Tetszik, ahogy Závadáék elfoglalták májusra a menő pesti színházakat, Péter a Katonában Ithaka, Pál a Radnótiban Kunvadas. Vagy várjunk, Kunvadas nincs is, csak az Egy piaci nap kedvéért találták ki. Csak (Kis)kunhalas van meg Kunmadaras, de Vadas nincs. 

Ebbe a nincsbe kapaszkodok, jó erősen, van ötletem, hogy miért, de az most mellékes. Ehhez ragaszkodnék, hogy hiába a történelem, hiába tartottak Kunmadarason 1946 május 21-én, kedden pogromot, sok zsidót megvertek, hármat megöltek, az más. Az nem színház, csak történelem. A színház ezt nem bírja, hiába fordul elő, hogy egy bírósági tárgyaláson egyszerre öten ordibálnak, az a színpadon olyan, mintha nem lennének kézben az események (igen), mintha nem készült volna el a világítás, csak munkafényben beszélnek, vannak. Nem állítom, hogy Lovas Rozi vagy Sodró Eliza volna a világ két legnagyobb színésznője, de tessék megnézni, milyen rosszak, mintha valami földműves színkörben alakítanának gonosz nőket. (Mondjuk az is igaz, hogy Martinovits Dorináról az ember hajlamos azt hinni, hogy ő olyan szép, hogy igazán fölösleges jónak is lennie, most meg olyan jó, hogy igazán fölösleges szépnek is lennie. És Radnay Csilla, az meg a másik.)  Mit jönnek itt a valósággal Mohácsiék? Tudom, hogy nem jó az ember, nem mindig jó, és van, hogy nem tudja, mit cselekszik. Azért járok színházba, mert ott tudom, ki nem jó, és tudom, hogy van, aki jó, aki felszólal, odaáll a megfelelő ajtó elé, megvédi a bent lévőket vagy elesik harcban, és holtában ránk kacsint, nézőkre: ugye, mennyire jó vagyok? 

Kunvadas mindenütt van, Kunvadas van mindenütt. Csak pont a Radnóti Színházban nincs. 

A második Kocsis-születésnap van ma, a második, amit nem ért már meg. Nagyon kínálja magát a régi születésnapi hangversenyek fölidézése, de mindig eszembe jut, hogy az ember mekkora hülye a kortársaival. Olyan talán nem volt, hogy el sem mentem volna, de olyan biztosan, hogy eljöttem, nem tetszett, nem fogtam föl, nem éreztem meg a nap vagy a pillanat vissza nem térő voltát. És hiába mondanám, hogy na, ezt el ne kövesse senki, mert nem tudom, kivel szemben nem szabad elkövetni. Az ember hülye, tényleg hülye. 

Idén már nem rendeznek emlékkoncertet, nyilván mert ez is olyan volna, mint a Zene Világnapja. Melyik nap nem a Zene Világnapja? Melyik nap nem Kocsis születésnapja? Most már. Biztos, ami biztos, éjfél után elkezdtem hallgatni az emléklemezt, a fekete-ezüst borítósat, Kodály az első szám rajta, erdélyi sirató, Annyi bánat a szívemen. Csárdás obstiné, Rachmaninov, Chopin g-moll ballada, ami most valamiért egészen újnak hatott, pedig biztosan meghallgattam már hatvanhatszor. És eszembe jutott Tóth Ibolya,a zenei rendező, aki azt mondta, mekkora szerencsénk van, hogy Kocsis (Ránki, Jandó) kortársai és országtársai lehettünk. Mert ha Hollandiában élünk, akkor furulyásokat hallgathattunk volna napi rendszerességgel. Annak is megvan a szépsége, de... Szóval, hogy nem búsulni, hanem örülni meg hálát adni. 

