Közeleg az idei Aegon-díj döntője, ha van ennek értelme, hiszen a produkciók nem újak, hanem rendes, kész, tavalyi könyvek, de a zsűri hamarosan összeül és reméli, hogy nem követ el nagy ostobaságot, amikor megnevezi az elmúlt év legjobb könyvét.
Szerintem ez az. Vagy a több lehetségesből ez az egyik az, amiből most a részlet következik, Csabai László A vidék lelke című novelláskötetéből egy történet. Ő választotta, nyilván szereti, én is szeretem, és eléggé tengercsepp, úgy értem, tényleg ilyen az egész könyv. Ilyen is, más is, de most az ilyen a lényeg.
Csabai László: Sakálok
– A saak…, saak…, sakálok… – kezd dadogva mentegetőzni Szűcs Misó, mikor meglátja a kanáliskanyar felől közeledni a számadót. Pedig hogyan is hallhatná meg ezt Molinárszki! De Misó, bár számított rá, pánikba esik attól, ahogy az fenyegetően lóbálja a furkósbotját, ahogy fejét bikaként előreszegve tart felé. „A vákáncsosoknak járt el a szájuk. Vagy a csősz figyelte ki a dolgot” – fut át a kondás fején néhány semmi haszonnal nem járó gondolat. A csősz hajnalban éppen csak biccentett, s mintha részeg is lett volna, de attól még észrevehette a kis vadas hiányát.
Már hallani Molinárszki átkozódását, és a nap megcsillan botjának rézkupakján. Misó tudja, az a rézsúly az ő homlokát fogja nemsokára beszakítani. Védekezésképp maga elé tartja tarisznyáját.
De a számadó kiüti a kezéből, és olyan pofont kever le neki, hogy a fiú elvágódik és legurul a töltésről.
– Te büdös fattyú! – ordít a számadó. – Eladtad a kis vadast!
– Nem, esküszöm a Mindenhatóra… – nyöszörög a fiú, mire Molinárszki csizmával belerúg a bokájába. Reccsen a csont.
– Eladtad a cigányoknak! Ide a pénzt!
– Nincs nekem, nincs nekem pénzem…
– Nincs? Szóval akkor te magad vágtad le a kis vadast! De csak tudjam meg, ki is ontom a béled!
– A sakálok…
– Sakálok az anyád picsáját! Mér’ nem mindjárt farkas! Sakál nem támad disznóra. Főleg ha őrzik. Bár tőled, tőled kitelik…
– Esküszöm, esküszöm az élő…
– Az anyád kurva mindenit te büdös, tolvaj bolsevik! Még Istent is káromolod?! Te, hová szöksz!? Azt hiszed, nem érlek utol? Zabálod a gazda puliszkáját és ez a hála? Na, várj csak, a kis vadasért az apád portáján fogja kiverni belőled a lelket a gazda!
Volt a Jezsi, a Vízibornyú meg a Rétidisznó. Ezektől kellett és lehetett rettegni. Esténként annyira, hogy a gyerekek az ágyba vizeltek. Mégis kérték a felnőtteket, hogy meséljenek róluk, mert rettegni jobb, mint unatkozni. A Jezsi asszony alakját veszi magára. Kútban lakik, ott a mélyben eszi a békákat, a gyíkokat, meg a gyermekeket. Ha gondatlan pulya vetődik a kútkávához, kinyújtja roppant hosszú kezét, melyekből roppant hosszú, acélkarmok bújnak elő, és már be is rántotta a szerencsétlent. A Vízibornyú eredetileg csak akkora, mint egy pondró. Tocsogókban, tavakban éldegél. De ha gondatlan a vízből kortyolgatva lenyeli, gyors növekedésnek indul. Ehhez felfalja az ember gyomrát, beleit, majd ha már igazán meghízott, szétrepeszti a hasát. A Rétidisznó olyan, mint egy hatalmas patkány. Kitűnően úszik és remek a szaglása. Arasznyi agyara van, az élő fát gyökerénél fogva könnyedén kikapja vele. Folyton eszik. Elhullott madarat, tojást, döghalat, csigát. Ha egy falkatársa megbetegszik, fölfalja azt is. Télen, ha már nagyon éheznek, széttépik a kondást, aztán elindulnak a bokortanyák felé. Kutyát, birkát, embert elemésztenek. Hálát adhat a Gondviselésnek, akinek egyik szörnnyel sem akadt még dolga. Melyek közül legfélelmetesebb a Rétidisznó. Mert a Jezsi meg a Vízibornyú… nos, hát ezek, a tanultabb emberek meg a lutheránus lelkészek szerint, nem is léteznek. De a koromfekete, óriás rétidisznók annál inkább, bárki megnézheti őket a kanális mellet, ahol a szilaj kondások ügyelnek rájuk.
