Bejárta az internetet David Douglas Duncan halálhíre, nem is csoda, 102 éves volt a fotóművész, és hiába a gép, film, fényérzékeny papír, mégis lenyűgözi az embert, hogy köztünk járt valaki, aki ott volt, látta a saját szemével, megjegyezte a saját fejével. Ott volt, meg itt is volt, például 56-ban, fényképezett, aztán ment tovább. 57-ben a fantasztikus, felfelé nyitható ajtajú Mercedeszével (csak nagyon szögletes zárójelben jegyzem meg: Verus nagybátyámnak is volt olyanja, 300 SL, én, persze, már nem láttam, csak fényképen) ment vidámabb vidékre is. Cannes felé, Picasso villájába, a La Californie-ba. Mellette ült az anyósülésen a Lump nevű kutya, akit nem lehetett otthon, Rómában hagyni, mert rosszban voltak Duncan másik ebével, egy afgán agárral. 

Duncan megérkezett, és Lump is megérkezett. Ennyit a legendás kutyahűségről: egy perc alatt rájött a kutya, hogy új otthonra lelt. Picasso körül mindig voltak kutyák, a leghíresebb talán Kazbek, akit Brassai is fényképezett, most is volt egy, nagy és idétlen, de jóravaló boxer, Yan, aki nem cincálta szét a kis tacskót. Egyébként a La Californie-ban volt egy kecske is, Esmeralda, bronzváltozata a leghíresebb késői Picasso-szobrok közé tartozik. Lump mindenesetre pillanatok alatt bejátszotta magát Picasso és Jacqueline Roque kegyeibe, ott is maradt a továbbiakban, Duncan eb nélkül autókázott tovább. Ettől fogva Lump az örökkévalóság szolgálatában állt, modellje lett egy híres egyvonalas rajznak, szerepelt kerámiákon, miatta cserélte Picasso a Las Meninas festményeken az eredeti, Velazquez által megfestett, nagytestű kutyát tacskóra. Aztán Picasso, kíváncsiságból, hogy vajon egy Rómában született, soha nyulat nem látott kutya hogyan reagál egy nyúlszerű teremtményre, dobozból készített neki egy csodálatos zsákmányállatot. Amit a tacskó a benne lévő programnak megfelelően ízekre szedett. Ennyit arról, hogy a művészet örök. 

Ugyanabban az évben haltak meg, mármint Picasso és Lump. A festő 92 éves volt. A kutya 17. 

Utolérte A bolygó hollandit is a nagy fesztivál-előadások sorsa: megszerették. Megszerettük. Megértettük. Ami eleinte nehezen követhetőnek tűnt, az most összeállt, amit sokan esetleg a rendező önkényének éreztek, az most védjegy. Alig várjuk, hogy végre föltűnjenek a mosógépek, a bennük pörgő ruhákkal, a sok, bekötött fejű asszonnyal, hogy megértsük: a megváltás története nem a megváltottról, hanem a megváltóról szól. Nem az a legfontosabb, hogy miért bolyg a hollandi, hanem hogy miért akar meghalni érte egy fiatal lány. 

Amúgy meg sem kell halnia. De most ezzel lelőttem a poént. 

Nem tudom, ha nem volna ennyire jó a rendezés, akkor is klasszikussá vált volna a színrevitel, ha nem lenne ennyire jó, hogy egy ilyen mosógép-gesztus elegendő volna-e a három órára, de ezen tényleg nem kell gondolkodni, minden a helyén van, minden fordulat, döbbenet, nagy pillanat, vagy megfordítva: semmi sem csak a poén vagy a divat kedvéért van a színpadon. Amit az ember talán csak most vesz észre (mások talán korábban), az a csapatmunka, hogy mindenki egy irányba húz, hogy a rendezéshez Horgas Péter bordásfal-háza mennyire illik, még akkor is, ha nézőként is kitör a frász, ha arra gondolok, hogy esetleg nekem kellene a háztetőn ülni, miközben még forgatják is a díszletet. Vagy hogy mennyire jó ez a kislány-Senta, Elisabet Strid, és ez a cro-magnoni fejformával rendelkező Hollandi is elég ebbe a történetbe, nem is elég, hanem ennyi kell most, pont így jó. 

