Patvar

Patvar

emilybronte.jpg

Az egyik kérdés az, hogy vajon lesz-e a nagy elcsöndesülés és bezártság miatt irodalmi, akár világirodalmi fellángolás. Mert az, hogy hirtelen mindenkinek van ideje, az nem csak a kultúra fogyasztóinak jó, most végre elolvashatom, újraolvashatom, amit már régen akartam, de az alkotóknak is. Hogy mást ne mondjak, a Brontë-nővérek (és fivér) is ettől lettek igazán azok, amik. Ültek a házban, és mindenfélét kitaláltak, hogy szórakoztassák önmagukat.

Ez tehát az egyik kérdés, de engem most pont a másik érdekel az Üvöltő szelek olvasása közben. Mennyire megbízható Sőtér István fordítása? Mert az, ugye, elég különös, hogy már a cím sem stimmel, a két szó, a Wuthering Heights címként Üvöltő szelek, amit valahogy mindig is túlzásnak éreztem, üvöltő, ez túl van a romantikán. Ő is túlzásnak érezte, mert a szövegben már Szelesdomb lesz belőle, így viszont, mondhatni, túl szelíd, jobban fújnak a szelek a domb körül, mint ennek alapján hinnénk.

Kellő gyanakvással, és egy nyitott számítógéppel fölfegyverkezve kezdtem olvasni, hogy néha azért ránézek Sőtér kezére, nem azért, mert bármit is képzelnék magamról, csak érdekel, miből mi lesz. Itt van, mindjárt az első fejezetben, hogy azt mondják, menj a patvarba. Nem mintha nagyon tudnám, hogy egyáltalán mi az a patvar, az ember a pitvarra gyanakszik, de ez könnyen félrevezethet, a szelíd meg a szolid sem ugyanaz, mégis lassan összemosódik a kettő. (Van az a Kabos Gyula-film, amiben azt mondják: odamész, és móresre tanítod. De fiacskám, én magam sem tudom, mi az a móres, hogyan vállalhatnék tanítványokat?)

De ha magyarul nem is tudom, mi a patvar, azért most angolul meg lehet tudni, gyors keresés, mi is van az eredetiben: deuce. Ami nyilvánvalóan nem pitvar és nem patvar, hanem (azt hiszem) az ördög, vagyis a devil helyettesítésére alkalmas szó. (hogy ebből hogyan és miért lett a teniszben egyenlő, az megint egy másik, bár szintén érdekes kérdés, de erről a franciák tehetnek, ahogy a „love”-ról is. Mármint a teniszben a nulláról.)

Nahát: pont így használja Sőtér István is a patvart, egy másik p betűs, a pokol helyettesítésére. Ami a magyart illeti, jó kezekben van Emily Brontë.

Megtiltani nem lehet

Megtiltani nem lehet

Egy barátom küldte át a nagy hírt: 

thumbnail_image_2.png

Nyilván nem kell magyarázni:a  kezelés ellenszere már megvan, most már csak a vírusra kell kitalálni valamit. 

Azt nem értem igazából, hogy valamikor a kettős tagadás nem vált automatikusan állítássá. A virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet. Ez biztosan nem azt jelentette, hogy hiába süt a nap, a virág nem nyílik, és ezt nem lehet megtiltani neki. Vagy Petőfi is rosszul tudta. 

Tudom, ez nem pont ugyanaz nyelvi helyzet, ez mindenképpen marhaság. De legalább valami vicces ebben a szép kikeletben. 

Naivitás

Naivitás

tac_165_2.jpg

Ahogy mindenki, én is piszkálódok a neten, keresgélek, belenézek, már láttam, de még egyszer, és hasonlók. Van egy francia portréfilm Kocsisról, úgy kezdődik, hogy megy, és becsönget Mocsári Károly kaputelefonján. Nem veszünk semmit. Persze, nincs sok értelme, főleg, ha Franciaországban vannak, mégis jó kezdés.

A film vége felé, nyilván Glenn Gould nyomán a tapsról elmélkedik Kocsis, hogy bizonyos művekre a taps mennyire rossz válasz. Például a Kunst der Fuge befejezetlen fúgájára, amit a hagyomány úgy tart számon, hogy Bach ekkor halt meg. Kocsis mindenképpen így tartotta, mert emlékszem, amikor elmesélte az anekdotát, hogy valaki ezt játssza a zeneakadémiai vizsgán, abbahagyja „ahol Bach meghalt”, és az egyik tanár odafordul a másikhoz, nem volt ez olyan nagy hiba, igazán nem kellett volna emiatt megállni.

