Elég furcsa hete volt a Müpának, két magyarországi bemutatóra is sor került, pedig mindkét mű 19. századból volt való. Elsején a Messa per Rossinit játszották, hatodikán Bellini A kalóz című operáját, Kolonits Klára fő- (de nem cím-) szereplésével, Dinyés Dániel vezényletével.

Nem erről lesz szó, csak arról, hogy Dinyés Dániel balkezes karmester, ennek megfelelően a bal kezében tartja a pálcát, és voltaképpen ezt még értem. Csak a vezénylés nyilvánvalóan (legalábbis számomra nyilvánvalóan, remélem, nem beszélek zöldségeket) a koncertmesteri szolgálatból fejlődött ki, ahogy egyre bonyolultabbak lettek a zenekari művek, és egyre nagyobbak a zenekarok, olyan ember kellett a vezetésre, aki maga már nem játszik hangszeren. A koncertmester tehát letette a hegedűt, de hogy ne maradjon teljesen instrumentum nélkül, kapott egy pálcát a kezébe, azzal ütemezzen, és aztán el lehessen mondani, hogy a karmester magán a zenekaron játszik. A lényeg az a mostani gondolatmenetben, hogy a balkezes hegedűs is fordítva játszik (ahogy a balkezes gitáros), jobbal fogja le a hangokat, baljában van a vonó.  A balkéz lengeti a vonót, pengeti a húrokat, a jobb fogja le a hangokat.

Azt nem értem, hogy vajon miért így alakult ez. Az ember azt hinné, hogy a két mozgás közül a vonás illetve a pengetés az egyszerűbb (legalábbis kezdetben), az ügyesebb kéznek kellene lefogni a hangokat, végül is ott dől el, hogy hamis-e vagy nem hamis. A hangszereseknél azonban ennyire fordítva történik a dolog, hogy még ha nincs is hangszer, a pálca akkor is a bal kézbe kerül. Persze, aki látta már Jascha Heifetz kezét játék közben, lassított felvételen, annak más fogalmai vannak arról, hogy mit is jelent a kézügyesség.

Nagyon rendesen dolgoznak Kecskeméten a Leányvásáron és a Leányvásárban, énekelnek, de nem sok hanggal, vagy kellemetlen hangon, táncolnak, de nem sok tehetséggel, rendeznek, szaktudással, de alapvetően gondolatok nélkül. Az ember még önmagára is legyint. Gondolatok? Miért kellenének gondolatok a Leányvásárhoz? Nem mondom, hogy példátlan dolog, de alapvetően csak Mohácsi János szokott belegondolni egy operettbe, nincs is rá szükség, nem is igényli a közönség. Lehet aggályoskodni az operett jelenén és főleg a jövőjén, de nyilván megvan a maga közönsége, aki nevetni akar, ámulni a lányok szépségén és a szerelem hatalmán, aztán dudorászni egy dallamot lefekvés előtt. Aki szerint ez kevés, írjon, rendezzen többet és jobbat.

Nem kevés. Kicsit unom, de ez még csak főpróba, nincs itt a közönség, nem lehet megállapítani, hogy az esetleges nevetések kötőanyagként hatnak-e a poénkísérletek és jelenetek között. A darab western és operett egyszerre, kalapos, oldalukon pisztolyt viselő tehenészek és útonállók lejtik el táncaikat. Az első felvonásban. A második hajón játszódik, a harmadikra visszatérnek az eredeti helyszínre, ahol szemrebbenés nélkül éneklik el a Dzsilolót, történt hajdanán, hogy egy hottentotta lány Párizsba ment, a kis bohó. Épp olyan csodálatos nonszensz, mint amikor a Volt egyszer egy vadnyugatban megszólal az elektromos gitár. Vagy még nagyobb. Levett kalappal állok, és nem az operett sírjánál. Ekkora őrültség megérdemli, hogy éljen.

Kerényi Miklós Gábor jutott eszembe, ő mesélte, hogy amikor a Szerdán tavasz lesz című Fényes Szabolcs operettet rendezte, a főpróbán egyszerre megjelent a színpadon Galambos Erzsi, és elkezdte énekelni, hogy „köszi, köszi ezért, köszi, köszi azért, köszi, köszi mindenért”.

Mi ez? Hát, oda még hiányzott egy dal. De hát tegnap még nem volt itt. Ma meg a főpróba van. Holnap előadás. Nem baj, jó lesz az.

És tényleg.

