Az ember az ilyesmit elintézi azzal, hogy nem ő a célközönség, ha nem nevet, azért nem, mert nem is neki szánták a poénokat. De most kifejezetten ő (én) a célközönség, még akkor is, ha nem is láttam az eredeti Csupasz pisztolyokat. Harminc éve mutatták be az eredeti trilógiából az utolsó részt. Leslie Nielsen már tizenöt éve halott. (Lehet, hogy ez a megoldás? Az A kategóriás színészek közül Liam Neeson neve hasonlít a legjobban Leslie Nielsenéhez.)  Azt nem tudom, hogy az eredetiek ismeretében könnyebb vagy nehezebb volna a moziidő, az biztos, hogy többet értenék belőle, még ha Priscilla Presleyt így is fölfedeztem a vásznon. De ezek a ráncos arcok, idős színészek a ráncos arcúakat akarják megszólítani, érezhetném otthon magam a moziban.

Nem sikerül. Nem mondom, hogy egy jó poén sincs benne, de több a rossz. Egy idő után már csak az az érdekes, hogy rá lehet-e jönni, mekkorát küzdött a fordító Speier Dávid, mi volt az eredeti humor. Sparkling water – szúrós (szórós) víz. Ez megvan. De vajon mit mondhattak akkor, amikor azt mondták, hogy ő a testvérem – nem is volt véres a teste? Brother – bother? Nem tudom. Annyira már nem érdekel, hogy megnézzem feliratos változatban is.

Mensáros Lászlót hallgattam, Kosztolányi-verseket mondott, és, persze, jól mondta, szép hangon. Amúgy is olyan, mint Kosztolányi, legalábbis arcra, és van hozzá kellő rezignáció a hangjában, van intelligencia és értelmezési biztonság, nem tűnik megjátszásnak, ha azt mondja: téa. De van egy pont, egy pillanat a Szeptemberi áhítatban… Vagy nem tudom, lehet, hogy nincs? Erre gondolok.

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

A negyedik sorra. Mensáros így mondja: Miért csodálkozol? Csodálatos!!

Mintha azt mondaná, nem kell csodálkozni, mert a csoda a hétköznapjaink része. Én mindig úgy gondoltam, hogy ez a sor azt mondja, ne csodálkozz, vagy csodálkozz, de tudd, hogy te magad éppen olyan csodálatos vagy, mint körülötted a világ. Miért csodálkozol, te csodálatos?

Szerintem nekem van igazam, de egy kicsit elbizonytalanodtam.

Meghalt Robert Wilson… - mi is? Rendező, színműíró, festő, szobrász, fénytervező, színházi látnok, színházi ember, számunkra, magyaroknak egyéb irodalmi szempontból is fontos, hiszen az általa írt és rendezett A süket pillantása című előadásban látta meg Sheryl Suttont Pilinszky János. Ebből lett aztán a Beszélgetések Sheryl Suttonnal, egy párbeszéd regénye. A süket pillantása egyébként hétórás darab volt, és egy szót sem szóltak benne. Volt egy másik néma (vagy süket) előadása Wilsonnak, a Joszif Sztálin élete és kora, az 12 órás volt. Messze nem ezek voltak a leghosszabb Wilson-előadások, volt 168 órás is, amelynek az előadása tíz napon át tartott.

Máshogy érzékelte Robert Wilson az időt, és megpróbálta a közönséggel is máshogy érzékeltetni. A közönséggel valószínűleg sikerült is, akit az ilyesmi nem érdekelt, az nem lett Wilson közönsége, de a munkatársakkal? Egyszer beszéltem valakivel, aki részt vett Zürichben Wilson Wagner-rendezéseiben. Nyilván csodálatos élmény lehetett, mesélj, milyen volt. Hát nem tudom. Órákon át kellett állni egy pózban, és aztán lehetett tenni egyetlen lépést előre. Ez volt a próba.

Az előadásról már nem kérdeztem.

Néztem egy fiatal férfit a benzinkútnál. Cigarettázott és köpködött, úgy két-három szippantás után pökött egy hegyeset a nagyvilágra.