Visszatérve a filmre: nem jó válasz erre a taps, inkább menj haza, és legyél jobb ember.

Hát, ugye,  mi mégis inkább tapsolunk.

Aegon-díj

Aegon-díj

csablasz.jpg

Szépen ráállt a kezem a fordulatra, hogy "nekem jutott az a megtisztelő feladat", de nem jutott, én választottam Csabai László könyvét, A vidék lelke című novellakötetet, és ez nagyobb elkötelezettség, mint a "nekem jutott". Húsz kiválasztott könyvből lehetett egyet mondani, ami a saját támogatott, amiről azt szeretné az ember, hogy az év könyve legyen, olvassák el minél többen, és a biztosító támogassa a szerzőt, hogy jövőre is örülhessünk valami új könyvének. Mivel igazi, élő, lélegző szerzőről van szó, egyszerűbbnek látszott, ha nem csak a magam véleményét mondom el róla (azt is meg fogom tenni), de megkérdezem tőle, ami eszembe jut. És mivel minden nem jut eszembe egyszerre, a magam részéről alig várom a jövő hetet. 

A könyvben három-három novella ad ki egy-egy nagyobb egységet. Mitől lesz több három összefüggő novella, mint három különálló? Mintha úgy készülne mindegyik, hogy magában is megállja a helyét, mégsem választod őket élesen el, a szereplők vagy a főszereplők ugyanazok maradnak. Másfelől meg lehetne egy novella akár háromszoros terjedelmű is, az időmúlást lehetne egy csillaggal is jelölni, nem kellene feltétlenül új cím...

Lehetne egy cím alatt is, de vonzódom a határozott tagoláshoz, a rendhez. Ha ez utóbbi az életemre nem is mindig jellemző, törekszem legalább a műveimben megvalósítani. És szeretem a kettes, a hármas meg a négyes számot. Már önmagukban egy szerkezetet sejtetnek, amit csak ki kell tölteni.

Igen, úgy készülnek a novellák, hogy magukban is megállják a helyüket. De a befejezettség valahogy nem a létező dolgok legfőbb jellemzője. (Pontosabban mondva, egyénre lebontva igen. De én a főhőseimet nem szoktam megölni. Túlságosan is megszerettem őket.) A nemzet-, város- és családtörténeti traumák és, jobbik esetben, pozitív fejlemények újra és újra előjönnek, kicsit megváltozva, de a lényegüket tekintve hasonlóan. Egy ősember élettörténetét is magunkénak érezhetjük. Ezért engedni kell, hogy folytatódjanak a novellák, így lesz az egész életszerű. Ráadásul, mikor egy novellát megírok, gyakran nem tudom az alapötlethez kapcsolódó további ötletek mindegyikét megvalósítani. Ezért páros novellává bővítem. Vagy hármas novellává. A feleségem szerint pedig minden hármas novella valójában egy novellaciklust vagy regényt rejt magában. Igaza lehet. Ám nincs annyi időm, hogy valamennyiben megérjen a benne rejlő összes lehetőség. Igyekszem írni regényeket is, de sok-sok elbeszélést is.

Miért a múltba vagy múlthoz fordulás? A történetek időnként el sem érnek a máig, de az biztos, hogy régen kezdődnek, körülbelül a múlt század közepén. Még ez az utolsó pillanat, hogy hiteles tanúid legyenek?

A történelem nagyon érdekel. Nem tudom pontosan, miért. Mintha velem született lenne ez a vonzódás. Persze logikus magyarázatot is találhatok: foglalkoztat az ember, mert ember vagyok, és az emberről (általánosságban és egy embercsoportról vagy egy személyről is) a történelem mond a legtöbbet.

A történelemmel való első találkozásomat nagyszüleim szóbeli elbeszélései jelentették. A múlt század elején született mind a négy nagyszülőm, és sokáig éltek. (Apai nagymamám nemrég halt meg, már a kilencvenkilencedik évében járt.) Volt idejük élményt gyűjteni, s volt idejük nekem ebből sokat átadni. Később a történelem tananyagból hiányoltam is azt az elevenséget és színt, amit őket hallgatva megtapasztaltam. Oral history volt ez, persze a kifejezést Magyarországon akkor még nem ismerték. A legrégebbi történeteik az első világháborúról szóltak. Ez lehet az egyik oka, hogy én is eddig szoktam visszamenni a múltban. Meg ráadásul onnantól kezdve van sok forrás. Fényképek, naplók, híradórészletek. Nagyon fontosak a hiteles források.