Szűcs Misó nem akart kinőni a mesék és a rémtörténetek világából. Az iskolában éppen csak, hogy megkapta az elégségest. Hatodik után ezért az apja (noha törvény írta elő az ismétlő osztályokat, de a törvény elgyengül a bokortanyákon) megegyezett Kollár nagygazdával meg a számadóval, és elszerződtette kint lakó kondásnak.
Orgovánbokor képével együtt megérkezik a szaga is. A gőzölgő trágyahalmok és a nyitott árnyékszékek sűrűbb bűzzel terhelik a kis települést meg a környékét, mint amit a réti konda hagy maga után. Ezen még az sem segít, hogy az első udvarokból vékony füstcsík száll föl a valószínűtlenül kék égre. A szabad kemencék dolgoznak. Ma születik meg bennük a lepény és az ötkilós kenyér. (Hogy az aztán egyre rágósabbá váljon, s a végét már az állatok egyék meg. De az még messze. Kéthetente van sütés.)
A fiú anyja a ház falát meszeli. Az utcafronti részt. Ez mulaszthatatlanul szorító szokás Orgovánbokorban. Embert ölni, nőt megbecsteleníteni, szomszéd kutyáját megmérgezni inkább lehet, mint szombatonként az elülső házfal ablak alatti felét meszeletlenül hagyni. Aki így tenne, azt megszólnák. És a gúnyos megjegyzéseknél meg tekinteteknél még az őszintén döfő vasvilla is jobb.
– Hát te? – kérdi Misótól az anyja, s ebben benne van az üdvözlés, s benne az aggodalom is a váratlan megjelenés miatt.
– Elmenekültem. Megölt volna a számadó.
– A számadó?
– Az. Molinárszki.
– Tehát nem a gazda… – mondja a nő, s ezzel jelentéktelenné szégyeníti le Misó baját. Mert ha nem a kondatulajdonos gazda, pusztán annak alantasa, a számadó akarja megölni, az nem is komoly halál, az csak olyan béresnyafogás. – És aztán miért? – s most felfüggeszti a munkát, ezzel is önkéntelenül jelezve, hogy elérkezhetnek a lényegi részhez.
– Az egyik… az egyik süldő… A kis vadas…
– Mi lett azzal, te?!
– A sakál… a sakálok elvitték.
– A süldőt – mondja szárazon az asszony, és a meszelő nagyot csattan a vályogfalon.
Sziszegve dolgozik tovább, fiát pedig azzal bünteti, hogy nem engedi el dolgára, sem segítséget nem kér tőle, csak hagyja hadd eméssze a kétség, a félelem és a lelkiismeret-furdalás. Azért délben, mikor már tűrhetetlenül szaggatni kezd a dereka, megkérdi Misót:
– Ennél?
– Hát, ennék… – feleli az automatikusan. Mert a szegény mindig éhes. És ha olyan csoda történne, hogy épp nem érezne éhséget, akkor is felfalna rögtön mindent, ami elé kerül. Az már biztosan az övé lesz, és ki tudja, mikor jön el a következő alkalom.
Hideg köles az ebéd. Ezzel is jelzi anyja a mérgét, mert biztosan van friss kenyér. És lepény. De azt a kicsik, az ikrek kapják majd, ha hazajöttek az apjukkal a nagyszülőktől.