Tulajdonképpen miért köpködnek az emberek? Van ennek valami titkos jelentése, vagy akár nemzetkarakterológiai fontossága? Emlékszem, milyen meglepő volt a Bűn és bűnhődés új fordítását olvasni, mert kiderült belőle, hogy hőseink vagy legalábbis Dosztojevszkij hősei folyton köpködnek. De nem csak úgy, az utcán, lakáson belül is. Az előző fordítás (Görög Imre és G. Beke Margit) ezt leplezte, Vári Erzsébet nem titkolta. Azóta van újabb fordítás is, de még nem olvastam. Ez valami keleti dolog lenne, ahogy régebben köpőcsészét tettek a kínai diplomáciai tárgyalásokon résztvevőknek is? De nem lehet, mert vannak köpködős sportok is. A labdarúgók folyton ezt teszik, és ha valaki azt mondaná, hogy a nagy fizikai terhelés miatt, akkor a kézilabdázók miért nem köpnek? Vagy a teniszezők.

Lehet, hogy csak irigykedek, én soha nem tudtam rendesen, erőteljesen és célzottan köpni.  

Rubinsteint még bújom, és nem tudom, más is így van-e vele, de később olvastam el a fülszöveget, mint az önéletrajz, vagyis a fél önéletrajz nagyobbik hányadát, így csak most jöttem rá, hogy a nagy fölfedezést, miszerint van némi hasonlóság Julien Sorel és Arthur Rubinstein között, akár meg is takaríthattam volna magamnak. Már a fülszövegben is stendhali precizitást emleget a számomra ismeretlen szerző.

Persze a regényesség amúgy is jellemző a könyvre, úgy értem, az ember érzi, hogy azért nem minden történt úgy, ahogy le van írva, hogy fontosabb a sztori, mint a megtörténtség, de ez aztán végképp nem panasz: tényleg fontosabb a sztori, mit a megtörténtség.

És vannak ezek a furcsa szereplők, egy bizonyos Frederic Harman, majdnem nagyszerű zeneszerző, de aztán mégsem, barátnak azért elég jó, és amivel az ifjú Rubinstein különösen jól járt: Frederic megközelíthetetlen volt a nők számára, így Rubinstein megkaparinthatta azokat, akik Frederic helyett vele vigasztalódtak. Dörzsölt 21. századiként rögtön tudjuk, miért volt Frederic megközelíthetetlen, de Rubinstein azért ad valami hivatalos magyarázatot: általános testi gyengeség miatt Harman nem tudott férfiként teljesíteni – vagy hogy is szokás ezt mondani. Később azért kitér arra, hogy Frederic mennyire fogékony volt a férfiszépségre.  

Na de ki ez a Frederic? A keresztneve chopini, a vezetékneve azonban problémás, Harman nevű zeneszerző nem élt se Lengyelországban, sem egyebütt. Nem kell sokáig kutatni, akiről szó van, egyébként majdnem annyira ismeretlen, mintha Frederic Harman lenne, de igazából Juliusz Wertheim. Zenét szerzett, zongorázott és vezényelt, az élete meglehetősen rövid lett, 48 évesen szívrohamot kapott vezénylés közben. Írt egy halom zongoraművet meg négy szimfóniát. Nyilván jó volna legalább egy kicsit ismerni a műveit, de mindig eszembe jut, hogy hiszen Chopint sem ismerem rendesen, aki mégis egy bejáratottabb Frederic. És ő csak 39 évet élt.

Hogy úgy mondjam: kivégeztem a Vörös és fekete második kötetét is, és ha valaki nem olvasta volna a könyvet, és úgy szeretné, hogy ne tudja, mi a vége, annak szólok, hogy ne tovább. A kérdés persze az, hogy lehet-e még klasszikust olvasni úgy, hogy az ember ne tudja, mi a vége. Ha nagyon nem figyelt oda irodalomórán, és aztán mégis rájött az olvasás, akkor talán. De leginkább akkor sem, mert az, amit az elektronikus könyvek nagy hátrányának szoktak feltüntetni, hogy nem lehet tudni, mennyi van hátra a könyvből (igazából persze lehet), az a papírkönyvnél árulkodó: megyünk előre a történetben, de már csak olyan két-három milliméter oldalvastagság van hátra, nem létezik, hogy felmentsék, és elkezdődjék az új élete. Vagy ha mégis, akkor kell valahol lennie egy harmadik kötetnek is.

