Lehet, hogy érzéketlen vagyok, meg egy problémát innét néha nehezebb látni, mint a közelben, de mindig azt éreztem, hogy Jessye Normanben van valami sértettség. Nyilván az ember azokat az élményeket nem tudja átélni, amelyeket neki kellett, fiatal, fekete lányként, és az erre adott reakciók talán nem is lehetnek túlzóak, de mégis ilyesmit éreztem. Ahogy azok mondták, akik ismerték: volt hajlama a primadonnaságra. Ha azt írták róla, hogy túl nagy, nem tud jól játszani a színpadon, akkor azt mondta, többet nem olvas kritikát, mert pontosan tudja, hogy jól játszik. Amikor néhány évig Angliában élt, elkezdett brit akcentussal beszélni. Ha a gyerekkoráról volt szó --- jó, ez az, amit nem tudhat az ember. De eléggé úgy tűnik nekem (itt), hogy az operában ma már nincs megkülönböztetés (ott). Emlékszem még Rudolf Bing, a Metropolitan igazgatójának visszaemlékezéseire, amikor azt mondta, ő csak egyszer emelte föl a szavát a szereposztás miatt, mert nem tartotta szerencsésnek, hogy egy bécsi, arisztokrata özvegynek két fehér és egy fekete gyereke legyen. (Nyilván A rózsalovagban.) Ma már ennek sem látom a nyomát. Az éneklés bizonyos fokig mégis tényszerű foglalkozás: vagy megvan az a magas C, vagy nincs. Amikor Jessye Norman azt kívánta, hogy olyan arányban legyenek színes bőrű énekesek egy előadásban, amilyenben a társadalomban, az nekem olyan, mintha azt kívánnám, hogy egy atlétikai világversenyen annyi fehér induljon száz méteren, ahány fekete.

Vagy hülyeség? Az opera tényleg a színpadi szegregáció utolsó fellegvára, ahová csak véletlenül jutott be egy Aida és egy Cso-cso-szán?    

Nem állítom, hogy bármiféle megfejtés a zsebemben volna Jessye Normannel kapcsolatban, hogy mi volt a titka, mitől volt olyan különleges, mitől volt jelenség, és hogyan tudta hordozni egy életen keresztül ezt a jelenség-mivoltot. szerettem a hangját, szerettem ezt az életnagyságnál nagyobb jellegét, mert mintha mégis ez volna az operahősök iránti rajongás lényege: a lépték. Hasonlítunk rájuk, csak ők olyan összemérhetetlenül nagyobbak, ami az indulatot, vagy inkább magát az életet jelenti. Akkor is nagyok, ha kicsik, akkor is, ha normálisak.

Ahogy az élet lezárultával próbálom összeszedni a nagy Jessye Norman szerepeket, igen, vannak ezek a Wagnerek, de egy idő után mégis feltűnő a klasszika jelenléte. Ha a saját kedvenceket kell mondani, akkor Dido és Iocasta, ha az életút nagy pillanatait, akkor Cassandra A trójaiakban, Ariadne Naxos szigetén, Alkésztisz, a szép Heléna, Médea, Phaedra. Mintha ez lett volna az ő világa, itt élt volna igazán ez a puha, soha ki nem élesedő hang, vagy a színpadi játéka itt lett volna igazán hatásos. Nem tudom, de hát mondtam előre, hogy nincs a zsebemben a megfejtés.

Amennyire tudom, Robert Browning egy verssel kapaszkodik erősen a magyar irodalomba, az Egy Galuppi-toccata cíművel. Ehhez is kellett Vas István, de hát volt, szerencsére, lefordította, végigrímelte, átélhetővé tette. Vagy talán eleve átélhető is volt ez a velencézés, a rejtélyes zeneszerző neve, akinek a műveit alapvetően nem ismerjük, azt meg végképp nem tudjuk, hogy melyik toccatáról van szó, ha egyáltalán szó van valamelyikről. Mert sok trükk van a versben, az egyik éppen ez, hogy úgy tesz, mintha nagyon is valóságos volna, én például csak nemrég (úgy egy hete) jöttem rá, hogy az elbeszélő, vagy lírai én nem azonos Browninggal. Hiszen azt mondja, el sem hagytam Angliát. Az eredetiben ez még jobban érthető: még soha el nem hagytam Angliát, mindaz, amit Velencéről mondok vagy álmodok, a képzeletem szüleménye.

