Esterházy meghaladása

Esterházy meghaladása

Egy barátom lomtalanított, vagy inkább csak megpróbált lomtalanítani, és a következő dolgot találta a szobájában. 

img-83629eb2a0a957d6b746cbc5a2d7bc2f-v.jpg

Ha valakinek nem volna világos korosztályosan, hogy mi is van a képen: WC-papír. Régi típus, nem felgöngyölve árulták, hanem leporelló szerűen összehajtva. Valamilyen furcsa okból a papír mintha fényezett lett volna, így funkciójának nemcsak a keménysége miatt nem felelt meg, de ez a fényes felület kifejezetten ellensége volt az ürüléknek. Nem is mondom tovább.

Az ember-automata azonban ilyenkor kapcsol be, és elmondja a klasszikust A halacska csodálatos életéből: „Közép-európaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény.” De hát már nem kemény. Keskenynek keskeny, valami új szabvány szerint, amivel takarékosabban lehet a papírral bánni, de nem kemény. A kérdés tehát az, hogy talán már az idegrendszerünk sem elrongyolt? Vagy ez a Közép-Európa-finomkodás nem áll meg, és ez bizony a keleti kényelem?  

Aida kebeltartó

Aida kebeltartó

Egy régi lemezen tréfásan társalog a magyar hangosfilm két nagy Gyulája, azt mondja Kabos Gózonnak: ne köpködjön. Miért? – kérdez vissza Gózon. Mert ki van írva, hogy köpködni tilos. Na és? Az is ki van írva, hogy viseljünk Aida kebeltartót, mégse visel egyikünk se.

Mindehhez most azt tudom hozzátenni, hogy a jelek szerint Aida maga sem visel Aida kebeltartót. Mármint Aida Garifullina, aki a Margitszigeten adott áriaestet. Bejön egy olyan szépséges ruhában, hogy az este végén akár hozzá is mehetne benne a karmesterhez feleségül, és átdereng rajta. Mármint a ruhán.

p8020112.JPG

Ez most tényleg olyan igazi hülye helyzet, az ember nem tudja, mit várnak el tőle, vegye észre, de ne tegye szóvá, ne vegye észre, de szóvá tegye, és ennek variációi. Miközben Garifullinának erre igazán nincs szüksége, egyébként is amolyan gyanús nőszemély, túl csinos ahhoz, hogy énekelni tudjon. Így is kezdi az estét, a Casta divával, ha végig így szenveleg, akkor hú, de hosszú lesz a szünetig. De egyáltalán nem szenveleg végig, egyre jobb lesz, egyre természetesebb, amint valamilyen helyzetbe kerül éneklés közben (és a helyzet lehet ária is, mint a Musette-keringő), rögtön belefeledkezik a pillanatba, vagy elfelejti pakolni magát. Nyilván valahogy el kell indulni a pályán, és egyre behozhatatlanabbnak látszó előnyt jelent az előnyös külső, de ha már beindult a gépezet, tovább is lehet lépni. Vagy ez lesz mostantól az operai verseny, kin van kevesebb ruha? (Nem is csak operai, a zongorista Yuja Wang láthatólag kényelmetlenül érzi magát, ha húsz centisnél hosszabb szoknya van rajta, pedig ő sincs erre rászorulva.) 

Mi vagyunk a tapírok, a közönség, aki nemcsak a fülét, de a szemét is legeltetni akarja? Vagy ne játsszam meg magam, negyed órája csak Aida kebeltartókról beszélek?

A második rész egyébként épp oly nehezen indult, mint az első, visszafogottabb felsőrésszel, és a koncertprogramba sehogy sem illő Schubert Ave Mariával, aztán ez is szépen ível felfelé, még egy ritkaság is belefért, Gerónimo Giménez Sevillai borbélyából egy részlet, aztán boldogan zuhantunk bele a szabadtéren elkerülhetetlen O, mio babbino caróba és Traviatába. Ha a legközelebbi Garifullina koncert a Lukács uszodában lesz, én kibírom.