Valamit muszáj még elmondanom. Néhány hete háborogtam, hogy a Fesztiválzenekar műsorfüzetében elfeledkeztek Kocsisról, mint alapító atyáról. Azóta új a műsorfüzet, és megint benne van. Nem a sajtó hatalmáról ábrándozom, manapság úgyis nehéz volna, ha valaki valamit nem akar csinálni, nem csinálja. Az egésszel tehát inkább csak azt akarom mondani, hogy a jelek szerint tényleg csak hiba, elírás, feledékenység, egyszerűsítési törekvés, vagy mind együtt. De csak volt, elmúlt, kösz.  

Egy Tinódi Lantos Sebestyén dallammal és szöveggel a fülemben ébredtem: rest udvarbírákon átok nem használ, az ki őt átkozja, kopaszt borotvál. És akkor eszembe jutott, hogy van egy fénykép James Levine-ról, amelyen még Sebő Ferenchez hasonlít. Nagyon szemüveges és nem oly kövér, mint ahová fejlődött, a haja sem ez a zenebohóc-frizura. 

Ki sejtette akkor, hogy mi lesz a történet vége? 

Vagy lehet, hogy nem is ez a vége. Levine épp pereli a Metropolitant bő ötmillió dollárra, mint elmaradt honorárium és talán fájdalomdíj, mire a Metropolitan csöndes válaszként közzétette, mennyit is keresett náluk a zeneigazgató. 400 ezer dollárt évente fixen, továbbá előadásonként 27 ezret. 

Elég elképesztő összeg, és valószínűleg jól játszik a Met-vezetőség: aki az irigységre alapoz, kopaszt borotvál. Ha ugyan a szólás nem azt jelenti, hogy fölöslegesen fáradozik, hanem tényleg azt, hogy teljesen biztos lehet a sikerben. 27 ezer, és akkor hozzáteszik, hogy a legnagyobb énekes sztárok sem kaptak soha többet 20 ezernél esténként, a zenészek az árokban meg havonta sem keresnek meg ekkora összeget. Azt nem teszik hozzá, hogy Levine alatt a Metropolitan zenekara a világ legjobb színházi zenekara lett, azt sem teszik hozzá, hogy ha Levine vezényelt, akkor ez a zenekar sokkal jobban szólt, mint bárki más irányításával, Ilyen a boksz, és egyre kíváncsibb vagyok, mi fog kiderülni az Operett Színházban, ahol magyar keretek között, de mégis ugyanezt a meccset játsszák. 

Ahogy mondani szokás: odaát nem szarral gurigáznak. Inkább vaskos pénzkötegeket vágnak egymás fejéhez. Mert, persze Levine hívei sem mulasztják el megjegyezni, hogy a főellenség, a menedzser Peter Gelb, a világ legszürkébb embere ezzel a nagy szürkeségével jelenleg épp heti 40 ezret keres, pedig feltehető, hogy sokkal kevésbé pozitív a hatása a színházra, mint Levine-é. 

Nem is az az érdekes, hogy hol az igazság. Hanem egy lépéssel újra közelebb érzem a pillanatot, amikor azt mondják a világ gazdagjai, hogy nem vagyunk normálisok. Zenére ezentúl egy fillért se adunk, mert csak kiröhögnek. 

Száztíz éve üldögél a tér közepén, télen mint valami hóhér a védőlepel alatt, gyerekként mindig féltem tőle. Annyira megszoktuk, hogy ott van, nem is csodálkozunk. Nem tudjuk, ki faragta (Kallós Ede és Telcs Ede, ha úgy van, ahogy képzelem, hogy az egyik a mészkő talapzatot, a másik a márvány főalakot, akkor Telcs), de jól is van így. A nemzet annyi mindent köszönhet neki, a versein kívül például a szivar szót is, ami zseniálisan egyszerű húzás volt, egyszerűen kicserélte a szó közepi g-t v-re, és teljesen magyar és magyarnak ható szót alkotott. Csoda, hogy a mintát a cigaretta nem követte, nem lett belőle szivaretta. Mellesleg Vörösmarty szivarokat is alkotott, és megajándékozta vele az ismerősöket, Podmaniczky emlékiratai szerint szörnyű ajándékok voltak. 

