Mindig azt hittem, hogy az emberek között a legerősebb szervezete a körzeti orvosoknak van. Hát hogyne. Egész nap a betegek között vannak, kiteszik magukat a fertőzéseknek, lehet minden, megfázás, influenza, covid, ami betegség csak éri az embereket. Ők meg se rezzennek, vagy ha megrezzenek, akkor is csak pillanatokra, aztán folytatják a munkát, mentik az életeket.

Mindezt fenntartva most mégis azt hiszem, hogy az operaénekesek ezt még jobban bírják. Elénekelnek egy négyfelvonásos operát, lelki teher, testi gyötrelem, aztán, amikor már mehetnének haza, ott vár rájuk a rajongósereg. Maroknyi, rendben van, de a világ különböző részéből jönnek, különböző bakteriális környezetből, és nem kímélik az ideáljukat. Csak nézem Anna Netrebkót a Scala művészbejárójánál, nem is csak nézem, magam is zaklatom, írja már alá ezt vagy azt, de ez semmi, ahogy jönnek mások, nyakába ugranak, ölelik, csókolják, ha oroszok, akkor csak még jobban ölelik és csókolják, de tényleg meglepően hosszú ideig tartják az énekesnő nyakát a karjaikban, ő meg nemcsak hagyja, de mintha örülne is neki. Kőkemény asszony.

Néhány héttel ezelőtt, mikor hullott a hó, föltett magáról egy fényképet, hosszú bundában megy a hóesésben, azt írta alá, hogy Russian girl doesn’t afraid of the snow. Nyilván nem ismerte a magyar verset Szergejről, aki nem fázik, hogyha hideg van, hát tornázik…

„Non c’é Filippo” – szól le valaki a földszinti páholyból a zsöllyébe, és nem tudom, hogy az előadást, vagyis a Don Carlos első felvonását jellemzi vele, vagy csak az unokaöccsének elmaradásáról beszél. Ezek az olaszok ilyen szerencsések, mindenkinek vagy majdnem mindenkinek olyan neve van, mintha egy klasszikus operából érkezett volna.

Nincs Fülöp. Ez persze egy kicsit túlzás, Fülöp van, Michele Pertusi, de Fülöpnek tényleg nincsenek mélységei. Ez néha válságos pillanatokhoz vezet, néha csak oda, hogy hát jó, nincs mélysége, de azt hősiesen tartja, valami a távolból, csöndben azért szól, jelzi, hogy volna itt énekelnivaló, ha hang is volna hozzá.

Ami a zenét illeti, majdnem ez az egyetlen kifogás. Persze, mindig lehet különb énekeseket mondani, főleg, ha a régmúltat is hadba vethetjük, de végy hat énekest, és megvan a Don Carlos. Végy négyet, és még mindig megvan. Ha zenekar és karmester is van hozzá.

Most van hozzá, Riccardo Chailly vezényletével úgy szól minden, ahogy nekünk álmodni se érdemes róla, sok mélyvonós, sok üstdob, nagy dörömbölések. Ez egy sötét színű opera. Mintha a rendező is ennyit értett volna meg belőle, fekete háttér előtt fekete ruhás emberek élik az életüket, de a négy legfontosabb szépen énekel. Elina Garanca, Francesco Meli, Luca Salsi. Melit, a tenort valaki ellensége kifütyüli az erkélyről, de nincs igaza, és Meli elegánsan viseli a méltánytalanságot, csókot dob vissza az ordibálónak.

A három mellé a negyedik Anna Netrebko, nem kezd nagyon jól, a magasságai fáradtnak tűnnek, de szépen, sötéten zúg a hangja alul. Aztán eljön az opera utolsó felvonása, és Netrebko szárnyakat kap, lassan, gyönyörűen, tartalmasan énekel, egyszerre elfog a nézőtéren az ijedség, jaj, mindjárt vége az egész operának.

Aztán tényleg vége.

Vannak a nézőtéren magyarok. Az egyik a koncert után kapacitálja az énekeseket, jöjjenek el hozzánk is. Luca Salsi azt mondja, szívesen, még soha nem volt Budapesten. Francesco Meli azt mondja, látja ott azt a magas embert? Ő az ügynököm, vele kell megbeszélni. Anna Netrebkónak nem kell külön szólni, jön februárban.

