Le kellene szokni már róla, hogy Hilary Hahnra úgy gondolok, mint valami kislányra. Kétgyermekes anya, idén negyvenéves lesz, akkora pálya van mögötte, hogy az ember elképzelni sem tudja, merre lehet neki az előre. Közben meg mégis ő idézi föl a kislányt, most épp azzal, hogy lekerekített megint valamit, befejezte a Bach szonáták és partiták lemezét. Ez volt az első CD-je, egy másik kiadónál. Még húszéves sem volt, de gyorsan bevetette magát a mély vízbe, azt játszotta, amit mások a karrierjük csúcsán (vagy ott sem, mint Isaac Stern). Nem az összeset, mégsem dupla CD-vel kezdi valaki a pályafutását. Aztán eltelt annyi év, mint amennyi nullától az első Bach-lemezéig, és azt gondolta: most. 

És tényleg most, úgy értem, lehet látni a továbblépést, és jobban lehet érteni az első lemezt is, ami akkor egy-egy pillanatban iskolás megoldásnak tűnt, az ezen az új lemezen igazolva lett, tényleg ezt a tempót szereti, ami minden hangot élni és átélni enged, és most már végképp nem kell tartania attól, hogy a lassabb menetek miatt valakiben felvetődhet: annyira azért nem tud hegedülni. Annyira tud, hogy nem kell igazolnia magát. Közben más lett a kiadó, Sony helyett Deutsche Grammophon, más lett a hegedű, egy másik Vuillaume. 

Ez a történet önmagában is érdekes. Guarneri Cannone (ágyú, nyilván a hangereje miatt) nevű hangszerén Paganini játszott, és amikor a hegedű megsérült, Párizsba küldték javításra, Jean-Baptiste Vuillaume-hoz, aki nem csak megjavította a hangszert, de le is másolta. A másolat annyira jól sikerült, hogy állítólag Paganini sem tudott különbséget tenni a két hegedű között. A Cannone egyébként most is látható Genovában, én is láttam üveg alatt, átépítetlen Guarneri, ha jól emlékszem, és bélhúrok vannak rajta. Néha odaadják játszani, mert köztudott, hogy a hegedűnek nem tesz jót, ha csak áll. A másolat pedig most Hilary Hahné, ezen bachol. 

Azt persze nem állítom, hogy megismerném a két hangszer, mármint Hahn két Vuillaume-a között a különbséget, de az biztos, hogy van különbség a két Bach-lemez hangzása között. Lehet, hogy a mikrofonok voltak másként elhelyezve, lehet, hogy a vonókezelés változott, mindenesetre ez a sikamika most nem hallható, ahogy a vonó megy föl-le a húrokon. De amúgy az is hallható, hogy ugyanaz játszik, hogy a lány Hilary ugyanaz, mint az asszony Hilary. Mondjuk Bach se sokat változott az idők során.  

Nem Puskin! Ruskin. John Ruskin, akinek holnap lesz a kétszázadik születésnapja, és, úgy nézem, aki nélkül tökéletesen jól elvan a magyar művészettörténet. Emiatt aztán mi is azt hisszük, hogy jól elvagyunk nélküle, pedig ez benne az egyik lényeges: nem vagyunk nélküle. Aki például olvasta Mary McCarthy számomra csodálatos esszéjét, a Velence közelről címűt, talán emlékszik rá, hogy emlegetnek benne egy Ruskin nevű embert, aki képes volt létrát kérni, és fölmászni valamelyik templomban az egyik síremlékhez, hogy megnézze: valóban csak az az oldala van kifaragva a síremléken látható szobornak, amelyik a nézők felé néz. McCarthy másik nagy olasz város-esszéje a The Stones of Florence meg Ruskin három kötetéről kapta a címét, a Velence köveiről.