Valaha, kezdő velencésként így is csodáltam a hangulatok erősségét, szerelmes urak és a szerelmük tárgyai asszonyok hallgatják a mestert, aki játszik, és a klavikord (arra rímel, hogy könnyű kard!) hangjában benne van élet és halál, percnyi boldogság és évezredek a föld alatt, ahol nem látni az eget, se Velence, sem Anglia egét. Ezt azért könnyű volt átérezni a szocialista Magyarországon, kék útlevéllel.

Nem ott vagyunk, és voltaképpen ezt akartam elmondani. Valaha azt éreztem, hogy milyen erős atmoszférateremtő ereje van Browningnak és Vas Istvánnak, ma arról szól a vers, mármint technikai értelemben, hogy közhelyekből is föl lehet építeni az égbe vivő tornyot. Hogy az Anglián kívül még soha nem járt ember turista-Velencéje, a Rialto (Shylock hídja), a paloták, karnevál (valamiért májusra helyezve), a szőke nők és a Galuppi zene tökéletes dobbantó. Repülünk, szállunk, elhagyjuk a leégett házban ciripelő tücsköt, és megérkezünk a végső tanulsághoz: Hűvösödik. Vénülök.

Elszörnyedek néha, hogy mennyire nehéz történelmi regényt írni. Mert egyfelől van a jó szándékú olvasó, aki másra sem vágyik, mint a kalandra, és valamiért hajlamos azt hinni, hogy több volt a kaland akkor, amikor még nem tudták lehúzni a vécét az emberek maguk után, hiszen nem is volt vécé. Ugyanez az olvasó hiába merül el készséggel a múlt mélységes mély gödrében, közben fölrezzen, ha azt olvassa, hogy Julius Caesar előtt lepereg élete filmje, vagy valami hasonlót. Nyilván van valami a történelmi regényben, amit jobban el lehet mondani, még akkor is, ha a tájékozott befogadó tudja, hogy mi lesz a nóta vége, Attilát el fogják temetni a folyó medrébe, de közben a szerzőnek állandóan ébernek kell lenni, folyton ellenőrizni kell a szavait: le lehet lőni íjjal egy repülő kerecsensólymot?

Batka Zoltán Vata fia című regényét olvasom, első regény, 11. századi történet. Az első fejezetben egy viharos éjszakán egy rejtélyes ember rohan éjszaka a királyi vár elhagyott kerengőiben, és erős a gyanúm, hogy azt nehezen tehette meg, mert a várnak nincsenek kerengői, a kolostornak is csak egy van, a belső kert fedett része, amelyben a szerzetesek úgy elmélkedhetnek, vagy egyáltalán: úgy közlekedhetnek, hogy nem veri őket az eső.

Még az sem biztos, hogy igazam van, de ahhoz ennyi is elég, hogy egy pillanatra elakadjak. Azért folytatom.

Tudnék néhány érvet felhozni Ahmed Szadavi Frankenstein Bagdadban című története ellen, hogy talán az anyag túl nagy neki, nem tud vele mit kezdeni, csak ötletként tűnik jónak. Annak tényleg jó, a bagdadi bombatámadások során leszakadt testrészeket összeszedegeti egy Hadi nevű ócskás, és összerak belőlük egy testet. Már csak lélek kell hozzá, de hát pont kóborló lélek ne lenne ott, ahol naponta halnak erőszakos halált az emberek? Lélek is van, szörny vagyis Rém is lesz belőle, aki elindul, és bosszút áll minden őt alkotó ártatlanért. De az egész egyre bonyolultabb lesz, egyrészt mert élők is vannak a környéken, másrészt már rég tudjuk, hogy nincs ártatlan és nincs bűnös, nem olyan könnyű igazságosan osztogatni a halált. Egész végig azt érzem, hogy a történet kicsúszott Ahmed Szadavi kezéből, az írói eszközei sem olyan fenomenálisak, bár ez utóbbiban sem lehet egészen biztos az olvasó, végül is kettős tükrözésben látja a szöveget, az angol fordítást fordították magyarra.

De a könyvben mégis ott van Bagdad, az igazi Bagdad, ahol Ahmed Szadavi tényleg él, látni a romos házakat vagy a régi fákat a robbanások helyszínén, tudjuk, hogy ott nem lehet élni, de mégis kell, mert valakinek el kell mondania, milyen ott egy nap, egy hét, egy hónap. Mintha tengeralattjáróból néznénk a fuldoklókat. Segíteni nem tudunk, de jó, ha tudjuk, hogy a mi levegőnk sem feltétlenül a végtelenségig tart.

