26-án a Müpában lép föl Christian Thielemann, újabb sztárkarmestert vadászhat le magának a magyar közönség, ilyenkor szokás jajongani, hogy mért nem most van a hatvanas évek, ha akkor lehetett volna ilyen vendégjárás, akkor Klemperer, Karajan, Böhm, Bernstein, Eugen Jochum és Karl Richter adogatná egymásnak a kilincset. Jó, akkor talán nem lennének ők se csupa-csupa nagybetűs nevek, úgyhogy ne feszegessük. Mindenesetre Thielemann jön, kint van a plakátja a Müpában, lemezei (gondolom, hogy a saját lemezei) előtt üldögél, és az a lényeg, amelyik a kezében van. Mesterdalnokok Karajannal, a Staatskapelle Dresden játszik, micsoda beteljesült élet, valaha nyilván ezt hallgatta, és most ezt a zenekart vezényli.

Nem is ez az érdekes, hanem a háttérben lévő albumok, mintha nem stimmelne valami, aztán rájöttem, mi az. Mintha a saját lemezgyűjteményem volna ott. Tulajdonképpen csak egy lemez miatt, de az nekem is megvan, megvolt, régen hallgattam, de nem gondoltam volna, hogy Thielemann is ezt tette. Handel opus 6-os concerto grossói, a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Szóval ő is Rolla Jánosékon nevelkedett. Akkor félszavakból is megértjük egymást.

Figyelem magam, nem jött-e el az idő, amikor már minden tetszik, ha fiatalok csinálják, éppen azért, mert fiatalok csinálják. Amikor az ember már nem ijedten nézi a következő, és azt követő generációt, hogy na, kifelé megyünk az erdőből, hanem örül, hogy jönnek az új erdészek, és viszik tovább… nem is tudom, mit, a fáklya itt biztosan nem jó metafora. A stafétabot sem, mert az is erdőirtással jár.

Szerintem még nem tartok itt. Így aztán, ha örömmel néztem tegnap azt a két felvonásnyi Mágnás Miskát a 6szín Teátrumban, amit az esti Metropolitan-közvetítés engedélyezett, akkor az talán azért volt, mert tényleg jó volt az előadás. Főiskolások a már ismerős Mohácsi-rendezésben, a szerepek körbe-körbe mentek, vagy a növendékek mentek körbe a szerepeken, aki Marcsaként kezdett, az a második felvonás végén Rolla volt, és közben még nagymama is. Leküzdöm a vágyat, hogy nagy vagy kevésbé nagy jövőt jósoljak ennek vagy annak, először is, mert nem szokott bejönni az ilyen jóslat, másodszor meg most élünk épp. A jelenük szép, és ennyi is elég.  

Mindig lenyűgöz, amikor az amerikai filmekben az üldözési jelenetben beszól a központ rádión az üldöző kocsinak, hogy „a tettes észak felé menekül”. Honnét tudja? Úgy értem, a központban még lehet tudni, nézik a térképet, de mihez kezd ezzel az információval az üldöző. Honnét tudja, hogy merre van észak, merre kelet? De Amerikában tényleg így van, az emberek valahogy tisztában vannak az égtájakkal, ez vagy az az üzlet vagy színház a város nyugati felén van. Én meg nem tudnám mondani, hogy a Katona József Színház a József Attila Színházhoz képest milyen irányban van, pedig Pesten a Duna is segít.