Szóval velünk van egy kicsit, bár, ha jól tudom, a Velence köveit több mint száz éve adták ki utoljára magyarul, és aligha volna ma nagy könyvsiker; három kötet, 1300 oldal. Az előszóban Ruskin sajnálkozik, hogy túl sokszor kellett leírni azt a fordulatot: nem vagyok benne egészen biztos, bár ahol tehette, ott személyesen méricskélt mert nem bízott meg az olasz adatokban. Ennek ellenére néha kompromisszumokra kényszerült, de hát mit csináljon. Tizenhét év anyagát dolgozta bele a könyvbe, úgy, hogy őt azért a hegyek,a fák, a felhők és a festészet éppen annyira érdekelte, mint az építészet. (A felhőkről egyébként tényleg írt egy könyvet, azzal meglehetősen modern meglátással, hogy az iparosítás lényegesen megváltoztatja az időjárást és a környezetet.) 

Ruskin a fentiek értelmében nem csak művészeti író, de egy halom egyéb is, szépen sorolja még a magyar Wikipédia is: író, műkritikus, művészettörténész, filozófus, festő, szociológus, egyetemi oktató, költő, irodalomkritikus, építész. Mint olyan ember, aki nagyon sokat tud, és ettől nagyon biztos a dolgában (ahogy a Szezámok és liliomok, a másik magyarra fordított könyvének előszavában írja: mivel elértem az ötvenedik életévemet, és nem nagyon valószínű, hogy a véleményem bármilyen fontos kérdésről megváltozzék...) őt is utolérte a végzete, egy idő után már semmit sem értett a világból, és hiába kezdte Turner bajnokaként a műkritikusi életét, a végén hüledezve nézte az impresszionistákat, pedig, ugye, azt hinné az ember, hogy logikus a kettő között az út. Az idegek roppantak, roppantgattak, az utolsó években az unokahúga gondoskodott róla. Nyolcvanévesen érte a halál, 1900-ban. 

A bicentenárium talán némi újrafelfedezést vagy legalább felfedezést hoz. Velencében márciusban nyílik a kiállítás a rajzaiból a Dózse Palotában.  

Ilyenkor derül ki, hogy a nagy, magyar orgonaforradalom még befejezetlen. Már az, ami Varnus Xavértól indult, hogy az emberek vegyenek tudomást az orgonáról és az orgonistákról. Van Xavér és van Fassang László, de nem úgy látom, hogy Jean Guillou halálának híre nagyon megrázta volna a honi közvéleményt. 

Pedig Guillou tényleg jelenség volt, miközben tényleg orgonista is volt, meg zeneszerző, átdolgozó és orgonaépítő vagy tervező is, de hát ez a sokoldalúság az orgonistáknál megesik. Zeneszerzőként valószínűleg a La revolte des orgues a legmegdöbbentőbb műve, kilenc orgonára és ütőhangszerekre. Ha valaki azon csodálkozna, hogyan lehet egy terembe kilenc orgonát elhelyezni, annak megoldom a rejtélyt: a kilencből csak egy nagy orgona van,a többi nyolc csak pozitív orgona, amolyan sípláda. Ez pedig itt az egyik leghíresebb terve, az Alpe d'Huez-i orgona, Isten keze, 1978-ból. 

Guillou amolyan enfant terrible volt a hangszer mellett, sokak számára túl színes vagy közönséges, de azt senki nem vonta kétségbe, hogy orgonálni tud. Az ízlés meg ízlés dolga, mondjuk azt nehéz volna megmagyarázni, hogy bizonyos sípok csak azért vannak hangszeren, hogy legyenek, de meg se szólaljanak. Másfelől meg azt is nehéz megmagyarázni, hogy ha ilyen sípok nem voltak egy Bach-orgonán, az nem számít, most vannak. Szóval ez a szokásos, örök játék, ki számít, a komponista vagy az előadó, de Guillou meggyőző volt, ha játszott. Volt Magyarországon, legalább kétszer, mert emlékszem még zseniális tudóst játszó külsejére a Zeneakadémián, és fellépett a Müpában is. Igazán lehetett szeretni. 