Amúgy sem tudom: ilyesmi akkor létezett? Gyilkossági kísérletért is halálra lehetett valakit ítélni? Vagy azért a szépséges utolsó bekezdésért föl kellett áldozni mindent és mindenkit, még a francia igazságszolgáltatást is?

Nem bírom ki idemásolom a szépséges utolsót.

Rénalné megtartotta az ígéretét. Semmilyen módon nem próbált meg véget vetni az életének, de három nappal Julien kivégzése után gyermekeit átölelve meghalt.

Modena már régen mögöttem, de nem tudok szabadulni Pavarottitól. Meg nem is akarok, inkább azon agyalok, amin 1990-ben, a három tenor koncert után agyaltak az emberek, hogy akkor most ki a legjobb: Domingo vagy Pavarotti? Ez a zeneiség, ez a lelkiség vagy az a hangszín, azok a magasságok. Az az áradás. 

Mennyi telt el azóta? Harmincöt év. Kicsit talán jobban látja az ember, hogy nem is itt volt a különbség kettejük között, inkább az élethez, és a színpadhoz való viszonyban. Úgy értem, Pavarotti is az a fajta énekes volt, aki eljutott a csúcsra, kitalálta önmagát, mindegy, hogy volt-e ebben segítője, menedzsere, akárkije, akármit nem lehet kitalálni. De megalkották ezt a jópofa, mosolygós olasz pasast, aki otthon színes ruhákban jár, de az igazi figurája a frakkos-szakállas, kezében a fehér kendővel. Amikor ez megvolt, már csak az volt a kérdés, hogy ezt meddig lehet eljátszani. Színes ing meg frakk van a végtelenségig, de a szakállat-szemöldököt egy idő után festeni kell. Festette. Amennyire tudom, festette mindhalálig.

Domingo végigélte az életet, párhuzamosan a színpadi életével, együtt öregedett a két énje, hősből apa lett, tenorból bariton, sötét hajú ifjúból előbb mákos hajú férfiú, mostanra őszapó. Elsőre persze ez tetszik jobban, de ha utánagondolok, Pavarottinak is volt ereje, kétségbeesése, szerelme hozzá, hogy kilépjen a kedélyes atya szerepéből, Domingo is hallgatja, hogy miért nem hagyja már abba, de megy tovább.

Mindenkinek máshogy nehéz, de azért nehéz.

Azt gondolom magamról, hogy a kevesek közé tartozom. Mármint azon kevesek közé, akinek mond valamit Tom Lehrer neve. Nem dicsekszem vele, véletlen szerencse, édesapám kapott egy Lehrer-lemezt valamikor Amerikából (vagy inkább Amerikában, aztán hazahozta), gyerekként meghallgattam, el is tettem, mert valaki vicceseket mondott angolul, az emberek nevettek. Ő meg zongorázott és énekelt. An Evening Wasted with Tom Lehrer – ez volt a lemez címe.

Nem csodálkozom, hogy nem volt nálunk a címlapokon a halálhíre. Pedig szellemes dalokat írt, arról, milyen jó szabadidős tevékenység megmérgezni a galambokat a parkban, vagy csak egymás után sorolta az elemek nevét arzéntól vanádiumig, nagyon jól is adta elő, saját magát kísérte a zongorán, pompás érzékkel, mindig hagyott időt a publikumnak, hogy kinevetgélje magát, és csak utána folytatta. De mindez az ötvenes-hatvanas években történt, Tom Lehrer 1967-ben visszavonult a pódiumtól, és azt csinálta, amit feltehetően jobban szeretett: tanított. Mert elsősorban matematikus volt, csak időtöltésből írt dalokat, amik túl jól sikerültek. Hanem a matematika a jelek szerint komolyabb dolog volt, legalábbis neki.

