FOLYTASSUK. MINTHA MISE TÖRTÉNT VOLNA. A TÖRTÉNETBEN ÉPPEN OTT TARTOTTUNK, HOGY BUBNÓ TAMÁS AZT MONDTA, AZ SEM JÓ, HA VALAKINEK TÚL NAGY HANGJA VAN, HA KISZÓL A KÓRUSBÓL.

- A Szent Efrémben most éppen olyan irányt vettünk, ennek a kiküszöbölésére, hogy nem feltétlenül a legszebb hangok maradnak, hanem akikkel a legtöbbet lehet dolgozni. Azok az emberek az együttesben, akik szólisták vagy szólistai karriert is futnak, nagyon kapósak. Egyszerűen nem tudnak eleget próbálni. El kellett döntenem most a tizenöt éves évforduló kapcsán, hogy merre tovább. Meghagyom-e annak a reményét, mert már lehetőségről se nagyon beszélnék, hogy lesz egy nagyjából egységes, átütő hangzású együttes, amilyet elképzelek, vagy tovább lépünk, és megcsinálunk egy szerényebb hangi össztömeggel bíró, de a vokális kamarázás felé induló formációt. Azt az időszakot bevégeztük, lezártuk, és most egy vokális oktett jött létre.

- Figyeled a közönség reakcióját? Tetszik ez nekik?

- Az Orientale Lumen sorozat megmarad nagy Efrémnek, ott kell a tizennégy ember. Ez Budapesten a három legfontosabb megjelenésünk, és ott a közönség megkapja, amihez szokott. Egyébként úgy látom, hogy jó az út, de nyilván a repertoár ettől átalakul. Egyre inkább fordulunk a Mediterraneum felé, meg az örmény, grúz, azeri, hindu zenék felé.

- Hogyan tudod megőrizni a profil tisztaságát? Ha egyáltalán ezt meg kell őrizni.

- Nem kell. Mindig ódzkodtam attól, hogy én most régi zenész vagyok, én most bizánci zenész vagyok. Nem ilyen vagyok, eleve nem értem, mitől kellene óvni magamat. Szerintem olyan nem nagyon van, aki rosszindulatból zenél. Ha én felfedezni vélek valami játékot, együtt munkálkodást bármilyen együttessel, nem akarok menekülni előle. Van egy csomó vacakság, ami feljön, de majd csak kikeveredek belőle. Tanultam már annyit, hogy azt mondjam, ezt most megcsináltam, még egyszer nem fogom. De hogy ki se próbáljam, arra nem vagyok képes.

- Van valami olyan hivatástudat benned hogy ha ezt jól csinálom még tizenöt évig, akkor ilyen és ilyen lesz tőle a kórus vagy a közönség?

- Ilyen pázmányi gondolatok nem szoktak bennem előjönni. A saját életemben mindig a személyes példa volt a fontos. Hogy mindig van egy ember, aki az élet egy bizonyos területén mások előtt jár. A mintaadás nekem nagyon fontos, mintát adok a fiaimnak, van, amit átvesznek, van, amit nem vesznek át, ugyanígy voltam én is apámmal. Azt látom, hogy ami strapás, ami sok nyűggel, belső vívódással jár, az nem népszerű, szerintem sosem volt, a magyaroknál különösen nem. Nem szeretünk olyan módon sokat dolgozni, hogy valami problematikát feszegetnénk. Ez egy kisebbség a zenei életben is, az egyházi életben is. Az, hogy jó zenét mutathatok fel sokfelé, az talán elég. Lesz, aki fölkapja rá a fejét, megnyílik a szíve, hogy ez őt érdekli. Ennél többet szerintem nem nagyon lehet elérni. Olyan faluban nőttem föl, ahol még tévé se nagyon volt. Nem nagyon volt az embereknek elcsábulási lehetősége a mindennapokból. Ez a mai leépülés a társadalomból csak időleges, az emberek nem bírják ki. Nem erre vágynak, azt látom a kicsi gyerekeken is, hogy szeretik a közösséget. Kell nekik.