Hatkor csatlakoztam az idei maratonba, kicsit így a lényeg kimarad, a szédület, hogy a napját az ember egyetlen (jelen esetben kettő) zeneszerzővel tölti, Debussyvel és Ravellel. Másfelől meg éppen a lényeg nem maradt ki, mert aztán mindenki a Kelemen Barnabás által játszott Blues-tételről beszélt, ami tényleg egészen kivételesen jó volt, blues is meg klasszikus is, tökéletes biztonsággal találva meg a keskeny ösvényt, ahol mindkettő érvényes marad, szép is, jó is, peng is, vonódik is, ha valakinek egy vasárnap ilyen öt perc adatik meg, az nem panaszkodhat a sorsára. 

Ha mégsem ez maradt a legfontosabb az egész maraton során, akkor az azt jelenti, hogy végképp nem panaszkodhatunk a sorsunkra. Mert az utolsó szám a 9-kor kissé nehezen kezdődő zenekari koncert volt, a La valse és a Bolero, jó lesz, azt azért lehetett sejteni. De annál sokkal jobb lett. A La valse nagy zenekari dübörgés, azon a szinten, amit az ember ha el nem is vár, de remél a Fesztiválzenekartól. Aztán a Bolero. Hol fognak itt táncolni? Mert látom, hogy van egy olyan méter vagy másfél méter széles átjárás a nézőtér és a zenekar között, de az semmire sem elég. 

Vagy mindenre elég. Frenák Pál koreográfiája kicsit olyan, mint egy divatbemutató, jönnek a táncosok, tüllszoknyás férfiak és nők, alapvetően balról jobbra, kitekerve, széttekerve, megtekerve, vonulnak szerterepülő végtagokkal, és egyre jönnek csak, jönnek, miközben megy a nagy fokozás, fuvolától a tomboló zenekarig. A nagy fokozás pedig szinte orgiává válik a pódiumon, hiszen nyilván erről beszél mindenki, amikor a Bolero erotikus voltáról beszél, hogy több és több, egészen a csúcspontig. És nem hiszem el, hogy tudják még fokozni, úgy szól minden, de tökéletesen van beosztva az akusztikai erőnlét is, meg a koreográfiai erőnlét, állnak a fehér táncosok  a végén a karmester előtt, és azt hallani, amit látni, vagy azt látni, amit hallani, teljes őrület, és egy pillanatnyi obszcenitás sincs, legyen már vége és soha ne legyen vége, ezt kívánja az ember. És ez is történik. Vége lesz és megmarad. 

Hú. 

Amikor először hallottam Roberto Alagnát, lemezről hallottam, a Gianni Schicchiből énekelte Rinucciót, és rögtön meg is írtam az élményt. Hogy klassz hang, de kissé brutálisan közelít a szerephez. Rákosi Péter, aki az EMI-nál dolgozott, nem a Deccánál, ami a Frenis Tritticót forgalmazta, utána azt mondta: ő hallotta Alagnát Bécsben, és ezzel az ítélettel nagyon mellélőttem.  

Azóta, persze, én is tudom. 

Huszonöt év telt el, Roberto Alagna még mindig énekel, még mindig gyönyörű a hangja, de az ember nem vár már sokat egy Carmentől. Vagyis tudja, mi lesz ebből, miért van, az idősödő tenor miért adja ki magát éretlen tizedesnek, így támogatja nejét, Aleksandra Kurzakot, aki ebben az előadásban Micaela, úgy sok bajt nem csinálhat, de vannak kételyeim a hamarosanra ígért Cso-cso-szánt illetően. 

Csak azt akarom mondani mindezzel, hogy az Alagnával kapcsolatos tévítéletek és előítéletek nem múlnak el olyan könnyedén. Mert Alagna lehet, hogy túlkoros, hogy őszülő, ritkuló, hosszacska haja nem éppen tizedesi, de egy pillanatra sem dobja a szerepet.Nem is hal bele, azt azért nem mondom, de a második felvonás végén a kórus fölött megfújja a magasságot, és tartja, tartja. Amire az ember magában azt mondja, hogy szép tőle, de vajon minek is tartja, senki nem szokta, még a nagy, színpadi belehalók sem, mert csak gyilkolja a hangszálakat, pedig hátravan még két felvonás, úgyis szól kórus, zenekar, minden, a hatás megvan, és nem egy nagy szólójelenet, hogy megismerhetnénk belőle a főhős lelkét és annak finomságait. 