Bizonyos kor fölött szerintem mindenki úgy van vele, hogy az idei karácsony más lesz. Nem szaladgál a boltokba, nem hagyja, hogy elkereskedjék tőle az ünnepet, hanem vagy kivonul a társadalomból, vagy megpróbál a lelki tartalmakra koncentrálni. Esetleg a kettő együtt.

Aztán nem megy. Az idei is olyan, mint a tavalyi volt, szólnak a karácsonyi dalok. Nem mintha bármi bajom is volna a dalokkal, inkább tetszik, hogy vannak ilyen zeneművek, egy hónapig virulnak, aztán tizenegy hónapig pihennek. Mintha valami különös teremtmények volnának, amelyek tavaszi-nyári álmot alszanak. Nem volna szabad megunnunk őket, hiszen arról szólnak, hogy élünk, még mindig élünk.

De azért vannak köztük utálatosak. Úgy értem, olyanok, amelyeknél túlságosan is átlátszó a szándék, vacak kis zengemények, csak beleteszik a varázsszót, hogy christmas, és ezzel rákerülnek mindenféle válogatásra és számítógépek által kevert áruházi meg vásári mixekre. Súlyosabb a helyzet, ha az előadó igazi sztár, így aztán persze, hogy megy a dal, ha egyszer Freddie Mercury az előadó, vagy John Lennon. Ők ketten az idei főellenségeim. De nem hagyom, hogy elrontsák a kedvem. Inkább arról mesélek, hogy bent voltam egy divatáru üzletben Milánóban, és mentek a dalok, és egyszer csak odaértek, hogy All I Want For Christmas, Is You, és az egész zsúfolt bolt dalra fakadt. Nem kórusban, csak ahogy mentek az emberek, mindenki dúdolt, mindenki rázta egy kicsit a fejét, két percig senki sem lökdösődött, vagy ha mégis, a lökdösöttek föl se vették, testvér lészen minden ember.

Ezt múlja fölül este Anna Netrebko, ha olyan ügyes.  

Élményt kell ajándékozni. Már régebb óta mondják, és nem tudom, mennyire gondolják komolyan, de nekem most épp élményt ajándékozott valaki. Lehet, hogy nem karácsonyra szánta, csak elküldte, azzal a kísérőszöveggel, hogy: Beszarás. Richter főleg. Amire csak azt tudom mondani, hogy á, dehogy. Mind a ketten.

Richter és Dietrich Fischer-Dieskau. Richter persze Richter, de néha azt érzem, hogy az utóbbit nem árt védeni, hogy volt vagy van egy idő, amikor azt mondták, csak német bariton, ezzel a száraz, világos hanggal hogyan is állna meg a nagy bölömbikák mellett. Tény, hogy ez Fischer-Dieskaut is foglalkoztatta, meg néha mások is betették olasz operákba, olasz szereposztásba, vajon ott hogyan boldogul. Az emberek sokszor utálták, utálják ma is, ez nem Rigoletto, pedig mennyire parádés a Kubelik-lemez egyébként, ez nem Falstaff, pedig stb. Egyébként lehet, hogy mindkét esetben ez volt a szereposztás lényege, legyen egy idegen elem az olasz operai világban, Rigoletto sem olyan, mint körülötte a többiek, és Falstaff sem.

Mindenesetre ez egy Schubert-dal, Im Frühling a címe, Dietrich Fischer-Dieskau legotthonosabb otthona, és mégis Richter a beszarás. Így is van elkészítve a film, Richtert mutatják, kicsit úgy, ahogy a filmekben a zongorázó színészeket szokás, a keze nem látszik, csak a karja, ahogy matat, meg ő maga, ahogy dülöngél a széken. Tényleg benne van az egész dal, az egész zene, minden, az énekszólam már csak ráadás. Egy ideig azt hittem, a készítők is megakadtak itt, Fischer-Dieskau talán ott sincs, de aztán tágul a kép, ott van, tényleg énekel, tényleg óriás, testi értelemben is jó magas, és szól az Im Frühling, idill és elveszett idill, minden elmúlik, csak a szerelem nem. De a boldogság helyett megjött a bánat.

A kamerát kitolják a szobából, egyre messzebb kerülünk tőlük, vége a dalnak.

Most ez arról szól, hogy minden elmúlik, vagy hogy semmi sem múlik el?