Pont így jó. 

Egy ismerősöm (meg is mondom, melyik ismerősöm: Márok Tamás) mondta egyszer, hogy az a baj az amerikai baritonokkal, hogy mind olyan akar lenni, mint Leonard Warren, csak rosszabbak. Körülbelül ugyanez igaz a finn basszistákra: mindegyik előtt ott egy példakép-óriás, és mind rosszabb, mint Martti Talvela. 

Attól, persze még jók vagy nagyon jók, vagy nincs is náluk jobb a piacon, és Matti Salminen időnként... Most van épp az időnként, hogy nálunk énekel két Marke királyt, és látja az ember, hogy nincs benne talán a szíve meg a lelke, de sebaj. A hangja benne van. A kora is benne van, hiszen hetven fölötti hangszín, jól szól, de mégis koros orgánum, pont amire szükség van. Talvela ennyi idősen már réges régen nem élt. Őt várjuk a sok szempontból csalódást keltő Trisztán és Izoldában, ami tökéletesen rossz attitűd egy ezerórás operában, különösen a Trisztánnál, ahol esetleg az Előjáték alatt az ember már a Szerelmi halálra készül, pedig az csak öt óra múlva következik be. 

Mindegy, az biztos, hogy Salminen nem csalódás, még csak nem is olyan modoros a hangképzése, mint lenni szokott, és amit utánozni könnyebb, mint írásba foglalni, nincs az a beő-beő a szavak kezdetén. Nincs Marke király se, vagy legalábbis az első előadáson nem volt. Salminen van. Lehet, hogy nem róla írta Wagner az operát, de az is lehet, hogy már megszületett az a komponista, aki majd igenis róla ír három hosszú felvonást. 

Csak tudnám, ki fogja eljátszani.  

Mondjuk, hogy változó sikerrel abszolválta Horgas Eszter a Zsidó Művészeti Napok keretében Simon and Garfunkel műsorát. Mondjuk, hogy nem csak ő tehet róla, ezek a dalok néha meglepően ellenállóak, nem igénylik a feldolgozást, a szépségük sokszor az egyszerűségükben van, és minél többet küszködnek velük, annál reménytelenebb a végeredmény. Egyébként is: a jelen helyzetben, és nem is tudom, hogy a helyzet az Uránia hangosítására vonatkozik, vagy a zenekar eszközeire vagy általános a tanulság, mindenesetre a fuvola erősített hangja egyszerűen idegtépő. Mintha szalmaszállal piszkálnák a hallgató fülét. Így is voltak épkézláb feldolgozások, és olyanok is, amelyek nagy erőfeszítések árán érték csak el a csámpás, vendéglátózó hatást.

De van itt azért más baj is. Ez a hihetetlen önimádat, amelynek büszke heverőjére a bejátszott kisfilmekben ráhever Horgas Eszter. Akkor most legyen úgy, hogy én színleg elszenderedek, és az utolsó számnál színleg fölébredek. És tényleg úgy is van. Akkor most tegyetek be egy képet rólam, ahogy bájosan a kamerába nézek. Beteszik. Ne már.

Tudom, tudom, ahhoz hogy az ember kiálljon fuvolázni meg tekeregni, ahhoz minimum békében kell lennie önmagával. De ez az önszerelem biztosan nem egészséges. Vagy mondhatjuk úgy is: hagyni kell, hogy a közönség is szeresse az embert. Így egyszerűen nem férnek hozzá a szeretetükkel a művésznőhöz.   

A magam részéről gond nélkül elfeledkeztem volna Grieg 175. születésnapjáról (15.-én lesz), ami nem nagy ügy. Az valamivel jobban zavar, hogy magáról Griegről is sokszor megfeledkezem, biztosan vannak hónapok az életemben, amikor szándékosan egyetlen Grieg-művet sem hallgatok meg, ami azért mégiscsak túlzás. De hát épp ezt mesélem: nem vagyok a magam részén, nem hagytak nem hallgatni vagy nem gondolni rá, a Márványteremben emlékezett meg a norvég komponistáról Kolonits Klára és Dinyés Dániel.  