Roberto Alagna viszont azt mondja a szünetben, hogy ezt ki kell énekelni, mert ugyanaz, mint amikor a torreádor énekli, hogy l'amour t'attend, hogy a szerelem vár rád, Don Josét meg a szabadság várja, ami, persze, nagyon boldoggá nem teszi (ezt már én mondom), de ez a fordulópont, a fejes az ismeretlenbe, nem szabad lenyelni vagy megspórolni azt a magasságot. 

Lehet őt szeretni. Meg kell is. 

Milyen benzin legyen? Szuper. Ezt éneklik nagy átéléssel a Cherbourg-i esernyőkben, valaha ezt iszonyatosan viccesnek találtam, ma inkább meghatónak, hogy lehetett ennyire is hinni a zene hatalmában, nem lesz röhejes, ha énekelget a benzinkutas és a szép asszony. Úgysem nevet majd senki, mind bőgnek a nézők, hogy így találkozik a két szerelmes. 

Talán neki volt igaza, Michel Legrand-nak, bár nem tudom, hányan nézik egyáltalán ma végig a filmet. Oscas-díjas alkotás, és ilyenkor persze jól jön az Oscar, lehet vele méltatni az elhunyt zeneszerzőt, hármat is kapott, egyet ezért, egyet a Yentlért, és egyet a Thomas Crown-ügy eredeti változatáért, amelyben Steve McQueen a főszereplő. 

De hát sokkal több oldala volt Legrand-nak, mint a filmek, nagyon jó jazz-lemezt készített Miles Davisszel, de kísérte Kiri Te Kanawát és Natalie Dessay-t is, élete utolsó évtizedében pedig, ahogy illik, a halhatatlansággal kezdett kacérkodni, és klasszikus vagy legalábbis klasszikus szándékú műveket írt, zongoraversenyt meg csellóversenyt. Soha nem kellett egy lépésnél messzebbre állnia a zenétől, és valószínűleg ilyen a leghasznosabb élet. De a legboldogabb biztosan. 

A világban Charles Dutoit miatt áll a bál, akit meghívtak Párizsba vezényelni, mondván, hogy jobb Berlioz-karmestert nem találtak. Közben Dutoit még nem tisztázta magát a szexuális visszaélések vádja alól, tudom, hogy ez nem is könnyű, még az ártatlanoknak sem. Ilyenkor az ember fölsóhajt, be jó is a periférián élni, azon még nem hőbörgött senki, hogy február 21-én Pesten is Dutoit vezényli a MÁV Szimfonikusokat, vagy legalábbis ő van meghirdetve a Kékszakállú karmestereként. Mondjuk azzal már nehéz volna nálunk védekezni, hogy jobb Bartók-karmestert nem lehet találni a világban, de majd mindent meglátunk. 

Közben Michiganben letartóztatták David Danielst, a kontratenor énekes sztárt és a férjét, mert a hatóság megalapozottnak találta a gyanút, hogy a pár elkábított és megerőszakolt egy Samuel Schultz nevű énekes növendéket. Danielsék nem tagadták a szexuális kapcsolatot, minden mást viszont igen. Közzétették a rendőrségi fényképeket. 

A baloldali David Daniels. Ijesztő. Néhány éve még így nézett ki. 

Bocsánat a hülyeségért, de az jutott eszembe, hogy remélem, bűnös, mert ártatlanul ennyit szenvedni elég nagy szemétség volna. 

Ha nem két egymást követő napon látom a Macbeth-et és a Két királynő (eredetileg: Mary Queen of Scots) című filmet, talán soha föl sem tűnik, ami most nyilvánvaló: ez ugyanaz a történet. A skót Macbeth, akinek megjósolják, hogy ő ugyan király lesz, de Banquo utódai követik majd a trónon, és Erzsébet és Stuart Mária viszálya, ahol nem tudom, mit jósoltak, de tény, Erzsébet királynő volt, viszont Mária utódai követték a trónon. 

