A Gramophone című szaklap januári számában Patrick Rucker átveszi, hogy milyen felvételek születtek Beethoven Waldstein szonátájából. Nem az összes lemezt hallgatta végig hiszen 170 fölött van a szám, és fel is hívja a figyelmet, hogy alapemberek maradtak ki a... hát ez nem teljesen világos. Már hogy szándékosan meg se hallgatta Pollinit, Schiffet, Fischer Annie-t, vagy ők voltaképpen nem tetszenek neki, és nem akart senkit sem megbántani. Így is maradt elég fenomén, Gilelsz és Backhaus, Schnabel és Gieseking. Az időrend a múlt század húszas éveitől indul, a Liszt-tanítvány skót Frederic Lamonddal, a legfrissebb felvétel pedig mindössze három éves, Olga Pashchenkóé. És ahhoz képest, hogy Rucker nyírja a magyarokat (csak vicc), Ránkit meg sem említi, pedig, ugye, sokan nőttünk fel az ő piros Beethoven-lemezén, a legjobb négybe ketten azért bekerültek. Az egyik Lili Kraus, akit nem is tudom, hogy elfeledtünk, vagy igazán soha nem fedeztünk föl magunknak, pedig pesti születésű, Bartók-tanítvány, csak hát Texasban élt, és a rendszerváltást már nem érte meg. A másik kiemelten ajánlott felvétel Jandó Jenőé, Naxos-lemez. Rucker ugyan fölhívja a figyelmet, hogy nem "annak ellenére" ajánlja, hogy Naxos, hogy olcsóbb, mint a többi, a végén, persze, mégis Budget Choice-nak mondja a CD-t. Pedig tényleg nincs benne semmi olcsó, legfeljebb a borító, Jandó egészen fantasztikus az első hangoktól az utolsóig, színekkel, szívvel, mindennel bírja a darabot. Könnyeket, izzadságot, egyéb testnedveket nem érezni, ez is egy érdekes tapasztalat, egy szonáta, amelyik hangokból áll. De sok hangból, úgy értem, az egységnyi idő alatt felhangzó hangjegyek száma is magas, meg a változatosságuk is, van, amikor mintha benyúlna a hangszerbe, és úgy ütögetné a húrokat, van, amikor csilingel, mily édes, mily tiszta, mily égi csoda.  

Harmincéves múlt a felvétel, és nem nagyon értem, hogyan lehet, hogy Angliából kell ideszólni, hogy ez van, legyünk büszkék rá.  

Tegnap volt Deseő Csaba nyolcvan éves, szeretettel gratulálok. Köztudott róla a zenei kettős élet, az ÁHZ múlt, brácsás volt a zenekarban, miközben élte a jazzéletét is. Meg élte ezt is, a Funky hegedűt. 

Akkor, azon melegében nem láttam az Egymillió fontos hangjegynek azt az adását, de a bátyám már ezzel fogadott, hogy mekkora marhaság ment a tévében. Akkora, hogy másnap erről beszélt mindenki az osztályban, aztán a katonaság alatt hallottam megannyi változatban, és azt gondoltam, hogy ilyen azért ritka, hogy egyetlen dallal valaki egy életre elintézze magát. Értelme semmi, műfaja kideríthetetlen, de mintha szánt szándékkal célozna a lehetséges közönségcsoportok közé, oda, ahol épp senki nincs, akinek ez tetszik. Ki írta vajon ezt az elmés szöveget? 

Aztán eltelik néhány év és évtizedecske, és ha azt mondják, Deseő Csaba, mégis ez jut a legtöbb embernek az eszébe. Ki érti? 

Fölhívnám a figyelmet Deseő  Csaba mellett a borízű énekszólót előadó ritmusgitárosra, Csomós Péterre, aki a régi Hungáriának is oszlopa volt. A '69-es Táncdalfesztiválon elég sokáig őt is véli frontembernek a közvetítés vezetője, amíg Fenyő elő nem búvik az elektromos orgona mögül. Hihetetlen fazon már ott is, ahogy George Harrison módjára ikszlábazik a nagyérdeműnek. 2013 óta sajnos már csak az angyaloknak hülyül. 