- Mi a különbség a kétféle eltávolodás között? A keleti liturgia is odahagyja a mindennapot, de aki videojátékokkal játszik, az is kivonja magát.

- Ha jó minőségű és érdekes a játék, akkor nincs különbség. Ha nincs benne semmi agyafúrtság, ami azért lett beletéve, hogy kiélje sok ember az agresszióját vagy a rettenetes elemi ösztöneit. Abban hiszek, hogy a művészet vagy a zene megemel. Egyszerűen érdekesebb leszel a magad számára is, hogy jé, ezt én föl tudtam fogni. Két olyan pillanat volt az életemben, amikor a zene magától vezérelt engem. A többit én csináltam. Az egyik húsz éve volt, a másik meg három. Biztos van több lehetőség az életben, csak elszaladunk vagy nem merjük megtenni a megfelelő lépést. Abban reménykedem, hogy jönnek még ilyen pillanatok. Vagy a halálom felé közeledve talán egyre több lesz belőlük. 

Bubnó Tamással sokkal régebb óta ismerjük egymást, mint azt ő sejtette. Én gimnazista voltam, ő tanárjelölt, aki a Trefortban gyakorolta az énektanítás igazán nem könnyű mesterségét. Ha jő a csendes alkony - énekeltük az irányítása alatt, és azóta sem tudom, hogy mi is szerepel a szövegben. Pihen a kis virág alant? Pihen a kis virág, a lant? Nem mintha olyan jelentős volna a különbség. Interjú előtt gondoltam még rá, hogy megkérdezem, mégis melyik a megoldás, de aztán valahogy fontosabb dolgokról sikerült beszélgetnünk. Na jó, fontosabb dolgokról sikerült őt hallgatnom.

- Nem is tudom, melyik elejénél kezdjük. Talán Szent Efrémnél. Olyan nevet választottál a kórusnak... egyáltalán: te választottad?

- Én csak tanácsot kértem. Azt tudtam, hogy van egy célfeladat 2002-ben...

- A célt ki jelölte ki?

- Hollós Máté, a Hungaroton vezérigazgatója. Illetve az élet. Megtaláltam a kottát, amiért az Efrém létrejött. A görögkatolikus zenéről gyűjtöttem adatokat meg liturgikus énekeket Kárpátalján, és akkor kaptam a kezembe Boksay János Aranyszájú Szent János liturgiája című művét. Boksay nekünk, görögkatolikusoknak emblematikus figura, ő gyűjtötte össze az énekeinket és maga is komponált. 1874 és 1940 között élt, Kodály és Bartók kortárs, hozzávetőlegesen, de teljesen érintetlen maradt a hatásuktól. Tudtuk, hogy tíz liturgiát írt, és azt is tudtuk, hogy ebből kettő maradt meg. És egyszer csak ott volt a harmadik. Hazahoztam a kottát, megmutattam Hollós Máténak, azt mondta, vegyük föl, én azt kérdeztem, kivel, ő meg azt válaszolta, hogy szervezz egy kórust. A csepeli görögkatolikus pap barátomnak mondtam, hogy van egy kórus, de nem tudom, mi legyen a neve. Szent Efrém, mondta. Szent Efrém a bizánci családnak rendkívül fontos figura, minden nagyböjti liturgiában az ő imáját énekeljük. A név nekem gyerekkorom óta ismerős volt, de tudom, hogy másoknak ez furcsa, mi, milyen rém, kérdezgetik.

- Ilyen zenéket énekelni nyilván értékmentés. De van ennek valami térítőfunkciója is?

