Vannak amolyan megszállott internetes őrültek (nem biztos, hogy internetesek, de én ott találkozom velük), akik a filmekben az anakronizmusokra vadásznak. Velem is előfordul, nézem a villanykapcsolót A játszma című műalkotásban, hogy ez a fehér közepű, narancssárga testű darab vajon létezett-e 1963-ban? Aligha. Szóval megesik, játéknak jó, nyilván egy film színvonalát alig-alig befolyásolja, de legalább tájékozódhat belőle az ember az alkotók alaposságát vagy a forgatáshoz rendelkezésre álló összeget illetően. Nem perdöntő.

Filmben nem. De az életben azért elég érdekes következményei lehetnek az anakronizmusnak. Orlandóban például bezártak egy Basquiat-kiállítást, sőt, a múzeum igazgatóját is elbocsátották hasonlóért. Pedig a történet nagyon szép volt, mondhatni filmszerű, valaki 1982-ben vásárolt huszonöt Basquiat-képet, mert azt mondták neki, hogy jó befektetés. Megvette, de nem tette ki a falra, bezárta egy bérelt raktárba, és elfeledkezett róla. Egy idő után a bérfizetésről is elfeledkezett, így 2012-ben feltörték a raktárt, és csodák csodája, ott voltak a képek, vannak ilyen szerencsés esetek.

A jelek szerint nincsenek. Az egyik kartondobozra festett kép hátulján volt egy kis felirat a FedEx csomagszolgáltatótól. Csakhogy azt a betűtípust a FedEx 1994 előtt nem használta, Basquiat viszont már 1988-ban meghalt. És ha az egyik kép biztosan hamis, akkor már a többi is minimum gyanús, az egész történet, bármily szép is, valószínűtlenné válik. Az FBI kivonult, a látogatókat kiküldték, a képeket lefoglalták, az igazgatót elbocsátották, és valaki most bosszankodik: nem jött be.

Elég érdekes feliratok vannak a Szépművészeti Matisse-kiállításán, egy korai önarckép mellé például azt írták, hogy Matisse épp tátott szájjal azon töpreng, milyen művészeti kihívások várnak rá (nem betűhíven mondom), Vénusz mellé meg azt írják, hogy nem tudni pontosan, mit keres meztelenül a tengerparton. Szerintem születik, ez egy ilyen csaj, de ha csak fürcsizni ment le, akkor se lényeges a különbség.

Még csak azt sem mondhatom, hogy magára vessen, aki a feliratokért megy múzeumba. Mert mintha ez volna a kiállítás legfőbb értelme. Nem hozták el a legjelentősebb Matisse-képeket, felteszem, még a Pompidou Központban is maradt néhány, amiért érdemes bemenni az arra járó turistának, de a festő élete ott van a falakon. Most sötéten fest, most hirtelen megvadulnak a színei, mert közben elutazott a tenger mellé. Most ez a modellje, most az, most meg amaz. Most fest, most szobrász, most, hogy már ügyetlen lett a keze, csak ollóval vágja a papírt. Van egy kis film arról, ahogy fireg-forog kezében a szabászolló. Nem tudom, mit vágott volna, ha nem ügyetlen a keze, talán csipketerítőt kerti sövénynyíróval.

Az volna a logikus, ha a kiállítás végére Matisse meghalna. De nem teszi.

Télen még nem voltam Riminiben, de márciusban már igen, és tényleg, olyankor is gyönyörű, tengerpart, Fellini, Piero della Francesca, ókori híd, Francesca és Paolo, diadalív.

Ez mind nem szerepel Ulrich Seidl filmjében, pontosabban a tengerpart igen, köd, pálmafák hó alatt, és ott mászkál a görbe lábú hős, Richie Bravo, fókabőr kabátban. Vagy föllép, énekel buszos turistáknak, akiknek nem szóltak, hogy tél van, vagy pénzért boldogít idős hölgyeket, akik még reménykednek, hogy az élet nekik is tartogat valami boldogságot. Látszólag arról szól a Rimini, hogy ezek a szegény, öreg emberek hogyan csapják be magukat, elhiszik, hogy szépek, érdekesek, vonzók. Tényleg becsapják magukat, de furcsa módon ettől tényleg szépek és érdekesek lesznek. Richie Bravót nem lehet túlfizetni.

