A győztes Balogh Eszter. Áprilisban nyerte meg Londonban a Handel Énekversenyt, ami mégiscsak nagy dolog. És szokatlan is, magyar énekesek nem szoktak nemzetközi énekversenyeket nyerni. Aki eszembe jut, Wierdl Eszter, salzburgi Mozart-bajnok, előtte Sümegi Eszter, Pavarotti-győztes... Csak most veszem észre, hogy mindhármukat Eszternek hívják. Éneklő Eszterek, van kinek a nyomába lépni.
- Nyerni mentél Londonba?
- Pffff. Nem. Nem. Úgy öt éve végeztem a Zeneakadémián, és elég rossz állapotban voltam hangilag. Mindig közel állt hozzám a zene, mindig fölfigyeltek a muzikalitásomra...
- Gyerekként te amolyan kis pacsirta voltál? Aki énekel az ünnepélyeken?
- Igen. Az óvodában én voltam Szűz Mária, popénekes akartam lenni, benne voltam a gyerekkórusban, ami lelkileg nem volt igazán jó élmény, mert ijedt, hiperérzékeny gyerek voltam. Így aztán egyszerre dolgozott bennem a zenélési vágy és a sok gátlás.
- Van olyan, hogy aztán a zene mindent legyőz, az ember kiáll, és érzi, hogy most minden a helyére kerül?
- Ez volt a versenyen.
- És addig?
- A Zeneakadémián ritkán fordult elő, mert megfelelési kényszeres vagyok. Akkor tudtam élvezni a zenét, ha hallgattam. Tizennégy évig zongoráztam, és abban jobban ki tudtam bontakozni. De csináltam, csináltam, mert éreztem, hogy bennem van a zene, és nem tud úgy kijönni, ahogy szeretném.
- Csodavárás? Ha a versenyen, mondjuk, nem jutsz túl a selejtezőkön, azt jelnek vetted volna, hogy úgy látszik, nem vagyok tehetséges?
- Egyébként igen. Nem vagyok versenyző típus, egyszer-kétszer indultam csak, mert a konzis tanáraim mondták, és azokat megnyertem, de fiatalon meg lehet úgy nyerni egy versenyt, hogy nincs mögötte technikai tudás, csak az ember úgy, jaj, ígéretes. Aztán a Zeneakadémián már nem mertem indulni, izgultam minden tanszaki koncerten, elájultam.
- Igazán?
- Egyszer konkrétan. Mégis éreztem, hogy azért van valami, de semmi nem úgy működik, ahogy kellene. A vizsgákon mindig ötöst kaptam, de tudtam, hogy hangilag ez nem az, aminek lennie kellene. Fájt az éneklés, pedig nem kéne. A mesterszakon egy énekes kollégám ajánlott egy tanárt Velencében. Egy amerikai bassz-baritont, Sherman Lowe-nak hívják, nem tudom, mennyire ismerős...
- Kábé semennyire
- Elkezdtem hozzá járni, és újrakezdtük az egész tanulást, az anatómiától kezdve.
- Végtelen sok pénzbe kerülhetett.
- A gatyám ráment. Volt egy-két fellépés meg tanulmányi ösztöndíj, ebből lett a hosszútávú befektetés, háromhavonta elmentem órákra, fölvettem, leírtam, ami ott történt. Akkor éreztem, hogy talán van remény. Aztán elfogyott a pénz, és hosszú ideig nem is jártam énektanárhoz.
- Most a Zeneakadémia után vagyunk, levizsgáztál, és lógtál a levegőben?
- Pontosan. Jelentkeztem a Purcell kórusba, mert Vashegyi György régebben fölfigyelt rá, hogy muzikális vagyok, sokszor meg is adta a lehetőséget, de nem tudtam jól teljesíteni. A technikai bizonytalanság együtt jár az izgalommal, és ez lehúzza a teljesítményt. Egy éve aztán fölkerestem Iván Ildikót, mondhatni végső elkeseredésemben, és vele olyan munka kezdődött el, ami jónak látszik. Ezért is indultam el a versenyen. Telnek az évek, kevés visszajelzést kaptam, és tudni akartam valamilyen nemzetközi szintről, hogy egyáltalán hová tegyem magam. Arra se számítottam, hogy az elődöntőbe bekerülök.