De nem is erről akartam beszélni, hanem a croissant-evésről. Hogy Olaszországban, ahol sokan eszik reggelire, kávé mellé a croissant-t (vagy cornettót), az emberek szalvétát vesznek, az egyik végénél megfogják a péksüteményt, és a másik végénél kezdve harapdálják. Nálunk, amennyire megfigyeltem, az emberek inkább szétszedegetik a leveles tésztát, letépkednek belőle darabokat, és azokat tömködik a szájba. Nem tudom, jelent-e ez valamit. Mondjuk bizalmat a pék iránt, mi szeretnénk látni, mi van abban a croissant-ban, ők meg abból indulnak ki, hogy majd meglátjuk, de nagy baj nem lehet belőle? Vagy inkább arról van szó, hogy mi finom lélekké változunk a croissant hatására, épp csak csipegetünk, de ezek az olaszok igazi ragadozók, leharapják a csücsköt, mint valami fecske fejét, és aztán jöhet a többi

S. Nagy Istvánt idézve: mi helyes és helytelen, ezt egyszer meg kell fejtenem.

Van egy Vas István vers, Aquapendentei elégia a címe. Aki nagyon figyel, esetleg észreveszi, hogy a címben (és a versben) helyesírási hiba van, az olasz falu, Acquapendente neve egy c betűvel hosszabb. De jó költőnek van szerencséje, úgy kezdődik, hogy fölriad a hazafelé tartó buszon, jól hallottam? Aquapendente a falu neve? Szóval csak hallotta, akkor nem kötelező tudnia a pontos betűszámot.

A vers 1947-es, persze a maga módján még mindig aktuális. Rossz a kedv, vége a szabadságnak, jönni kell haza. Lát egy szamarat, rajta féloldalt keresztbe tett lábú asszony, Giotto modorában. Gondolom, erre gondolt Vas István, a Cappella degli Scrovegniből a Menekülés Egyiptomba freskóra.

Jönni kell, de miért is? 1947, nem olyan egyszerű azt mondani, hogy „mert ez a hazám”, és hazádnak rendületlenül. Ki lehetne bírni, „ha szívhatnám mély kábítószerét a déli bornak, tájnak, levegőnek”. Elborzad a sok szenteltjogú kényszertől, amely hazahozza, és visszaszáll a buszra.

Mi vár otthon? Szerelem és robot.

Az út észak felé kanyarodott.

Hetvenkilenc évesen elhunyt Jürgen Blin, aki arról lett híres, hogy Muhammad Ali 1971-ben karácsony másnapján elég alaposan eltángálta. Hét menetig bírta, ami önmagában nem is rossz, bár körülbelül a tizedik másodpercben látszott, hogy ennek rossz vége lesz. Ali magasabb volt, többnyire elég könnyen el tudta húzni a fejét az ütések elől, a karja hosszabb volt, és sokkal-sokkal gyorsabb. Nem nagyon volt miben reménykedni, csak a dicső halálban. Az meg is volt.

Blin egyébként valamennyire megélt a vereségből is, Hamburgban kocsmát nyitott, kirakta a fényképet a falra, épp a nagy ember üti a fejemet. Valamennyire a hollywoodi halhatatlanságba is bekerült a Rocky című film révén, ott Rocky az, aki hentes- mészárosként kisegít, és üti a marhahúst, de Jürgen Blin valóban hentesként dolgozott, miközben a nagy verésre készült.

Van a történetnek egy egyszerű tanulsága, oda is el kell jutni, hogy az embert egy Muhammad Ali verje meg. De ha az eseménynek elvész a sportértéke vagy sportértelme, akkor az ember hajlamos a vesztes oldalára állni. A nagy és erős győz, ez rendben van, de aki nem annyira nagy, és nem annyira erős, még mindig helytállhat.   

Ahol épp most nyaralok vagy tavaszolok, esténként összegyűlik a mérsékelten úri közönség, és olasz slágereket hallgat Azzurrótól Volaréig. Táncolnak és énekelnek, hallgatják, ahogy a vezérénekes lelkendezik a piros holdért az égen, és jönnek az új és újabb dalok. Mond valamit az a név, hogy Eros Ramazotti? Yeeee. És ő belekezd a leghíresebb Ramazotti-dalba, Se bastasse una bella canzone.

