Van a Távol Afrikától című filmben egy jelenet, főhős és szerelme a majmoknak egy hordozható gramofont tesz le az erdőben. Mozart Klarinétversenyének lassú tételét játssza a gép, a majmok megbűvölten hallgatják, aztán persze elkezdik piszkálni a szerkezetet, de előtte még azt mondja Finch-Hatton kapitány, hogy mennyire csodálatos, az első hang, amit az emberektől hallanak zene, és Mozart. Nem tudom, hogy 1913-ban, amikor a film játszódik, volt-e egyáltalán lemez a műből, és ha igen, vajon ki játszott rajta, a filmben Jack Brymer a szólista. 

Akárhogy is, ezt az élményt nem fogja átélni az, aki az új Mozart Klarinétverseny-lemezt hallgatja Egri Márton és a Capella Savaria előadásában. Nem azért mondom, mert nagy baj, de nem ezzel a hatással dolgoznak. Hanem egy másikkal.

Amikor életemben először hallottam a Klarinétversenyt lemezről, Rafael Kubelik vezényletével, nekem nem a majmok jutottak eszembe, hanem hogy mekkora zseni volt Mozart, ennyire szép zenét tudott írni ilyen furcsán szóló pikulára is. És ezen a lemezen a pikula még furcsábban szól, mert nem is klarinét, hanem az eredeti hangszer, basszetklarinét. Kicsit mélyebbre is le tud menni, viszont nagyon érezni ezt a csőhangot, előszörre azt akartam humorkodni, hogy nem is klarinéton játsszák, hanem tárogatón.

De Mozart az, rendületlenül Mozart.

A történet szerint Jascha Heifetznek egyszer úgy gratulált valaki, hogy jaj, de gyönyörű hangja van a hegedűjének. Mire Heifetz odatette a hangszert a füléhez, hallgatta egy darabig, aztán azt mondta: érdekes, én nem hallok semmit.

Hivatalosan tehát nincs hangja a hegedűnek. De valami talán mégis lehet, mert Frank Peter Zimmermann hegedűje tényleg gyönyörűen szól, és így volt száz, vagy közel száz évvel ezelőtt is, amikor Fritz Kreisler játszott rajta. És úgy is gyönyörű az élmény, hogy Frank Peter Zimmermann hegedülésében viszonylag kevés az örömöm, egyrészt a mű miatt, másrészt Zimmermann időnként egyáltalán nem tiszta játéka miatt. Zimmermann esetében a kényelmetlenséget csak erősítette a ráadás Schubert Erlkönig Ernst átiratában, egy szál hegedűn, ami pokoli nehéz, annyira nehéz, hogy Zimmermann nem is tudta szépen eljátszani. De akkor meg mi benne a jó?

A mű maga, mármint a nagy mű a Müpa-kocerten, Schumann Hegedűversenye viszont igazi rejtély-darab, bár számomra az alapélmény mindig az, hogy szegény, beteg Schumann várja, hogy eszébe jusson valami, addig is írja, írja a hangjegyeket, a végén nem jut eszébe semmi, de elkészült a Hegedűverseny. Nemcsak én vagyok a darabbal ennyire értetlen, így volt vele a címzett, Joachim József is, aki egyszer eljátszotta, aztán eltette jó mélyre a kottái közé. Schumann meghalt, ők pedig megbeszélték Brahmsszal és Clara Schumann-nal, hogy a Hegedűverseny nem képviseli méltóan Schumann művészetét, feledjük el. Vagy lehet, hogy tényleg a jövő zenéje, vegyék elő száz év múlva.

Végül nem kellett száz évet várni, mert nagy honfitársunk, Arányi Jelly és a nővére spiritiszta szeánszokra járt, és az egyik alkalommal Schumann szellemét sikerült megidézni, aki azt mondta, van neki egy előadatlan, jelentős műve a világban. Egy másik alkalommal pedig Joachim szellemét idézték meg, aki elmondta, hogy melyik könyvtárban található Schumann nagy és (majdnem) előadatlan műve. A partitúrát megtalálták, a hegedűsök összevesztek, hogy ki mutassa be a darabot, Arányi Jelly mellett Yehudi Menuhin volt a másik vállalkozó, végül a harmadik nyert, Georg Kulenkampff, azóta időnként előfordul koncerteken, mert hát nincs olyan sok játszanivalójuk a hegedűművészeknek. Néha mégis azt hiszem, hogy a szellemek csak hülyéskedtek.