- Direktben soha nem térítünk, egyszerűen kiállunk és éneklünk. Először saját magunkkal kellett tisztába jönni, hiszen a Szent Efrémben nem mindenki bizánci rítusú. Az indulásnál négyen voltunk, mostanra hárman maradtunk, ezek között rajtam kívül még két Bubnó van... Családi vállalkozás. A többieknek meg kellett ezt tanulni. Volt egy sikeres kezdés, ami ritkaságnak számított nem csak nálunk, a lemezpiacon is, de a kollégáimnak is meg kellett ismerniük ezt a szertartást. Nem is szertartás ez, több annál. És bele kellett helyezkednie a reformátusnak, a nem nagyon vallásosnak. Volt olyan, aki ezért is ment el, neki ez túlzottan igénybe veszi a mentális gondolkodásmódját, sok, volt, hogy egy kétórás püspöki liturgiát végig kell énekelnie. Nekem ez kezdettől fogva fontos volt, hiszen ezek a művek csak úgy, koncerten nem nagyon érdekesek. Ezt onnét tudom, hog a leginkább becsült orosz, ukrán, görög, bolgár együtteseket hallva, úgy a húsz-huszonötödik perc táján elkezdek unatkozni. Már megint ugyanaz megy. De egy liturgiának pont az a funkciója, hogy az ember kikapcsoljon. Elhagyja azt, amiben él.

- Nem szokták mondani, hogy ez nektek mégiscsak kirándulás? Miért éneklitek ezt, ha csinálják a görögök, oroszok, ukránok, és ti soha nem tudtok olyanok lenni?

- Az biztos, hogy nem leszünk olyanok. Mások a hangjaink is, és teljesen fölösleges belekezdeni ebbe a hangszkanderbe.

- Volt, hogy megpróbáltátok?

- Meg is kell próbálni, meg is kell tanulnunk azokat a hangzókat, amelyeket az ószláv nyelvben képeznek. Akkor rájön az ember, hogy ez a hangzás nem csak pillanatnyi, ők ebben a hangzó környezetben nőnek föl, nem is tudják elképzelni az éneklést ennél a nyelvi ráhangolódás nélkül. Ez az, amit meg lehet tanulni. Amit nem lehet megtanulni, az a hang. Hogy ott áll az ember Vladimir Miller mellett, és nem érti, hogy mi ez. Hogyan adhatott valakinek ilyet a Jóisten, vagy hogy keveredett ez ide a Földre. A meghívott orosz együtteseknél mindig ezt érezzük, hogy ez nem vicc. 

- Akkor mi az, amit csináltok? Kultúraközvetítés?

- Huszonéves koromban átéltem a népszerűséget, hiszen az egyetlen magyar rádió könnyűzenei szerkesztője voltam, gyakorlatilag mindenki ismert, legalább névről. Attól kezdve engem a népszerűség nem nagyon érdekelt, mert átéltem. Nem csak a Tomkins Énekegyüttes volt az életemben, meg a rádió, de színházban játszottam, elvégeztem az ütő tanszakot. És akkor Dobszay László azt mondta 1984-ben, hogy nagyon érdekes ez a sok dolog, amit csinálsz, de itt vagy egyedül a magyar görögkatolikus emberek között, aki képes volna ezt a fehér foltot, mint zenész, becserkészni.

- Ez fordulat volt az életedben?

- Fordulat. Attól kezdve a műhely érdekelt. A stúdium. Belém költözött a stúdium fontossága, hogy az élet eltölthető ezzel, akinek van rá fogékonysága. Ezt vittem aztán át a Budapesti Énekesiskolába, és ezt próbáltam a Szent Efrémben. Végig ez érdekelt, és most is. Hogy aztán ezzel hová lehet eljutni, az fontos, persze, hogy fontos, én is szeretek világot látni.

- Ha ezzel az anyaggal olyanok közé kerültök, akiknek ez az anyanyelvük, hogyan reagálnak?

- Mint mi azokra, akik Kodályt énekelnek. Nagyon szép tőletek, gyerekek. A kontrabasszusainkra mondták Moszkvában, hogy ők maradhatnak. Ti aranyosak vagytok, szevasztok. Az, hogy valahová visszahívjanak, az nem merült föl. Nekik ez belső ügy. Mi távoli rokonok vagyunk, de ez nem baj.

- Mi a jó a kóruséneklésben?

- Hát, a figyelés. A kamarázás. Az, hogy valakinek mekkora hangja van, ha túl nagy...

 KEDVES OLVASÓ, AZ INTERJÚ, TERMÉSZETESEN, FOLYTATÓDIK. AMI AZT ILLETI, EDDIG IS FOLYTATVA VOLT, DE A TECHNIKA NÉHA ILYEN VICCESKEDŐ KEDVÉBEN VAN. ADDIG IS BIZTOSÍTALAK: A JOBBIK RÉSZ VAN ELŐTTÜNK. LEGALÁBBIS REMÉLEM.

