ennek vége? 

Na, éppen erről beszélek. A minőség agresszivitásáról, hogy nem azt mondja az ember, ugyan már, kinek ártanak ezzel a klippel, sütögessék csak a pecsenyét az olvadó jégtáblák alatt. Megint csak erről beszélek. Mintha csakis pénzért játszanának. Vagy mintha Mozart ingyen dolgozott volna. Állandóan valami becsületbevágót szeretne mondani az ember, csak azért, mert sokan vannak, akik ezt a zenét szeretik. Ha vannak, akkor biztos a komponista a hibás, kiszolgálja a közönséget, ahelyett, hogy... Ahelyett, hogy mi? Aki jól játszik egy Mozart-szonátát, az nem a közönséget szolgálja ki? Ki a hibás abban, ha Eötvös Péter zenéje nem szól a tömegekhez? Hozzám is ritkán szól, pedig igazán küzdök érte. Nem hiszem, hogy megfogalmazódna egy igény, hogy olyasmit szeretnék hallgatni, amire nem kell odafigyelni, de kellemes a fülnek, mire jön Einaudi, megírja és eljátssza. Inkább olyan ez, mint az Apple stratégiája: nem azt kell adni az embereknek, amit akarnak, hanem föl kell kelteni az igényt bennük, hogy akarják, amit mi adni tudunk. Megint csak a számokat nézve: Einaudinak sikerült.  

Újra leadta az egyik csatorna A nagy balhét, új (vagy számomra új) szinkronnal, ami veszteség is, nyereség is, nincs benne Sinkovits Imre, viszont azt a nevet, hogy Luther nem mondják Lúszőrnek. Nem mintha ez volna a legfurcsább a filmben. Inkább az, hogy bármilyen meglepő, de Oscar-díjas film, méghozzá legjobb film és legjobb rendezés is lett 1974-ben. Nem mintha nem volna nagyon korrekt munka, nem hozná egyszerre a hetvenes és (mondjuk) a tízes évek hangulatát. De ha utánanéz valaki, hogy kik is voltak a jelöltek, akiket rendezőként legyőzött George Roy Hill... A fiatal George Lucas, Bernardo Bertolucci a frissen néhány napig újra botránnyá vált Az utolsó tangóval, és Ingmar Bergman a Suttogások és sikolyokkal. Közben, persze, tudjuk mindannyian, hogy az Oscar művészeti szempontból semmit sem ér, illetve mindig akkor tudjuk, amikor a magyar filmnek esélye sincs, hogy a közelébe kerüljön. Amint nyílik a lehetőség, Oscar rögtön a legfontosabb filmes szoborrá válik. Mondjuk, ennyit ki lehet bírni, nem kell egyelőre évente átállítani az értékrendünket. 

Hanem attól még George Roy Hill így is az egyik legkülönösebb hollywoodi rendező, Oscartól függetlenül. Mert, persze, mindenkinek lehetnek hullámhegyei meg völgyei, Hillnek azonban mintha csak egyetlen hullám jutott volna. Szép, nagy hullám, öt éven át tartott: 1969 és 1974 között. Ebbe az öt évbe fért bele a Butch Cassidy és a Sundance Kid, amelynek már a puszta címe filmtörténeti jelentőségűvé vált, a Robert Redford alapította független filmek fesztiválja miatt. Ebbe az öt évbe fért bele Az ötös számú vágóhíd, amely vitán felül a legszebb a Vonnegut megfilmesítések között. És ebbe fért bele A nagy balhé is. Ami a két szélsőt illeti, George Roy Hill kitalálta a két szép férfis filmet, az egyik szőke a másik barna, mintha a Frédi és Béni nőknek készült változata volna. Dehogy nőknek, az egyik folyton mi vagyunk, csak még nem tudtuk eldönteni, hogy a dumánk állati jó, vagy a vagányságunk a menő. Már azon túl, hogy szuperül nézünk ki.