Romeo bácsi és Júlia néni

Romeo bácsi és Júlia néni

p7280010.JPG

Verona örömére meghallgattam azt a csodálatos őrültséget, a Romeo és Júlia rádiófelvételét. Vagyis, azt hiszem, új korában nem volt őrültség, most sem őrültség, de volt azért egy időszak, amikor az ember el sem tudta képzelni, hogy ilyet milyen céllal készítenek. Ilyen túlkoros Romeót és Júliát. A felvétel nem a vígszínházi előadás alapján készült, két évvel korábbi, 1961-es. Latinovits harmincéves, Ruttkai Éva harmincnégy. Becsülettel dolgoznak a kor ellen, Latinovits sokáig világosabb hangon beszél és csak az utolsó jelenetekre lesz úgy igazán Latinovits. De nemcsak róluk van szó, Mercutio például Ungvári Lászlónak jutott, recsegő öreg hangon mondaná a Máb királyné monológot – ha benne volna a felvételben, de azt kihúzták. Így is mindenki olyan csodálatosan, valószínűtlenül öreg…

Emlékszem az egyik első nagy Romeo és Júlia élményemre, tizennyolc évesen is arról szólt a darab, hogy na, ez a vonat elment, ez a darab már nem rólam szól, majd eljön az idő, amikor öreg Capulet vagy öreg Montague leszek, de akkor már nem fogok ilyesmit nézni és olvasni. Nem mondom, hogy kellemes érzés, de az ember belenyugszik idővel. Most meg hallgatom őket, hozzám képest nevetségesen fiatalok, de azért nem kamaszok, és az ember újragondolja mindazt, amit a Romeo és Júliáról tudott vagy tudni képzelt, hogy ez valami tinédzser-dolog, a megállított idő csodája. 

Nem tudom. Most azt érzem, hogy csak most szerettem meg Júliát. Csak most, ahogy Ruttkai mondja a Robogjatok parázs-patájú mének monológot, ahogy ki tudja tölteni a monológ végén a sok három pontot, ahogy megborzong a hangja a vágytól, a harmincnégy éves vágytól. Nem öregek. De, persze, kellene egy olyan Romeo és Júlia, amiben Romeo egy vén szivar, Júlia öreg csoroszlya, viszont épp úgy szeretik egymást, mintha tizenévesek volnának. Vagy az a Macskajáték?

romeoesjulia.jpg

Szoborfény

Szoborfény

juliet_statue.jpg

Lehet, hogy ez egy csapás Romeón és Júlián is, hogy ők lettek az örökre ifjak, örökre szerelmesek. Hogy az ember leinti magát, ha azon kezd el gondolkodni, mi lett volna, ha nem tör ki a pestis Mantovában, időben odaér Lőrinc barát embere, és figyelmezteti Romeót, el ne higgye, bármit is hall, Júlia él, csak tetszhalott, jöjjön szépen haza, minden rendbe jön. És amikor minden rendbe jön, ők rájönnek, hogy nem is ismerik egymást, én tizenhat, te tizennégy, a végén minden rosszra fordul, megutálják egymást, és elmélyül a viszály a két család közt. Hát nem jobb a biztos halál és örök szerelem? A turisták százai, akik mind kinéznek Júlia erkélyén egy fénykép erejéig, aztán megérintik a bronzszobor jobb mellét, az egészen fényes, mint annak idején Hadik András lovának töke a Várban, ami, ha jól tudom, vizsga előtti babona volt. Vagy Szegeden József Attila nadrágjának elágazása. Valaki egyszer összegyűjthetné, mely bronzok hol fényesek és miért, itthon és a nagyvilágban. Prágában Nepomuki Szent János a Károly-hídon. Rómában Szent Péter lába nem fénylik, csak sima. Pesten az Október 6 utcai rendőrnek fénylik a pocakja. Lehet, hogy a szoborszeretetbe ezt is be kellene számítani, melyik mennyire és hol fénylik. Ami fénylik, azt szeretik, ha ronda is, és azokhoz nem szabad hozzányúlni. Már úgy értem, pont hozzájuk szabad nyúlni, csak eltávolítani nem szabad őket.