A lépcsőházunkban azelőtt az egyik ablakpárkányra jó mélyen bele volt vésve egy dátum: 1919 XI 14. Már gyerekkoromban is foglalkoztatott, hogy vajon ezt a dátumot aznap véste-e bele valaki a márványba, vagy szélhámoskodott, úgy akart tenni, mint aki erre járt már ötven évvel ezelőtt. Mondjuk hogy erre mi oka lett volna, nem tudom, de voltaképpen azt sem, hogy ha az aznapi dátumot véste oda, azt vajon miért tette.  

Nem is ez most a lényeg, hanem hogy ha valaki ma vésné be a napot, akkor nem így tenne, hanem ezt a számomra rideg változatot használná, hogy 1919 11. 14. Amivel rögtön le is bukna, hogy nem hiteles, mert ezt valamikor a nyolcvanas évek elején kezdték el így írni, ráadásul ha egyszámjegyű a hónap, akkor 0-val.

Hová lettek a római számok? Azelőtt közkincsnek számítottak, a keresztrejtvényeben is alkalmazták őket, ma meg számtalanszor látom, hogy egy római számokkal írt év előtt tanácstalanul állnak az. emberek. Pedig nem olyan nehéz a használatuk, össze kell adni az értékeket, legfeljebb az a trükk, hogy az előre írt I-t vagy X-et ki kell vonni az utána jövőből. És mégis valahogy változatossá tette a dátumokat, vagy megbecsülést adott a hónapoknak. Ma meg szörnyű modorosnak tetszik egy XI-nek írt november. Én se merem használni, legfeljebb odáig jutok a tiltakozásban, hogy kiírom betűvel a hónap nevét.

Az az érzésem, hogy kicsit túlutáljuk vagy túl fogjuk utálni az új Gladiátort, szellemes címén Gladiátor II-t. Becsületükre legyen mondva, hogy legalább római számot használnak. Mindenesetre érthetetlennek tartom azt, hogy jó, vagy legalábbis nézhető, de nem olyan jó, mint az első rész volt. Miért, az első olyan jó volt? Azon nem nevetett vagy csóvált fejet, akinek valami történelmi ismerete volt, hogy nahát, ezek a rómaiak már feltalálták a nyomtatást? Nyilván ez ügyben szóltak Ridley Scottnak is, aki az egész történelmi hűség dolgot poénra vette, és az egyik jelenetben a szenátor mintha újságot olvasna a reggeliző asztalánál.

Tekintve, hogy a két Gladiátor majdnem ugyanaz, azt szerintem ki lehet mondani, hogy az első rész jobb egy Russell Crowe-val, de akkor elfelejtjük, hogy Russell Crowe se volt Russell Crowe, azért lett az, mert eljátszotta a Gladiátort. Helyette sajnos ez a focistaszerű színész jön, de talán a közízlés most ezeket szereti, majd kiderül. Amúgy is megjelennek focistahumorok, például huhognak, ahogy a B-közép szokott majmozni, csak most nem az afrikai szereplőknek, hanem épp ellenkezőleg, ők huhognak a majomharapó főhősnek. Igazán dicséretes, ahogy Ridley Scott újrahasznosít, úgy értem, a halottakat nem támasztja föl, de a megtartható színészeket megtartja, még Derek Jacobi is ott szenátorkodik a háttérben. Legalább azt is tudjuk, hogy akiket most elveszítettünk, azok már nem térnek vissza a harmadik részben. Szerencsére. Nem mondhatom meg, hogy kire gondolok, mert súlyos spoiler volna.

