Csontvárynak sikere van. Ezt nem én mondom, hanem Komlós János (gondolom, az a Komlós János) egy 1963-as Népszabadság cikkben, és folytatja is, tulajdonképpen azzal a gonddal küzdve, amivel azóta is sokan, meg azelőtt is sokan, hogy van ez a szabálytalan ember, mihez kezdjünk vele. Nem lehet azt mondani, hogy Komlós (akár az a Komlós, akár másik) vak és buta lett volna, látja, hogy nem lehet szabadulni tőle, de nem tetszik neki a teljes elfogadás és megadás, egy kicsit azon is fennakad, hogy egyesek már szocialista realistának mondják Csontváryt. Mondjuk ezen föl lehet ma is háborodni, legfeljebb más okból.  De Komlós is látja az erejét, őt is zavarja a dilettantizmus, ugyanaz a baja, mint a mai nézőnek, aki nem akarja könnyen adni magát, vagy bizonytalan, hogy akkor most tényleg be akarnak neki dumálni valamit. Nemcsak arról van szó, hogy Csontváry olyan festő, aki nem tud rajzolni, mert milyen festő az, aki úgy kezdi el a magányos cédrust, hogy nem tudja, mekkora lesz a képen a fa, aztán, amikor nem fér ki, akkor egyszerűen összenyomja a fa tetejét.

Szerencsés festő, mert valamiért ennek is jelentése lesz, a fa szó szerint nem fér a keretekbe. A cédrus lombja meg fölidézi a szárnyas napkorongot, ezt talán Csontváry sem vette észre. 

Komlós egyébként jól mondja, hogy ezentúl majd minden őrült dilettáns Csontváryra fog hivatkozni, és ahelyett, hogy megtanulná a mesterséget, a saját útjáról fog magyarázni, vagy akár a hangokról, amelyeket hallott, rá nem vonatkoznak szabályok és rendszerek. Hatvan év múltán is legfeljebb annyival haladtunk előrébb, hogy erre meg azt mondja az ember: és akkor mi van?  

Lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de mindig az az alapélményem a Katona József Színházban (a pestiben, nem a kecskemétiben), hogy ott már mindenki rég nyugdíjba ment. Nem arról van szó, hogy ne lennének fiatalok a társulatban, az igazi nyugdíjkorúakat most csak Szacsvay László képviseli, aki egyébként tényleg mást se csinál, mint furcsa arcot vágva téblábol a deszkán, mintha még sokkal öregebb volna. Arról sincs szó, hogy ez valami szörnyű nagy baj volna, egyszerűen ez az alapélmény: már minden lényeges megtörtént, minden előadás arra emlékezik, hogy mekkora nagy királyság volt itt azelőtt. Még csak azt sem mondom, hogy ezt az állapotot nagyon könnyű volna fenntartani, ahhoz is sok energia kell, hogy az elmúlt idők érzékeltetve legyenek, azt meg végképp nem tudom, hogy aki ma megy először el a Katonába, az is ezt érzi-e. Vagy olyan már nincs is, aki először menne?

Most épp olyan darabot is játszanak, ami tökéletesen illik ehhez az érzéshez, a Cseresznyéskertet, még azt is beleillesztik a szövegbe, hogy igazából ez nem is cseresznyés, hanem meggyes kert, de Morcsányi Géza sem állt ellen a szép szónak, jobban fáj, ha cseresznyefákat vágnak ki, mintha meggyfákat. És minden nagyon jó, a forgószínpad, gondolom, az este végén úgy járnak a színészek a szárazföldön, akár a matrózok, mégis mozog a föld, mégsem haladunk előre. Jó ez, nem is kell győzködni magamat, hogy jó. Jönnek a szőke és roppant barbárhadak.