Mióta várom ezt a kiállítást. Ha, mondjuk, nem költői a kérdés, akkor is lehet talán évekről beszélni. Amióta kitették a Szépművészeti falára az ígéretet, hogy lesz? Amióta a Vasilescu-gyűjteményt láttam? Akkor már gondoltam rá, hogy kéne neki, csak neki, Ország Lilinek, hadd lássuk.  Annak lassan három éve. Vagy amióta néztem a szoba falán a szobatárs kiragasztott plakátjait, a fejetlen fáraót, aki egyben NYÁK is, nyomtatott áramkör, fogjatok kezet évezredek. 

A legrosszabb, hogy nincs is kit hibáztatni. Nagyon szép a Nemzeti Galéria kiállítása, kezdetektől a labirintusig, és közben a szokásos kontextusba helyezés. Ez valahogy még mindig nem túl jó ötlet, Paul Delvaux vagy Giorgio de Chirico egy kicsit kikönyökli Ország Lilit a középről, de annyira nincsenek sokan, hogy valóban ártani tudjanak. Mintha Ország Lili képei ártanának egymásnak, mintha túlságosan (bár ezzel a szóval is óvatos lennék) rátelepedne a tragédia, szomorúság, depresszió magukra a művekre, nem a képeket nézzük, hanem a festő ujjlenyomatait. Így élt, itt élt, rossz korban, és nem kért kegyelmet. Ha szorongattatni akartok, ám legyen, én szorongok. Ha nem tudok festeni, azért, ha tudok, akkor meg azért, hogy mi lesz, ha majd nem tudok. Nektek szorongok, helyettetek félek. Nektek mutatom a kijáratot. 

Kint vagyok. Mély lélegzet. 

Vissza kellene menni. 

Valamiért szeretjük a számokat, ha művészetről van szó, szeretjük azt hinni, hogy na ugye, mégiscsak mérhető. Ez a zongorista ötezret kap, az meg tízet, nyilván az utóbbi kétszer olyan jó. Hát nézzük a számokat, még ha nem is pénzösszegekről van szó. Plácido Domingo és James Levine 1971. november 4-én lépett föl együtt a Metropolitanben. Azóta volt 329 közös föllépésük ugyanitt. A szám most éppen emelkedőben van, hiszen megint együtt zenélnek, a Nabuccóban. Az előbbi 75 éves, az utóbbi 73. Ami az előadás többi főszereplőjét illeti, egyikük sem született még meg, amikor Domingo és Levine egyesítették erőiket a régi Luisa Miller-produkcióban.

Lehet sorolni a betegségeiket. James Levine eleve tolószékben ül, Parkinson-kórban szenved, a veséjét is megtámadta a rák. Domingónak végbélrákja volt, továbbá tüdőembóliája és eltávolították az epehólyagját. Most mindketten ott állnak a frontvonalban (Levine persze csak képletesen, nem tud kikelni a székből), és éneklik az elbizakodott Nabukodonozor történetét, aki azt gondolta, hogy ujjat húzhat az Örökkévalóval.

Úgy kapaszkodok beléjük, mint valami úszni nem tudó kisfiú a  Balatonban. Maradjatok. Segítsetek. Mutassátok meg, miről is szól az élet, hogy mitől szép ez az egész, amiben benne vagyunk, egyre többen és mégis egyre kevesebben. Átkozok mindenkit, aki humorizált a hőseimmel, hogy Domingo legközelebb majd Sarastrót énekel, meg hasonlók. Persze, azt is tudom, hogy ez az operaélet, minden élőt szidunk, hogy haláluk másnapján legendává minősítsük őket. Szóval nincs is ezzel semmi baj, csak azt mutatja, hogy élnek, nagyon is élnek. 

Ami a legcsodálatosabb: nekünk is élnek. Január 7-én közvetítik a Nabuccót, Müpában, Urániában, nagyobb városokban. Tartsatok ki. Meg mi is. 