Néha elővették a dalait, az angol zenés színházi producer, Cameron Mackintosh, aki világsikerre vitte A nyomorultakat vagy Az operaház fantomját, összeállított egy Tom Lehrer-showt, az is siker volt, de Lehrer már nem hagyta magát kimozdítani a tanárságból. Legfeljebb annyira, hogy zenés színházat is tanított, nemcsak matekot. Azt persze nem lehet tudni, hogy egyszerűen elfogyott belőle az ötlet, vagy ha eszébe jutott egy jó dal, inkább gyorsan elfelejtette.

A nyolcvanas évek végén, amikor először voltam a veronai Arenában, az egyik nagy csoda a gyertyázás volt. Mindenki vehetett magának egy dobozból egy (vagy akárhány) tortára való gyertyát, amit aztán meggyújthatott az előadás kezdetén. A hagyomány a veronai operaelőadások kezdetéig, 1913-ig ment vissza, akkor még nem volt nézőtéri világítás, és ha valaki követni akarta a librettót, netán a partitúrát nézegette a színpad helyett, magának kellett gondoskodnia a világításról.

A hagyomány egyszer kihalt, de aztán visszajött a nyolcvanas években, reklámcélból a Vicenzi nevű keksz- és süteménygyár visszahozta a gyertyákat. Ha nagyon keresném, talán megtalálnám otthon az enyémeket.

Most megint kihalni látszik ez a hagyomány, nem láttam gyertyázókat, sok értelme nem is volna, aki világítani akar, előveszi a mobilját, de minek világítani, van fény, felirat is van már a színpad két oldalán. A színpadi erős fényekre gyertyákkal aligha lehetne válaszolni, szóval még csak az sincs, hogy így jelezhetnénk az előadóknak: veletek vagyunk.  

Mielőtt eljutnánk oda, hogy régen minden jobb volt, azért most van vécé, nem az antik mintára kvázi-nyilvános vizelés az egyetlen megoldás. Éljen a ma.

Minden tudásom a modenai nyelvjárásról vagy tájszólásról Luciano Pavarottitól származik, ő énekelte a Mamma című lemezén a La Ghirlandeina című dalt Modena harangtornyáról: Cuma t’e belá chera Ghirlandeina. Fura módon a toronynak egyéb operai vonatkozása is van.

Valamikor réges-régen hallottam először Réti József előadásában egy áriát Az ellopott vödör című Salieri-operából, amit sokáig nagyszerű példának tartottam arra, micsoda fatuskó volt Salieri. Ilyen című operát írni, ilyen szöveggel, hogy „megsértsem a lányát, és kérjem a vödröt, vagy kérjem a lányát, és sértsem a vödröt”. Nem az a csoda, hogy Salieri elfelejtődött, hanem hogy egyáltalán sikeres tudott lenni.

A dolog persze nem ennyire egyszerű. Az ellopott vödör tényleg (?) casus belli volt Bologna és Modena között, hogy pontosan miért, arról több elmélet is él, hogy a bolognaiak adtak egy kutat a másik városnak, de amikor összevesztek, hogy ki guelf és ki ghibellin, akkor a kutat nem tudták visszakérni, de a vödröt legalább ellopták, illetve, hogy a vödörben vitték el a modenaiak a másik város kincseit, és ha a kincsek nem is lettek meg, legalább a vödröt nem engedték mutogatni. Merem állítani, hogy ma már mindegy.

Mindegy volt már a 17. század elején is, amikor Alessandro Tassoni komikus eposzt írt a témáról, ezzel egyben föl is találva a komikus eposz műfaját, amiből nálunk újabb kétszázvalahány év múlva A helység kalapácsa meg A nagyidai cigányok lett. Ezt az eposzt zenésítette meg Salieri, ha marháskodás, akkor szándékosan az. Marhaságnak meg egész jó.