Illetve ez talán nem is ennyire egyszerű, eredetileg lett volna velük egy kürtművész is, aki végül nem lett, így teljes és valóságos dalest lett az eseményből, de teljes Grieg-műsort az előadók nem vállaltak, így jócskán benne jártunk már a szünet utáni részben, és még mindig nyoma sem volt az ünnepeltnek. Nem panasz: Clara Schumann, Robert Schumann, Mendelssohn, Csajkovszkij jelentették a kontextust. Ha van panasz, az leginkább a dalestek pesti ritkaságát illeti, hogy még ilyen szinten sem egyértelmű, hogyan is kell ezt énekelni, mennyi energiát, kifejezést lehet egy-egy dalba üzemanyagként fecskendezni. Hogy bizonytalankodunk, miért is vagyunk itt: együtt unatkozni vagy együtt repülni, hol a határ, amikor még nem nevetséges és már nem üresen múltidéző a közös kaland. 

És még csak azt sem mondanám, hogy ez a közös unatkozás olyan szörnyű volna. Kolonits Klára mégiscsak jó énekes, komoly rajongói táborral az operai kifinomultak köréből, ha elénekli az Asszonyszerelem, asszonysors dalciklust, lehet, hogy nem fakadunk könnyekre a végén a sors kegytelenségén, de a hangok a helyükön vannak, az szól, aminek szólnia kell. Dinyés Dániel nem a világ legcsodálatosabb zongorakísérője, de nyilván kettejük dalok fölötti együtt gondolkodása pótolni tudja az esetleges hiányérzetet. A zongora tetejét nagyra nyitották, ettől egy kicsit zajosnak lehetett érzékelni az előadást, de nyilván megvolt az oka, a hangosztály így talán jobban tudta keverni az eredményt, és ez mégiscsak rádiókoncert a Márványteremben, jó itt lenni, de a hallgatók a célközönség. 

Jó ez, körülbelül ez a tanulság, titokban azért úgy érzi magát az ember, mint a gyerekek a Keménykalap és krumpliorrban, amikor a kövér néni nem hagyja abba a Schubert-dalokat, de ezt nem kell feltétlenül bevallani még magunknak sem. 

Aztán mégis, mert Kolonits Klára a három Csajkovszkij-dalt úgy énekli, mintha megcsípték volna, bátran, nyíltan, vagányul, és élni kezd az egész koncert. Mondhatni, a legjobbkor, mert ezután jöttek a Grieg-dalok, szám szerint kilencen, és ennél jobbat nem tudok elképzelni Grieg-ügyben: főhajtás helyett élet. Nem a halálba menők üdvözlik a holtat, hanem az élők az élőt. Szevasz, Edvard, hogy te mekkora zseni vagy, őrület. 

Az ötlet kifejezetten jó. Itt van a Kékszakállú, az emberiség közös öröksége, de valami mindig kell mellé, egy felvonás, ötven perc, és arról ugyan nincs szó, hogy ne adna egész estés élményt, de ha nyolcra vége, akkor rengeteg embernek nincs megoldva az estéje, mehet haza tévézni. Pedig pont ezt akarta elkerülni. Szerintem ugyan a darab ma már minden párosítást elbír, mindent, ami elég erős ahhoz, hogy ne verje agyon, Puccini is megél mellette, vagy akár Leoncavallo, vagy mondhatjuk fordítva is, megél Puccini és Leoncavallo mellett is, de miért ne lehetne saját anyagból kiegészíteni? Ha jól értettem, az Opera ötlete volt, hogy a saját anyag legyen a Prológ, amit úgyis egyre többször mondanak el, pedig annyira nem elmés szöveg, hol a színpad, kint-e vagy bent, tudjuk, hogy hol, nem kell győzködni senkit. 