Gustavo Dudamel új lemezével éjszakáztam, vele is fölvették az Egy kiállítás képeit, és az egész egy kicsit talán másképp rossz, mint ahogy elvárta volna tőle az ember. Vagyis ettől talán nem is rossz, eldöntendő kérdés. Csak közben megint az jutott eszembe: hogy is van ez? Benne van az iskolai tananyagban (remélem), hogy Muszorgszkij korán elhunyt barátja, Viktor Hartman (Gartman) képeit ment megnézni a kiállításra, aztán az élmény hatása alatt hazatántorgott, és megírta ezt a különös zongoraművét. Tényleg különös, és valahogy nagyon csalóka is, a boldog hallgató végre azt érezheti, hogy na, érti a zenét, Baba Yaga kunyhója, erre el kell képzelni, egy tyúklábon álló boszorkánytanyát. Akinek még ennyi se megy, szántson, vessen, s hagyja másnak az áldozatot. 

De ha tényleg nem megy ennyi, akkor mondjunk le a zenéről? Pont egy ilyen esetben? Hiszen Hartman képei léteznek, meg is lehet nézni, mi indította meg ennyire a komponistát, miből lett a nagy, szimfonikus hangszerelésben még nagyobb mű, nem is értem, miért nem ezek a képek vannak minden lemezborítón. 

Aztán megértettem. Nincs megnyugtató arány a képek és a zene között. A kijevi nagykapu, ami Ravel hangszerelésében szétvinné a koncerttermet, hogy feltűnjön a ragyogó, téli napsütésben valami eszelős méretű épülethegy, az Hartmannál egy összehajtogatott papírra korrekten fölskiccelt mézeskalácsházikó. A katakombák, ahol azt gondolnánk, a szerzőre rávigyorog a sötétben egy koponya, és figyelmezteti, mindjárt érted jövök, ha nem teszed le a poharat, valami fénytanulmány, szemcsésségről meg puha kontúrokról. 

Meg kell szoknunk: nincs feltétlenül arányban az ihletadó és az ihletett. Néha próbálunk ezen javítani, és elmerengeni azon, ki lehetett a Mozart Requiem titokzatos megrendelője, néha elfogadjuk, és csóváljuk a fejünket Sárvári Anna fényképeit nézegetve: hiszen nem is szőke. 

Attól még szőke, mint a mezők, és csak a halál fogja csontfejét: én akartam tanácsot adni ennek az orosznak? 

Nem rabság ez? - kérdezem Várdai Istvántól az új hangszere sajtóbemutatóján. Biztos, hogy rabság, mi más lenne, az ember kezébe adnak egy milliárdos vagy sokmilliós (attól függ, milyen pénznemben számoljuk) értéket, tessék fiam, mától te vigyázol rá. Akkor is szörnyű, ha csak egy darab aranyról van szó, mit tegyen vele az ember. Történet a tálentumokról, az egyik ötöt kap, szerez még ötöt hozzá. A másik kettőt, szerez még kettőt. A harmadik elássa, hiánytalanul adja vissza az urának, mégis leüvöltik és kidobják a hidegbe, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz.

A tálentum jelen esetben nem arany, nem is átvitt értelemben vett tehetség, hanem egy hangszer. Különleges hangszer, Stradivari. Várdai István használatába bocsátotta egy magát fölfedni nem akaró gazdag ember, és most meg lehetett nézni, meg lehetett hallgatni. Nézni ezt a gyönyörű formát, csodálatos, sötétbarna színt, csillogó lakkot. Hátul fűzfa, elöl fenyő, hogy valami tényszerűt is mondjak róla, és 1700 előtt készült. Gondolom, nem csak nekem újdonság, hogy ez Stradivari kísérletező korszaka, a csellói még nagyobbak a későbbieknél, a hálás utókor kicsit csonkított is rajta, a hangszer ma úgy három centivel kisebb, mint újkorában. És szól, mint az ágyú, két méterre vagyok tőle, hallani minden kis surranást a húrokon, szuszog hozzá a muzsikus is, majdnem azt mondanám, nincs semmi közünk ahhoz, ami történik, annyira intim a pillanat.