Ami Az ötös számú vágóhidat illeti, mindennapi kenyerem volt, vagy legalábbis minden második napi, egy ideig úgy jártam haza az iskolából, hogy beültem a Puskinba a filmre, gyakorlatilag fel tudom mondani az egészet, ha valaki elkezdi, én folytatom. Mit csináljak itt? - kérdezi Billy Pilgrim a Tralfamador bolygón, Dunai Tamás hangján. Segíteni fog a hullákat eltakarítani - feleli neki a német tiszt a drezdai bombázás után.

És a filmzenék! A nagy balhé hozta be a magyar köztudatba a ragtime-ot és Scott Joplint. Az ötös számú vágóhídnak a hivatalos oldalakon megjelentekkel ellentétben nem írta Glenn Gould a zenéjét, olyan jól még neki sem ment, de ő állította össze. Ezért is jártam annyiszor a moziba, hogy halljam a Bach f-moll zongoraverseny második tételét, miközben Billy Pilgrim küszködik a hóesésben. Lehet mondani, hogy Hillnek jó iskolája volt, a Yale-en Paul Hindemith vezette a zenei tanszéket. 

A nagy karriernek azonban 1974-ben vége szakad. George Roy Hill rendezett még filmeket, csak többé-kevésbé visszhangtalanul. A nagy Waldo Peppert néha el lehet csípni egy tévézős éjszakán, a Garp szerint a világ kiemelkedő, ami a szereplőválasztást illeti, még Oscar-jelölést is hozott két mellékszereplőnek, de semmi csoda nem történt a hátralévő harminc évben. Három klasszikussá váló film persze önmagában is elég nagy csoda, csak nem nagyon érti az ember: a filmrendezést elvben nem lehet elfelejteni, aki egyet tud, az tud tízet is.

Nem itt és nem most oldjuk meg a rejtélyt.  

Egyszer biztosan találkozom valakivel, aki elmagyarázza nekem, hogy mi a jó Gustavo Dudamelben. Nézem jobbról, balról, élőben, lemezen, most éppen az újévi koncerten, és nem tudom, mi a titka. Mint a régi Bárdy György humorban: egyetlen hátránya, hogy nincs előnye. Hogy soha, egy pillanatra nem érzi az ember az interpretáció személyességét, a pillanat kivételességét. Mindent értek, hogy története van, hogy szép a csaja, hogy el lehet mondani azt, hogy El Sistema, amivel többnyire ki is merül az elmondók spanyol tudása. Hogy új fiú, és más fazon, mint amilyenek a karmesterek lenni szoktak, dugóhúzó frizura. De ezen túl? Én csak olyasmire emlékszem, hogy azt mondta, mire is tudná tanítani a Berlini Filharmonikusokat. Igaza van, de egy karmesternek mégis az lenne a dolga, hogy valamire tanítsa a Berlini Filharmonikusokat. Vagy jelen esetben a Bécsi Filharmonikusokat. Jó volna hallani, hogy valamit csak ő tud, csak ő vesz észre, ő hangsúlyoz, ő tart egyensúlyban. Ehelyett azt kaptuk most is, hogy hát elvan ez a zenekar, Dudamel nem Dudamel, észre sem venni a különbséget. 

Azt látni, hogyan gerjeszti magát a folyamat, Dudamelt hívják mert fiatal, elmondják tízszer a koncert alatt, hogy ennyire fiatal karmester még soha nem volt. És? Ennyire szürke zenélés is csak Franz Welser-Möst alatt volt. Dudamelt hívják, hiszen mostantól azt is el lehet mondani, hogy az újévi koncertet is vezényelte, akárhánymillió néző előtt. Mintha közben senkit nem izgatna a lényeg, milyen zenélés folyt. Végül is volt egy sereg új szám, ki hitte volna, hogy egyszer majd Lehár-művel kezdődik a koncert, hogy odaér az operettkirály a nagy zeneszerzők pantheonjába. Bartókot ütné a guta, de ezzel tényleg nem azt akarom mondani, hogy miért nem a Divertimentót játsszák az év első koncertjén. 