Minden Benny Goodman-lemezemet szeretem, nem mintha nagyon sok volna, de mégis van mindenféle változat, combo, bigband, szextett. Meg a klasszikus, azt szeretem a legkevésbé, a Mozart Klarinétverseny az egyik oldalon, a klarinétötös a másikon. Elég rémes a végeredmény, Goodman túl hangos, túl harsány, nem mindig tartja a tempót, a klarinét hangja vaskos. A zenekar ugyan a Boston Symphony, a B oldalon a zenekar tagjaiból alakult vonósnégyes működik közre, de sápatag és vérnyomástalan, mindkét darab arról szól, hogyan lehet elbeszélni egymás mellett, nem reagálni a másik megoldásaira. Persze ez is érdekes. A rossz emlékek ellenőrzése végett tegnap újrahallgattam, és nincs meglepetés. Tényleg ilyen.

Hanem a szextett! Nemcsak Benny Goodmanról híres, hanem Lionel Hamptonról is, ő vibrafonozik, Fletcher Henderson zongorázik. Ez már a nehéz évek, 1939 és 1941 között, nem volt elég pénz, a bigbandek felbomlottak, de Goodman adaptív személyiség volt, ha nem lehet sokan, akkor játszunk kevesen, úgy is tudunk. A lényeg azonban a gitáros, Charlie Christian.

Nem egyeznek az emlékek, hogy kinek az ötlete volt bevonni egy gitárost is, olyat, aki szólózik, nem akkordokat pöntyög. Állítólag bemutatták a huszonéves gitárost Goodmannek, akinek nem tetszett, mert bénán öltözködött. Lehet. A megmaradt fényképeken Charlie Christian már mindig öltönyben van, nem olyan menőkben, mint Goodman, de csinos. Akárhogy is volt, elkezdtek játszani, és Christian maradt a társaságban, nemcsak maradt, de főszereplő lett, vele és általa került az elektromos gitár a jazzbe, őt folytatja mindenki, Wes Montgomery, John Scofield, Pat Metheny és tovább, ha van tovább. Volt ehhez huszonhárom éves, vézna, szemüveges,  tüdővészes. Két év múlva meg is halt, mint aki teljesítette a küldetését. A sírja Texasban van, de mivel jeltelen sírba temették, az emberek évtizedeken át rossz helyen rótták le tiszteletüket. Mostanra már kő jelöli a pontos(?) helyet, ha van ennek bármi jelentősége.    

Van az öt kézfogás vagy hat lépés elmélet, amely szerint a föld összes lakója öt kézfogásra (vagy hat lépésre) van egymástól, annyira közel állunk, élünk egymáshoz, hogy ötöd- vagy hatodfokon mindig találunk közös ismerőst. Azt hiszem, ez nem bizonyított tétel, nem is lehet talán bizonyítani, vagy csak nagy fáradsággal, de jópofa dolog. Az egész azért jutott eszembe, mert föltettem egy Benny Goodman-lemezt, és rögtön valamelyik Woody Allen-filmben éreztem magam, két jelenet között megjelenik a jellegzetes betűtípus, feketén fehér szavak, és közben játszik a szextett. Közben meg arra gondoltam, hogy Benny Goodman is klarinétos, Woody Allen is klarinétozik, biztosan volt köztük valamilyen kapcsolat. Nem is kellett nagyon sokat keresgélni, egy könyvben találtam egy Woody aláírású levelet, kifejezetten szakmai társalgás, két Selmer klarinét fényképét mellékeli Woody, hogy mit gondol róla Goodman, bár azt is hozzáteszi, hogy jobban szereti az olcsó olasz klarinétját a menő Selmerénél, szóval egy kicsit érthetetlen, hogy akkor minek az egész felhajtás – talán csak barátkozni akart. Az a furcsa, hogy ezzel a levéllel Woody Allen két kézfogásra kerül Bartóktól, mert Benny Goodman ismerte őt, nemcsak ismerte, felkérést is adott neki. Goodmannek és Szigeti Józsefnek köszönhetjük a Kontrasztokat, ha jól emlékszem, ezer dollárt adtak érte – bár azt már nem tudom, fejenként vagy összesen. Kicsit mintha meggyőződés nélkül írta volna a darabot Bartók, de hát a zseni meggyőződés nélkül is az, így az ember azt kívánja, bár többen és többször nyúltak volna akkoriban a zsebükbe.  

Woody Allenre visszatérve: ugye, a Játszd újra, Samben van, hogy a pasi Bartók-vonósnégyesekkel akarja megszédíteni a nőt?