Sűrítés! Nem tudom, másnak is így kezdődtek-e a gimnáziumi irodalomórái, úgy értem, az első, a legelső alatt a tanár föltette-e a kérdést, tud-e valaki németül. Tudja-e az a valaki, hogy mondják a költőt németül? Valaki tudta (nem én), Dichter. Azt is tudod-e, mit jelent az ige, dichten. Tudta: sűríteni.

Hogy valami egészen biztosat mondjak: nem egy osztályba jártunk Tarnóczi Jakabbal. Sem Varga Zsófiával. Mert a sűrítés egészen biztosan hiányzik az Extázis című előadásból. Extázis 7-től 10-ig volt Kovács András filmje 1969-ben. Ez hosszabb, még olyan fél órára tippelek, de a legvégét, a záróbulit, a közönség részvételével már nem vártam meg.

Most olyan, mintha azt mondanám, rossz volt, de nem. Melós darab, rengeteget és jól táncolnak Cuhorka-koreográfiára, rengeteget beszélnek, és buliznak meg keseregnek, nem tudják, merre induljanak, nem tudják, mi végre vannak a világban. Három és fél órában ez kicsit sok, és ami segíthetne rajta, sztorik és poénok, azok nincsenek elegen, nem elég meglepőek, nem elég merészek talán. Vagy csak túlságosan valóságosak. Mert mintha ez lett volna a tiszteletreméltó cél: megszólalni. Megszólaltatni azokat, akik harminc felé közelednek, és többé-kevésbé fogalmuk sincs semmiről, csak hogy merre lehet extázist kapni. A sarki éjjel-nappaliban.  

Ül az ember nagy bután és őszen, és arra jut, hogy hú, de nem szeretnék mai fiatal lenni. De mai középgeneráció sem. Aztán meg arra gondol, hogy ezt az információt akkor is megkapta volna, ha lemegy a szemben lévő mulatóba a bulinegyedben, és megpróbál elvegyülni a vendégek között. De hát mikor megy le az érett fő a szemben lévő mulatóba? Így meg a probléma házhoz jön. Színházhoz.

Ez itt a térré vált idő – énekli, énekelte valaha, amikor még magyarul ment a Parsifal az Operában Gurnemanz, és közben ment a forgószínpad, gyorsan haladtak rajta a szereplők. Az ember nem tudta pontosan, mit kell érteni alatta, de szép sor volt, szép zenére. És a régi okosság, hogy ez mennyire furcsa, az emberek a teret használják az idő mérésére, amennyit megtesz a kismutató, annyi óra telik el.  

Ez is elmúlt, most már a teret csak játékból használjuk időmérésre, és csak azok, akik ragaszkodnak a régi típusú számlapokhoz. Ezzel párhuzamosan (ennek most nincs értelme, hiszen körökről van szó) jutott eszembe, hogy a zene elég sokáig kötődött a forgómozgáshoz. Forgott a fonográf, forgott a vinyl, de még a kazetta és az orsós magnó is forgott, pedig ott a szalag egyenesen haladt. Még a CD is forgott, bár az esetek túlnyomó többségében ezt nem lehetett látni, bent forgott a házban, de azért tudtuk, amit tudunk. És ennek most ugyanúgy vége van, mint a számlapnak, hogy pontos legyek, ugyanúgy van vége, aki  lemezezik vagy cédézik, az még valamelyest használja a forgást, de normális és fiatal ember streamel vagy akármit csinál, már nem forgat semmit, ha valamit nézni akar, az csúszka, vagy a perc- és másodpercmutató.

Hogy ebből mi következik, vagy követezik-e valami, azt, sajnos, nem tudom. Talán nő az absztrakció. Egyre képtelenebbnek tűnik a zenehallgatás. 

Halványan az volt az érzésem, hogy én vagyok az egyetlen, aki jegyet vásárolt a Zeneakadémia Solti termébe, a Rachmaninov összes dala sorozat utolsó részére. A többiek a fellépő művészek rokonai voltak, esetleg a Bartók rádió Muzsikáló délután című műsorának rejtvényjátékán nyerték a belépőt. Akár így volt, akár nem, biztos, hogy nem volt nagy roham a koncertért, pedig az utóbbi időben annyi szép tapasztalatom volt Rachmaninov dalaival (Netrebko meg Beczala), hogy az ember tulajdonképpen biztosra ment. 

