Moziban már régen láttam a Don Giovannit. Egyéb módon megvan odahaza, de az ember ritkán nézi végig egy ültő helyében a három órát, szóval végül belevágtam, mi történhet.

Mi történhet? Legfeljebb rájövök, hogy ez sem jó. Mert az opera masszívan ellenáll a filmes feldolgozásoknak, nekem a nagy teljesítmények sem tetszenek, a Francesco Rosi-féle Carmen, amelyben Domingo tizedes helyett inkább ezredesnek látszik, vagy a nagy Zeffirellik, a Traviata és az Otello, amik brutálisan lettek lerövidítve. És mindenütt, ahol filmszerű a világ, úgy értem, a kés kés és a bika bika, ugyanaz a kérdés vetődik föl: miért énekelnek? Vagy a másik kérdés: miért nem énekelnek. Ha egyszer olyan a világ, mint a valóságban, akkor miért dalolnak a szereplők. Ha pedig olyan a világ, mint az operában, akkor miért csak a szájuk mozog a művészeknek, mi ez a tátikálás, mosolyogva világgá kiáltott magasságok, amikor a magasságoknak az a lényegük, hogy nehezek?

A Don Giovanniban ezt valamennyire megoldották. Egyrészt a recitativókat, kevés kivételtől eltekintve valóban a helyszínen éneklik, behallatszanak a tyúkok és a lovak, másrészt a tátogásos áriák és együttesek alatt nem is a rendező, hanem a film körül segédkező Rolf Liebermann elérte, hogy az énekesek a felvétel közben valóban énekeljenek.

Most, hogy újra láttam a filmet a Müpában, azt is látom, hogy kivétel: Kiri Te Kanawa. Neki szabad csak a száját mozgatni, úgy látszik, már akkor is kímélte magát.

Minden meg van bocsátva, olyan szép. És nemcsak szép, de a recitativókban annyira intenzív, ahogy elkezdi sorolni Don Giovanni ellene elkövetett bűneit. Éveken vagy évtizedeken keresztül azt hittem, hogy az egész opera félre van interpretálva, itt ez a nőcsábász, aki mint a lepke, száll, csak száll, de hát a közönség azért is van vele, mert látja, hogy igaza van. Ezek a csodálatos nők körülötte mind kibírhatatlanok hosszabb távon, ha a férfiember nem célra repül, akkor egy életen át hallgathatja a hülyeségeiket, Donna Anna apakomplexusát, Zerlinácska bájos butuskodásai. De hát ott van Elvira, milyen szép, milyen indulatos, mekkora lelke van, elég volna ásóig és kapáig. Mintha ez volna az igazi Don Giovanni-tragédia: itt van az igazi szerelem, de ő nem ismeri föl, megvolt, menjünk tovább, hol az a komorna.

De ez csak Kirire igaz. Vagyis hát (és ez már az újranézés vesztesége) igazából őrá sem. Mert tátog, nem énekel, nem ég porrá. Talán nem is szeret.

Verdi Requiemmel múlattam az időt, egy nem sokat emlegetett vagy hivatkozott felvétellel, Ormándy Jenő vezényelte a lemezen a művet. Szép, persze, hogy szép, fantasztikus zenekari játék, meglepően jó kórus, kitűnő szövegmondással, és a szólisták… Lucine Amara a szoprán, azt hittem, semmilyen egyéb felvételem nincs tőle, de van, Musette-et is énekelt. Amara története elég érdekes, az Amara név, ahogyan azt sejteni lehet, fölvett, azt jelenti, mint a Gorkij, vagyis hogy keserű, de ő eredetileg Armaganian. Sokat énekelt a hatvanas években a Metropolitanben, aztán kiment a divatból, múltak az évek, de ő nem hagyta annyiban, beperelte a színházat, hogy a kora miatt diszkriminálják. És meg is nyerte a pert. Nem is értem, hogy akkor mások miért nem perelnek, igaz, hogy nyolcvan felé közeledek, de szeretnék még törékeny lánykákat alakítani.