Nincs benne valószínűleg semmi fantasztikus, az időpontok rendben vannak, Stuart Máriát 1587-ben fejezték le, a Macbeth 1606 körül íródott. Akkor már Erzsébet három éve halott volt, nyugodtan lehetett froclizni, 1603 óta I. Jakab uralkodott, aki Shakespeare szerint Banquo leszármazottja, lehet dörgölődzésből is klasszikust írni, ha valakinek tehetsége van hozzá. 

Ami a filmet illeti, az azért nem lesz klasszikus, de jó nézni, nagyon szép, csodás ruhákkal, nagyszerű színésznőkkel, egy olyan korról mutatja meg, hogy nők voltak benne az irányítók, amelyről nem szoktuk meg, könnyebben képzeljük a megkopaszodott Erzsébetet álruhás férfinak, mint hogy rájöjjünk, a nemi szerepek megcserélődtek a 16. század végén Britanniában, a nők kezében volt a fegyver, és csinos bájgúnárok csábították vagy erőszakolták őket, hogy részesei lehessenek a hatalomnak. Csak hát a történet annyira szövevényes és sokszereplős, hogy lehetetlen egy kétórás filmbe belesűríteni, főleg, ha a két főszereplőnek találkoznia is kell egy száradó lepedőkkel teli házban. Hangsúlyozzák is, hogy ez egy titkos találka, senki nem beszélhet róla, nyilván ezért nem szerepel a történelemben. A nagy tabló így nem tud elég nagy lenni, az ember kíváncsi, mi történik, mondjuk a rendesnek látszó, de aztán a királynőjét megerőszakoló Lord Bothwell-lel. Ami azt illeti: semmi jó, miután egy vesztes csata után elmenekül Skóciából, bonyodalmas okok miatt Dániában börtönbe vetik, tíz évet húz le egy oszlophoz láncolva. A történelem néha igazságosabb, mint a forgatókönyvírók.  

Régi, de nem múló és visszatérő fájásom, hogy Shakespeare szonettjei mintha nem lennének meg a magyar irodalomnak. Persze, mindenki ismeri azt, hogy testnek a kenyér, de ez minden. Hiába Shakespeare a legjobb és legmegbízhatóbb magyar drámaíró, mintha  a költői életművére nem volnánk kíváncsiak. Magamban ezért többnyire Szabó Lőrincet tartom felelősnek, hiába ő a testnek a kenyér is, mintha ragaszkodott volna az összkiadáshoz, anélkül, hogy ereje, kedve, ihlete lett volna hozzá. Így aztán nem is tudom, hogy a tatabányai Macbeth-et nézve (rendezte Szikszai Rémusz) hány nézőnek tűnt fel, hogy a darab nem a Macbeth-tel kezdődik, hanem a 129. szonettel. A szellemet mocsokban tékozolni kéj, amíg tesszük, s már előtte kéj. 

Hogy kerül ide? És arra gondolok, hogy leginkább azért, mert olyan homályos az egész magyarul, mintha valami fordított Madách volna, az okoskodás halála a tett, jobb tékozolni szellemünket, mint megtenni valamit. Szabó Lőrinc fordítása egyébként is mintha valami találós kérdés volna, hogy na, vajon mire gondol az avoni hattyú, kifelé megy, befelé áll, befelé megy, kifelé áll, fölfelé megy, lefelé áll és így tovább. Miközben, ha valaki belenéz az angol szövegbe, azt látja, hogy azért nem oly bonyolult ez. Viszont költészet, nincs benne olyan fél sor, hogy "s már előtte kéj", amitől puff, földre esik a szonett.  

Th'expense of spirit in a waste of shame

Is lust in action; and till action, lust. 

Amennyire én látom, ez az utolsó fél sor nem is azt jelenti, hogy "már előtte kéj", hanem hogy amíg tart, addig kéj. És mintha az action maga sem bármilyen tett volna, hanem közelebb áll ahhoz, amit ma aktusnak mondunk, a szonett egésze mintha arról szólna, amit régebben úgy mondtak, hogy "minden állat szomorú közösülés után", de az egész szinte elkerülhetetlen, mert ez a pokolba vezető út a mennyországon át halad. Így persze már végképp nincs köze a Macbeth-hoz, de nem ez a fő baj. 