De most csak a szoborról akarom mondani, hogy mennyire szörnyen fekete. Pedig carrarai márvány, ragyognia kellene, de a város közepén hiába nincs a közvetlen közelében autóforgalom, mégis fekete. Valamikor a leplet is rágyújtották, nyilván az sem tett jót neki. Tudom, hogy ő sem bánná, nem voltak faji előítéletei, épp ellenkezőleg, éles szavakkal szólt a dicsőkről, akik az Isten fekete képmását szíjjal ostorozzák. De ha már itt ül, miért nincs valami felelősségérzet az illetékesekben, miért nem jönnek vízsugarakkal, hogy tudja szegény: nem felejtettük el. 

Még mindig sokkal egyszerűbb, mint elolvasni a Zalán futását. 

Nagyon szép az előadás. Olyan szép, hogy majdnem mindenről megfeledkezik az ember, a melegről, a zsúfoltságról az Örkény Stúdióban, hogy nem biztos a boldogtalanságra való kiéhezettségében, miközben tudja, más dolga sincs, mint kérdezni a vén kacért, hová tevé boldogtalan lányait. 

Majdnem mindenről meg lehet feledkezni, ha valaki azt mondja, ez egy csodálatos előadás, nem állok oda vitatkozni vele. Nekem nem az, de el tudom képzelni, hogy akár ma estére is azzá váljon. Mert Zsigmond Emőkét éreztem kevésnek, felszínesnek, nyugtalannak. Minden oka megvan a nyugtalanságra, óriási mennyiségű szöveget tanult meg, mondja és mondja, de rögtön a kezdetekkor azt érzem, hogy nincs meg. Siet egy kicsit, talán fél is, hogy nem tud lekötni ennyi embert a nyomorával, Plath nyomorával, közös nyomorunkkal. Szép, nagy szöveg, és el is mondja. Valaki, aki hasonlít is Sylvia Plath-re, és ez a hasonlóság, egyszerűbben mondva szépség valóban még érthetetlenebbé teszi a történteket. Az élet nem az érzékenyeké. Az irodalom viszont...

Nem is tudom, van-e ilyen a világban. Hogy egy költő erőteljesen legyen benne egy másik ország kultúrájában, miközben gyakorlatilag semmit sem tudunk róla, és az életművét csak néhány sor képviseli. Egy mottó egy regény elején: senki sem sziget. A regény az Akiért a harang szól, a költő John Donne, és, nem tehetek róla, csak ő jutott először az eszembe, amikor Fehér Elephánt halálhírét olvastam. 

Az utóbbiról, persze, azt sem tudom, hogy kicsoda. Tudom (most már), hogy Alfréd, tudom, hogy mászkált, komoran nézve a városban, ment valami kulturális intézmény felé, megírta az élményeit. Vagyis: voltak élményei, hitt abban, amiben ma már egyre kevesebben, hogy az élet szépségéhez, értelmességéhez, teljességéhez ezek a dolgok, színház, zene nem pusztán hozzátartoznak, hanem ezek azok, ezek maguk, erről van szó, amikor életről beszélünk. Gombhoz a kabátot, nyaklánchoz az egész embert, mondanák erre ma, már hogy van az élet, és van hozzá a művészet, hogy este ne kelljen otthon ülni, hogy legyen miről beszélgetni. Alap meg felépítmény, lét és tudat. Anyagelvűbb a világ, mint valaha, és ez ellen már nem is lehet művészettel lázadni, mint egykoron. 

Egy göröngyöt most elmosott a tenger.  