Csak az menti leskelődésünket, hogy a hangszer maga nem mindig volt hű, két híres játékosa is volt az elmúlt időkben, az ő nevüket is viseli. Az egyik Jacqueline du Pré, akinek ez az első Stradivarija volt, a korai felvételein használta, nem azon a bizonyos Elgar-koncerten (legalábbis, ha jól értettem). A másik híres játékos Lynn Harrell volt, aki nálunk talán nem annyira ismert, de hát mi el voltunk kényeztetve Perényi Miklóssal. Egy ilyen hangszert megkapni azt jelenti, hogy Várdai Istvánra igényt tart a világ, hogy számolnak vele, ha a világ legfontosabb csellistáiról beszélnek. 

Attól még lehet mindez rabság, sőt, éppen ettől lehet rabság, az embert idegesítheti, ha borotválkozás közben a világ egyik legjobb csellistája néz vissza rá, de én hiszek Várdainak: úgy is lehet ezt tekinteni, hogy ez egy doboz, rezonáns test, nyak, láb, húr, csiga, stb. Mégsem itt kell keresni az igazi talentumot, hanem ott a kezekben, idegekben, fejben, szívben. És örülni a régi tanulságnak: akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki.  

Nem az az Orbánné, aki elsőre eszünkbe jut (habár kinek melyik), szóval nem a Mrs Politikus, hanem Örkény hőse a Macskajátékból, mindjárt kiderül, hogy miért. 

Amíg nem derül ki, addig annyit, hogy azért az újraszereposztott Bohémélet lehetne csalódás is. Vagy borongás napjaink énekesei fölött. Hogy, mondjuk a basszista Kovács István úgy jön be az első felvonásban, mintha be sem jött volna, és ezt az észrevehetetlenségét őrzi négy felvonáson keresztül. Hogy Szegedi Csabának az énekes színészet körülbelül azzal egyenlő, hogy borús arccal néz a semmibe, mint Baross Gábor szobra a Keleti előtt. Hogy a nemzetközi sztár Charles Castronovo körül csak a nemzetközit értem, a sztárt egyáltalán nem, az első felvonásbeli áriája alatt valahogy attól kellett félni, hogy valami történik a nyakizmaival, úgy remegnek az erőfeszítéstől. A karmester Christian Badea kicsit szögletes, de gyors tempókkal vitte végig a darabot, ám a tempók kicsit sem utaltak arra, hogy jaj, ezeknek a szegény fiataloknak száguldás az élet, pillanat a boldogság és az éhezés, inkább csak menjünk, menjünk, annyira mégsem fontos ez az egész.

Hanem a lányok kifejezetten szépen muzsikáltak, Rost Andreától biztosan el is lehet ezt várni, Rösler Orsolya Hajnalkától talán még nem, de elég jól kitalálta magát Musette szerepében, izgulni egy pillanatra sem kellett, hogy meglesz-e minden, és ez a valóságból, hideg szívből, hideg fejből és rémes temperamentumból összerakott lény volt az egyetlen, amely végig logikus maradt, végig változott, ahogy érettségizőknek kell mondani: akinél a jellemfejlődés észrevehető volt. 

Rost Andrea bonyolultabb eset, mert hiába tökéletesen megtévesztő a külseje, hiába egy fokozattal erősebb a hangereje, hiába van jelen mindvégig, a hangja nem hagyja magát. Idősebbnek hat az ideálisnál, bizonyos regiszterekben kemény és nem kifejezetten kellemes. Ilyenkor lehet még Murger-re hivatkozni, az ő történetében Mimi még nem az, akivé az operában változott, nem a jéghideg kezű szende, de hangjával megrepeszti az ablaküveget. Ehhez képest az Operaház még ma is áll. 