Jövő héten bemutató, vagyis nem bemutató, hanem felújítás, illetve, ha egész pontos akarok lenni, új betanulás, Verdi Falstaff. Készülődés céljából előkerestem egy régi kazettát, a 2002 januári előadás van rajta, rádióközvetítés, némi meglepetéssel.

2002 januárjában is bemutató (pontosabban: felújítás) volt, talán az egyetlen alkalom, amikor két olyan szereposztást lehetett kiállítani, hogy egyik Falstaffnál sem kellett hastömést alkalmazni: Gregor József és Sólyom-Nagy Sándor volt a két énekes. A közvetítésben Gregor énekelt, egy kicsit a maga szintje alatt, két magyarázatot is el tudok képzelni, miért. Egyfelől túl magas számára a szólam, elénekel mindent, vagy majdnem mindent, de abban a tartományban, ahol már vékonyan és tartalmatlanul szól a hangja, másrészt olaszul kell énekelni, nem tud ezen a nyelven olyan jól marháskodni, ettől csak énekli a szerepet, és nem éli. De hát nem voltam ott, odahaza kezeltem a magnót. A legtöbb öröm meglepő módon a zenekarban van, vagyis leginkább a tempókban, Pier Giorgio Morandi vezényelte az előadást, nagy, de nem értelmetlen száguldás, és nem esnek (nagyon) szét az együttesek, haladunk és jó a kedvünk.

Ami a meglepetést illeti: az A oldalon túlszaladt a kazetta, vagyis előbb lett vége a felvonásnak, nem járt le a 45 perc, így kiderült, mit adtak a szünetben. Két riporter faggatta az Operaház műszaki igazgatóját, Borsa Miklóst és a fagottos Lakatos Györgyöt. Jó kis beszélgetések, felkészültek a riporterek, az egyikük laza, érdekeseket kérdez, lendületben tartja a közvetítést. Senki meg nem mondta volna, hogy majdnem napra pontosan tizenegy évre rá ő lesz az Opera főigazgatója. És tizenegy évre rá – még mindig.  

Tiszta Amerika.

Emlékszik még valaki a nagy Aida-botrányra?

Ha nem csalódok, 1992-ben volt, sztárparádét ígértek és elefántokat, bár fogalmam sincs, az elefánt miért volt annyira fontos mindenkinek az operában. Mario del Monaco visszaemlékezéseiben is szerepelnek elefántok és tevék valami Aida-előadásban, mindkét állat ürített a színpadon, az elefánt se élmény, de a teve csurrantott, a csurrantás meg a súgólyukba tartott. Vagy fordítva? Az elefánt csurrantott és a teve kakilt? Végül is mindegy. 

Ami a sztárokat illeti, Katia Ricciarelli volt a legnagyobb név, az embernek voltak kétségei, hogy Ricciarelli el tud-e énekelni élőben egy Aidát, akkor már kint volt a lemez, a szólam magasságait már ott is üveghangon énekelte, de ami lemezen még elmegy, az élőben elég problémás lehet. A helyszín a Népstadion lett volna.

Akkor már írtam előadásokról a Mozgó Világba, az volt a nagy tervem, hogy elvegyülök a tömegben, mármint hogy jelentkezem statisztának, és majd belülről mesélem el, hogy milyen egy nagyszabású operaprodukció. El is mentem jelentkezni az Operába, onnét a Vígszínházba küldtek valamiért, és mondták, hogy még korán van. Az Operában Lőrinczy György volt a titkár, és irtó rendes volt, figyelmeztetett, hogy a produkció feje és karmestere nem teljesen megbízható, nem beszél le róla, de ne számítsak semmi különösebb javadalmazásra.

Nem számítottam. Egyébként hamar kiderült, hogy a statiszták csupán jegyet kapnak viszonzásul, amiből lehetett tudni, hogy a produkció nem áll szilárd anyagi alapokon, de nem is ez volt a kémkedés meghiúsulásának oka, csak valahogy elhalt az egész. Pedig voltak felvezető műsorszámok, a díszleteket a Dunán úsztatták föl, a fél város kivonult, mintha tűzijátékra készülnének, pedig a szfinxek vagy micsodák maguk elég rusnyák voltak.