Misó falja a nyúlós, csirizes köleskását. Ünnepel mégis a gyomra, hogy végre nem csak puliszkát lát.
– Na, ha megtömted a hasad, egy kicsit dolgozhatsz is. A szél ledöntötte a csutkagúlát, rakd meg újra! – mondja az anyja, s most először egy szánakozó mosoly is megjelenik szája szegletében.
– Te fiú… Te fiú… – kiáltotta Misó felé előző nap a töltésen érkezők vezetője. És megállt. A mögötte lévő férfiak is. A leghátul kézikocsit húzó kivette szájából a pipát. Rongyos csapat volt, még a cigánykaravánnál is rongyosabb. Vákáncsosok. A Sóstói-erdőben ők vigyázzák a frissen ültetett tölgyeseket. Cserébe paszulyt, krumplit vethetnek a sorok közé. Amíg fenn össze nem ér a fák lombja. Télen varjút parittyáznak, nyáron nyulat csapdáznak. Dögkutat fosztogatnak. Gyakorta meghalnak. A felfúvódástól, a fagytól. A vákáncsosviskók fala pokrócból, gallyból, kéregből van. Még azoknak jobb, akik gödör fölé húznak valami kis rozoga tetőt.
– Te fiú… – mondta a férfi, és közelebb jött a lassan hátráló Misóhoz. – Te vagy itt a kiskondás?
– A kondás. Láthassa! Minek kérdi?!
– Nem úgy te! Nem úgy… Csak… szép jószágok… – de mintha a disznók mellett legalább annyira érdekelte volna a fiú is. Misó agyába bevillant, hogy a vákáncsosok állítólag
emberhúst is esznek télen. Ha már nagyon éhesek. A férfiak meg egymással üzekednek. Ekkor észrevette, hogy nem minden érkező férfi. Azért lehetett azt hinni, mert a nőkön is embergúnya van.
– Vissza! – kiáltotta Misó a lábához dörgölőző süldőnek, de azt csak azért is ott ette a fene.
– Formás kis süldő – mutatott rá a vezető.
– Megkapja, ami kell neki, hát formás.
– A Búza téri piacon megadnak érte nyolc pengőt.
– Megadnak. Még többet is. De mi dóga ezzel?!
– Mér’ ilyen foltos?
– Vadkannal búgott a koca. De csak ez az egy lett ilyen vadas.
– Vadas.
– Az.
– Annak jó a húsa?
– Azt mondják. Még nem ettem.
Egy pillanatig egymásra néztek, megértéssel a szemükben. A vákáncsos, aki dögként jut csak disznóhúshoz, és a kondás, akinek élete a disznók között telik el, de a húsukból csak karácsonykor meg húsvétkor falhat.
– Te fiú… Add el nekünk ezt a vadast!
– Hová gondol?
– Öt pengőnk van összesen. Odaadjuk érte. Te is jól jársz, mi is. A gazda nem jár jól, de mit törődsz vele? Van annak száz disznaja. Ha nem több. Mennyi van neki?
– Nem a maga dóga!
– Öt pengő! Ehun ni, itt is van már… Hadd dugom a zsebedbe!
– Hagyjon engem! Menjenek…
– Mennyi kell?
– Semennyi! Nem éri meg nekem, hogy szíjat hasítsanak a hátamból.
– Hát aztán nem szokott néha elkóborolni egy?
– Nálam nem.
– Mondd azt, hogy elvitték a sakálok!
– Nincs most sakál.
Ekkorra már teljesen körbevették a jövevények. Meg-meglökve biztatták az üzletre.
– Ha nem mennek el azonnal… – próbált kiáltani a fiú, de kétségbeesettre s mégis halkra sikeredett a hangja. Aztán pedig olyan történt, amit még életében nem látott, és soha nem fog elfelejteni. Az egyik nő makkot dobott a kis vadas elé. Az bekapta, és hálásan röfögve nézett vissza rá. Az asszony erre a jószág szemébe meredt, mire az abbahagyta a röfögést és a fickándozást. Csendben bámult vissza. És ahogy a bűvölő megindult, az állat engedelmesen követte.