Voltaképpen ez volna a lényeg: a kor. Az ember azt hiszi, hogy a Bohémélet a fiatalok operája, nagyon szépen ki lehet nőni a zenekari árok mindkét oldalán. Emlékszem még Polgár Lászlóra, aki azt mondta, hogy látta a nagy basszistákat, amint színezett hajjal, lelkesedő arccal kínlódnak a szereppel, diákoskodnak, miközben nem tudnak lehajolni a piszkavasért, és hogy ő ezt nem vállalja. Egy idő után vissza kell tudni adni egy szerepet, jó volt, köszönjük. De ugyanez a helyzet a nézőtéren is: életünket egy idő után már nem a Bohémélet útmutatásai alapján szeretnék élni. Nem siratjuk meg Mimit és nem írunk Rodolfo helyett rímeket, és ha elvetődünk egy előadásra, akkor fölvesszük az intelligens műélvező szerepét. Olyasmikkel foglalkozunk, hogy akkor most az első felvonás végét fölfelé vagy lefelé csinálja a tenor, és vajon miért. 

Tegnap óta azt érzem, hogy ez a tökéletes tévút. Nyilván nem erről szól a darab, és nem csak a sötétben a kulcs után tapogatózó szerelmesekről. A Bohémélet lényege a második felvonásban van. Amikor pénzük van, és elszórják, és egyáltalán nem veszik magukra, amit a világ elvár mindenkitől, és szeretnek, és felelőtlenek. Megadják majd az árát a rákövetkező felvonásokban, de megéri. És ebből, nem mondom, hogy nem lehet kiöregedni, de nem szabad. Ezért is jutott eszembe Örkény Orbánnéja, pongyolás, fájós lábú bohémnő. Arra van a fölfelé vezető út. 

Ha jól emlékszem, az is egy karácsony előtti hétvége volt. Ha igen, akkor 2003-ban. És azzal a lényeges különbséggel, hogy még éltek a szereplők. Pontosabban a főszereplő. 

Felvégi Andrea készített portrésorozatot Kocsis Zoltánról az új Bartók-lemezhez, én könyvet írtam róla, azért zavarogtam. Háttér jött, szép sötétzöldes, állítgatták a fényeket, és hogy hasznomat lássák, beültem a lámpák elé, majdnem annyira ősz volt az én hajam is, aztán jött Kocsis, elkészültek a képek.

Tegnap láttam újra a sorozat egyik darabját. Az emlékkoncert műsorfüzetében. Most is tetszik, talán a karmesteri hivatalos portrék legjobban sikerült sorozata. Közben meg nem is hiteles. Egyrészt nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ebben a fekete garbóban. A fényképezés kedvéért vette föl, viszont kétségkívül: az övé. De ami a pálcát illeti, menet közben derült ki, hogy nincs odahaza karmesteri pálcája. Ki kellett volna nyitni az irodát, ha jól sejtem, odafönt a Várban. Pálca viszont mindenképpen kellett, hogy egyértelmű legyen, nem a zongoraművész, hanem a karmester szerepel a lemezen. Eszembe jutott, hogy otthon van nekem egy pálcám, Földvári Gergelytől kaptam, csak el kell autózni érte, Budafokról a Belvárosba. Utána ott is felejtettem az eszközt.

Mindenesetre a képen Kocsis az én pálcámmal látható. Az övén a parafa rövidebb és szélesebb, egy körülbelül egyenlő oldalú kúp volna. Mivel nála felejtettem az enyémet, évekkel később, titkárnői összeesküvéssel elloptam az asztaláról egyet, megvan most is. Vigyázok rá. 

Ezek a kedves hólyagok itt a lemezborítón az Emerson Lake and Palmer tagjai, ebben a sorrendben. Nincs ezzel semmi baj, nem tudom, hogy iróniának gondolták-e, hogy megjelennek szőrös mellben és hereszorítós nadrágban, de ma már sehol sem látni a humort ebben, inkább azt mondanám, így gondolták magukat ellenállhatatlannak. Nem is nagyon szeretnék ezen szellemeskedni, nagyon rossz év volt számukra 2016, márciusban Emerson végzett magával, decemberben Lake-kel végzett a rák. Amiről szó van az inkább az, hogy miképpen is lehetett ezt a három legényt az úgynevezett progresszív rockkal azonosítani? Hogy lehet három ilyen gúnár progresszív?  