Ennyi ronda dologból is lehet szép filmet csinálni, anélkül, hogy hazudni kellene, vagy legalább valami kis reménysugár csillogna a pálmafák csúcsán. Nem tudom, mi a titok. Talán a főszereplő Michael Thomas, dagadt, tetovált osztrák barom, az atlétatrikóra vett bundában, de betölti és kitölti a vásznat, énekli az idétlen slágereket, mein Winnetou, ebben van kis belső humor is, mert Michael Thomas tényleg játszotta Old Shatterhandet a Karl May Ünnepi Játékokon. Ami még megdöbbentőbb: egyszer még a Scalában is föllépett, Riccardo Muti vezényletével, A varázsfuvolában. A következő Ulrich Seidl filmet talán majd róla forgatják.

Mert ez is a lényeg: nem lehet tudni, hogy fikciót nézünk, vagy valóságot. Persze, fikciót, megírt történetet, megírt szereplőkkel, de vajon Hans-Michael Rehberg valóban ennyire rossz állapotban volt, vagy csak játszotta? A stáblistán kiírják, hogy a filmet az ő emlékének ajánlják.

Nem jutott eszembe Vasarely, miközben Velencében Anish Kapoor műveit néztem, pedig lett volna értelme. Kapoor ugyan sokféle optikai trükkel meg rengeteg vérrel dolgozik, de munkásságának egyik válfaja vagy alfaja a vantablack nevű, katonai célokra kifejlesztett anyaggal való munka. A vantablack a fény 99 %-át nyeli el, ott van húsz centire tőle az ember, és nem látja, úgy értem, csak egy fekete négyzetet lát, egy kicsit oldalról kell néznie ahhoz, hogy tényleg észrevegye a formát, a négyzetből kidudorodik egy félgömb. Ott van, de olyan, mintha nem volna ott.

Most esett le, hogy ez voltaképpen fordított Vasarely-élmény, nincs ott, de olyan, mintha ott volna. Húsz éve azt mondtam volna, hogy ez azért szép lassan ki fog menni a divatból, nem véletlenül dolgozott Vasarely olyan elszántan az utóéletén, legyen csak múzeuma a világ különböző pontjain, ne tűnjön el a munkássága, ne váljék optikai trükkök kiagyalójává. Örülök, hogy a dudor visszatért.

Közben meg azt is tudom, hogy nem kell aggódni, a szem és agy átverése a képzőművészet egyik legfontosabb eleme. Ezzel dolgozott Andrea del Pozzo, amikor megnyitotta Rómában a Szent Ignác templom mennyezetét, hogy lássuk a kopasz szent miképp kapta meg a glóriát, ezért rajzolta a pásztorlányka a homokba a pásztorlegényke arcvonásait a szép mesterségek kezdetekor, ezért van a bölény a barlang falán. Ha nincs, legyen. Ha van, ne legyen.

Nem tudom pontosan, miért is ment olyan nehezen, egy fejezetet olvastam, aztán inkább valami mást, akkor megint egy fejezet, így eltartott legalább egy hétig, mire végigolvastam a Vasarely regényes évszázadát. A fordítás? Hát igen. Csakhogy Vigh Árpád fordította a könyvet, aki a hivatalos Vasarely magyar hang, most meg mintha egy fordítóautomata mondatait olvasná az ember. Meg, persze, ezt a szível – szívlel problémát is megfelelően kellene kezelni.

De mégis, mi a baj? Az egyik szerző Pierre Vasarely, akinek első kézből valók az élményei, bár látszik, hogy valamivel nagyobb élvezettel beszél az Olympique Marseille Bajnokok Ligája győzelméről (gólszerző: Basile Boli). Szép lassan azért kiderül, mennyi terhet kell cipelnie a könyvnek. Beszélni az unokáról, beszélni a fiúról, Yvaralról, aki szintén művész, csak érthető módon árnyékban maradt. Beszélni az alapítványról, a jogi procedúrákról, amelyek senkit sem érdekelnek, vagy legalábbis azokat biztosan nem, akik Vasarely regényes évszázadáról szeretnének olvasni. És, persze, beszélni kell Vasarelyről is, megpróbálni elhelyezni a művészet 20. századi történetében, amennyire látom, sikerrel, hiszen a könyv első megjelenése óta legalább három nagy Vasarely-kiállítás volt Európában. Tudatosítani, hogy Vasarely nem valami mellékösvény, nem optikai csaló, nem hűtőmágnesek és telefontokok tervezője, hanem festő, igazi festő. Akkor is, ha érzi az ember, hogy emögött rengeteg pénz van, nagyon nem mindegy, hogy ezek a képek festményként vagy érdekes optikai kísérletként mennek át a köztudatba.

