Peter Mayle-lel töltöttem a víkendet, az Egy év Provence-ban című könyvvel. Ő kezdte talán el ezt a divatot angoloknál és amerikaiaknál, költözzünk vidékre, de ne a saját vidékünkre, hanem Provence-ba vagy Toscanába, együnk, igyunk, élvezzük az életet és csodálkozzunk a helyieken. Mayle reklámszövegíró volt, ráadásul sikeres, de író akart lenni, az is lett. Megírt néhány szexuális felvilágosító-jellegű könyvet, aztán komolyabbá akart válni, és kitalálta, hogy Provance-ba költözik, valami csöndes, nyugis helyre, ahol igazán nekiláthat. A kézirat azonban egyre késett, kénytelen volt levelet írni az ügynökének, amelyben magyarázkodik, és elmeséli, milyen gondjai vannak az új házzal és a helyiekkel. Az ügynöke azt írta vissza, hogy ha ebből még ír kétszázötven oldalt, ő talál rá kiadót.
Megírta. Ez lett az Egy év Provence-ban, és 1989-ben jelent meg. Nálunk 2003-ban hozta ki a rosszsorsú Ulpius, most meg a Partvonal. A siker milliós példányszámokat jelentett, no meg egy halom embert, aki Mayle útmutatása nyomán Provence-ba költözött, vagy oda akart költözni, de rájött, hogy ez nem mindenkinek annyira egyszerű. Ma az ember rácsodálkozik a régi világra, az eurótlanságra, a kordnadrágos francia parasztokra, a mobiltelefon nélküliségre, derűre és borúra.
Ami Mayle-t illeti, írt még néhány hasonló könyvet, beszámolót vagy regényt (az egyikből lett a Bor, mámor, Provence című film), és a siker annyira tartósnak bizonyult, hogy már elviselhetetlenné vált. Egy reggel, amikor Mayle egy paparazzót talált a háza előtti bokorban, döntött: Amerikába költözött. Provence-ban már nem lehetett megmaradni.
A szíve pár év múlva azért visszahúzta. Provence-ban is halt meg, amennyire tudni lehet, boldog élet végén, tavaly januárban.