Többet nem lehet tenni érte. Nagy kiállítás, szép kiállítás, megvan a tere a képeknek, és a festmények csak erősítik egymást. Na jó, lehetett volna tenni többet is, talán ha megépítik a Ligetben azt a múzeumot, amit Csontváry elképzelt magának, felülről jövő fényekkel, és akkor talán a magyar zseni úgy van bemutatva nekünk és a nagyvilágnak, ahogyan ő szerette volna.

De hát nem ez az egész Csontváry-történet? A végén minden úgy van, ahogy ő szerette volna, a megszállottság ünnepélye, csak ránk erőltette az akaratát, amire ő azt mondta volna, hogy nem is az ő akarata, hanem a láthatatlan szellemé, ő csak tette, amit mondtak neki. Nekünk miért nem szól a láthatatlan szellem, ő a világ legnagyobb napút festője? Vagy szól?

Újra és újra meg kell harcolni Csontváryért. Nekem legalábbis mindig szól egy józan hang, nem a láthatatlan szellemé, hanem a sajátom, amely azt mondja, hogy aki a Zrínyi kirohanását festette, azt hogyan tekinthetném vezérlő csillagként. Aki azt a ki tudja, milyen állatot pingálta a Mária kútjánál, az nekem nem barátom. Hiába minden. Bemegy az ember a Szépművészetibe, és csak azt látja, hogy minden elveszett. Már rég elveszett. Csontváry már rég győzött. Megint eszembe jut, hogy Mária kútja csak azért izgatott Názáretben, a busz ablakából, mert Csontváry megfestette, hogy Taorminában csak azt kerestem, hol állhatott ő, amikor nézte a színházat, hogy a Baalbeken éppen úgy megkeresem azt a részt, ahol megfolyt, vagy megfolyni látszik a festék, ahogy a Dávid lábszárán is megkeresem annak a baromnak a monogramját, aki belevéste magát a szoborba. Minden félrecsúszott nyakkendőben. 

Van egy mellékes kérdés, de az már régebb óta foglalkoztat. Vajon van-e a gitározásnak izomtömeg-növelő hatása? Néha elhűlve nézek menő gitárnyúzókat, hogy mekkora bicepsszel dolgoznak, és nem tudom eldönteni, hogy azért ilyen izmosak, mert tudják, hogy nézik majd a karjukat, vagy az izom a pengetés mellékhatása náluk. Tegnap Mauro Durantét nézve nem tudtam eldönteni, hogy vajon a csörgődobolástól ennyire daliás a karja, vagy a rövid ujjú ingben való játék ösztönözte arra, hogy a konditermek gyakori vendége legyen.

Nem ez volt az este fő tanulsága, hanem hogy egy szám alapján soha nem szabad elindulni. Nem nagyon régen a rádióban hallottam Justin Adamst és Mauro Durantét, és tényleg jófajta, fejlóbálós zenét játszottak, az egyik (Adams) nyúzta az elektromos gitárt, a másik meg csörgött hozzá és délolaszul kántált, az egészben volt valami valószínűtlen és mégis harmonikus egybecsengés, nem kell mindig Beethoven, de jó lesz egyszer kicsit rázkódni a Müpában.

Mások nem osztották az elképzelésemet, mert nem mondhatnám, hogy tűt nem lehetett elejteni a Fesztiválszínházban, ami nyilván nem tesz jót a hangulatnak, de nemcsak ez a baj. Tényleg meglepő, és végeredményét tekintve jó is a két ember találkozása, blues és keserves, Afrika és Gibson gitár, de egyikük sem őrületesen nagy hangszermester. Durante úgy énekel, mint mindenki a palermói piacon, kicsit jobban hegedül a mindenkinél, de nem sokkal. Adams klasszikus háttérzenész, akinek végre megadatott, hogy nem valaki mögött áll, vagy csak félig takarja el Mauro Durante, egyedül vagy másfeled magával azonban nem csillog eléggé. Aki nem szeret ritmikusan tapsolni, vagy ugrabugrálni a koncerten, annak ez nem volt nagy élmény. A tapsolók és ugrabugrálók nevében nem tudok nyilatkozni.