Nyilván Móriczot emlegetik most a legtöbbet Veled kapcsolatban, a ronda, sáros, véres élet irodalmiasítását. Ha mégis a különbséget kellene megfogalmaznod, mit mondanál?

Móricz, a realista író (de nem az első, mert pl. Iványi Ödön és Török Sándor is az volt már), így természetesen hatott rám. Én is megállíthatatlanul sodródok az irodalmi realizmus felé. Móricz ráadásul a földim. Ezen túlmenően rengeteg különbség van köztünk. Ha egy Móricz novella vagy regény kerül a kezembe, mindig tudom, hogy nem én írtam azt.

Móricz ’42-ben meghalt. Nem írhatta meg az ezutáni időket. Én viszont írok sokat a háború utánról, az ötvenes, hatvanas, stb. évekről. A jelenig.

Nálam középpontban van Nyárliget. (Ami nagyjából megegyezik a jelenlegi nyírségi megyeszékhellyel.) Móricznál is jelen van ez a város, de nem olyan hangsúllyal.

Írásaim tele vannak orosz vonatkozásokkal. Az övéi kevésbé.

Írtam a román tengerpartról, Brazíliáról, az USA-ról, Szibériáról. Ő írt?

Móricz keményebb, kíméletlenebb. Nálam is vannak brutális jelenetek, de azok éppen azért brutálisak, mert puhább környezetben vannak elhelyezve.

Én megértő vagyok az esendő hőseimmel szemben. Vagy Móricz is az?

 

Most ez persze olyan, mintha beszélgetés közben valaki megszólalt volna, hogy kész a vacsora. De legyen is így, vacsora után köv. a folyt.

Los Angeles felé, félúton

Los Angeles felé, félúton

napolitano.jpg

Emlékszem, hogy menet közben kissé elegem volt belőle, de nem tudok barátságtalanul gondolni az Ezüst madarak című könyvre. Írta Ann Napolitano, és valahogy mindig szeretem ezt a formát, van egy kétgyerekes New York-i nő, aki arról ír, hogy két gyerekkel és férjjel el kell indulni Los Angelesbe, mert ott jobb állást kínáltak. Nem neki, hanem a férjnek. Érzi az ember, hogy tudja, miről beszél.

Persze van az örök szabály, hogy soha ne higgy a történeteknek. Ha arról van szó, hogy hány jóslat teljesül, akkor az irodalom és a filmművészet alapján mindegyik, különben nem volna történet. Annak mi értelme volna, hogy megjósolják: királylány lesz a feleségem, aztán mégsem. Ha az első oldalakon fölszáll a család egy repülőgépre, és láthatón sokáig időzik ott, akkor tudjuk, amit tudnunk kell: tragédia. Legfeljebb az a kérdés, hogy túszejtők vagy baleset. Vagy csak meghal valaki a nagy összezártságban – de ez a nagy gépek miatt egyre kevésbé téma, kétszáz utas közül túl sok lehet gyilkos.

Itt baleset történik, és tudjuk, hogy ilyen baleset nincs. Mindenki meghal, csak egy tizenkét éves gyerek marad életben, törött lábbal, de sértetlenül. Aha, persze. Sajnos pechünk van, ilyen történet van, abból írta Ann Napolitano a könyvet: egy holland repülő zuhant le Líbiában, egyetlen, tízéves túlélővel.   

A többi csak technika, de az van, meg fordítás, az lehetne jobb is, lassan már csak álmodok arról, hogy ha nem minőségi irodalom, akkor a „hard working” kifejezést ne úgy fordítsák, hogy „keményen dolgozik”, hanem hogy szorgalmas. Ettől még el lehet olvasni bármit.

Arák derűje

Arák derűje

p4140268_2.JPG

Felülök az éjszakai biciklire, és megszólal a vers odabent: óh, tűnt derűk arája, íme még itt állsz, és dajkál a vén idő s a csend.