- De a világ összes énekversenye között miért pont ezt választottad?
- Sok barokkot énekelek, és Handelt kevesebb gyakorlás mellett jobban el tudom énekelni. Megy a koloratúrázás, közel áll hozzám a zeneisége. Az olasz és az angol barokk zsigerileg közelebb áll hozzám. Szóval beadtam a felvételt, tovább jutottam, ezen is meglepődtem, aztán elmentem a középdöntőre, hogy ennél jobb nem is lehet, no name énekesként nem kell izgulni, egy senki vagyok, jobban merek hibázni, jobban és lazábban önmagam lehetek. Akkor már hét hónapja dolgoztam Iván Ildikóval, már nem azon kellett izgulni, hogy jaj, mi jön majd ki a torkomon, hanem azon gondolkodhattam, mit kell csinálnom, hogy az jöjjön ki, amit szeretnék. Ez azért nagy fegyver. Így is, amikor hallottam a középdöntőben, hogy a többiek hogy skáláznak, a víz kivert.
- Elhiszem.
- Viszont akkor már azt éreztem, hogy ha nem jutok tovább, tudom, hogy miért nem, hogy min kell többet dolgoznom.
- Mikor jöttél rá, hogy ezt akár meg is lehet nyerni?
- Még utána sem. Kerestem a magyarázatot, hogy biztos külföldi győztest akartak, vagy megsajnáltak. Az viszont biztos, hogy úgy, ahogy a versenyen énekeltem, addig még soha. Itthon görcsösebb vagyok.
- És miért? Mert nem voltak ott az ismerősök, drukkerek és ellendrukkerek, vagy mert leszállt az angyal?
- Én ebben nem hiszek. Egyrészt azért, mert ami munkát végigcsináltam Iván Ildikóval, az tudatos volt, másrészt irtózatosan szeretem azokat az áriákat, amiket énekeltem.
- Azokat mind te választottad? Nem volt semmi kötelező?
- Én választottam és már évek óta álmodoztam, hogy egyszer majd eléneklem őket. Azt a felszabadultságot éreztem, amit valami jó popzene hallgatásakor. Iszonyat jó volt a zenekar, nem kellett szólni, hogy visszavegyenek az énekes alatt, energia volt benne, mindenki elfogadó volt. Az angyal nem szállt le, csak jókor, jó helyen történtek a dolgok.
- Ez most a csúcspont, vagy a rugaszkodási pont? Sokan vannak, akik megnyernek egy versenyt...
- Aztán nem történik semmi. Ez azért más, mert lehetőséget is adnak, hat kisebb koncertet, hogy kipróbáljam magam, és ők is megnézzék, hogyan tudok teljesíteni és fejlődni. Nem azt érzem, hogy eljött a ki- vagy betörés pillanata, hanem hogy ugyanúgy kell dolgozni tovább, és majd jön, aminek jönnie kell.
- Szóval nem volt öntudatlan állapot, vagy ilyesmi.
- Én akkor érzem, hogy jó, amit csinálok, ha sikerül atmoszférát teremtenem, és túl tudok lendülni a pillanatnyi hibákon. Azt éreztem a döntőben, hogy annyira nyitott vagyok, mint még soha. És nagyon jó volt megtapasztalni, hogy ez is bennem van.
- Akkor most keresed ezt az állapotot?
- Keresem, de nem mindig találom. Próbálom elkerülni azt, amitől az énekesek sokszor bekattannak. Hogy ne egocentrikus legyen az egész, ne rólam szóljon a fellépés, ne az legyen a mondanivaló, hogy én milyen nagy vagyok.
- Pedig az éneklés ilyen.
- Ilyen, de muszáj egy egészséges mederbe terelni, mert ismerem azokat, akik csak magukról tudnak beszélni, meg a hangjukról, mintha a világon semmi egyéb nem létezne.
- A közönség is mintha ezt várná, nem? Te mit vársz el a jó közönségtől?
- Ezen tényleg sokat gondolkodom. Nyilván kell, hogy legyen bennük is nyitottság, hogy értelmezzék, ami történik... Nem tudom.
- Szóval te sem tudod, csak csinálod.
- Keresem. Keresem.