A képen látható tárgy nem egy katana, vagy valami, talán inkább szerves anyagból készült keleti harci eszköz közelről, hanem Bukta Imre egyik művének részlete. A mű maga különböző mezőgazdasági eszközöket használ, csillogó fémet, piros vasvillát, és hozzá tartozik ez a hosszában kettévágott napraforgószár, rajzzal. A Kieselbach Galériában látható jelenleg, néhány megvásárolható és már magántulajdonban lévő Bukta-kép közelében. Az ember azonban, ha már eszébe jutott a kard, szívesen gondol úgy Bukta Imrére, mint aki lóháton vagy kerékpáron kiment a mezőre, kezében villogott jó, éles kardja, és azzal sújtott le a napraforgóra, amely úgy nyílt ketté a csapás után, akár a török basa a  Kukoricza Jancsival való randevúja után. 

Kettényílt, és láthatóvá lett a belső, hogy minden napraforgó magában hordozza nemcsak a végzetét, de a gyilkosa képét is, a kíméletlen kombájnt, amely csak halad előre, és vágja őket, nem hosszában, de keresztben. Ennek a mázlistának talán megadatott a saját halál.  

Na, hát ez az, amit el sem hisz az ember. Pedig nézi, hallja, sőt. Nézte, hallotta négy nappal korábban. Edita Gruberovát a Lammermoori Luciában, hetvenhárom évesen. De nem ez az, ami nincs, kor és szerep, bár ez is annyira ritka, hogy másik példát nem tudok rá mondani. Erre a színvonalra meg végképp nem. Rendben van. Csakhogy Gruberova sem olyan egyértelmű, nem arról van szó, hogy van egy természeti csoda, egy hang, amely megőrizte ifjúi fényét, szépségét, rugalmasságát. Nem, ő is küszködik. Annyira küszködik, hogy szombaton is, szerdán is azt hittem, megyünk valami kellemetlen mosolygás felé, de jó volt őt látni, még jobb lett volna nem hallani. 

Edita Gruberova azonban mindkétszer tudta, mit csinál, és a szerepet nem csak úgy építette föl, érzékeny idegrendszertől az őrülésig, hanem vagányul elengedte az első felvonás hárfaszólós áriáját, annyit már ő sem bír. Akik nem tudták, mire lehet számítani, idegesen kóvályogtak az első szünetben, megyünk a katasztrófa felé, de akik tudták, mi volt a múltkor, azok csak még idegesebben kóvályogtak. Abból fölállt, mit fölállt, akkora sikert hozott össze, hogy rá kellett engedni a vasfüggönyt, de most egy kicsit még rosszabb a hangi helyzet, ha föl is áll, ez benne marad. Benne is, meg bennünk is. 

Igaz, ami igaz, a vasfüggönyt most nem engedték rá. Igaz, ami igaz, megpróbálták, csak  elakadt a szerkezet. Gruberova pedig talán még jobb volt, mint négy napja, még igazabb és még hihetetlenebb, és egyáltalán nem a csilingelésről van most szó, koloratúrák rogyásig, hanem hogy úgy van fölépítve a hosszú-hosszú őrülési jelenet, hogy nincs benne két másodperc üresjárat sem, nincs egy pillanat, amikor azt érezné a hallgató, ez most nem a szerepről szól, vagy most valami életet az éveknek-akció keretében gyönyörködünk az idő megtagadásán. Ha azt mondom, ilyet még nem hallottam, az csak azért nem stimmel, mert volt ő már itt. De hogy ilyen Luciát nem fogok hallani, az eléggé bizonyos.  

Figyeljetek csak! Billy Pilgrim kiesett az időből. 