Nem bántanak a túlságosan kézenfekvő megoldások: ha Velence, akkor vagy a Giocondát hallgatom, vagy Vivaldit. Most inkább Vivaldit, a holland csellista, Harriet Krijgh új lemezét, mert úgysem értem, miért nem játsszák többet ezeket a darabokat. Szegény csellisták, nagyon hamar a végére jutnak a repertoárjuknak és aztán azt a néhány darabot csiszolják, finomítják, ismétlik, és Vivaldi mintha nem is létezne, pedig ő legalább gondolt rájuk.

Persze Harriet Krijgh is csavarint egyet a dolgon, a csellóversenyek mellett a változatosság kedvéért játszik csellóra és hegedűre írt darabot is, aztán az egész lemez legvégére odatesz egy meglepetést, a Nisi Dominus kantáta egyik áriáját. Cum dederit – ez a szöveg kezdete, és fontosak a szavak. Van egy olyan zeneszerzői hasonlóság vagy rokonság, amiről én ugyan még nem olvastam, de újra és újra meglep, hogy nem olvasok róla: Vivaldi és Rossini egymáshoz közelisége. Mindkettő döbbenetesen termékeny, könnyen komponál, sikeres az életben, de még megérik, hogy kimennek a divatból. Mindkettővel mostohán bánt el az utókor, a sok remekműből csak keveset játszanak, és mindkettőre azt mondják: túl felszínes. Ostobaság, ha más példát nem tudnék fölhozni Vivaldi védelmében, a Cum dederit is megtenné.

Tény, hogy az egyházi szöveg megzenésítésében is van köztük hasonlóság: mindketten mintha egy-egy vezérszót választanának ki a versből, és ahhoz igazítanák a zene jellegét. Ezért szokás háborogni Rossini Stabat materét hallva, és ez teszi varázsossá ezt a Vivaldi-áriát. Mert itt a zsoltáros azt mondja az Úrról, hogy “akiket szeret, ő azokat elhalmozza, jóllehet alszanak”. Ez az “alszanak” Vivaldinál a vezérszó, a kíséret ezért ólmos, bágyadt, zizegős, és fölötte a dallam olyan ártatlan, amilyen csak egy alvó ember lehet.

Gondolkodtam, kivel mutassam, amit mutatni lehet, Harriet Krijgh is fent van az interneten, Jaroussky élőben és stúdiófelvételen, de ezt az ártatlanságot és angyaliságot talán Andreas Scholl tudja a legjobban.

Ez egy régi élmény, a könyv maga nem is érdekes, mármint hogy melyik regényt olvastam, mert nem szerettem annyira. De olvastam, reggelől estig. Közben tudtam, hogy a tengerparton vagyok, nem borult el az agyam, és mégis, amikor felnéztem a nyugágyból, házak álltak előttem. Egy pillanatra, de elég hosszú, mondjuk öt-tíz másodperces pillanatra nem értettem, mi történt. Aztán rájöttem, hogy olvasás közben azért követtem a napot, fordítottam a nyugszéken, így délutánra már háttal ültem a víznek, és fölnézve a tengerparti szállodasort láttam. De eltartott egy ideig, amíg ezt megfejtettem, és akkor tényleg a bőrömön tapasztalhattam, hogy mit is jelent az, hogy az olvasás elvisz olyan helyekre, ahol nem jártam, az időmúlás miatt nem is járhatok, vagy eszemben sincs járni.

Most eléggé hasonló a probléma. A tenger ugyanaz, a könyv más, nagyon szerethető, Joseph Conrad: A sötétség mélye. Már eleve a szöveg is két helyre visz, hiszen ezt használta alapanyagként Francis Ford Coppola az Apokalipszis, mosthoz. Conradnál elefántcsontkereskedők szerepelnek, és Afrikában játszódik a történet, Coppolánál Vietnám és Kambodzsa a helyszín, és katonák keresik egymást. De ugyanaz történik, még a keresett kopasznak a neve is ugyanaz, Kurtz. És nagyon jó belebújni a könyvbe, de mégis: nem lehetne, hogy ne vigyen el sehová? Hogy ott legyek, ahol vagyok, és épp a tengerparton olvassak?

Összefutottam az utcán Wasserkopffal. A szokott formáját hozta, ábrándosan ostoba arccal bámészkodott, de megörülni látszott nekem. Szervuszoltunk, érdeklődtünk egymás hogyléte felől, aztán egyszerre lehalkította a hangját, és úgy mondta: újra megpróbálom.

• Mit?
• Visszakérem az iskolapénzt.
• Másodszor is odaadják?
• Ezek? Nem hiszem. De nem is tőlük kérem vissza.
• Máshol is jártál iskolába?
• Tulajdonképpen igen. Az olaszokhoz.