Alig várja valaki a földszinten bal hátul, hogy összemenjen a függöny, és már búzik, kiabál, hogy neki nem tetszik az új Kékszakállú-előadás. Nyilván inkább a rendezés nem tetszik neki, néhányan mindenesetre földszint jobb elöl ellenbravózásba kezdenek, valaki egészen a bravissimiig is eljut. Ha rajtam állna, én is inkább jobb elöl vagyok, esetleg megkérdezném bal hátul, hogy tényleg akkor volna boldog, ha a bemutatóhoz hasonlóan itt is valami térdig érő szakállú erdei manó érzelmi életét dolgoznák föl egy felvonásban? 

De  mielőtt bármit mondanék a rendezésről, azt mondom, hogy éljen Eötvös Péter. Most a karmester Eötvösre gondolok, aki nagyon tisztán, nagyon egyszerűen, látszólag fáradság nélkül érte el, hogy a Kékszakállú operaként hasson, zenekari alapokkal, énekesi főszerepekkel, mindent hallani lehessen, és ne kelljen megszakadni, maradjon kifejezési lehetőség a hangerőn kívül is, váljon prózává vagy szinte-prózává a komor férfi komorkodása, váljon fülsértően keménnyé az asszony legjobb szándéka is. Van a klasszikus történet Bartókról, hogy meghallgatta a Táncszvit bemutatóját, és azt mondta: nem tudok hangszerelni. Aztán meghallgatta a művet egy idegen zenekarral, és azt mondta: mégis tudok hangszerelni. Aki a múlt héten a Zeneakadémián hallotta az operát, addig talán nem jutott, hogy Bartók ne tudott volna hangszerelni, csak hogy a két énekest egy pódiumra állítva a zenekarral nem lehet feltétlenül hallani. Most úgy tűnik, azt is meg lehetett volna oldani a megfelelő karmesterrel és szaktudással. 

Ami a rendezést illeti: vagány. Okos, ha annak mondjuk, hogy érti a darabot, és bátor, ha azt értjük ezen, hogy tovább is tud lépni. Kasper Holten egyrészt észreveszi,hogy ha a történet éjjel ér véget, akkor nem biztos, hogy éjjel is kezdődik. Kékszakállú nehéz álomból ébred a nyoszolyán, az ablakon besüt a nap. Nyújtózik, fölkel, fogat mos, iszik, iszik, iszik, alkoholista képzőművész, akit nagyon meg akar menteni a nő. 

A történet ettől még ugyanaz marad, ajtók nem nyílnak, de a kínzókamránál alkotásba bonyolódnak, a nő fogja a férfi ecsetet tartó kezét, amikor megjelenik a vér. A virágoknál szép ruhákat nézegetnek, ez a tiéd, drágám. Az ötödik ajtónál Kékszakállú felgyújtja életművét, égjen a vászon,adjon fényt, meleget, igazi fényt és igazi meleget. A könnyek tavánál tükörbe néznek, aztán Judit megy a régi asszonyok után, le a lépcsőn, az emlékek közé. És mindig is éjjel lesz már, énekli a férfi, mert nem tudja, hogy az éjszakára meg reggel következik, Judit visszajön, leül az ágy szélére, és újra fölkel a nap. 

Tessék eldönteni, hogy ez most mi. Nem eszik olyan forrón a kását? Nem szabadulsz, férfi a nőtől? Vagy épp fordítva, ez ilyen nagy szerelem? Vagy a remény annyira utoljára hal meg, hogy meg sem hal? 

Meg sem hal. Azt hiszem, ez a megoldás.  