Így kezdődik Vonnegut regénye, Az ötös számú vágóhíd. Úgy végződik, hogy Csip-csirip, de erre maga Vonnegut is fölhívja a figyelmet a regény közepén, oda is lapoztam rögtön, és tényleg. Aztán elolvastam eredetiben is, Poo-tee-weet - ezt kérdezi igazából az angolul beszélő madár. 

Előbb volt nekem film Az ötös számú, mint könyv, mondhatni, hogy egy életre szóló hatással. Ebből tudtam meg, hogy mi volt a drezdai bombázás, éppen ma van annak az évfordulója, az egyik legnagyobb mészárlás emberek és az ember által létrehozott szépség ellen. Szép és alapos munka volt, sajnos érthető is, bosszúbombázás, az agyonkínzott dél-angliai városokért álltak bosszút a szövetségesek épp Drezdán, ahol semmiféle katonai üzem nem volt. 

Hatvan év kellett hozzá, hogy a fenti romokból újra a Frauenkirche legyen. Addig őriztek minden megmaradt követ, hogy az újra fölépített templom foltos lehessen, a szürke kövek eredetiek, a többi új. 

De hát nem erről akartam beszélni, csak a filmről, a nem múló hatásáról, hogy szól benne egy zene, híres zene, most már tudom, de amikor tizenévesen először hallottam, nem tudtam, mi az. Hómező, tankok, katonák, és ez a lassúság, álom, tisztaság, pengetik a vonósok, a dallamot a zongora játssza, a főcímen meg a felirat, hogy zene: Glenn Gould. Kerestem, kerestem, az világos volt, hogy Bach, meg hogy zongoraverseny, és elég pontosan emlékszem a pillanatra, amikor a Rózsavölgyiben egy lemez hátsó borítóját olvasva rájöttem, hogy ez lesz az. Megvettem, és elég izgalmas ilyenkor a hazaút, ott a kincs a kezedben, de egészen mégsem vagy biztos benne, hogy az az, ezt kerested. Nem pontosan az, úgy értem, nem Gould, hanem az utóbb sokat vitatott Kocsis-felvétel, de nekem megfelelt. Nagyon is. 

Szóval: tegnap este azt gondoltam, hogy nem is lehet ekkora szerencsém. A bombázás évfordulója előtti este a Zeneakadémián épp az f-moll zongoraversenyt játsszák, a Budapesti Vonósok és Fejérvári Zoltán. Lehet, hogy véletlen, lehet, hogy nem az, ők is Az ötös számú vágóhíd rajongói, nekem így is, úgy is tetszik. 

Aztán eljátszották a darabot, és biztosan elszámoltak a lelkiismeretükkel azóta, de azt azért nem egészen értem, hogy ha valakinek semmilyen mondanivalója nincs egy zeneműről, akkor vajon miért csinál ilyesmit.  

Ma van tizennégy éve, hogy meghalt Kovács Dénes. Nem valami kerek évforduló, mondhatni, kifejezetten szögletes a két szám, cserébe a pálya sem volt egyenes, a zsöllyéből nézve nem is tudta az ember, hogy miért történt úgy, ahogy történt. Sokunknak ő volt sokáig a hegedűs, nem hogy a legjobb hazai, hanem, mondhatni, az egyetlen, ő játszotta a lakásokban az alapműveket a lemezjátszón, A négy évszaktól az F-dúr románcig. Úgy is indult a történet, mint ahogy egy rendes világkarriernek kell, nagy versenygyőzelemmel Londonban, úgy végződött, mint egy magyar karrier, igen, igen, tanárként talán jelentős, vagy nem is tanárként, de rektorként, hanem a hagyatéka..., a lemezei... 

Nem tudom, igaz-e. Ami majdnem azt jelenti, hogy igaz, mert régen hallgattam a felvételeit, nagy a tolongás a zseniknél. De van egy mondás, amit nagyon szeretek, csupa finom öngúny. A koncertről beszél, a pódiuméletről. Fölmegy az ember, mint David Ojsztrah, és lejön mint Kovács Dénes. Aki ilyet tud mondani magáról, az akár meg is nyugodhat: sokan szeretnének Kovács Dénes lenni.  