Itt el is akad a csend, nem tudom tovább, de már ezt sem értem. Mi az, hogy tűnt derűk arája? Megőrült ez a Tóth Árpád, megrészegül az ara meg a derű összecsengésétől? És ha igen, akkor miért nem fordítva írja, óh, tűnt arák derűje.

Persze, meg van kötve a keze, mégis van egy eredeti, angol óda, de hát szépen eltávolodik tőle, már a címben is. Ode on a Grecian Urn, Óda egy görög vázához. Urna helyett vázát ír, ami lehet, hogy művészettörténetileg igazabb, de Keats nyilván nem véletlenül írt urnát, halotti hamvakat tartalmazó edényt.

Tudom, nem ez a vers lényege, nem ezen vitatkoztak még száz évvel később (és száz évvel előttük), hanem a végén, hogy vajon mennyire igaz az, hogy: „A szép igaz, s az igaz szép.” Mert szépnek szép, de milyen ötletes volna, ha maga az állítás már a cáfolat volna, szép, de nem igaz.

De eddig, persze, nem jutok el, ahhoz öt tízsoros versszakot kellene fejben tartani, marad a tűnt derűk arája, ami angolul persze nagyon más, sokkal hosszabbak a hangsúlyos szavak: Thou still unravish’d bride of quietness. Keats számára nem a derű volt a fontos, hanem a csönd, hogy egy mozgalmas jelenetnek semmi hangja nincs, mégis zene, ritmus, hallható hallhatatlan. Meg, persze, a pillanat, már menyasszony, de még szeplőtelen, valami volt, valami lesz, de ez mind nem érdekes, csak ami van. Voltaképpen egy anti-József Attila, ami van, épp az nem törik szét darabokra, pedig, ugye, mégis csak egy váza, minden oka megvolna rá.

Közben hazaértem, nincs megfejés, azt meg végképp nem tudom eldönteni, hogy mi a viszonya az igaznak és a szépnek, egy és ugyanaz a kettő, vagy csak jegyesek. Mint a tőke és a fasizmus.

A vén kacér

A vén kacér

p3310016.JPG

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

Valaha ezen vitatkoztunk az iskolában. Hogy pontosan mit is jelent: kihal az emberiség? Kihalnak a magyarok? Vagy csak a boldogtalanoktól kell megszabadulni, és akkor a látszat győz? Azt azért már akkor is sejtettük, hogy Vörösmartyt kellene megkérdezni, ha teljesen biztosak akarunk lenni a dologban. Reggel kérdeztem, de nem mondott semmit. Most mégis azt mondanám, a látvány alapján, hogy szerinte az emberiségből volt elege az agg földnek. 

A csőbe fújt lélek

A csőbe fújt lélek

htarr.jpg

Meghalt Edward H. Tarr, és egy kicsit gondolkodni kellett, hogy miért is olyan ismerős a neve. Trombitás, persze, de attól még nem kellene ismerősnek lennie, mert a közönség trombitásbefogadó képessége viszonylag korlátozott, főleg, ha klasszikus és barokk trombitálásról van szó. Alapvetően még mindig a lemezkiadók feje után megyünk, ők pedig egynél több sztárt nem tudnak kinevelni vagy futtatni. Maurice André az EMI és az Erato művésze volt (mára már ez ugyanaz az istálló), Hakan Hardenberger a Philipsé, Boldoczki Gábor a Sonyé. Alison Balsom EMI (volt), Nakariakov Warner, és ez körülbelül le is fedi a szükségleteket. Edward H. Tarr senkinek nem volt kizárólagos kedvence – ezért is tűnt föl Hungaroton-lemezeken a hőskorban. Brandenburgi versenyek a Liszt Ferenc Kamarazenekar második felvételén, és Martin Klietmann kantáta-lemeze.