Mindegy. Menet közben szép lassan, de biztosan elragadtatásba estem a lemeztől. Nem olyan régen egy másik Requiemet hallgattam, az egy sokat dicsért változat, Carlo Maria Giulini vezényel, még nálunk is kapható volt licenc-kiadásban. Teljesen más világ a két interpretáció, de valahogy mindkettő ütős központú, vagy legalábbis nagyon verik bennük a dobokat. Csak hát egészen máshogy, más szándékkal. Giulinit hallgatva összetojja magát az ember a Dies irae alatt, te jó ég, mi vár ránk, ha ég és föld megindul. Én, reméljük, megúszom. Ormándynál mindez szín, zene, szépség, gyönyörűen, puhán dobbannak a hangszerek, ha sóhajt az ember, nem azért, hogy mi vár ránk, hanem hogy ekkora zseni volt Verdi, hogy ezeket a hanghatásokat bele tudta foglalni a művébe. Nem egyszerűen arról van szó, hogy dráma és esztétizálás, vagyis igen, de mégis a két karmester egészen mást mond. Giulini azt, hogy térjetek meg, mert közel az ítélet. Vagy ne térjen meg, aki nem akar, de okosabban tenné. Ormándy meg azt hogy lehet, hogy közel az ítélet, de addig is érezzük jól magunkat. Nem, ennél többet: addig is legyünk hálásak, hogy itt lehetünk. Tudom, hogy harminc éve ez a felfogás elviselhetetlen lett volna számomra. Milyen jó, hogy csak most jutottam ehhez a felvételhez.

A magyar kultúra-történelem egyik rejtélye, hogyan lehetett Dohnányi Ernőt náciként vagy nácibarátként üldözni a háború után. Hiszen az egyik fia benne volt a Hitler elleni összeesküvésben, elfogták, megkínozták és kivégezték. El lehet képzelni, az idősb Dohnányi mennyire lelkesedett akár a magyar, akár a német rezsimért.

Ennek a kivégzett fiúnak volt gyermeke a most elhunyt Christoph von Dohnányi, a sokra becsült, nagyra tartott, de valószínűleg mégsem eléggé becsült, és mégsem eléggé nagyra tartott karmester. Talán ha ma kezdené a pályát, és a sok sztár és sztárocska között feltűnne valaki, aki igazán tudja, miről van szó, igazán mindent hall a zenekarban, és kitartó, ha kell helyben maradó, aki vegyíti az új és a régebbi zenét, otthon van az operában és a szimfonikus repertoárban is.

Ábránd. A valóságban Christoph von Dohnányi a diktátor-karmesterség és a szárnyaló zenei sztárok idejében élt, és semmilyen hajlama nem volt sem egyikre, sem másikra. Zenélni szeretett. Majdnem húsz évig irányította a Cleveland Orchestrát, amit Széll György tett naggyá, aztán Lorin Maazel tett közepessé. Von Dohnányi visszaállította a zenekar rangját és színvonalát. (A fogadtatás is ilyen volt, újra nagyszerű a zenekar. Ahogy von Dohnányi akkoriban mondta: adunk egy csodás koncertet, és Széll kap egy csodás kritikát.) Mégis elküldték, mert azt hitték, ő tehet róla, hogy a kilencvenes években bizonyos projektek félbemaradtak – leginkább egy Wagner Ring lemezfelvétel. Nem tűnt föl a döntéshozóknak, hogy a világ változott meg, az emberek leszoktak a lemezezésről, A Cleveland Orchestra azóta sincs szerződtetve semelyik kiadónál. Lassan nincs is hová szerződni. Ha ma indulna? Lehet, hogy el sem indulna.  

Azért nem sorscsapások sorozata az élete, nyilván a halála után újra fölfedezik, fölfedezzük Christoph von Dohnányi nagyszerűségét. És volt az a pillanat a Müpában, a koncertje végén, amikor hátrafordult a közönséghez, és azt mondta: most akkor játszanánk valamit a nagypapától. Azért ez kinek adatik meg?

 Az egész annak köszönhető, hogy Radnóti olyan rosszul van képviselve a Spotify-on. Nem tudhatom, Tajtékos ég, és attól kezdve már Szabó Balázs bandája következik, ami nekem sajnos elviselhetetlen. Pedig valamit hallgatni akartam, amíg lehunyt szemmel fekszem a napon, hát mi legyen az, mi legyen az… Szabó Magda. Nem a Tündér Lala, nem a Bárány Boldizsár, de harmadiknak föladta Az őzet.