Az Operaházban volt a zenei főpróba, be lehetett lógni, szóval én azon kevesek közé tartozom, akik hallották Pesten Ricciarellit az Aidában – nem volt nagy szám. Aztán belógtam a Népstadionba is a főpróbára, akkor már látszott, hogy nincsenek elefántok, csak lovak, vicces volt, mert a lovakat seprűvel és lapáttal fölszerelt emberek követték. Ami viszont elég furcsa volt, hogy nem élő zene ment a főpróbán, hanem lemezről játszották be az Abbado vezényelte felvételt, Ricciarelli, Domingo, Obrazcova. Mondták is néhányan, hogy egész jó énekeseket sikerült összeszedni. Mindenesetre a társaság úgy futott neki a bemutatónak, hogy egyáltalán nem próbálták ki a hangosítást. Minden készen állt a nagy fejre álláshoz.

Ami aztán nem meglepő módon be is következett, lement a nyitány, jött Radames, elénekelte, amit kellett, de iszonyatosan visszhangzott és halk volt minden. A közönség fütyült, bekiabált, nem hallunk semmit, az előadás félbeszakadt, a karmester-rendező-produkciós vezető Giuseppe Raffa elmenekült, a többiek ott maradtak a színpadon, függönyt a dolog természete miatt nem lehetett leengedni. 

A jegyeket visszaváltották, de próbálták meggyőzni az embereket, hogy inkább csak cseréljenek a második előadásra. Ahol aztán Misura Zsuzsa csont nélkül elénekelte a címszerepet, a hangosítás is rendben volt, mégsem volt senki sem igazán boldog.

Nem tudom, Giuseppe Raffa él-e még, az interneten halovány nyomai vannak csak, és azok is mintha régebbről. A honlapján azt írja magáról, hogy ritka kifinomult és elegáns karmester.

Ez legalább film. Nem halódik az ember a moziban, nem csap a homlokára, hogy miért is jöttem ide, nézi, halad a két alkoholbeteggel, elszorul a szíve, ha visszaesik valaki, és megkönnyebbül, ha kibírja „azt a tíz percet”. Egy kicsit peches Till Attila a történetével, mert közben kijött a Netflixen az Eric című hatrészes sorozat, amelyben egy alkoholista bábszínész küzd hivatással és alkohollal. Ráadásul Benedict Cumberbatch a főhős, így aztán az egész olyan, mintha a kevésbé tehetséges magyar változatát néznénk annak, hogy egy alkoholista bábszínész küzd a hivatásával és az alkohollal. De az Eric is elhülyült a végére, ehhez képest az És mi van Tomival? csak ellapul, rendben, értjük, ez az üzenet, ne szokjatok rá. Vagy ha rászoktatok, szokjatok le. Ha nem vagytok benne, akkor sajnáljátok azokat, akik benne vannak, és ha valaki nem iszik egy kortyot sem, akkor legalább ne kínálgassátok.

Mi a több? Road movie, egy városon belül, mászkál a két főhős, keresik Tomit, nincs kétség, hogy meg fogják találni, hiszen Patkós Márton szerepel a stáblistán, és túl sokáig nem tűnik föl ahhoz, hogy más szerepe legyen.

Ez legalább film, de nem több, mint film, nem okosság, nem lát ki saját magából, nincsenek nagy pillanatai. Mondjuk, ha már film, azt jó volna megérteni, miért kell Thuróczy Szabolcsnak olyan egészen-egészen béna parókát viselnie közben. Kicsit reménykedtem, hogy egyszer majd leveszi a kalapjával együtt, de annyira mégsem jó a film.

Érdekes hét, két magyar film bemutatójával, akkor most melyikre menjünk. Till Attila filmjének a címe is béna, az előzetese meg olyan, mintha szándékosan próbálná meg lebeszélni a nézőt önmagáról. Jó, akkor legyen a Ma este gyilkolunk. Attól már eleve nem vár semmit az ember.

Azt aztán meg is kapja. Szörnyű, szörnyű, tényleg szörnyű, nem azt mondom, hogy ha nincs megírva egy film, akkor azt nem lehet leforgatni, de ha rosszul van megírva, akkor az tényleg kín és keserv. Micsoda párbeszédek. Micsoda fordulatok. Mondok egy példát.

Azt mondja Kern karaktere: én nem tudnék szerenádot adni senkinek. Mire két nő: de miért nem? Kern: valahogy a zenés műfaj nem áll közel hozzám. Itt az alkotók hagynak egy kis időt, hogy a közönség jól kikacagja magát, de min? Azt nyilván nem érdemes megkérdezni sem, hogy akkor vajon fog-e a filmben Kern szerenádot adni.