Nincs más hátra, mint meg is csinálni. Nincs más hátra, mint Bartókhoz méltó zeneszerzőt találni, ez, mint kiderült, elég húzós dolog, mert Madarász Iván igazán nagy mesterségbeli tudással bír, amíg a zenekari árokban viselt dolgokról van szó, de a szöveggel nem tud mit kezdeni, az egész valójában parodisztikusan hat. Van Kékszakállú és van Judit, ők részleteket énekelnek a saját szövegükből, már ez sincs pont a helyén, hiszen elmondják a maguk történetét, akkor mi lesz utána, de mindezt súlyosbítja Balczó Péter, aki egy iPadből nyekergi a regősséget, ismételgeti a sorokat. Az egész nagyon súlyosan színpadellenes, és végeredményében teljesen fölösleges, ahhoz nem elég hosszú, hogy teljes estét képezzen, úgy is vége lett az estnek kilenc előtt, hogy Medveczky Ádám csigatempóra kényszerítette Bartókot, és hogy az igazgató úr hosszan és kimerítően beszélt a páholyából, és még Trianon emléknap volt, az Este a székelyeknélt is eljátszották. Nem nagy ügy, de azért figyelmesebben is olvashatták volna Balázs Bélát, a szöveg szerint hallgatjuk és csodálkozzuk, itt viszont azt éneklik, hallgatjuk és csodálkozunk. Nem tévesztés, a színpad fölötti feliratban is így jelenik meg. 

Ilyenkor szokás azt mondani, szép tőlük, hogy legalább megpróbálták. De igazából tőlünk szép, hogy végighallgattuk. 

Valamikor a VHS-ről DVD-re való áttérés idején vettem a veszteséglista egyik fő helyére a Szentkuthy-interjút. Azt a bizonyosat, a 14 órás beszélgetést, amelynek a szerkesztett változata is két óra. A riporter Réz Pál, a rendező Jeles András, az operatőr Kardos Sándor. 1986-ban készült, 1990-ben adta a tévé, úgy össze-vissza volt meg, különböző kazetták végén, maradékhelyeken, de megvolt. Aztán lassan kidobódtak a lejátszók, és egy idő után majdnem az összes kazetta is melléjük dobódott, sok értelme nincs olyan adatrögzítőket tárolni, amelyekhez nincs meg a szükséges készülék. Pedig milyen jó volna újranézni a fogatlan oroszlánt, ahogy löki a sódert, mondja, hogy kéjkolbász, nem kell semmi rosszra gondolni, ez valami különleges fűszerezésű puhakolbász, nyilván az egyik vonzereje a puhasága az ínyesmester számára. Meg ahogy meztelenül közlekedik a lakásban (csak meséli, nem mutatja), meg a holdszarvú ganajtúró párzási szokásai. Nézni a foghíjakat,a szép és nagy kezeket, újra megtapasztalni egy nagy és csodálatosan rendetlen elme bukfenceit, szaltóit, bak- és lóugrásait. 

Tegnap a Duna Worldön, nyilván a száztizedik születésnap örömére, újra adták az interjút. Ott ült Szentkuthy, eleinte bíborosnak öltözve, mint egy harcos és túlfűtött barokk szent, utóbb színes ingekben és nyakkendőben, visszapöndörödő gallérokban, és mondta és mondta, és minden úgy van, ahogy emlékeztem... Csak még sincs úgy. A szokásos probléma, vigyázz, mit kívánsz, mert valóra válik, az emlékek akkor is megcsalhatnak, ha nem csalnak meg, ha minden úgy van, úgy maradt ennyi idő múltán is. Az emlékező változik. Ami lenyűgöző szabadság volt, az most zűrzavar, újra megérti az ember, miért nem lelte soha igazi örömét Szentkuthy regényeiben vagy akár hangjátékaiban. Mert mintha mindennek egy tanulsága volna, hogy én, én, én, vagyis ő, ő, ő, minden gondolatmenetet csak ő maga igazol vagy ő maga tesz érdekessé. Réz fárasztó, mert nagyon együtt akar röpülni a film hősével, nagyon akarja jelezni, hogy ha senki más, ő akkor is tudja követni a mestert, partner tud lenni, nem csak érti, de még hozzá is tud tenni mindenhez valamit. 

Csalódás. Csalódás öt percig, csalódás negyedóra múlva, és nem is tudom pontosan, percre megmondani, mikor múlik el a csalódás, mikor változik minden vissza. Még azt se tudom, mi változik vissza, nézőként kapom vissza régi, lelkes önmagamat, vagy Szentkuthy győz le a nagy úthenger-személyiségével, de újra örülök. Még a hülyeségeinek is, amikor azt mondja arra a kérdésre, hogy mikor szeretne élni,hogy el sem tudja mondani, annyiszor és annyi helyen, aztán nagy nehézségek árán, nyögések végén harmadszorra már azt mondja, hogy itt és most, mármint itt és akkor. A bénácska kérdést még bénácskább követi: mit üzensz azoknak, akik száz év múlva nézik ezt a filmet. A válasz viszont csodálatos: ne haragudj, de ilyen marhasággal nem foglalkozom. Nem üzengetek senkinek, hanem csinálom. Ha megmarad, megmarad.  