Júlia szobrát egyébként le kellett cserélni egy másolatra, mert az eredeti már kilyukadt a tisztelők simogatásaitól. Talán mégis jobb megöregedni.

Harmadik felvonás, 3. szín

Harmadik felvonás, 3. szín

Valamikor réges-régen, úgy emlékszem, Verona legnagyobb kapuján volt egy felirat. A belső, város felőli oldalon, és két nyelven, nemcsak olaszul, de angolul is. Angolul ez: There’s no world without Verona walls, but purgatory, torture, hell itself. Magyarra Mészöly Dezső így fordította: Veronán kívül nékem nincs világ, csak kínzatás, gyehennatűz, pokol. (Sokáig azt hittem, Mészöly Dezső rosszul használta a gyehenna kifejezést, az maga pokol, nem a tisztítótűz, de tévedni emberi. Mármint részemről tévedni, ő tudta jól.)

Nagyon imponált a felirat, nemcsak azért, mert legalább tudja az arra járó, mit veszít, ha kilép a kapun, még akkor is, ha nem hagyja hátra egynapos hitvesét, hanem hogy Shakespeare mekkora ász. Mert mi, persze, szeretjük, ha elismerően szólnak rólunk a nagy nyelvek nagy költői, ha nevedet hallom, magyar, szűk lesz a német zeke rajtam. De az olaszok is Shakespeare-rel mérik magukat? Azért ez valami. El is határoztam, hogy ha megint erre járok, lefényképezem a táblát. És tessék, arra járok, és a táblának csak a helye van meg.

Vagy ez egy másik kapu? Egy másik város?

kapu.jpg

Nadrágos ember

Nadrágos ember

p7280049.jpeg

A múlt évezredben, még a nyolcvanas években voltam először a veronai Arenában. Azt is tudom, mit láttam, a Traviatát. Természetesen egy vagyonnak éreztem a jegyárat, pedig a kövekre szólt, az Arena felső karéjára, meg nem is tudtam, hogy ott az érkezési sorrend nagyon fontos, aki később jön, az oldalt ülhet. Mondjuk épp ez az oldalt ülés okozta a legnagyobb örömet, láttam, hogy Sherrill Milnes az idős Germont szerepében nemcsak a színpadon sántít, de úgy jön be, úgy megy ki, hogy nem múlik a sántítás, benne marad a szerepben. Vagy tényleg fájt a lába – de ezt már csak utólag mondom.

Eltelt harmincöt év, és az Arenában most is egy vagyonnak érzem a jegyárat, de ezért a vagyonért már a küzdőtéren ülök. Merengek tehát, hogy ez az élet, az ember lejön a kakasülőről a drágább helyekre, aztán ezt lehet finomítani meg arányosítani, hogy vajon miért is van ez így, erősebb ingerekre van már szükségünk, ahogy az ételekben is megtanuljuk szeretni a csípőset meg a camembert sajtot. Egy élet nézőtéri muzsikája, mire megvénülünk, majd az első sorba váltunk jegyet.  

Szép merengésemnek a jegyszedő vet véget, kedves uram, ha ilyen elegáns helyen ül, akkor sajnos tudnia kell, hogy vannak szabályaink, a 19. sorban a hosszú nadrág kötelező. De hát nincs hosszú nadrágom. Semmi baj, fáradjon el a 10-es kapuhoz, ott készséggel állnak a rendelkezésére.