Annyi terhet cipel ez a nem egészen háromszáz oldal, amennyit a szerzők nem bírnak hordani. Mindegy, a kérdésük jó: mihez kezdjünk Vasarelyvel?

Az ember belenyugszik, hogy bizonyos dolgokat soha nem tud meg, és így rendezi be az életét. Lehet így is élni, a titkok megfejtése nélkül. Nem nagy dolgokra gondolok, sőt, inkább kifejezetten kicsikre. Például Ottlik azt írja visszatérően az Iskola a határon Homola nevű szereplőjéről, hogy baltafejű. De ezt vajon hogy kell érteni? A balta melyik végére gondolhatott Ottlik? Az élére vagy a fokára? Vagy mindkettőre? Vagy ez inkább nem is az alak hasonlóságára utal, inkább valami mélyebb barbárságra?

Nem tudom, de tényleg lehet így is élni. Csakhogy váratlanul azt írja Szántó Piroska A bűvös vadász című visszaemlékezésében, hogy Ottliknak szekerce formájú feje volt. Balta és szekerce rokonok, minden külön értesítés helyett, szóval, ha jobban megnézem Ottlik fejformáját, akkor talán fény derül Homola fejformájára, sőt, talán Homola és Ottlik valami rejtett kapcsolatára is, ha egyszer az utóbbi a saját fejformáját kölcsönözte az előbbinek. A remény csillan fel Szántó Piroska egy odavetett mondatában.

Hiába. Egyszerűen nem tudom, hogyan, honnét kell nézni Ottlik fejét, hogy szekerce formája legyen. Pedig Szántó Piroskának biztos igaza van, nemcsak jó megfigyelő, de festő is, Ottlik vaskos szemöldöke is kifejezetten tetszik neki, nyilván mert jól rajzolható, az arc formáját is többször taglalja, az orr szabályos gúla a fej közepén, bár hogy középre kerüljön, ahhoz ilyen fenomenális homlok is kell (ezt már én mondom). Csak a lényeget nem látom, a fejben a baltát. Mármint a formát.

Nem akarom senkinek sem elvenni a kedvét, de ha valaki azt hinné a plakát alapján, hogy A játszma című filmben Nagy Zsolt meztelenül lövöldözik, akkor inkább szólok: nem. A férfimeztelenség rajongóinak be kell érniük egy Kulka-fenékkel, annak sincs különösebb értelme, hiszen 1963-ban a fürdőnadrág már fel volt találva. Ellentétben a magnókazettával, ami gyártásra csak 1964-ben került a nagyvilágban, de nálunk ezek szerint már egy évvel korábban is jutott belőle a belügyi szerveknek.

Nem akarok kicsinyes lenni, minden különösebb erőfeszítés nélkül játszódhatott volna a film 1965-ben is, csak épp ez van kiírva a falra, éljen a nagy októberi szocialista forradalom 46. évfordulója. Nem ezen múlik, nem is a színészeken, talán a rendezőn sem, de a forgatókönyv kétségtelenül jó nagy marhaság, kicsiben is, nagyban is, ha a szereplők lelki életét próbáljuk meg követni, akkor is, ha az alapproblémát, hogy a titkosrendőrök kiemeltek a postaládából egy levelet, amiről kiderül utóbb, hogy el sem küldték, akkor pláne. Mintha előbb kezdték volna írni a történetet, mint hogy kitalálták volna a bonyodalmat és a megoldást. Van egy ismerősöm, ő is így írt krimit, még maga sem tudta, ki lesz a gyilkos. Igaz, csak nyolcéves volt, Köbli Norbert pedig alighanem több ennél.

Halványan úgy emlékszem, hogy Az oroszlán ugrani készül ennél kicsit jobb volt, pedig ott a honi kémek telefonkagylót húztak elő a belső zsebükből, és abba beszéltek.