Hogy pontosan mit tud J.K. Rowling, arra nem jöttem rá. A nyilvánvaló válasz, hogy írni tud, elég egyértelműen nem a megoldás, inkább úgy tűnik, mint aki annyi könyvet megírt már, hogy lassan belejön. De tényleg belejön, vagy legalábbis ez lehet a C.B. Strike, vagyis a Robert Gailbraith álnéven írt krimik tévéváltozatának egyik tanulsága. 

Nem, mégsem ez. A film, vagyis az a fél film, fél történet, a Kakukkszó első része, amit tegnap adtak a Cinemaxon egyáltalán nem valami bonyolult dolog, jön valaki, hogy gyanús neki a húga halála, ettől persze a nézőnek is gyanús lesz, aztán nézzük a jó öreg (vagyis jó fiatal) Cormorant, amint feltűrt gallérja közé húzott nyakkal sétálgat a londoni utcán, mint valami angol James Dean. 

De meg lehet csinálni. Meg is csinálták, van egy fazon, aki érdekes, műlábú nyomozó, ilyen még nem volt, műlábú és szexi, és van egy reménytelen vagy talán nem is olyan reménytelen szerelem titkárnő, ezzel hatvan részen át el lehet játszani, hogy kialakul-e köztük végre valami, úgy értem, valami konkrét, mert vonzalom, az van. Aki olvasta a könyvet, nyilván elsőre panaszkodik, hogy Tom Burke nem olyan, mint írva van, de egy idő után rájön az ember, hogy nem olyan, viszont jobb. Nem kövér, nem göndör, nem brutális, bokszoló férfi, hanem sérülékeny, érzékeny, a műláb mellett látható fogyatékossága vagy testi hibája is van.  

Ennyi a titok, a fazonteremtés. A két nagy pipás detektív meg a szivaros után itt a cigarettázó, a jelek szerint a cigi ma már éppen olyan különös elfoglaltság Angliában, mint a szivarozás volt a hetvenes években Los Angelesben. Viszont nincs elég megfilmesítenivaló, a három regényből éveken át tartó sorozatot nem lehet összehozni, de majd Rowling eldönti, hogy eladja-e a figurát szakembereknek, vagy maradnunk kell a Poirot és Columbo ismétléseknél.  

Vannak ilyen hülye kis kérdések az emberben, amelyek egyáltalán nem foglalkoztatják, de vele vannak akár évtizedekig, néha előkerülnek, aztán megoldatlan állapotban kerülnek vissza a szemeteszsákba, amit agyunk képez. Mi az, hogy beszterce? Több is kell legyen belőle, mert többfelé is előfordul városnevekben. (Azóta tudom.) Mi az, hogy anno dacumál? Mit énekelnek Az udvarbírákról és kulcsárokról című Tinódi Lantos Sebestyén műben? Tudom, mit énekelnek, de kétfélét. Agárdi Gábor azt énekli, hogy Bethlen Farkasnak bonyhai házában készült a vers, Sebő Ferenc pedig azt, hogy bohnyai a ház. 

Ez pont valahogy a felszínen volt, így amikor megláttam a rádióban Sebő Ferencet. Vállalva, hogy "ennek meg nincs más baja?" megszólítottam. 

Kérdezhetek valamit? 

Persze. 

De lehet hogy hülyeség. 

Annál inkább. 

Kis-Küküllő mellett Bethlen Farkasnak...

Bohnyai házánál megíratának. 

Ez biztos? 

Igen. A magyar nyelvben előfordulnak ilyen mássalhangzóváltások. 