Pavarotti jut eszembe, aki énekelte ezt a dalt Ramazottival egy modenai jótékonysági koncerten, és persze nem az ő hangjára és hangképzésére készült a szám, de annyira csodálatos volt az egész, egymás mellett a mikrofonos pop és az itt is mikrofonos, de nem arra kitalált hagyományos operaéneklés, a hang testessége, ereje, az ívek, ahogy minden hang az előzőből érkezik, és a következőbe ér. És a Ramazottiba szerelmes lánykák, akik ma már nyilván asszonykák. És a vénülő Pavarotti, aki a sok festék alatt már olyan, mintha önmaga viaszszobra volna Madame Tussaud-nál, de a hangja igazi.

Ha van valami közös Nemzeti Humorbank, ahová mindig lehet fordulni, mindig föl lehet venni belőle tréfákat, és jobb lesz tőle az ember kedélye, akkor ez biztosan benne van. A Három nővér paródiája, amiben, ugye, az a vicc, hogy alig paródia, viszonylag híven mondják a szövegeket, csak épp kik. Körmendi, Haumann, Márkus. Éppen hogy bele akartam nézni, de most sem tudtam abbahagyni. Márkus néha, Csehovnak megfelelően szavalni kezd: „Tengerparton áll a tölgyfa, aranylánc csügg az ágain...” Mikor utoljára belekezd, megszakítja önmagát: ezt miért mondom állandóan? Valamit szaval Mása, olyan pontosan soha nem tudtam, hogy mi az, nem nagyon gondolkodtam rajta. Mígnem tegnap belekezdtem a Ruszlán és Ludmilába, és ez az első két sora. Nem pont ez, az aranylánc nem az ágakon csügg, de erre valószínűleg Márkus emlékezett rosszul. Fodor András fordításában így kezdődik az elbeszélő költemény:

Zöld tölgy a tenger szögletében

Színarany lánc a derekán,

S egy tudós kandúr nappal-éjjel

A láncon folyton körbejár.

Ha jobbra indul – dalt dalolgat

Ha balra – mesét regél.

Elég varázslatos. 

Muszáj róla beszélni, és nemcsak azért, mert olyan nagyon-nagy énekesnő volt, szép hang, biztos technika, van ilyen, volt ilyen, lesz ilyen. De azért is van ilyen és lesz ilyen, mert volt ő, és ha nem is talált ki új repertoárt, azért megerősítette mindazt, amit a közvetlen elődei fölfedeztek, és megelőzte azt, amit a ma is működő utódai énekelnek. Bocsánat, ha bonyolult. Arról van szó, hogy nem Teresa Berganza volt az, aki miatt ma másként hallgatjuk Rossinit, és nem legyintünk, hogy egyműves szerző, bár A sevillai borbély azért tényleg remekmű. Ehhez kellett minimum egy Maria Callas, aki ma nem számít klasszikus belcanto-énekesnek, de pont ez a lényeg, hozzászoktatta az embereket, hogy ezektől a csillogó-villogó szólamoktól is végső soron azt várják el, amit, mondjuk a Toscától. Aztán jöttek az utódok, akik mindezt megerősítették, bizony, Rossini ugyanabban a ligában játszik, mint Verdi, Puccini vagy Wagner. De nekik már tényleg úgy kellett, és úgy is lehetett énekelni, ahogy azt Rossini elképzelte. Esetleg úgy, ahogy azt Rossini el se tudta képzelni. Ebben a társaságban volt oszlop Teresa Berganza. Nem mondok mást, csak az igazat: A sevillai borbély Ponnelle-rendezte tévéváltozata elé le lehetett ültetni úgy egy operailag teljesen iskolázatlan gyereket, hogy végigizgulta és végignevette a háromórás filmet, és operarajongóként állt föl a tévé elől. Mit lehet ennél többet tenni az operáért?