Ezek igazán szeretik egymást – mondja valaki Szentendrén, ez előtt a kép előtt, és tényleg. Vas Istvánban soha nem kételkedtem, előbb olvastam, hogy mennyire szereti Szántó Piroskát, mint hogy tudtam volna, ki Szántó Piroska, de itt van ez a kép. És azóta elolvastam az Akt című kötetben (utoljára a Kapszula Könyvtár sorozatban jelent meg), az Akt című írásban, amely úgy kezdődik, hogy Vas István meztelenül áll a fürdőszobában, és borotválkozik. Harmincéves, hajleszorító van a fején, kapargatja a vörösesszőke szőrt az arcáról, Szántó Piroska meg nézi, és meséli, mit lát. Tárgyilagosan. Vagy látszólag tárgyilagosan, mert szereti, hogyan is lehetne tárgyilagos. De elmondja, hogy az ujja formája milyen, nem hegyesedik a vége felé, pedig hosszú, és a mellkasa szinte homorú. És így tovább, végig, éveken át, betegségek és esések, amelyek formálták Vas István testét, vágások a hasán és öltések a koponyán. Végig, a halálos ágyig.

Aki sírós, jobb, ha fölkészül. Aki nem, az is. Mindenkinek el kellene olvasnia, aki nem hisz az örök szerelemben.

Az az egyik tanulság, hogy milyen csodálatos asszony. A másik meg az, hogy mekkora szerencse az életben, ha valaki férfinak születik. Valahol biztosan van valaki, aki ennyire szereti.

Ott voltam valaha Kozma Péter diplomahangversenyén. Nem volt óriási élmény, de a diplomakoncert ritkán az, és annyi érdekesség volt benne, hogy Händel-áriák voltak a műsoron. Igaz, akkoriban jelent meg Bryn Terfel Händel-lemeze, de példaképet is kell tudni választani. Aztán, már a belátható múltban ott voltam Kozma Péter hazai rendezői bemutatkozásán. Voltaképpen az sem volt kis teljesítmény, megbukni szabadtéren A víg özveggyel, úgy, hogy a vert seregben ott volt Haumann Péter, Bajor Imre, Molnár Piroska, Hernádi Judit, Csákányi Eszter, hogy csak a színészeket mondjam, az énekeseket kíméljem. Lehet, hogy mindezek után az lett volna a logikus, ha ott vagyok tegnap az Eiffel Műhelyházban, ahol Kozma Péter vezényelte Mozart Az álruhás kertészlány című zsengéjét, de ahhoz nem szeretem eléggé az operát. Vagy túlságosan is szeretem. Mindenesetre érdekel, hogy hová tovább? Mindennek merre lehet a kifutása? Rettegj, Ókovács!

Van egy Karinthy-írás, Műfordítás a címe, és arról szól, hogy egy Ady-versszakot addig fordítgatnak magyarról németre és vissza, amíg abból, hogy "Jöttem a Gangesz partjairól, hol álmodoztam déli verőn", az nem lesz, hogy „A Herz-féle szalámiban sokkal sűrűbb a só, mint más hasonló terményekben, hidd el, ó nyájas olvasó.” A vicc az, persze, hogy alig vicc, tényleg elképzelhető bakikon vezet az út, gót betűs südischéből nyugodtan lehet jüdische, Gangeszből folyosó, folyosóból folyó só, és így tovább.

Sajnos nem ennyire vicces a viszonyulásom a vershez, de nagyon szeretem, és nemcsak azért, ami, hanem amivé lett, műfajteremtő szenvedéssé, hogy velem épp nagy kiszúrás történt, amikor ide pottyantott a gólya, nekem máshol van a helyem. Mintha nem mi tehetnénk arról, hogy ez a hely olyan, amilyen. De Ady maga is azt írta, hogy Baudelaire hangulatait őelőtte olyan pontosan nem érezték, de jött ő, megálmodta, megírta, és azóta mások is ugyanazt érzik. A Tisza-parton mit keresünk?

Ha viccesen nem is, de azért valahogy viszonyulni kell a vershez. Hogy mást ne mondjak, gimnazista korom óta foglalkoztat a második versszakban a felsorolás: „Gémes kút, malom alja, fokos, sivatag, lárma, durva kezek, vad csókok, bambák, álom-bakók…” Hogy ez a bambák, álom-bakók vajon a vad csókokra vonatkozik-e, vagy csak megy tovább a kibírhatatlanság. Vad csókok, amelyek bambák és álombakók, vagy vad csókok, továbbá bambák és álom-bakók.

A Duna-parton ezt keresem.