– Hé! A disznóm! – eredt volna a kis vadas felé Misó, de a vákáncsosok vezetője elkapta a nyakát, térdével az ágyékába sújtott, majd nekilökte egy fűznek.
– Jobban jártál volna, ha üzletet kötsz velem! – mondta neki kioktatóan.
A konda pedig, mely mindig megérzi az ártó szándékot, s ha az egyiket vágni viszik, a többi majd megvész, úgy visít és rohangál, most füle botját se mozdítva dagonyázott a nádas melletti posványban.
– Megölni a fattyút! – feleli Szűcs Bertalan, mikor a felesége elárulja neki, hogy Misó a kontraktus lejárta előtt hazaszökött. „Megölni!” – ez Szűcs Bertalan szavajárása. Ha a kormányzóról, a miniszterelnökről, a tanyabíróról, a nyárligeti polgármesterről, a jegyzőről, ha papokról, ügyvédekről, grófokról, nagygazdákról, kisgazdákról, rongyosokról, bolsevistákról, csendőrökről, zsidókról, oláhokról, szerbekről van szó, mindig csak azzal fejezi be: „Megölni! Megölni mindet!” Tán még az Istenre is ezt mondaná.
Az ikrek fel sem néznek, eszik tovább élvezettel a kenyérlángost. De az asszony megérez valami szokottnál is nagyobb elszántságot a férje szavaiban, mert csitítani igyekszik:
– Talán tényleg a sakálok vitték el azt a jószágot. Molinárszkira meg nem lehet adni. Az a szárazkóros, rokkant feleségét is folyton azzal gyanúsítja, hogy a fináncokkal hempereg.
– Hol van a fattyú?
– Ne bántsd, hátha, hátha…
– Hol van?!
– Istenem, hát a fészerben.
Szűcs Bertalan kihúzza a szíját, de így lecsúszik a nadrágja. Ezért inkább visszadugja, és a fém cipőkanalat kapja föl.
A fészerbe érve olyat csap vele a fia fejére, hogy a cipőkanál meggörbül. Puszta ököllel kell folytatnia a büntetést. Misó a karját védekezésül az arca elé téve, az anyja pedig kínjában a kötényét harapdálva zokog.
Az ikrek benn eszik tovább a kenyérlángost.
Szakáll Jani annyi toportyánt nyuvasztott ki, hogy a nép elnevezte Sakál Janinak.
Sakálbőröket aggatott magára, s mikor az egyébként fölöttébb óvatos nádifarkasok a téli nagy éhezés idején elkezdtek feltünedezni a ridegen tartott juhok aklai körül, ő közéjük kúszott, s egy borotvával sorra elvágta a nyakukat. Egy dúvad – egy suhintás. Sohasem kettő!
Misó egy januári estén találkozott a híres vadásszal. Ahogy a rétidisznók sással, avarral kibélelt gödröt („bányát”) készítettek maguknak a teleléshez, a kondások is gondoskodtak magukról: nádból kerek kunyhót építettek, s jó magasan fölhányták földdel. Meleg volt benne, csak akkor dermedtek meg, ha a tűzügyelő (rendszerint a kiskondás) elaludt. Enni lebbencslevest főztek. Amit másnap, mivel már kevesebb volt a leve, öreglebbencsként ettek meg. Harmadnap pedig, mivel a leve végleg elfőtt, s a tészta meg a krumpli sűrű masszává válva felragadt a bogrács oldalára, már öhönnek lehetett hívni. Aztán kezdődött elölről. Jani egy öhönös napon érkezett. Köszönt, levetette magát és vacsorázni kezdett. Ez járt neki. A mesélésért. Mert Jani két dologról rengeteget tudott mesélni: a vadászatról és a lányokról. A kettő kapcsolódott egymáshoz, ugyanis az elejtett állatok bőréért kapott pénzt lányokra költötte. Olyanokra. Ezt egyáltalán nem szégyellte.