Ez is egy életprogram, egy életet tagoló momentum lehet: hányszor ismeri föl valaki Szabó Magda íróságát. Először az Abigéllel, de azt kinövi az ember, König tanár, meg jó napot kívánok, Isten áldásával. Aztán nekem baráti javaslatra Az ajtó következett. Lebeszélésnek a Bereményi Géza rendezte Régimódi történet, és most újra ráismerésnek Az őz. Ebben azért nagy segítség Für Anikó, aki úgy mondja, nem is tudom, úgy mondja, ahogy mondani kell. Egy kicsit gyorsan, egy kicsit megállíthatatlanul, piciket sóhajtva vagy nyelve, teljesen élőbeszédszerűen, hiszen ez maga a könyv is, valaki leül, és csak mondja, mondja, mondja. De érdekes, amit mond.

Valószínűleg ez is Szabó Magda lényegéhez tartozik, vagy talán ez a lényege, ez a csillapíthatatlan mesélési vágy. Hogy ha hétfőn befejezett egy regényt, akkor kedden elkezdte a következőt. Persze: úgy is kell mondani, hogy abban öröme legyen a hallgatónak-olvasónak, de mégis ez az irodalmi ősforma, az énekmondás, a rapszódosz, akinek férfiúról szól a múzsa. Vagy nőről.

Nem mondom, hogy kínlódok Colette kisregényeivel, de valahogy nem adják magukat, nem csábulok el, vagy ha elcsábulok, mint valami Don Giovanni, mindig ásítok a nagy (olvasási) szenvedély közepette. Mégis el-elcsábulok. A Chéri azért volt jó, mert női szemmel nézte az elkényeztetett férfit, a Kóborlások azért, mert egyébként nem sokat tud az olvasó az 1900-as évek varietéinek világáról, a Zsendül a vetés mégis kamaszszerelem, ami foglalkoztatja az embert, hogyan is volt vele, amikor még ilyen élményei voltak. Most A macskát olvasom, lehet, hogy itt megállok, megszakítom az ismerkedést.

Ha három műből meg kellene mondani, mi az állandó Colette művészetében, azt mondanám, hogy a növények. A virágok ismerete és szeretete. Nem lehetett könnyű a fordítók dolga, állandóan a szótárt kellett forgatni, ez vajon mit jelent, milyen lonc, miféle vadvirág, melyik növényről van szó. A Zsendül a vetés lány főszereplője Vinca, teljesen rendben volna, ha csak egy női becenév volna, de nem, ez is virágnév, a lány a szeme színe után kapta. Talán a fordító is elgondolkodott, hogy ezt is magyarítani kellene, de a nyelv megálljt parancsolt, a vinca magyarul meténg.

Meténgbe nem szeret bele az ember.

Végre megtaláltam a Mesterdalnokok-lemezemet. Nem akármelyiket, hanem a Klemperer vezényelte, budapesti előadást. Kétlemezes keresztmetszet, annak idején az igazi értők háborogtak, hogy miért nem a teljes, de ennek állítólag megvolt az oka, nem maradt meg elfogadható minőségben minden részlet, csak ennyi. Nyilván volt gyakorlati akadály is, hányan vannak a világban, akik hajlandóak Klemperer miatt magyarul, sistergősen végighallgatni az egész operát? Öt lemezt. Ámbár az is szórakoztató, amikor az ember találgatja: most az én lemezem kopog, vagy az eredeti korong, amire mentették a felvételt?

Szigorú arccal és szigorú lélekkel ültem hozzá, nem hiszek abban, hogy valaki zseniális karmester lehet, ha a zenekar nem szól zseniálisan, márpedig az Operaház zenekara 1950-ben sem volt világszám, ehhez jön még a hangminőség... Mindenki azt hall ki belőle, amit akar, de mi van, ha nem akar semmit sem kihallani az ember?

A nagy ellenállás a nyitány végéig tartott, ott Klemperer egy olyan vagány tempóváltást és hangsúlyeltolást mutat be, amitől az egész zene megváltozik, életre kel. Ja, hogy ez ilyen? Akkor máskor, mással miért nem ilyen?  