A legnyomasztóbb persze, amikor azt kérdezik, hogy miért, kinek kellene lennie. Mert rögtön tudom mondani, hogy ki ne legyen, de valami kreatív választ igazán nehezen tudnék kicsiholni. Vagy úgy sem. Legyen ismert, tehetséges, reprezentatív, új, friss, eredeti. De furcsa: ilyen karmester most éppen nincs a nagyvilágban. De nem tudok annyira kiábrándult lenni, hogy Gustavo Dudamelre igent mondjak. 

Nem nagyon értem, hogy csinálják. Mitől érzem én is, hogy egy egyszerű kívánság: borotváld ki a nyakamat, mennyire borzalmas lehet, ha az ember nem szerelmes abba, akinek a nyakát ki kell borotválnia. Márpedig ez a nő nem szerelmes abba, nem abba szerelmes, aki ezt kéri tőle, de azért megteszi. És fürdik előtte, aztán el kell viselnie, hogy a borotvált nyakú bemászik mellé a kádba. Vagyis inkább nem viseli el, gyorsan kipattan, törülközik. Házastársak. De boldogtalan az is, akiknek a férje elment valahová Németországba, boldogtalan az is, aki azt érzi, megtalálta a férfit, és boldogtalan az is, aki megtalálta a nőt. A lengyelek boldogtalanok. Vagy azok voltak 1990-ben, mert akkor játszódik a film. 

Aligszínes a világ, hideg, kékes, néha egy kabát vagy egy pulóver valamit mutat, lehetne így is, mondjuk az sem segít senkin, ma már tudjuk. Meg még emlékszünk is rá, hogy a mámor sem volt akkora mámor, a rendszerváltás sok dolgon segít, de szerelmi kérdésekben szinte semmit. Így is virtuóz, ahogy mutatják a régi hajakat, régi csizmákat, színes inghez fölvett nyakkendőket, megvehető farmereket. De, ahogy annak lennie is kell: a történelem csak díszlet, díszlet az emberi testek körül, ahogy a test is csak díszlet a lélek körül. A lélek meg csak úszkál ebben a kékes fényben, és nem nagyon tudja, merre haladjon. 

Tudom, hogy furcsa ajánlat: menj el a moziba, mert annyi feszült és szomorú asszonyt látsz, amennyiről nem is álmodtál. Négyet. Ha valaki erre azt feleli, hogy ott van nekem anyám, húgom, feleségem és lányom, ők is szomorúak, elfogadom a választ, maradjon otthon pofozkodós filmet nézni a tévében. De attól még ez a hét legszebb mozija. 

Ja, igen, a cím. Angolul United States of Love, ami a Hairből idézet. Lengyelül Zjednoczone stany milosci - nehezebben énekelhető. 

Nem ez a hét legjobb filmje, de lesz szó talán még arról is. Mindenesetre sokaknak ez most a legjobban várt mozi, na végre, hogy itt van, végre, hogy megjött a fordulat, a musical visszavág. Nem tudom, mekkorát vág vissza, de szerintem jó, ha akkorát, mint a western, ami azért elhanyagolható pofon volt, Aljas 8 ide, Mesterlövész 7 oda. Néha azért kiderül, hogy a közönség nem feltétlen birkanyáj, amely azt legeli, amit lát.

A magam részéről inkább sajnálom, nekem sokat jelentettek és ma is jelentenének a westernek, a filmmusicalekről nem is szólva: szeretem, ha az emberek dalban mondják el a bánatukat. De ehhez egy kicsit erősebb lerohanásra lett volna szükség a készítők részéről. Mert a biznisz részleg elég odaadóan dolgozott, a Kaliforniai álomról igazán bőségesen írtak a világsajtóban, legfeljebb nem tudták, hogy Magyarországon sikerül semmitmondóvá változtatni a címet, és megmaradtak az eredetinél: La la land. Amiben benne van Los Angeles is meg az éneklés is, meg hogy az álmok dalolva válnak valóra.  