– Nem tudom, mire vannak olyan nagyra magukkal a bokortanyai menyecskék – mondta aznap este is. – Se púder, se rúzs. Viszont a Szarvas utcai kuplerájban a fényes hajú lányoknak még a micsodájuk is Elida szappantól illatozik. Azok két menet közt habos fürdőt vesznek, a tanyasi asszonykák meg gyakás után szétkenik magukon meg a dunnán ami a férjükből meg belőlük kijött és úgy alszanak. Persze, az tudni kell, miért mit kaphatsz. A Vay Ádám utcai prolikupiban egy pengő a tarifa, de ott sorban állás van. Az egyik kuncsaft végez, a lány magába nyom egy kis vazelin, és már jöhet is a következő. De a Szarvas ucán…! Azok a fehér bőrű lányok este csakis urakkal meg csendőrtisztekkel viháncolnak, akik annyit fizetnek a sok pezsgőért, hogy már abból bőségesen megél a madám. Ám délelőtt három pengőért bárkit fogadnak. Én a múltkor két lányt béreltem ki. Előtte tisztáztuk hogyan legyen a dolog és…
A kondások a hiány fájdalmas, és a remény meg az elhatározás édes gyötrelmében hallgatták Jani beszámolóját.
Reggel egy hatalmas pofonnal ébreszti Szűcs Bertalan a fiát. Misó ösztönszerűen maga elé kapja a kezét, és hátraugrik, minek következtében beveri fejét a fészer falába.
– Talpra, te átokfajzat! Beszéltem Kollár gazdával. Visszafogad. Járt volna neked télen egy disznó, azt nem kapod meg, de ezzel ki van egyenlítve a kis vadas eladásával okozott kár. Nem érdekel hová tetted a pénzt. Viszont Kollár a havi két pengő béredet ezentúl nem neked, hanem nekem adja. És persze nekem hozza év végén a három zsák darát is. Te pedig holnap a mise után bocsánatért fogsz könyörögni, ha kell, a lábát is megcsókolod Kollárnak. Most mars a kondához! Nem fogod itt nekem hiába a kenyeret pusztítani.
A disznóbűvölés után a vákáncsosok felsorakoztak a töltésen, a kis vadast zsákba dugva a kézikocsira tették. És a vezetőjükre vártak. De az nem mozdult Misó mellől. Aggódva rázta meg a vállát.
– Te fiú… Nincs tán valami bajod? Nem úgy gondoltam. Nem akartam én neked ártani!
– Nincs bajom. Csak az, hogy ellopták a disznót.
– Te fiú… Lásd, milyen vagyok. Öt pengőnk nincs nekünk, de négy van. Itt ne! A tiéd. Ne átkozd hát a nevünket. Van bajunk így is, ver minket az Isten eléggé.
„Sakálok? Szarházi kölyke mit ki nem talál!” – mondja magában Szűcs Bertalan, mikor fia eltűnik a szeme elől a kanáliskanyarban.
„A lófaszt fogok én Kollárnak könyörögni!” – mondja magában Misó, mikor a kanáliskanyarba érve eltűnik végre az apja szeme elől. „Beállok inkább Nyárligeten talyigásnak! Naponta megkeresek annyit, mint itt egy hónap alatt. De először a Búza téri piacon jól teleeszem magamat virslivel meg zsömlével. A fülemen fog kifolyni! Pukkadj meg zsugori!” – mondja a végét már hangosan is. És jobbra tér, a Major dűlői óriás tölgy felé, melynek mohos kérge alatt elrejtette a vákáncsostól kapott pénzt. A négy pengőt, melyből mégis csak egy fog elmenni virslire.
Mert három pengő egy Szarvas utcai lányra kell. Akinek olyan fehér a bőre, mint a hó, akinek fénylik a haja, és még a micsodájából is Elida szappan szaga árad.