Helyes, villanyszerelőnek és gázóra leolvasónak öltözött emberek adták át a Müpában az idei Jazz Showcase díjait, ünnepelni és ünnepeltetni nem tudunk továbbra sem, de aztán a Karosi Júlia Quartet játszott Ben Monderrel kiegészülve, és nyilván ez volt a fontosabb az estén. 

Vagy nem is tudom. Valahogy minden jó, amit Karosi Júlia csinál, a szerzeményei, a hangja, az éneklése, de semmi sem elég jó, az ember egy idő után fészkelődni kezd a helyén. Pedig nem is egyféle Karosi Júliát kap, mert van a vokalizáló, supsupvohávohá éneklés és vannak a magyar népdalok. Van Kodály- és Bartók-feldolgozás, az utóbbi érezhetően az est csúcsa, a Kékszakállú regősétől a Mikrokozmoszig, ebbe már az amerikai gitáros is belepenget. Szóval megvan minden, és nincs meg semmi, a dalok összemosódnak, egyformának látszik, a helyzeten nem segítenek az énekesnő elfogódott, maga elé néző összekötőszövegei sem. Kommunikáció, nyilván ez kulcsszó a jazzben, de kifelé sem ártana, odaállni, hogy ez vagyok én, engem nézzetek, engem hallgassatok, mert nem bánjátok meg. 

Közben arra gondoltam, hogy nem véletlenül van a daloknak szövege is. Nem valami nagy csodára vagy felfedezésre gondolok, nem arról van szó, hogy bizonyos szöveg zenét követel magának, és ha valaki megtalálja ezt a kikövetelt zenét, az boldogan dőlhet hátra. A mai napi gyakorlat úgyis az, hogy előbb van a dal, aztán jön rá a szöveg, de ennek is megvan az a határozott előnye, hogy a dal maga meg tudja szólítani az embert. Vagy legalább az, hogy a hallgató könnyebben tudja azonosítani a dalt magát, viszi magával, hogy Ez történt Lellén vagy bármi más marhaságot. 

Ez történt tegnap. 

Míg mi itthon gruberovázunk, búcsúzkodunk, a világ másik felén egy tenornak örülnek. Javier Camarena a Metropolitanben énekel egy másik nagy Donizetti-szerepet, Az ezred lányából Toniót. Igen, azt a szerepet, amit a pék fia is, Luciano Pavarotti, az áriát a kilenc magas C-vel. Nem képtelenség, mármint nekik, Pavarotti előtt is énekelték, hogy mást ne mondjak, Réti József, Pavarotti óta is, hogy mást ne mondjak, Juan Diego Florez. Hogy az egészből mégis szenzáció lehet most, az az, hogy Camarena a közönség lelkes tapsait ráadással hálálta meg, így aztán a kilenc magas C-ből tizennyolc lett. Azért az tényleg meglehetős őrület, nem csak elénekelni, de végighallgatni is. 

Március 2-án lesz a világközvetítés az operából és Camarenából, gondolom, akkor azért nem kockáztatja meg a ráadást, bár ki tudja. Aki nem bírja addig, annak létezik egy Camarena-lemez is, Cecilia Bartoli védnökségével, vagy hogy is mondjam, szóval ő is ajánlja meg énekel is a lemezen. De azért nem kellene az öreg Luciano szakállát ráncigálni, a magas C királyságában foglalt a trón. Viszont bőrnadrágos hercegnek lenni sem utolsó.  

Nincs nagy okosság a Nemzeti Múzeum Görgei-kiállításán, én legalábbis azt érzem, hogy a bicentenárium ürügyén egy régen megnyert ügyet akarnak nem is újratárgyalni csak újranyerni. Görgei nem volt áruló, ezt azért ma mindenki tudja, és csak azt nem érti, hogyan is remélhették, hogy ki lehet csúszni az oroszok és az osztrákok közül. De hát ezért hősök a hősök, hogy ne törődjenek a kilátástalansággal.