Nem is ezt akartam elmesélni, hanem Sárdy Jánost. A legtöbben szerintem ma már nem is tudják, hogy Sárdy János nemcsak a Mágnás Miskában volt Baracs, nem csak ehhez a furcsa tájszólású danoláshoz értett, de az Operaház tagjaként a Mesterdalnokokban is benne volt. Sajnos a lemezre átmentett részleteken nem sokat hallani, de azért a harmadik felvonás eleje megvan, és tényleg nagyszerű. Annyira nagyszerű, hogy Klemperer állítólag sok-sok év múlva is emlegette, élete legjobb Dávidja a budapesti volt, hogy is hívták...? Sárdy, ez az, Sárdy.

Ilyen is van, a köz emlékezetében mégis az a három metszőfogú Baracs marad meg, a siker a művészeti teljesítmény ellensége.

Vízkeresztet játszottak tegnap a szolnokiak a Városmajorban, ami a dolog érdemi részét illeti, elég mérsékelt eredménnyel, bár kétségkívül volt valami vízió az előadás mögött, előtt, alatt, valamit elképzelt a rendező, és azt színre is tudta vinni. Most nem is ez az érdekes, csak a darab legelső mondata. Máskor legelső mondata, itt volt némi bevezető, amíg elhangzott: ha a zene étke a szerelemnek. If music be the food of love, play on.

Azért érdekes számomra, mert ezt a sort Purcell is megzenésítette. Ha jól tudom, ezt az egyetlen sort Shakespeare-től. Ezt viszont kétszer is. Még ezt az egy sort sem teljesen, mert Purcellnél a vége az, hogy „sing on”. Pedig lett volna elég lehetősége, hogy Shakespeare-t énekeltessen, hogy mást ne mondjak, kísérőzenét írt a Szentivánéji álomhoz, de olyat, hogy végig más szövegét éneklik benne.

Nem tudom, és azt hiszem, nem is lehet tudni, hogy ez valami szerénység volt részéről, vagy nem vette észre, hogy ezek a szövegek micsoda értéket jelentenek az emberiség számára. Vagy nem vette észre, micsoda értéket jelenthetnének az ő zenéjével.

Más zeneszerzőket aztán nem ijesztett meg Shakespeare, Verdi, Gounod, Berlioz, Thomas különösebb aggály nélkül komponált hozzá dallamokat. Nekem Gounod volt mindig a legfájóbb, bár az évek során megtanultam értékelni az ő Romeo és Júliáját, de Purcell folyton hiányzik a zenetörténetből.

A hét mesterlövészt játszották a Paramount csatornán, az új szinkronnal, ami nekem megszokhatatlan élmény, csak annyi értelme van, hogy tudatosítja a nézőben, mennyire jó volt az első szinkron, milyen sokat adtak hozzá a karakterekhez a magyar hangok, Agárdi Gábor, Bárány Frigyes vagy Koncz Gábor. Azért néztem, nézegettem, és egyszer csak rájöttem illetve azt hiszem, rájöttem valamire. Charles Bronson ugyanabban a kalapban játszik, mint a Volt egyszer egy vadnyugatban. Vagyis fordítva, a Volt egyszer egy vadnyugatban is ugyanebben a kalapban van. Nem úgy értem, hogy ugyanolyanban, hanem mintha tényleg ugyanaz a kalap volna, a karimája elején egy kis szakadással. A Vadnyugat idejére már lett egy lyuk is a kalap tetején, végül is eltelt közben kilenc év, de hogy két egyforma kalap ugyanott legyen elszakadva, az legalábbis gyanús.  

Próbáltam utánanézni, hogy van-e ennek valami irodalma vagy története, de semmit nem találtam. Talán csak annyi az ok, hogy a Mesterlövész volt Bronson első nagy sikere, Harmonica meg a westernpályája csúcsa, jó kabala volt a szakadt kalap. A Bosszúvágyba sajnos nem tudta magával vinni.

Elismerem, hogy túlzott volt a várakozás. Ez csak valami koncert, koncertecske az Ötpacsirta Szalonban, ahhoz képest egyébként egészen sokan vagyunk. Nyilván Bretz Gábor miatt. A műsor Brahms, A szép Magelone, tizenöt dal, körülbelül négyesével (így persze nem jön ki a tizenöt), de az eszme. Daléneklés, német dalok, én még annak is örülök, hogy szeptemberben nem a Téli utazás, annak végképp, hogy Brahms, de leginkább annak, hogy dal. Nincs ennek most épp jelene, múltja is alig, Réti és Polgár, akik időnként dalesteket adtak, hibernált műfaj.