Egyik fülemen be. És a másikon is. Ez volt az alapélmény Kelemen Barnabás kamarakoncertjén, már ha alapnak a koncert elejét is lehet nevezni. Mozartot játszottak, G-dúr szonáta Shai Wosnerrel, és az ember nemcsak azon lepődik meg, hogy tényleg játszanak, nem előadnak, de azon is, hogy mennyire másképp játszanak. Vagy ezen nem kell meglepődni, az egyikük hegedül, Shai Wosner meg zongorázik, nekem nem is igen tetszik, ahogy, mert kopog, kopog. Ha nem is úgy, mint a rossz vidéki valcer, de mint valami muzikális november esőcseppjei. Kelemen Barnabás meg csak úgy motyogtatja a hegedűt, úgy értem, nem szól vele nagyot és széleset, csak úgy zizegtet az orra alá, mintha azt mondaná, hogy ő ugyan nem viszi házhoz az üzenetet, csak elmondja, tessék figyelni.

Jaj, nagyon jó. És nagyon jó a folytatás is, Beethoven Esz-dúr trió, Perényi Miklóssal kiegészülve. Furcsa, de most is leválasztottnak érzem a zongorát, vagy mondjuk úgy, hogy az mindennek az alapja, de csak az alapja, ami igazán érdekes, az a két vonós között történik. Kelemen Barnabás most nagyon jelen van, a visszafogottságot Perényi képviseli, két eltérő korú, intenzitású művész mondja el ugyanazt a művet, figyelve egymásra, mégis egészen másképp. Egyikük sem tökéleteskedik, Perényit néha hamisnak hallom, Kelemen Barnabás meg nem fél a csúnya hangoktól, az is jelent valamit.

A második rész Brahms, c-moll zongoranégyes, ezt nem volna jó úgy játszani, hogy négyen négyféleképpen  - de nem is úgy játsszák, egyszerre együttes és a tagok különvéleménye, nagyon kiegyensúlyozott a különállás is, Kokas Katalin csatlakozik az előzőekhez, brácsán játszik. Végre érti az ember, hogy a Brahms-elképzelés nem az volt, hogy három zenész plusz a brácsás, hanem hogy pont, tényleg pont egyformán fontos minden hangszer külön-külön. Vagy talán Kokas Katalin volna most a meghatározó elem? Talán, mert valahogy most a játékosságot nem hallom, csak a nagy és szent komolyságot, felhők fölött járunk, ritka levegőben. Nem tudsz velünk jönni, de nézhetsz.

Szeretni kell, ennyi az egész. És nem lehet nehéz szereti, az egész világnak sikerül, Elina Garanča a legnépszerűbb operaénekesek között van, és nem is csoda, szép a hang, szép a nő, elegáns, és a természetessége ellenére is egy kicsit titokzatos, amit az ember egy nagy énekestől elvár, azt megkapja. Akkor miért ülök úgy, mint valami gyanakvó hülye, miért azt számolom, hogy három (3) ária az első részben? Ennél kevesebbet nem is lehet énekelni, mert fölháborodik a közönség.

Azért fönt kezdünk, már ha túléltük a Filharmónia Társaság és Karel Mark Chichon Rákóczi-indulóját. De túl lehet élni, és akkor jöhet valami szép és ritka ária, Gounod Sappho. Úgy állították össze a műsort, hogy a két ritka Gounod közé odafért a Csókária a Sámson és Delilából, és közben Chichonné (mármint Garanča) tolja, tolja előre Karel Mark Chichont, hosszúak a zenekari közjátékok, van még a Bacchanália, meg a Meditáció a Thaisból. Az utóbbi álmomban se jöjjön elő, koncertmesteri hegedűszólóval, csúnya is, hamis is, hogyan is szólhatna jól a Filharmóniai Társaság, ha így játszik a legjobb hegedűs a zenekarból?

Nem is szól jól. Ebbe egy kicsit belehal a Csókária, a titokzatos, erotikus rebbenések helyett azt figyeli az ember, hogy vajon megtalálják-e végre egymást a hegedűsök, és sikerül-e a tempót illetően közös álláspontra jutni az énekessel. A végére igen.