Úgy jövök ki, ahogy bementem. Ezt pont le lehet mérni, van egy képernyő, amelyen kitölthető, hogy a kiállítás előtt mit gondolt az ember Görgeiről és mit gondolt utána. Pont ugyanazt. Legfeljebb most erősebben gondolom ugyanazt, vagy többet tudok a kémiai és kertészeti munkásságáról, el lehet olvasni egy őrült levelet, amelyben valami magvakért könyörög egy ismeretlen nagysádhoz, így csajoztak régebben az öregfiúk. És rendületlenül csodálja az ember, hogy viselte Görgei az igazságtalanságot, képes volt ezt az áldozatot is meghozni a hazáért, ha nektek egy elveszített harchoz tényleg árulóra van szükségetek, ám legyen. Legyek. Mielőtt nagyon odalennék érte (bár nagyon odavagyok), eszembe jut, hogy azért katona volt, aki fent váratta a dombtetőn a lovas csapatot az ellenséges tűzben, hogy imponáljon vele az ellenségnek. Azok  meg szépen meghaltak, fordulgattak le a lovak hátáról, ez ám a katonaélet. 

Megmarad a két szép szeme, amivel olyan rejtélyesen néz a távolba, nyilván nem függetlenül a rövidlátásától. Meg egy bejegyzés a Nemzeti Múzeum vendégkönyvében, hogy ott járt ő is, Arthurius Görgey, katonaiskolás korában. És nem is sejtette, hogy egyszer majd róla rendezik a kiállítást. 

Megint Knausgard van műsoron itthon, a Harcom harmadik kötete. Játék a címe, és most úgy tűnik, hogy ez a legjobb az első háromból (van még lefordítatlan három), illetve úgy is tűnik, hogy most majd újra el kell olvasni a Halált, az első kötetet, elvan a szerző és az olvasó szépen, hosszan, együtt. Közben azért vannak amolyan apróbb örömök, például az ifjú Karl Ove szemölcsei. Ott vannak a kezén gyerekként, utálja őket, de attól még ott vannak, amíg egy szép napon azt nem mondja az apja, hogy le lehet azt szedni szalonnával. És gondosan bekeni a gyerek kezét szalonnával, aztán (most jön a lényeg) a szalonnadarabokat elássa a kertben. Azt hinné az ember, ez valami felvilágosult óvintézkedés, nehogy valaki megegye a szemölcsös szalonnát - bár ahhoz valószínűleg elég volna a szemetesvödör. 

Nekem viszont egy Knausgardtól viszonylag távoli irodalmi élmény jut az eszembe, a Tom Sawyer. Abban beszélget a két gyerek, Tom és Huck, hogy hogyan is lehet a kisebb szemölcsöket eltüntetni. Ifjú olvasóként engem is érintett a probléma, a bal kezem középső ujján, a legfelső percnél oldalt nekem is volt egy szemölcs a kezemen, nem zavart nagyon, de piszkáltam gyerekként. Piszkáltam, meg reszelgettem körömreszelővel, hátha elmúlik, kentem szerekkel, egyszer ki is égették, de visszanőtt. És akkor a Tom Sawyerben hirtelen erről beszélgetnek a talpraesett gyerekek. Hogy babbal leszedhető. Megvágják a szemölcsöt,hogy csak egy picit vérezzen, aztán hozzáérintik a félbevágott babot. Eddig rendben. Sajnos úgy folytatódik, hogy éjfélkor a keresztútnál elássák a babszemet, talán valami mondókát is el kell mondani közben. Reménytelen. Azt se tudom, itt a Belvárosban mi a keresztút, és még ásni is kellene, éjfélkor. 

A babkísérlet elmaradt, és a jelek szerint jó így, mert az elásás fontos része a folyamatnak, ha Norvégiában is ásni kellett. Egyébként Knausgard szemölcsei három hét múlva eltűntek. Egyébként az enyém is, de inkább három év múlva.