A baj talán nem is olyan nagy a filmmel. Annyira érdekes, hogy énekes-táncos, ráadásul olyan színészekkel, akik nem erről ismertek (bár nem is tudom, van-e még olyan színész, aki erről lehetne híres), hogy meg is rekedtek itt. Van zene, van helyszín, vannak színészek... - történet, az nincs. Vagy ennyi: két sikertelen ember, akik a végére sikeresekké-sikertelenekké (nem mondom el, melyik) lesznek, és akkor föltehetjük magunknak a kérdést, mi számít sikernek és sikertelenségnek. Ezen egyedül is tudok gondolkodni, és közben fölteszem majd a Hairt. 

Háborogni csak azért nem lehet, mert ott a két főszereplő. Ryan Gosling, aki ezért a filmért tanult zongorázni, és végre nem kell átélni ezt a filmes görcsöt, hogy a muzsikust játszó színész a hangszer közelében nagyon furcsa dolgokat művel. És Emma Stone, aki minden, csak nem szokványos főszereplőnő. Békaarc, pár szál haj, két hatalmas üveggolyó a szeme helyén, és olyan fogak, hogy szó szerint beszélni sem tud tőlük, vicces is, hogy a mozgóképen beszédhibás, de a magyar hangja, Nemes Takách Kata nem pöszög. Ilyen hátrányok mellett csak nagyon tehetségesnek szabad lenni, és éppen ez a trükk: nagyon tehetséges. A tehetség meg szépít vagy csúnyít, ahogy kell, most éppen szépít, táncoltat, énekeltet, mindent visz. Nem is kérem a jegy árát vissza.  

Nem mindig volt könnyű a műsorvezető, Bősze Ádám gondolatait követni az M5-ön mutatott Juan Diego Flórez-koncertet nézve. Már az sem tűnt nagyon valószínűnek, hogy a tenorista óriási sikereket aratott volna a Metropolitanben Mozart Figaro házassága című operájának Almaviva gróf szerepével, tekintve, hogy az baritonszerep. De az is kissé merész gondolatnak tűnt, hogy Flórez Jonas Kaufmann-nal és Rolando Villazónnal társulva három tenor koncertet adhatna. Kaufmann épp a hangszálait gyógyítja, Villazón pedig talán már azt sem, éppen Grazban rendezi a La Rondinét, így elég érdekes hangversenyt hoznának össze hárman. Főleg, ha Flórez is úgy énekel, ahogyan tegnap.

Régebben hajlottam arra, hogy Juan Diego Flórez csak a túlmenedzselés királya vagy áldozata. Ernesto Palacio, aki kiváló tenor volt, bár nem lett, mondjuk világsztár, meglátta benne a régi önmagát, a régi tehetségét, és eldöntötte, hogy nem engedi elveszni. Közben a világ is nyitottabb lett, nem kizárólag a Traviatát és a Rigolettót akarta látni az operákban, és Flórez Ernesto Palacio útmutatásával remekül használta ki a lehetőségeket. Szórta a magasságokat, csillag lett olyan szerepekben, amelyeket vagy nem játszottak korábban, vagy senkit nem hozott különösebben lázba maga az énekes. Valami Rossini-tenor, kukori-hanggal, ilyen is kell.