Nehéz műfaj, mindent a végletekig ki kell dolgozni, hangról hangra, szótagról szótagra, nem elég csak a fő vonalak ismeretében kiállni, és zengetni a hangot.  

Talán ezt kellett volna elmondani előre Bretz Gábornak, és most nem egy nagy csalódással fejeztük volna be az estét. Mert neki eszében sem volt kidolgozni semmit, harsogott és óbégatott, amíg bele nem nyekkent a hangja, utána kicsit kevésbé harsogott, de attól még nem lett jó. Mintha tizenötször énekelte volna el egymás után ugyanazt a dalt, közben Kovács Sándor humorosnak elképzelt közbebeszélésekkel ismertette a dalok tartalmát. A mélypont az volt, amikor azt mondta, egy Magelone által énekelt szövegre, hogy nemváltó műtéten estünk át, hiszen az énekes férfi. Az énekes férfi, ráadásul felkészületlen férfi, aki nem is énekel tisztán, fel sem fogja a műben rejlő lehetőségeket, nem tudja, hogy az éneklés a kommunikáció egy formája, eszébe sem jut, hogy akár egyetlen rövid pillanatra fölnézzen a kottából. Ahhoz azért hosszú ez a darab.

Valamiért megvolt nekünk otthon a két utolsó Mozart-szimfónia, Otto Klemperer vezényletével. Nyilván ajándékba kaptuk, ott állt a szekrényben, amíg rá nem találtam, már gimnazistaként. Hogy ez ilyen? Egyáltalán: a zene ilyen? Nem is a nagy g-moll első tétele, mert az persze, hogy gyönyörű, meg híres, ismerős dallam, de a második tétel. A fafúvók fájdalma, fegyelme, fénye.

Ez ilyen? Vagy Klemperer ilyen, lassan haladós, de mindig haladunk, és miközben az egész zenekar csodálatosan halad egy cél felé, azért mégis a legfontosabb az, ami a fafúvókkal történik. Szép dolog a szimfonikus zenekar, de a közhiedelemmel ellentétben nem az a fontos, amit a hegedűsök játszanak, hanem az igazán lényeges és mély dolgok a fafúvókon szólalnak meg.   

Klemperer szerette a fafúvósokat. Talán Balassa Péter írta ezt így ilyen egyszerűen le, de teljesen elfogadható gondolat, sőt, közgondolat volt, megnyugodott az ember, mindig föl lehet ismerni Klemperer lemezeit, ki vannak emelve rajtuk a fák. Az kicsit furcsa, hogy Klemperer magyarországi felvételein nem így szól a zenekar, de azok élő felvételek, tizenöt-húsz évvel régebbiek, az ember változik az idővel. Klemperer szerette a fafúvósokat.

Csakhogy most Carlo Maria Giulini lemezeit hallgatom nagy szorgalommal, Beethoven 6. szimfóniájával kezdődik a sorozat, és milyen érdekes, Giulini is szerette a fafúvósokat. Talán még jobban, mint Klemperer. Néha az az érzésem, hogy az egész szimfóniát a fagottos pozíciójából hallgatom, sok szép dolog szól körülötte, de a legfontosabb az, amit a fagott játszik. Melyik zenekar ez? Nahát, a New Philharmonia, ugyanaz, amelyiket Klemperer is vezényelt. Hatodik után a Hetedik – ez meg teljesen normális, már úgy értem, vonósalapú zenekari hangzás. De az nem is a Philharmonia, hanem a Chicago Symphony, Amerikában készült felvétel. Végül is: ki dönt egy zenekar hangzásáról? A karmester? A zenekar? A hangmérnökök?

Mert most elég gyanús, hogy nem is Klemperer szerette a fafúvósokat, hanem talán így szólt a Philharmonia és New Philharmonia Orchestra. Vagy valaki ezt a hangzást szerette az EMI hangmérnökei között Londonban. Vagy ki tudja?