Láttam, hogy van új Vitray-film, nem róla, hanem általa, dokumentumportré, vagy hogy hívják a műfajt, Magda a címe. El is kezdtem nézni, valaki egy idősotthonban foglalkozik a lakókkal, szociálisan érzékeny valami, majd megnézem, ha szociálisan érzékeny hangulatba kerülök. Arra első bepillantásra nem jöttem rá, hogy Magda az Nádor Magda. Operaénekes.

Mindenkinek ajánlom, nemcsak annak, aki szociálisan érzékeny, de annak is, aki azt hiszi, őt különleges kedvvel és erővel rugdossa az élet. Majdnem biztos, hogy Nádor Magdát jobban megrugdosta, de hogy érezze is, mennyire fáj, folyton megcsillantotta előtte a reményt, hogy ezzel a hanggal, ilyen adottságokkal a világ várja. Nem mondom el a történetét, de szép, jó, felkavaró. És ez még régi ízléssel elkészített portré, énekelnek is benne, és az áriákat végig lehet hallgatni.

Én is találkoztam Nádor Magdával, először a színpadon. Akkor már túl volt a hangszálain képződött polip eltávolításán, nem volt a régi az éneklése, hallani lehetett, hogy nem zárnak a hangszálak tökéletesen. Miskolcon ő volt a Traviata. Hangszálak ide vagy oda, úgy énekelt, úgy játszott, úgy volt a színpadon, hogy visszamentem megnézni még egyszer. Aztán személyesen is találkoztunk. Békésen turkáltam a lemezboltban a CD-k között, amikor hallottam, hogy valaki mögöttem Nicolai operáját, A windsori víg nőket keresi. Nem volt meg. De a kereső Nádor Magda volt, így aztán nem bírtam ki, mondtam neki, hogy itt lakom, az épület másik oldalán, ha megvárja, lehozom neki az enyémet. Megvárta. Fluth-né szerepét tanulta, Dessauban lesz az előadás, ha gondolom…

Gondoltam. Dessau néhány dologról híres, ott született Mendelssohn filozófus nagypapája, és ott született Kurt Weill is, néhány évig ott működött a Bauhaus. A színház maga nagyon bonyolult eset, amikor felépítették, Dessau mellett volt a repülőgépgyár, és a nácik arra gondoltak, hogy a dolgozóknak szüksége lesz esti szórakozásra, így egy hatalmas épületet húztak föl, ami erősen emlékeztet az Erkel Színházra. A megnyitón ott volt Hitler és Göbbels is. A ma hetvenezres városnak így most 1200 férőhelyes színháza van, ez olyan, mintha Pesten harmincötezer embert kellene esténként becsábítani az Operába. Nem nagyon könnyű feladat.

Sajnos alig emlékszem az előadásra, ez az utazásos operanézéskor gyakran megesik, annyi mindent tapasztal az ember, hogy estére már nincs a csúcson, de, ha jól emlékszem, klasszikus felfogásban ment a darab, Falstaff egy orosz énekes volt, Nádor Magda meg helytállt. Ahogy a filmből kiderül, akkoriban már nem az éneklés izgatta, inkább a hangképzés, és amit erről megtudott, hogy az hogyan adható tovább. De ezt jobb, ha ő meséli el, idemásolom a film nézhetőségét: https://www.youtube.com/watch?v=f39HL4HtqV0

Mintha az est tervezett karmestere nem ért volna rá, azért elküldte maga helyett az unokáját, ő is tud vezényelni. Vezényelni mindenki tud, ha a Philharmonia Orchestra játszik.