Talán mégis kellene valami jogi megoldást találni arra, hogy az ilyesmi után a nézők visszakaphassák a jegy árát. Vagy kapjanak jegyet Tilla filmjére, az csak jobb lehet.

Megtaláltam az interneten a Kistétényi Melindáról szóló filmet, Varnus Xaver készítette, ő harcolt, talán még ma is harcol az emléke elevenségéért, hosszabb távon valószínűleg hasztalan. Pedig csodálatos ember volt, és csodálatos muzsikus, csak hát rossz korba született. Ámbár ezt sem tudom, lett volna-e az ő tehetségének jó kor is, mindent tudott, de az a minden valahogy nem volt könnyen piacosítható. Orgonált és korrepetált, karvezetett, vezényelt, szolfézst tanított, komponált és szöveget írt. Mondanám, hogy minden más táján a világnak szent dalnok lett volna belőle, de hát itt is szent dalnok lett. Kodály sokat idézett szavai szerint a Zeneakadémián csak kettőnek van füle, a falaknak és Kistétényi Melindának. Állítólag arról is szó volt, hogy őt veszi el Kodály feleségül, végül még meglepőbb volt Kistétényi Melinda választása, Szabó Albert, aki divattervező volt. Egy álruhás olasz herceg. (Ehhez érdemes megnézni a filmből kimaradt részeket, ez is megtalálható, maga az álruhás herceg és Baróti István beszél Kistétényi Melindáról. Vicces és varázslatos dolgokat, amikor a tűsarkúja beszorult az orgona pedáljai közé, ő kilépett a cipőből és folytatta, az ifjú Baróti meg kiszabadította a cipőt.)

Nem tudok szabadulni tőle, nem mintha akarnék. Egy iciripicirit ismertem is, vagy mondjuk inkább úgy, hogy találkoztunk az Erkel Színházban, megsimogatta az arcomat, és azt mondta, hogy „szép a szemed, mókuskám”. Én már akkor is egy vénülő vaddisznó voltam, vagy legyünk jóindulatúak, kifejlett házi sertés, se mókuskámnak nem hívtak, se a szememet nem dicsérték, és nem azért mondom, hogy mennyire igaza volt, csak hogy jelezzem, így is lehetett látni a világot. Vagyis hogy talán így kellene látni a világot.

Elég sokáig, de úgy értve, hogy évtizedeken át azt hittem, hogy az Itt van az ősz, itt van újra három versszakkal rövidebb. Nem esküszöm meg rá, de mintha így szerepelt volna az általános iskolai olvasókönyvben is, az volt emlékeim szerint a vége, hogy „S álmodj olyakat, amikben legnagyobb kedved telik". És már ez is olyan, mintha egy második befejezés volna, mintha még eszébe jutott volna Petőfinek egy utolsó utáni versszak, mert már úgy is kerek volna a gondolat, hogy „majd felöltözik, ha virrad reggele, a kikelet”. El lehet képzelni a felnőtt fejjel való megrökönyödésemet, amikor kiderült, hogy az álzárlat utáni zárlat is álzárlat, igazából akkor kezdődik a szerelmes rész, és hogy rossz gyerekként hiába humorizáltam azzal, hogy „szép, mint mindig, énekem”, mert Petőfi is kihasználta ezt a versszakokon át húzódó rímlehetőséget, és tényleg van egy „énekem” a vers végén. És hogy a már kétszer lezáródott vers igazi befejezése tulajdonképpen rosszabb, mint a két álzárlat, mert azért a gyermeklelkű olvasónak egy kicsit mégis furcsa, hogy „ha megcsókolsz, ajkaimra ajkadat szép lassan tedd”. Ne cuppogj, Júlia, vagy legalább ne olyan hangosan?

Bezzeg egy évvel ezelőtt, Sándor, ugyanitt, Erdődön nem voltál ilyen nagylegény.

Különösebb idegeskedés nélkül mondom, hogy nem erre számítottam. Vagyis hát magam sem tudom, mit vártam, azt képzeltem, hogy valamennyire ismerem Handel Esther című oratóriumát, és nem azt kezdték el játszani a Müpában. Már nem azt, amit ismerek, mert mint utóbb rájöttem, én az 1720-ban előadott változatot hallottam, Ton Koopman pedig nyolcvanadik születésnapja alkalmából az 1732-es változatot vezényelte. Ami hosszabb, nagy kórusok vannak benne, amelyeket Handel II. György koronázására írt. Föl szokták ezeket az anthemeket egyéb célokra is használni, például az első rész végén elhangzik a Zadok, a főpap első nagy kórusa, azt manapság a Bajnokok Ligája közvetítések előtt szoktak előadni, azt éneklik a tévében, hogy „the champion” – természetesen ez sem az eredeti szöveg.  