És tényleg, a jegy mellé meg kellett vennem egy fekete nadrágot. A csíkos póló maradhatott, így leginkább egy kultúra iránt fogékony gondolásnak érezhettem magam. Van még út az elegancia és a gazdagság felé.

Életben maradtak

Életben maradtak

p7290092.JPG

Végig azt éreztem, hogy mintha a közönség nem jól fogadná, figyelné, értékelné az előadást. Vagy, hogy leszokjak arról a gondolatról, amely szerint mindenki más rossz irányba megy az autópályán, csak én nem, nem azt várják, nem azt kapják az előadástól, amit én, de alighanem nekik van igazuk. Mintha valami sportesemény volna az este, nem azért, mert valakinek drukkolni kell, ez nincs, de az sincs, hogy... Nem is tudom, mi nincs, hogyan is kellene befogadni egy operát, pláne nagy tömegben, szabad ég alatt. A veronai Arenában, és Aidát, ez az a mű, ami kötelező, minden évben műsoron van, 1913 óta. Mindenesetre nem úgy hallgatják, ahogy színházban szokás, bejön a karmester, elhalkulnak a zajok, megindul a zene, hanem elindul a zene, és aztán halkulnak a zajok, kezdődik a történet.

Most épp nem végződik, és ez láthatóan senkit nem zavar. Mire a negyedik felvonásig érünk, föltámad a szél, az égen villámok cikáznak, a közönség nagy része pedig, mintha mégis focimeccsen volnánk, ahol már vagy nagyon sokkal vezetünk, vagy nagyon sokkal égünk, szépen elindul hazafelé. Még énekelne Anna Netrebko és Yusif Eyvazov, amikor a karmester leinti a zenekart, félti a hangszereket, mindjárt esni fog.

Egyébként igaza van, mindjárt tényleg esik, meg ami hátra van, az talán valóban csak formaság, meghalnak a sziklasírban, de nem is halnak meg, nincsenek is sziklasírban, esik rájuk az eső. A két énekes elmosolyodik és integet, még taps se nagyon van, beszaladnak a jegyszedők, és vízhatlan kabátot kezdenek árulni. Senki nem zúgolódik, ez most ennyi volt, nyomás haza.

Egy másik Leonardo

Egy másik Leonardo

leonardo-del-vecchio.jpeg

Egy hónapja volt friss hír, hogy meghalt Leonardo Del Vecchio, a világ egyik leggazdagabb embere. (Olaszországban második, a Forbes listáján 57. helyezést ért a vagyona.) De egyébként ki az a Leonardo Del Vecchio, ha nem valami titokzatos festőművész Lorenzo il Magnifico udvarából?

A története akkor is szép, ha egyébként az ember legyintene arra, hogy ilyen világban élünk, elég gazdagnak lenni ahhoz, hogy híresek legyünk, mert Leonardo Del Vecchio tényleg maga szerezte a vagyonát, ötödik gyereke volt egy szegény asszonynak, az apja már nem érte meg a születését, el lehet képzelni, hogy nem dúskáltak a háborúba ájult Itáliában. De tizennégy évesen elkezdett dolgozni egy szemüvegkereteket gyártó üzemben, aztán övé lett az üzem, aztán rájött, hogy a napszemüvegben mekkora lehetőség van, megállapodásokat kötött a nagy divatcégekkel, hogy ezentúl ő fogja szállítani nekik a szemüvegeket. Megalapította a Luxotticát, ez már olyan felirat, amivel mindenki találkozik, ha Olaszországban jár, és elhalad egy optikus boltja előtt, felvásárolta a lehetséges konkurenseket, ami klassz napszemüveg van a világban, az nagy valószínűséggel Leonardo Del Vecchio és családja érdekeltségébe tartozik. Tőzsdére ment New Yorkban, visszavonult, amikor úgy érezte, hogy már megtette a magáét, aztán reaktiválta magát, amikor azt érezte, hogy az új cégvezetők nem teszik meg a magukét, és igaza volt, ő tényleg jobban értett hozzá.