Hanem hogy nincs másik. Még mindig Szabó Lőrinc Shakespeare-szonettjei a legélénkebbek, leginkább költőtől való fordítások, és nincs senki, akire rámutatna az ember, hogy te, ess már neki a munkának, áhítja a magyar irodalom Shakespeare-t. Hogy a fordítás, ami régebben megtermékenyítette a magyar lírát, a nagy vagy nagyra tartott költőket nem érdekli, nem bíbelődnek vele, csinálja csak, akinek van kedve hozzá, nem méltó feladat. Lehet erre az is a válasz, hogy úgyis meg kell tanulni mindenkinek angolul, de egyrészt soha nem lesz akkora kaland az, hogy "so are you to my thoughts as food to life", mint a testnek a kenyér, meg ugyan, hogy nézne már ki a Macbeth, ha az elején angolul szavalnak?   

Ballagtam épp a Szajna felé... - ja , nem. Ballagtam épp a Duna felé, nem is ballagtam, de autóztam, mert benyomtam a rádiót, ahol, ha jól emlékszem Némethy Attila azt a furcsa konferanszt tette épp, hogy Rózsa Miklósnak a Ben Hurhoz komponált kísérőzenéjéből a szerelmi kettőst játssza orgonán Sebestyén János. 

Sebestyén János! Mintha a halála óta eltelt hét év során elfeledkezett volna róla a világ. Pedig az egyik első klasszikus zenei hangversenyen, amelyre önszántamból mentem el, Sebestyén János csembalózott. Elsötétített Zeneakadémián, két állólámpa fényében játszott, el voltam kissé veszve a hangok között. Aztán láttam, hogy ez valami kettős élet, nem csak zenél, de megszállottan rádiózik is, néha belehallgattam az Egy rádiós naplójából című műsorából, hát, ma ilyet nehéz volna csinálni. Volt egy olyan műsorszám is benne, hogy valaki tekergette a rádió gombját, mondjuk 1950 április 15-én, és azt hallgatta, mi jön be a szobába. Nyilván ő tekergette akkor is a gombokat, és megszállottan rögzített mindent. 1956-ban kitette a felvevőjét (még nem is  magnó volt, hanem lemezvágó, afféle továbbfejlesztett fonográf) és fölvette az utca zaját, távoli lövéseket. Tudom, hogy aztán felfoghatatlan rendetlenségben élt, pontosabban mások számára felfoghatatlanban, ő tudta, mi hol van a szobában, de a sok tárgy és dokumentum között utakat kellett vágni, hogy el lehessen jutni a foteltől az ajtóig. Gyűjtött mindent, menetrendeket és telefonkönyveket, mintha meg lehetne menteni azokat az embereket, vagy azoknak az emlékét, akiknek már volt telefonjuk 1966-ban. Vagy legalább vonattal mentek Piripócsra. Láttam őt aztán sokszor a Zeneakadémián tanári minőségben is, ő alapította a csembaló-tanszéket, mindig voltak körülötte, igazi tanár úr volt. 

Ami a Rózsa Miklós-művet illeti, voltaképpen nincs benne semmi különös, ha utánagondol az ember, Sebestyén János jóban volt a zeneszerzővel, harcolt azért, hogy elfogadják itthon is őt 20. századi klasszikusnak. Most úgy látszik, nem sok sikerrel, pedig, ugye, Rózsa Hegedűversenyét Jascha Heifetz is játszotta. Sebestyén János járt hozzá rendszeresen, az olaszországi nyaralásain látogatta, kazettára vette az emlékeit, könyvet is írt belőle. 

Amikor hetvenöt éves lett, elvégezte a számítást, az apja hetvenegy évesen halt meg, az édesanyja kilencvenkét évesen, ha benne félúton találkoznak, akkor neki még hat éve van hátra.

Kevesebb mint egy hónapot tévedett.