Van azért Berganzának egy másik élete is, a Carmen, amitől sokáig megtartóztatta magát, hogy nehéz, nem neki és nem az ő hangjára való, de annyira kézenfekvő volt, hogy egy spanyol mezzoszoprán énekelje a szerepet, hogy végül beadta a derekát. De ha már ennyit kellett várni rá, akkor legyen is valami különleges. Mai szemmel ez is furcsa, már hogy ebben valami különlegesség van, de Berganza fogta magát, és elolvasta a kisregényt, és rájött, hogy nemcsak arról van szó, sikerül-e elbúgni a(z) Habanerát, hanem hogy itt van egy hátrányos helyzetű, de szép lány, akinek szíve is van, meg vágyai vannak. Nem szerelmi vágyai, inkább kitörési vágyai, csak hát nem a megfelelő társat találja meg hozzá. Hogy ma a Carmen a színes életképek egy elfeledett világból helyett igazi, bonyolult opera lett, az többé-kevésbé Berganzának köszönhető, még ha a mai Carmenek nem is az ő nyomában keresik a saját útjukat.

Carmennel búcsúzott egyébként Berganza a színpadtól, az se lehetett épp érdektelen előadás, Domingo vezényelt és Carreras volt don José. Remélem, Pavarotti meg nézte.

Azt gondolom, hogy alapjában véve egy Simenon van, vagy volt, de a helyzet ennél bonyolultabb. Ahogy talán köztudott, Georges Simenon íróként kettős életet élt, írta a Maigret-krimiket, és írta az úgynevezett roman duröket (romans durs-öket?), mondjuk úgy, hogy normális, irodalomnak szánt regényeket, amelyekben nem szerepelt a rendőrfelügyelő, bár időnként agyonvernek vagy megmérgeznek bennük valakit. Amit utoljára olvastam, abban épp mérgeznek, nem kérdés, hogy ki, nem kérdés, hogy kit, nem kérdés, hogy kiderül-e, mert mindenki mindent bevall.

Mondhatni, nem is ez az érdekes, hanem az ember viszonyulása Simenonhoz. Ha tényleg egy van, akkor miért van az, hogy ha feltűnik Maigret, akkor valahogy minden rendben van, magas színvonalú bűnügyi regényt olvas az ember, ha nincs Maigret, akkor meg semmi sincs rendben, csak azt látom, hogy nagyon szeretne író lenni Simenon, de nem megy neki. Ha feltűnik egy szereplő, akkor lemennek az igények? Ha leírja azt, hogy Maigret, akkor ő válik jobb íróvá?  

Amikor utoljára hallottam róla, arról volt szó, hogy szerencsére minden rendben van, csak az esti koncertet kell kihagyni. Még szép, hogy ki kellett hagynia, előző este épp csak befejezte Sosztakovics 2. zongoraversenyét Vancouverben, aztán valahogy ott maradt a széken. Rohantak vele a kórházba, de a jelek szerint nem csak arról volt szó, hogy "meglehetősen emlékezetesre" sikerült az előadás, hanem tényleg szívrohamot kapott a pódiumon. Ez április végén volt. Május elején meg a halálhírét közölték. 

Mikor először láttam, Prokofjevet játszott Kocsissal és a Nemzeti Filharmonikusokkal, szaladgáltak a rövid kis ujjai a billentyűkön, nagyon imponáló volt. Legalábbis nekem. Kocsis az első bonyolult futam után mintha azt mondta volna, szájról olvasva, hogy csal, talán eltüntetett néhány hangot a nagy zűrzavarban, de hiába kérdeztem rá, hogy mit mondtál, nem ismételte meg, annál sokkal nagyobb volt benne a zenész-szolidaritás, ez is inkább csak kicsúszott a száján. 

Akár csalt, akár félreértettem valamit, Alexander Toradze abszolút jelenség volt a zongora-világban, köpcös, derűs, próba után a Hiltonban ledobta az ingét a melegre való tekintettel, mintha valami meccset is nézett volna a tévében, mégiscsak vannak fontosabb dolgok, mint Prokofjev. Vagy hasonlóan fontosak. 

Valaha, 1977-ben második lett a Van Cliburn-versenyen, aztán ott maradt Amerikában, járta világot, tanított, játszotta az orosz repertoárt, nem volt elképzelhetetlen, hogy újra lássuk. Még csak hetvenéves volt.