Nem is ez a lényeg, legalábbis számomra. Hanem hogy valaki milliomossá, milliárdossá, billiárdossá válhat Olaszországban azzal, hogy napszemüveget gyárt és azzal kereskedik.

Ez egy csodálatos ország.

Hány éves Joni Mitchell?

Hány éves Joni Mitchell?

Sokáig azt hittem erről a dalról, hogy Frank Sinatra-szám. Úgy hallottam először, és tetszett is nagyon, a hangszerelésben csembaló, a tempó lendületes. A szövegre azért gyanakodhattam volna, mert a jó kis, magabiztos, férfias butulás helyett csupa bizonytalanság, hogy lám, nem ismerek semmit az életben, se a felhőket, se a szerelmet, de magát az életet sem. Nem Sinatra-duma. Aztán jött a meglepetés, amikor filmben szólalt meg, remélem, nem beszélek hülyeségeket, de talán az Igazából szerelemben, Emma Thompsonnal dől össze a világ, és közben az eredeti változat szól, vagy ez egy kicsit nehéz kérdés, mi az eredeti, mindenesetre a szerző, Joni Mitchell előadásában. Ja, hogy ez ilyen. Ilyen is.

Most ez a YouTube-szenzáció, Joni Mitchell visszatért, énekelt néhány dalt a Newport Folk Festivalon. Aneurizmája volt, az is csoda, hogy él, ő meg még a gitárt is a nyakába vette, aztán inkább leült egy aranyozott karosszékbe, és elénekelte a Both Sides Now-t. Talán nem is ő a legmeghatóbb, hanem mindenki más. Akik ott ülnek körülötte, és ha nagyon nem megy neki, akkor hangosabban énekelnek, hogy elnyomják vagy mutassák, mi is a megfelelő hang, egyszerre sírnak és fülig ér a szájuk, hogy itt lehetnek, vagy hogy Joni Mitchell itt van. Megnéztem, hány éves: november 7-én lesz hetvenkilenc. És nekem jegyem van két hét múlva Tom Jones-ra. Ő nyolcvanegy.

Hamis próféta

Hamis próféta

p7180073.JPG

Az ember nem is tudja, mit csodáljon jobban Vernében (Verne-ben), a fantáziát vagy az anyagismeretet. Azt sem tudom pontosan, hogy bejárta-e azokat a helyeket, amelyekről írt, vagy csak könyvekből tájékozódott, milyen is Ausztrália vagy Patagónia. Mindenesetre amit a Sándor Mátyásban megrajzolt, az stimmel. Nemcsak Trieszt, ahol folyton fölfelé kell menni, amíg el nem éri az ember a San Giustót, de a várbörtön Pisinóban, vagyis ma Pazinban. A függőleges sziklafalak, ahol leereszkedni képtelenség, hiába döntik ki a vasrácsot az ablakon. De szerencsére ott a villámhárító, csak meg kell ragadni, és ereszkedni lefelé. Sajnos vihar is van, villámok is vannak, de nem spoilerezek tovább.

Most épp nincs vihar, bánják is nagyon a helyiek, szárad a világ, a szakadék mélyén a folyó épp csak csörgedez, nézegetem a regényes helyszínt, amikor hatalmas visítás és surrogás hallatszik. A szakadékot ma drótkötelek szelik át, több is, így lehet jobbról balra, aztán balról jobbra leereszkedni. A sisakos vitézek vígan kurjongatnak, a többiek tapsolnak, várják a sorukat. A legmenőbbek tótágast állva suhannak a kötélen, nem elég a rendes frászolás, ők fejjel lefelé néznek bele a szakadékba.  

Hát igen. Próféta volt Verne, megálmodta az utazást a Holdba, a tengeralattjárót, a nagy hatótávolságú elektromotorokat, de ilyesmit még ő sem tudott kitalálni.

süti beállítások módosítása