Az a furcsa, hogy az első résszel a koncert operai része véget is ér. A második részben mintha valami háromtenor koncerten volnánk, zarzuelák és nápolyi dalok követik egymást, az utóbbiak Chichon hangszerelésében. A Marechiarát mintha túlhangszerelte volna a mester, eléggé elnyomja a zenekar Garanča hangját, a másik kettő rendben van. Minden rendben van, a koncertnek ez a fele élőbb, Garanča egyre felszabadultabb, ezt még ő is észreveszi, amikor az első ráadásszám után azt mondja, hogy ezt a dalt nagyon szeretem, és ez talán látszik is. Így futunk bele az utolsó ráadásba, a Carmenbe, ami hiába agyonjátszott és agyonénekelt mű, most újnak hat, érdekes és szép és eredeti, miközben mégis hagyományos. Csodálatos.

Most ez egy tanulság? Hogy Elina Garanča tényleg jó énekesnő? Nevetséges, de nekem az.

Egyedem-begyedem maize dance

what do you want, brother hayduck?

I don’t want anything else

but a piece of bread.

Ez a fordítás szerepelt a Muzsikás együttes régi, halványzöld lemezének kísérő papírján, beavatandó az angolul beszélő közönséget a magyar gyermekdalok világában. Vicces kedvű fiúk, utána így énekeltük otthon, teli torokból. Legalább volt valami megoldási javaslat a tengertáncra, hogy talán tengeriről van szó, de hogy mit jelenthet az egyedem-begyedem, annak megfejtésével a fordító nem is kísérletezett.

A régi lemez a Néprajzi Múzeumban jutott eszembe, ahol megcsodáltam a munkácsi Hencsi néni kalácssütő formáját. Az angol felirat szerint Auntie Hencsi’s, ennyi, a kalácssütő forma láthatólag kifogott a fordítón, nem csodálom, de már megint ott tartunk, hogy kicsi a világ, hamar eljutunk valahonnét valahová, de marad-e esély megismerni egymást, egymás kultúráját, vagy kerüljük a nagy szavakat, egymás kalácsát?   

Valamelyik csatornán A nagy balhé ment, George Roy Hill filmje, megint elcsodálkoztam, hogy ő, legalábbis nálunk, nem rendezőlegenda, de nemcsak magunkon csodálkoztam el, hanem magamon is. Voltaképpen mind a három filmje tetszik, amit láttam, mégsem keresem a többit, még A nagy Waldo Pepperről is elkapcsoltam, pedig az előfordult már a tévében. Az ő találmánya volt, hogy egy filmben két szívtipró legyen, Robert Redford és Paul Newman együtt, a szemük kék, de az egyik szőke, a másik barna. És mégsem női filmek, a férfiak legalább annyira szeretik George Roy Hill főszereplőit, nem azért, mert magukra ismernek, hanem mert mennyire jó volna magunkra ismerni.

És hogy mennyire zenés filmek. A Butch Cassidy és a Sundance kölyökben hangzott el az Oscar-díjas Burt Bacharach-dal, a Raindrops Keep Falling Down My Head, Az ötös számú vágóhídban hallottam életemben először a Bach f-moll zongoraverseny lassú tételét, Glenn Goulddal, de amúgy jutottak a filmbe egyéb finomságok is, Gould csembalózott benne egy kicsit, úgy érzékeltették a különböző idősíkokat, hogy ugyanaz a mű hol csembalón, hol zongorán szólt egy forgó porcelánbaba alatt. A nagy balhé meg egész Magyarországgal megismertette és megszerettette Scott Joplin ragtime-jait. Persze, az ember szorong: ha van egy hibátlan rendezője, akkor érdemes addig keresni, míg hibát nem talál?

Azon gondolkodom, hogy mikor annyit beszélünk a lemezek meg a fizikai hanghordozók haláláról, közeli haláláról vagy haldoklásáról, akkor voltaképpen a sztereó is meghal? Vagy már meg is halt?