Nem tudom, mennyire általános a hajlam, hogy a trombitásokat valami dragonyosoknak képzeljük, jókat söröző, derék fickók, akik próbálnak nagyobb gikszerek nélkül átvergődni a műveken, mert trombitával nem tudja magát meghúzni az ember, ha elszúrja, azt mindenki észreveszi. Közben meg a hangszer maga minden katonás csillogása ellenére nem csak érzékeny, de nagyon is személyes. Arra gondolok, amit Leonard Bernstein mondott, hogy Louis Armstong egyaránt fölismerhető a trombitálásáról és az énekhangjáról, pontosabban, hogy teljesen egyértelmű: ugyanaz az ember énekel, aki trombitál, nem csak a zeneisége azonos, de a hangszín is ugyanaz. Elvben ez lehetetlen, hiszen a hangszálak nincsenek benne, csak az egyik hangadásban, mégis ez érvényes minden jelentősebb énekes-trombitásra. Chet Bakernél is ez a helyzet – jóllehet Bakert sokan tartották Miles Davis felhígított és kifehérített változatának. Trombitálni nagyon is személyes dolog, sokkal közvetlenebb információ, mint a zongorázás, ahol mégis egy teljes szerkezeten fut át minden, amiből hang lesz. Itt meg száj, levegő, lélek – talán a hegedűnél is személyesebb megszólalás.

Edward Tarr emlékére tehát, aki teheti, hallgasson Edward Tarrt. Én tehetem.  

Zongora a korona idején

Zongora a korona idején

thumbnail_img_0929.jpeg

Nemzetközi Zongoranap volt tegnap, a lehetőségekhez képest nagy bulit rendezett a Deutsche Grammophon, összeszedték a nagy és aktív és hadra fogható pianistákat… Még a hadra nem foghatókat is, a visszavonultságból előkerült Maria Joao Pires, hogy, saját szavai szerint a semmi közepén álló házából eljátssza a YouTube-on a Pathetique szonátát. Nem a kritika vagy a művészekkel való elégedetlenkedés idejét éljük, de persze az emberben van némi kajánság, hogy „legalább értem, miért vonult vissza”.

Négyórás program volt, nem csak ismerős nevet viselők léptek föl, de ők is szép számmal, Kiszin Chopint játszott, a programot pedig Daniil Trifonov zárta, aki Dominikából jelentkezett be maszkban, aztán a távolból, már úgy értem, kamerai távolból játszotta el az idei koncertekre tervezett műsorát, A fúga művészetét. Nem az összes fúgát, de azért semmiképpen sem tanulság nélkül. Hogy mást ne mondjak: ha a közönség arctalanná válhat, akkor azért pimaszabb vagy őszintébb, mint amikor mindenki önmagát képviseli. Trifonov majdnem 12 ezer nézőnek kezdett el játszani, és mire abbahagyta, nem sokkal voltunk többen 10 ezernél. Egyetlen koncertre ez, persze, csodálatos tömeg, de ha úgy vesszük, hogy percenként leléptek kétszázan, akkor egyértelmű, hogy Bachhoz ma nem csekély bátorság szükséges. A fúga művészetéhez mindenképpen.  

Luigi Roni

Luigi Roni

luigi-roni.jpg

Mit tehet az ember, ha mégsem közvetlenül éri a gyász? Örül. Közben tudja, hogy másokat nagyon is közvetlenül érint a hír, jelen esetben Luigi Roni halála, szóval nem örül. Lemezt hallgat.

Luigi Roni basszista volt, a koronavírus miatt halt meg, és ha azt nem is mondanám, hogy ezer közül fölismerném… Nem is ez volt a feladata és a szerepköre, kisebb szerepeket énekelt a nagyok árnyékában. A király az Aidában, Ashby A nyugat lányában, az ember leginkább azért irigyli, mert közvetlen közelről hallgathatta a Scalában a legnagyobbakat.

Ahhoz képest azért szuper hangja volt. Ő énekli V. Károlyt egy bécsi előadásban. Elképesztő a szereposztás, Carreras fiatalon, magabiztosan, Freni, Ghiaurov, Cappuccilli. Az első követ a mi jó barátunk, a fantasztikus Walter Fink a Müpa Wagner-napjaiból. Mintha mindenkit fölhecceltek volna az előadás előtt, hogy csak nyugodtan ordítsák le egymás fejét, nem tudnak túl hangosak lenni, mert ott van alattuk a zenekar, és Karajan mindent összefog.

És tényleg. Ez az előadás kezdődik Luigi Ronival, ahogy elbúcsúzik a világtól, és a végén a sír mélyéről megjelenik elevenen, és megmenti Don Carlost. Ahhoz azért kell hang, hogy az előadás elkezdődjön és befejeződjön, hogy egy ilyen szereposztás mellett is azt érezzük: valaki megszólal a színfalak mögött.

Nyugodjék békében.

süti beállítások módosítása