Persze az a kérdés, hogy elég jó-e az Amszterdami Barokk Kórus, hogy még extra tételeket kapjunk tőlük. Azt mondanám, elég is meg nem is, úgy értem, elég jó, de talán annyira mégsem jó, finom kis hangok, de az egészben marad valami visszafogottság, ami talán a terem méreteiből is következik. Mindenesetre nem szakad le a csillár tőlük. Igaz, nincs is csillár. A zenekarra még ennyi panasz sem lehet, nagyszerűen játszottak, tisztán és pontosan, a hárfaszólós szopránáriában azt éreztem, hogy a társaság kénytelen a hárfás ujjainak sebességéhez alkalmazkodni, maguktól gyorsabbak volnának, de hát ez a közös muzsikálás előnye és hátránya. Ton Koopman friss és lendületes, csembaló mellett dirigált, a mozgásán nem látszik a nyolcvan év, a zenélése meg, ha jól emlékszem, mindig valami ilyesmi volt. Az ember egy darabig ámul, aztán mégis úgy érzi, hogy bevonja valami nemes penész, nyitott szemmel álmodik egy olyan előadásról, ami élénk és vérrel teli, amin akár izgul is egy kicsit, még ha tudja is a történet végét.

Vajon az énekesek segítenek a penésztelenítésben? Furcsa módon most nem, pedig az egyikük Julia Lezhneva, csilingel, díszít, de benne is van valami leckemondási igyekezet. A kontratenor hanga időnként elfogyott (időnként meg visszajött), a basszusra nem találok magyarázatot, érdektelen és csúnya hang. Bár lehet, hogy ez is valami eszme, a rossz embert, Hámánt ne valami csodás basszus szólaltassa meg.

És akkor a nagy kérdés, hogy vajon ilyen lehetett ez eredetiben is? Nagy és imponáló, de azért unalmas, csak a 18. századi közönség nem akart szólni, tudták, hogy kivételes történelmi pillanatban vannak, az angol nyelvű oratórium születésénél? Vajon az ő türelmük ránk nézve is kötelező?

Valamelyik este az a különös élményem volt, hogy kapcsolgattam a televíziót, és az egyik csatornán a Cápa 4 ment. Ez is különös élmény, mert olyan, mintha a költségvetés elsöprő részét a színészekre költötték volna, igazi menők játszanak egy szánalmas alkotásban, próbálják bedugni a lábukat a papírcápa szájába, és közben jajgatnak, segítség, segítség. De miközben a színészeket néztem a mozdulatlan szörnnyel viaskodni, az egyik mintha, mintha A rózsa nevéből lett volna ismerős, Berengár, a görög fordító. Vagy mégsem?

Mielőtt utánanézhettem volna a dolognak, vége lett a Cápa 4-nek, és kezdődött, igen, igen, A rózsa neve. Emlékszem még az első élményre, még a Puskinban, hogy jó is, meg csalódás is, szórakoztató meg hangulatos, de ezt írta a híres, okos Umberto Eco? Akkor még nem is volt lefordítva a könyv, vagy még nem olvastam, csak a film alapján csodálkoztam. Erre futotta? Erre a Sherlock Holmes-történetre? De amint ezt kimondtam, végre megértettem, hogy ja, ez tényleg Sherlock Holmes-történet, ez benne a poén, hogy Adson az majdnem Watson, és Baskerville-i Vilmos neve közvetlen utalás A sátán kutyájára, annak ez az eredeti címe, The Hound of the Baskervilles. És akkor már tetszett.

Így aztán most is ott maradtam a tévé előtt, de most sem volt felhőtlen az élmény. Leginkább Sean Connery arcfestésén csodálkoztam. Arról hallottam, hogy a színész a szájára különösen figyelt, tudta, hogy az a szexepilje, és még ott is, a barátcsuha ujjában vele volt a szájfény, hogy még a jelenetek alatt is frissítse ajkán a pírt, de a szemfestés! Vajon ahhoz is ő ragaszkodott, hogy olyan szépen szemceruzával körbe legyen húzva a szeme, mintha nem is középkori szerzetest játszana, hanem festett középkori szerzetest? Gyarlóság, férfi a neved?