Becsületükre legyen mondva: nem ők találták ezt ki magukról. Ők csak annyit mondtak, valami mást akartak a rockzenébe keverni. Nem feltélenül amerikai dolgokat, bluest, countryt, gospelt. De mi az európai hagyomány? Lehetne a népzene is, de ők inkább a klasszikushoz nyúltak. Lehet, hogy ennyi elég volt a progresszív szó kiérdemeléséhez. Visszanyúlni a múltba, hosszúvá válni, sokan lenni a színpadon. Ma is mindenki szimfonizál, ha azt szeretné, hogy komolyan vegyék. Főleg karácsony környékén. Honeybeast, Szekeres Adrien, Havasi, folytassam? Folytassák ők.

Valami sikerült is nekik, a King Crimson ma is a popzene egy nagy és szép kísérletének számít az emlékek szerint. Innét lépett tovább Lake, amikor találkozott Keith Emersonnal. Két különböző zenekarral léptek föl de ugyanazon a fesztiválon, San Franciscóban. Lake elkezdett játszani valamit a basszusgitáron, Emerson visszazongorázott neki, és úgy látszik, ez olyan, mint a szerelem: egymásra találtak. 

Amit még megtaláltak, az talán az igény arra, hogy legyen intellektuálisan is vállalható rock and roll. Nem jazz és nem csak egy dal, hanem valami bonyodalmas, de mégis ütős. Néha azért nem voltak vállalhatók, Bartók feldolgozásuk, a The Barbarian káprázatosan ostoba. De ami, teszem azt, az Egy kiállítás képeit illeti... Nem valami nagy csoda, de kapudrog. Egy ideig ezzel lehetett felvágni, aztán az ember csak tudni akarta, hogy miről is van szó. Lépett tovább. A végén eljuthatott, mondjuk a híres szófiai koncerthez, Szvjatoszláv Richterhez, vagy hogy azon vacakol, miért mindig a Ravel-hangszerelést használják, amikor vannak legalább olyan jók. Vagy jobbak is. 

Akárhogyan is: bejáratnak lenni Muszorgszkijhoz, az elég szép életmű. 

Tudom jól, hogy ma már végképp nem érdemes a tévé előtt leborulni, nem ez a médium a kiugrásra való nagy lehetőség, ha valaki szerepel a Fábry-showban, még egyáltalán nem biztos, hogy több nézője van, mintha a Zeneakadémia kistermében lépne föl. De mégis: az szinte bizonyos, hogy Fábryt mások nézik, mint a kistermi koncerteket, és ebben a formában mégis lehetőség, meg lehet mutatkozni egy új közönségnek. az új közönségre pedig éppen akkora szükség van, mint a régire, ha még sokáig szeretnénk operába meg koncertekre járni. És ha másoknak szeretnénk kedvet csinálni az énekesek hallgatására, akkor miért ne mutatnánk meg nekik, kicsoda Pasztircsák Polina. Tehetséges, jelen és jövő, csinos, még olyan szerencsésen is csinos, hogy van benne némi hasonlóság Palvin Barbarával, hajrá Polina, harcolj a műfajért, itt a lehetőség. 

Nyilván csak ez bosszant, a lehetőség. Hogy ha már ott van, akkor legyen ott, és ne próbáljon egy rossz szerepet fölvenni, valami nagy dívát eljátszani, aki lehetőleg csak butaságokat beszél, mindent túlreagál, és akkorákat kacag, mintha épp a Traviata első felvonásában lenne. Tényleg, ezt az üres, de hangos és csilingelő kacagást, ezt vajon hol tanítják? És minek? 

Szerencsés vagyok, beszéltem már néhány igazi világsztárral, de nyugodtan mondhatom: ezt a kacagást már nem csinálják. Már nem megy. Már az a divat, hogy az ember, még ha énekel is, úgy tesz, mintha ember volna, nem mintha épp szerepet kellene játszani, nem mintha nem tudna leállni, mert mindjárt jön valami tenor, és elragadja a szerelem. 

Tényleg nem rosszból mondom, mert az alapérzésem rendületlenül a hajrá Polina. Szeretünk, szükségünk van rád. De téged szeretünk, nem a szerepeidet.