Tudtam róla, hogy olaszmániás, de ez meglepett.

- Ne beszélj őrültségeket.

- Nézd, negyven éve járok több-kevesebb rendszerességgel Olaszországba. De engem megtévesztettek. Elhitették velem a nagy szépségimádatukkal, a tájjal, a festményeikkel az épületeikkel, a tengerükkel, az öltözködésükkel, hogy ha eleget járok hozzájuk, akkor valamit tanulok. Hogy több leszek. Hogy olyan leszek, mint ők. És most nézz rám.

Ránéztem. Igazat adtam neki. Bánatos füleivel, vizenyős szemével tényleg nem úgy nézett ki, mintha olasz volna.

• Beperelnéd ezért az olasz államot?
• Be én.
• Hát rajta, öregem, sok sikert kívánok hozzá. Mekkora összegre számítasz?
• Harminc év alatt, ha mindent összeadunk, reggeli, ebéd, vacsora, szállás, útiköltség, múzeumi belépők, ajándék a családnak… Egymillió euróra gondoltam.
• És mit akarsz csinálni a pénzzel?
• Hogyhogy mit? Házat veszek belőle Toscanában.

Marino Faliero dózse jár az eszemben, nyilván nem függetlenül a helytől, ahol éppen vagyok, úgy húsz kilométerre a sírjától. Faliero dózse, ha így kell írni, a 14. század közepén próbálta meg magánál tartani a velencei főhatalmat, beszüntetni a választásokat és egyéb csacskaságokat, hogy majd az ő trónjába az unokája, és annak unokája ülhessen. Nem volt elég ügyes hozzá, az összeesküvés kitudódott, őt magát lefejezték, és a képmása kimaradt a dózsék arcképcsarnokából. Helyette egy fekete lepel van ott, rajta a felirat hogy ez volna az ő helye, de bűneiért lefejezték. Ma persze mindenki ezt a fekete leplet keresi a dózse palotában, nem számít a valódi hősiesség és a csodálatos, csöndes, hétköznapi fejlődés, a halhatatlansághoz vezető út többnyire görbe.

A Duna tévé adta valamelyik este az Evitát, és tényleg érdemes volt megnézni, mert annyira más volt, mint amire emlékeztem. Valahogy úgy maradt meg bennem a film, mint amin súlyos tehertétel Madonna közreműködése, a világsztárság azzal jár, hogy se énekelni nem tud jól a főhős, sem az a többlet nincs meg benne, ami megérteti az emberrel, miért is volt ez az életpálya, gyors és látványos, nevetséges és mégsem az. Amitől ő a címe egy musicalnek.

Huszonakárhány évvel a bemutató után persze most is vicces, hogy az van kiírva a Buenos Aires-i utcán, hogy Élelmiszerbolt, de Madonna igazán strapálja magát, és ha nem is jelentékeny színésznő, mégis pont olyan karrier, mint Eva Peróné, nem érti az ember, miért ő a sikeres, de kétségkívül tartós a jelenléte. Emlékszem egy régi Time cikkre a nyolcvanas években, két új csillagban látták meg a jövőt, Madonnában és Cindy Lauperben. Hol van Cindy Lauper?

Voltaképpen erre az érthetetlenségre rímel a film egyik jelenete. Magaldi hazamegy Buenos Airesbe, ahol már várja feldúlt neje, Vári Éva, és a gyerekeik. Evita ott marad a lépcső alján, és elénekli az Another Suitcase in Another Hall című dalt. Nekem ez a legszebb dal az egész musicalben, de hát nem Evitának kellene énekelnie, hiszen az eredeti változatban ez a kirúgott szerető éneke, Perón korábbi kapcsolatáé, akit Evita gyorsan és lendületesen zavar ki Perón ágyából. Mindig azt képzeltem, hogy ez egy hiba a musicalben, látszik, hogy Lloyd Webber még pályakezdő, a legszebb dalt egy kétszavas szereplőnek írta. Most, hogy átkerült a dal a főszereplőhöz, most látszik, hogy jobb helyen volt az előző szereplőnél, mert épp azt hangsúlyozza, minek kellett volna történnie Evitával. Hogy ő is alapvetően erre a sorsra rendeltetett, eltéblábol a nagy emberek ágyában, amíg szép, aztán szomorkás dallamokat énekel a bús múltról és még búsabb jövőről.

Mintha ez volna az Evita legfontosabb tabulsága: nem kell azt a sorsot élnünk, amire rendeltettünk. Föllázad ellenünk a világ, de rólunk írják majd a zenés játékokat.