Ami az egészet még biztosabbá tette, az Mocsári Károly, a kísérő volt, ha lehet egyáltalán itt énekről és kíséretről beszélni, nem inkább arról van szó, hogy ráénekelnek a zongoraszólamra valami szép dallamot. Rachmaninov mégiscsak magából indult ki, ő meg tudott zongorázni, és amit akart, el tudta mondani pusztán a hangszerrel is.

Mocsári Károly is tud zongorázni, és el tudja mondani a hangszerrel, amit Rachmaninov akart. Arra nem voltam fölkészülve, hogy ő ugyan rendben van, nagyon is rendben, de a többiek kicsit úgy viselkednek, mintha valami filmszerepet játszanának. Az egyik a profi, aki mesterséges ruszkihangon tud gargalizálni, a másik az intelligens, aki tudja, mi van a dalok mögött, van drámai ereje is hozzá, csak a hangja egy kissé hm-hm. És van még a pályakezdő, aki elüvölti minden értelem és kifejezőerő nélkül a Vocalise-t, meg van a pályaalkalmatlan ifjú is, aki úgy énekel, mintha az utcáról hívták volna be, nem vagyunk meg, kellene még egy férfihang is.

Egy idő után felőrlődik a hallgató ember, ha nem rokon, és nem nyerte a jegyet. Pontosan emlékszem a pillanatra, a második rész során volt, bejött a bemondó Mohai Gábor, és azt mondta: „most következik négy dal…”

Mindegy. Túléltem, de nem volt könnyű.

Azt gondolom, képzelem, de legalábbis remélem, hogy a zenei előadóművészet megértésében magasabb szintre jutnék, ha végre megérteném a rossz felvételeket. Nem úgy általában a rosszakat, hanem amikor egy jelentős művész, akármilyen okból szörnyű hallgatnivalót készít. Mert jelenleg ott tartok, hogy menekülök, szenvedek, befogott füllel hangosan beszélek, csak ne halljam, mert rémes, szétmegy a fejem tőle. Csörömpöl a zongora, akadoznak az ujjak, a Waldstein szonáta alatt mintha nem is volna rendesen fölhangolva a hangszer, bizonyos hangokat olyan imbolyogva közelít meg.

Rudolf Serkin zongorázik.

A nagy Rudolf Serkin, a legenda, aki idén volna százhúsz éves, ennek örömére kiadták egy hagyatékban maradt felvételét. Lost Tapes a lemez címe, de, azt hiszem, soha nem voltak valóban elveszve a szalagok, csak Serkin nem adta áldását a megjelenésükre. Nagyon beteg volt, valószínűleg azért. Ámbár a zenét hallgatva, lehetett egyéb oka is rá.

1986-ban és 1989-ben készültek a felvételek, ki lehet számolni, 83 illetve 86 éves volt, a három év is rengeteget számít, az Appassionata, amit utóbb vett föl, tényleg küszködés, a Waldstein talán még beleférne, leszámítva a hamis zongorát, meg hogy az utolsó tétel valahogy egyáltalán nem akar véget érni. Az örökösök mindenesetre beleegyeztek a megjelenésbe, és most itt áll az ember ezzel a dilemmával. Jó-e, ha van egy lemez, amit nem lehet meghallgatni, de mégis Serkin játszik rajta? És ha jó, miért jó? Tényleg létezik-e ilyesmi, hogy a lemez nemcsak hallgatnivaló, de dokumentum, jelen esetben egy szép és tartalmas és hosszú élet utolsó fázisa? Vagy van, akinek ez több, közelebb jut a műhöz? De például az Appassionatánál nem épp az a lényeg, hogy fiatal és állandóan a gyújtózsinór közvetlen közelében élő ember írta? Ha valaki két és félszer annyi idős, mint a komponista, nem fog robbanni, legfeljebb eljátssza, hogy jaj, most majdnem felrobbantam, dirr-durr, ütöm azt a beste zongorát. Vagy ha kivesszük, elvesszük az alkotói lelkiállapotot, talán közelebb jutunk a zenéhez? Mi a különbség aközött, aki nem tud zongorázni, és aközött, aki már nem tud?

Van ez a könyv vége előtti szorongás, nem tudom, van-e hivatalos neve is, de van, amikor érzi az ember, hogy már nincs sok hátra, mindjárt vége, mindjárt elveszíti az új ismerőseit. Próbál lassítani, beteszi a könyvjelzőt, amikor már látja, hogy csak pár lap van hátra, elteszi a pár lapot holnapra, de a holnap is eljön.