Nagy dolog, hogy valaki ebben a szerepkörben sztárrá tud válni. De, úgy látszik, mégsem elég nagy dolog, így Flórez a valamivel súlyosabb szerepek felé fordult, Werther vagy a mántuai herceg felé. Tartok tőle, hogy ennek az eredményét lehetett a tegnapi közvetítés során hallani. Nem arról van szó, hogy tetszik-e vagy nem, hanem hogy ezek a megküldött magasságok, ha az éneklés értelmévé válnak, akkor fogalmam sincs, mi a jó az egészben. Megy az ária, fájdalmas arccal, majd a vége felé a tenor elrikkantja magát, egy sor, vagy akár csak egy hang tökéletesen kiválik a többi közül, mintha voltaképpen csak ennyit akart volna mondani. Nincs semmi baj, mondjon csak ennyit, ne fárasszuk egymást, jöjjön ki, rikkantson, hajoljon meg, ha ez nála vagy nálunk a zene élvezete. Legyen még kevesebb a körítés, ezentúl az énekóra vagy a beéneklés legyen a koncert. 

Csakhogy a koncert ennek sem felelt meg. Flórez mintha elhagyta volna régi barátait, Donizettitől Rossiniiig, helyette énekelt Mozartot, ami egyfelől szép tőle, már ha igazságot akart szolgáltatni a La Betulia liberata című oratóriumnak, ugyanakkor nem szolgáltatott igazságot, inkább azt a benyomást keltette, hogy azért Mozart is tévedett néha. Az utolsó ráadás egy szégyendús Asszony ingatag volt, elképesztően hamis befejezéssel. Közben meg a szecska, áriák, zarzuelák, olasz dalok, ami van, amíg akad, aki meghallgatja. Nyilván még van, nem olyan könnyű egy karriert leépíteni. De azért nem is lehetetlen. 

Nem hiszem, hogy titkot árulok el, amikor elmesélem, hogy Leia hercegnő megjelenik a Zsivány egyes végén. Háttal áll, ragyogó fehér ruhában, aztán megfordul, és ő az, úgy, ahogy emlékeztünk rá, mosolyogva, azzal a bonyodalmas frizurával, a diabolóval, vagyis azzal a két kakaós tekerccsel a fülén, ahogy tetszik. Ahhoz, hogy valaki így maradjon meg, örökké ifjan a közönség emlékezetében, régebben nagyobb árat kellett fizetni. Meghalni fiatalon. Vagy egyszerűen csak kiöregedni a szerepkörből, ahogy Carrie Fisher mamája tette, aki a bájos kis fruska kor után már nem kapott szerepet. Így aztán megmarad mindannyiunknak úgy, mint az Ének az esőben vidám lánykája, kopogó cipősarkokon, danoló pacsirtaként. 

Talán fölösleges mondani, hogy nem a Csillagok háborúja 4-5-6 a legjobb film, amelyben Carrie Fisher játszott. A Hannah és nővérei egészen más kategória, és abban is benne volt, de kit izgatott. Nem is mindenki vette észre. Nyilván azt sem kell mondani, hogy nem Leia hercegnő volt Carrie Fisher szellemi csúcsteljesítménye. Egészen jó könyveket írt, egészen jó forgatókönyvet, egészen jó esteket tudott adni, és arról tudott beszélni, amiről nem illett: mániáról és depresszióról, kábítószerről, alkoholról, nős kollégával folytatott viszonyról. Mégis úgy marad meg a legtöbb férfi néző emlékezetében, mint helyes, amerikai lány, aki fémből készült bikiniben senyved a dagadt szörny póráza végén. Nem afölött szeretnék nyavalyogni, hogy hiába képzeljük magunkat gondolkodó lénynek, igazából meglehetősen párzásorientáltan éljük az életünket. Hanem hogy mindenkinek van egy ideális kora, amikor mintha inkább önmaga volna, mint máskor. Szerencsés, aki így marad meg a mások emlékezetében. Nem is az emlékezetben, hiszen filmeket látunk, eleven valóságot.

Attól még lehet tovább élni, újabb filmekben szerepelni. Esetleg közzétenni az interneten: légyszi ne rugózzatok most már azon, hogy de szépen vagy csúnyán öregedtem meg. A testem biztosan nem öregedett meg olyan szépen, mint én magam.