Megnyugodtam. Illetve egy kicsit lenyűgöződtem, hogy a Sebő-fejben naprakészek a Tinódi-sorok, aztán megnyugodtam, egészen másnap reggelig, amíg rá nem jöttem, hogy ez volt a tökéletesen értelmetlen kérdés, ha ő egyszer így énekelte, akkor nála nyilvánvalóan ez volt a jó megoldás. Agárdi Gábor, vagy Benkő Dániel, aki azt a régi, históriás énekes lemezt készítette, a másikat mondta volna. De hát föltalálták már az internetet, ma elvben nincs más feladat, mint beírni Bethlen Farkast, és kideríteni, hol állt a háza, Bohnyán vagy Bonyhán. 

Nem növelem az így is tomboló feszültséget: Bonyhán. 

Nincs valami nagy állapotban, de áll. Nyilván már nem az a ház, ahol Sebők deáknak büdös bort adtak, de Bonyha. Sebő, Sebő, te is (csak magamban tegezem), te is ragaszkodsz a régi meggyőződéseidhez. 

Mielőtt még megnyugodtam volna ebben a tanulságban, azért megnéztem a vers szövegét az elektronikus könyvtárban. Bohnya. Többször is Bohnya, nem lehet elírás. Ami még rosszabb, a falu neve románul Bahnea. Nem erről beszélt Sebő Ferenc, amikor azt mondta, hogy megcserélődnek a mássalhangzók? Csak azt hitte, én már egy tudáskörrel beljebb vagyok, nem kell elmagyarázni, mi a mai és tegnapi neve Bonyhának, csak a tegnapelőtti változattal nem voltam tisztában. 

Azt hiszem, így van. A buhnya török szó, a bika kicsinyített formája, aztán helyet cseréltek a hangzók, hogy egyszerűbb legyen a magyaroknak kimondani. Egy rejtéllyel kevesebb. 

Ami meg a régi lemezeket illeti, ilyen is megtörténik: mindenkinek igaza van. 

Azt, persze, már elképzelni sem tudom, hogy a hetvenes évek közepén hogyan kerülhetett hozzánk egy Santana-kazetta. Még magnónk sem volt nagyon, valami arasznyi készüléket nyüstöltünk, remélve, hogy nem csípi be a szalagot. Becsípte, többnyire becsípte, pedig milyen klassz kis összeállításokat készítettünk a Tánczenei koktélból. Nem is fokozom, ez volt a nívó. 

És a nívóban ott volt ez a kazetta, amiről csak annyit lehetett tudni, hogy Santana, az mégis nagymenő. Meg Alice Coltrane, ahol csak a keresztnévvel volt baj. Nem nekem, én így sem tudtam volna, kiről van szó, de az embernek bátyja is van, és ő meg a haverjai már tudták, körülbelül ki az a John Coltrane.  

Olyan komoly kincs volt, hogy soha meg sem hallgattuk a kazettát. Lehet,hogy ez a zeneélvezet legmagasabb foka, nem tudom. Azóta is hallom másoktól, hogy vannak félretett, kicsomagolatlan CD-i, amit valamilyen alkalomra tartogatnak, majd akkor segít, amikor már semmi. 

A mi esetünkben azért ez nem volt kőbe vésve, és amikor egy ismerős fancsali képpel piszkálta a gyűjteményünket, majd megakadt az Illuminations-nél, nem mondtuk, hogy hozzá ne nyúljon. Betette a zsebkészülékbe, és elkezdődött: Ooooooooooo. De hosszan. 

Hemperegtünk a röhögéstől. Santana meg Coltrane. Ezt tiszteltük annyira, mekkora hülyék vagyunk. 

Azért jutott az egész az eszembe, mert néhanap én is mondom jógaóra elején ezt az Oooooooooo-t, úgy, ahogy a kazettán van, csak akkor nem értettem, mit mondanak. Az Om mantrát mondja Shri Chimnoy. És most, amikor mondtam, hirtelen eszembe jutott az egész kaland, és hogy talán ennyit kellett várni, hogy megértsem ezt a zenét, hogy üzen a múlt, elkerekedik, ami szögletes volt. A kazetta nincs meg, de az Illuminations zenéjéhez könnyű hozzájutni, beírni, fölkészülni, meghallgatni. 

És kész. Ennyi a történet, nincs csattanó. Kicsit sem tetszik. Legfeljebb ma már nem röhögök. Ennyi volna negyven év fejlődése.