Baumgartnernél (Paul Austernél) ez azzal fokozódik, hogy világos: valaminek történnie kell. És akármi történik, már nincs sok idő rá, hogy megbeszéljük a szerzővel, és akármi történik, csak elcsépelt megoldás lehet, vagy ez hal meg, vagy az hal meg, de nem lesz jó vége. Vagy ha jó vége lesz, az még elcsépeltebb megoldás. Végül is ilyen az egész könyv, folyton azt hisszük, hogy tudjuk, mi fog történni, jön a gázszerelő, nyilván ellop egy fontos kéziratot az egyetemi ember szobájából, vagy ha nem kéziratot, akkor magát az egyetemi embert ejti túszul. Valaminek történnie kell, ettől regény a regény. Akármilyen szépen van megírva, akárhány alszöveg, vagy micsoda van a főszövegben, valami felé megyünk, ha Auster profi író, mi profi olvasók vagyunk, ismerjük a trükkjeit.

Vagy nem ismerjük.

Mindegy, megyünk a vége felé, és várjuk, mikor jön már az a valami.

Valami tényleg jön, de Paul Austertől majdnem függetlenül, a fordító Pék Zoltán azt fordítja, hogy „néhány nappal a téli napéjegyenlőség után”. De hát téli napéjegyenlőség nincsen, csak téli napforduló. Ez amolyan fordítóellenes igazságtalanság, a sok szép mondatra nem emlékszik az ember, csak az egy elrontott szóra. Majd a következő kiadásban kijavítják.

Hogy történik-e valami a Baumgartner végén, azt nem mondom el. Tessék elolvasni.

Megnéztem az Exhibition On Screen legújabb részét, Klimt: A csók a címe, és leginkább erről szól, Klimtről és A csókról, és elég rokonszenvesen nyitva hagy egy kérdést, ami ma már egyre kevésbé kérdés: nem valami szörnyűséges giccs ez végeredményben? Aranyba mártott csókolózó pár, és egyáltalán, Klimt arany korszaka, tényleg ez volna a 20. század kétszereplős Mona Lisája, vagy csak annyira, amennyire a magyar Mona Lisa egyszerre két példányban tűnik föl a heti árveréseken. Mielőtt elkezdhettem volna ezen morfondírozni, elkezdtem valami máson, hogy mennyire különös az, hogy a Klimt-portrékon többnyire lehet tudni, ki van a képen. Mintha a szereplő és a megrendelő ugyanolyan fontos volna, mint maga a festő. Vagy a festmény. Ezek az alakok nem olyanok, mint V. Károly, saját jogon nem híresek, az arcuk nem volna érdekes, már úgy értve, hogy nem lehet őket nagy tettekhez kötni, csak volt bőségesen pénzük (leginkább a férjüknek), ki tudták fizetni a legdrágább festőt a Monarchiában, aki készségesen aranyba foglalta őket.

Itt van például ez a csodálatos Adele Bloch-Bauer. A férje, Ferdinand Bloch-Bauer annyira gazdag volt, hogy nem is egy, hanem két portrét rendelt a feleségéről Klimttől, ez az első, az arany, a második inkább kék. A képet 1941-ben ellopták a nácik, ez is mindig érdekes probléma, ha egy náci azt gondolja, hogy egy zsidó nőről készített portré értéktelen, akkor vajon miért lopja el? Szóval a képet ellopták, aztán 1945-ben visszaszerezték, és átadták a Belvederének, hiszen maga Adele Bloch-Bauer 1925-ben meghalt, és így végrendelkezett. Csakhogy hiába rendelkezett, mert a kép nem az övé volt, hanem a férjéé. És bár Ferdinand is meghalt 1945-ben, az örökösök nem hagyták annyiban a dolgot, az ezredfordulón pert indítottak, és végül meg is nyerték azt. Sajnos (mármint az osztrákoknak sajnos), az örökösök nem azért pereltek, mert többet szerették volna látni Adele nagynénit otthon, a falon, hanem eladták a festményt Lauderéknak, 135 millió dollárért. Így a kép ma kint van New Yorkban a Neue Galerie nevű múzeumban, ha valaki osztrák vagy magyar látni akarja eredetiben, nem ússza meg olcsón.

Mennyivel egyszerűbb volna, ha kijelenthetnénk, hogy egyszerű giccs, jól bevásároltak vele a jelenlegi tulajdonosok.