Tényleg vicces, mennyire fiatal Santtu-Matias Rouvali, illetve annyira azért nem fiatal, közelebb van a negyvenhez, mint a harminchoz, de nagyon gyereknek látszik, az egész koncertnek ettől van valami karmesterverseny-hangulata, ifjak mondják meg a harcedzett véneknek, hogy hogyan is kell Beethovent játszani. De megmondják. Vagy nem is tudom, a III. Leonóra-nyitány pont olyan, amilyennek lennie kell, amilyen lenni szokott, ha már ez is baj, akkor tessék Beethovennél reklamálni. Bartók 1. hegedűversenye ennél már bonyodalmasabb dolog, maga Bartók is elvolt nélküle, amit szeretett benne, azt átemelte a Két arckép című művébe, amit valószínűleg nem tartott nagyon fontosnak, azt most azért hallgatjuk, mert mégiscsak Bartók, és annyira kevés 20. századi versenyművet tudnak játszani a hegedűsök. Mintha sikerült volna elkapni Bartók alkotói életében az utolsó pillanatot, amikor már tudja, hogyan kell csinálni, de még nem tudja, miért. Már zeneszerző, de még nem Bartók. Vagyis, ilyenkor, szép előadásban, Baráti Kristóffal lehet tudni, hogy igen, Bartók, benne van mindaz, amiből később a nagy művek keletkeznek, de mintha csak ettől volna érdekes, az hitelesíti, ami utána történt.

Utána Sibelius, akire még mindig úgy nézünk, meglepetten, hogy ja, ő is van. Ja, ő is jó. Játszhatják akármennyit a világban, nálunk egyelőre tartja magát a ritkaságok között, mintha még mindig azt gondolnánk, hogy Sibelius csak valami nemzetek fölötti zenei igazságosztás nyertese: minden országnak kell, hogy legyen nagy zeneszerzője, nekik Sibelius. Mikor lesz nekünk? Nem zeneszerzőnk, Sibeliusunk. Úgy értve: mikor lesz a miénk? 

Barbara Bonney mesélte egyszer, hogy Japánban léptek föl A rózsalovaggal, Carlos Kleiber vezényelt, vége volt az előadásnak, ott állt a másik két női főszereplővel az előadás után az utcán, és csak azt várták, hogy jöjjön egy autóbusz, és üsse el őket, mert készen vannak, mindannyian tudták, hogy ez volt szakmai életük csúcsa, ennél jobb már nem lesz, innét csak lefelé vezethet az út. Nem azt akarom mondani, hogy ugyanez a színvonal szólalt meg tegnap a Metropolitan előadása során, de mégis: ahogy vége volt a harmadik felvonásnak, ahogy újra meghallotta az ember azt a furcsa, hideg, valamilyen, rejtélyes okból tényleg ezüstösen csillogó, űrközeli hangokat a zenekarból… Biztos van rá magyarázat, fémhangszerek szólnak, celesta és harangjáték, fuvola, hárfa, ilyesmi. Szóval még egyszer megszólalt ez az ezüst hidegség, és végre megértettem, miről is beszélt annak idején Barbara Bonney.

Azért örülök, hogy nem jött a busz.  

Tudom, hogy nem ez volt élete főműve, de annyira csodálatos James Coburn magyar hangjaként Bárány Frigyes, hogy mégis ez jutott először eszembe a halálhíréről. Az a jó, feszes és mély hang. Van vagy tizenkét mondata az egész A hét mesterlövészben, de neki ennyi is elég. Egyszer azt mondja: vesztettél, egyszer meg azt, hogy a lóra céloztam. Meg egy filmdöntő mondata is van: nekem senki nem adhat fegyvert a kezembe azzal, hogy fussak. Ezt sokszor elmondom, mert mint sorállományú lövészkatonának, egy éven át adtak fegyvert a kezembe azzal, hogy fussak. Szóval ez nekem valami férfiúsági kinyilatkoztatás, Bárány Frigyes hangján.

De ha nem ez volt élete főműve, akkor mi? A színházi szerepeket nem számítva valószínűleg Kacsuka hadnagy/százados/őrnagy az Aranyemberben. Rögtön az első filmszerepe, Darvas Ivánt helyettesítette, és valószínűleg jobb volt, mert képes volt nem szerettetni meg magát. Azt szokás mondani, hogy a színész addig él, amíg az utolsó néző, aki még látta színpadon. Tekintve, hogy Bárány Frigyes jó sokáig szolgált, még ez is lehet hetven-nyolcvan év. Majd akkor visszatérünk a kérdésre.