Egy gitárlemezt hallgattam, Narciso Yepes játszott rajta Rodrigo-műveket, és lehet, hogy túlzásba vitték rajta a sztereózást meg a térhatást, de olyan volt, mintha a fejemet a gitár testébe dugtam volna. Ami nem feltétlenül rossz, de biztosan nem az, mintha Yepes a szobában gitározott volna. De hát mi értelme is van a sztereó hatásnak egy gitár esetében? Az elv az, hogy a fülünk mégis a fejünk két oldalán helyezkedik el, vagyis nem pont ugyanazt a hangot halljuk balról meg jobbról, a kettőt az agy hozza össze. Amikor tehát két (legalább két) mikrofont helyeznek el, és a lemez barázdájának két oldalára ennek a két mikrofonnak a fölvett anyagát teszik, körülbelül ugyanazt az élményt éljük át, mint amikor valaki az orrunk előtt muzsikál. Ebből lesz a térhatású hangrögzítés, amit együtteseknél értek is.

Az elvet persze gyorsan elvetették, úgy értem, a korai popfelvételeknél már megesett, hogy nem térhatásra törekedtek, hanem, mondjuk jobbról szólt a zenekar, balról az énekes – hogy ennek mi volt az értelme, azt nem nagyon értem. Alapvetően a szólóhangszereknél sem értem, mit lehet bűvészkedni, a Yepes-lemez például élvezetesebb vagy igazibb volt monóban, mint sztereóban, bár kétségtelen, hogy attól a kilencvenes években fölvett lemez régebbinek tűnt.

Viszont az is tény, hogy az otthoni lemezhallgatás visszaszorulásával a hangfelvételek már nem is szobákban élik a világukat, hanem mozikban, ahol több csatornával és több hangszóróval lehet játszani, utána az emberek ezt akarják átélni otthon is, amikor filmet néznek. Nem beszélve az autókról, a Volvót úgy reklámozzák, hogy 19 hangszóró van benne. Bár az is igaz, hogy  ritkán hallgat valaki vezetés közben klasszikus gitárzenét.

Elég furcsa hete volt a Müpának, két magyarországi bemutatóra is sor került, pedig mindkét mű 19. századból volt való. Elsején a Messa per Rossinit játszották, hatodikán Bellini A kalóz című operáját, Kolonits Klára fő- (de nem cím-) szereplésével, Dinyés Dániel vezényletével.

Nem erről lesz szó, csak arról, hogy Dinyés Dániel balkezes karmester, ennek megfelelően a bal kezében tartja a pálcát, és voltaképpen ezt még értem. Csak a vezénylés nyilvánvalóan (legalábbis számomra nyilvánvalóan, remélem, nem beszélek zöldségeket) a koncertmesteri szolgálatból fejlődött ki, ahogy egyre bonyolultabbak lettek a zenekari művek, és egyre nagyobbak a zenekarok, olyan ember kellett a vezetésre, aki maga már nem játszik hangszeren. A koncertmester tehát letette a hegedűt, de hogy ne maradjon teljesen instrumentum nélkül, kapott egy pálcát a kezébe, azzal ütemezzen, és aztán el lehessen mondani, hogy a karmester magán a zenekaron játszik. A lényeg az a mostani gondolatmenetben, hogy a balkezes hegedűs is fordítva játszik (ahogy a balkezes gitáros), jobbal fogja le a hangokat, baljában van a vonó.  A balkéz lengeti a vonót, pengeti a húrokat, a jobb fogja le a hangokat.

Azt nem értem, hogy vajon miért így alakult ez. Az ember azt hinné, hogy a két mozgás közül a vonás illetve a pengetés az egyszerűbb (legalábbis kezdetben), az ügyesebb kéznek kellene lefogni a hangokat, végül is ott dől el, hogy hamis-e vagy nem hamis. A hangszereseknél azonban ennyire fordítva történik a dolog, hogy még ha nincs is hangszer, a pálca akkor is a bal kézbe kerül. Persze, aki látta már Jascha Heifetz kezét játék közben, lassított felvételen, annak más fogalmai vannak arról, hogy mit is jelent a kézügyesség.