Nagyon szép Paál László-kiállítást nyitottak meg Kecskeméten a Bozsó Múzeumban, nem nagy, de Pál Lászlóból nem is könnyű nagy kiállítást összerakni. Gyors élet, néhány festőév, főként a fontainebleau-i erdőben, fák, virágok, fény. Ebből ő leginkább kettőt festett, fákat és fényt. A megnyitón megemlítették a Paál-körüli alapkérdést is, mennyire magyar festő, ha aktív élete javát nem Magyarországon töltötte, ennek megfelelően a tájai nem magyar tájak magyar ecsettel. Látható azért olyan is, egy erdélyi erdő, csak akkor még ő sem volt a mesterek mestere, élettelen fák állnak az élettelen aljnövényzetben. A néző legfeljebb arra csodálkozhat rá, mennyit fejlődött Paál rövid idő alatt, és elgondolkodhat, hogy vajon mennyi távlat volt még benne, hány zöld kép maradt benne, hány cédrust festettek meg mások helyette. 

A Bozsóban vállalják a kockázatot, fölvázolják a kontextust, elkérték és megkapták Courbet cédrusát a Szépművészetitől, ami azért más, nincs mit tenni, más nívó, más súly, más fa, más festék a vásznon. Viszont talán válaszol az alapkérdésre: mennyire magyar festő Paál László?    

Teljesen. Nem azért, mert "kicsit sárgább, kicsit savanyúbb", hanem mert nekünk van nagyobb szükségünk rá. Jobban szeretjük, mert szeretni akarjuk. Szervusz László, Isten hozott újra itthon. 

Az egyetlen dolog, amit Piotr Anderszewski és a Scottish Chamber Orchestra koncertje után határozottan merek állítani, az az, hogy Piotrnak most már tényleg váltania kell, L-ről XL-re, mert ez az általa viselt fellépő póló egyértelműen szűk. 

Nem akarom elhumorkodni az egészet, tényleg egy kicsit nehezen tudja magával tisztázni az ember, hogy is álljon a produkcióhoz. Nem kezdődik jól, eleve nem is értem ezt a zongora mellől vezénylési hókuszpókuszt. Itt van ez a zenekar, magyar fogalmak szerint körülbelül kétszer akkora, mint amit nyugodt lelkiismerettel kamarazenekarnak lehet nevezni, mégis úgy elirányítja őket a koncertmester, Stephanie Gonley a Poulenc Sinfonietta alkalmából, hogy abban hiba nincs, pontosan lépnek be ezek a térben távoli fafúvósok, szépen, tömbösen szólnak a vonósok, akkor minek ez a szólistai ingadozás, karnyújtogatás, mutogatás? Igaz, hogy a Poulenc-darabból éppen az hiányzik, ami megmenthetné, egy karmester, aki nagyon hisz a darabban, mert így csak a feladatot érezni, hogy nem olyan könnyű ezt eljátszani, de tessék meghallgatni, mert érdekes darab, és az utolsó tétel témája meglehetősen közeli rokona az imént eljátszott zongoraversenynek, így aztán szépen a helyén van, hiába látszanak nagynak a különbségek.   

Ami viszont ezt az imént játszott zongoraversenyt illeti, a 453-as G-dúrt (lehet, hogy érdemes volna nálunk is áttérni a Mozart-zongoraversenyek és szimfóniák sorszám szerinti jelölésére, egyszerűen könnyebb lenne az élet) az egész kevéssé átütő, Anderszewski sincs bomba formában. Lehet, hogy erre való a zongora melletti vezénylés, mentség a zongorázásra, annyi felé kell figyelnie szegénynek, nem csoda, ha mellébill. Aztán a második tétel nem csak szép, de okos is, ahogy mintegy széthúzzák a függönyt, és ott marad az a nagy magány, csönd és halkság. Lehet, hogy érzékenyebb lelkeknek túlságosan is olcsó megoldás, főleg a szünet utáni c-moll koncerttel, amelynek meg az első tétele lesz ugyanilyen. A magam részéről bekajálom, még ha azt is tudom, hogy mindez pontosan ugyanígy szól a lemezen is, nem egy rokonszenves, álmatagon a színpadra ténfergő költő pillanatnyi hangulatába akadtunk bele, hanem kidolgozott a koncepció, épp nem annyira kidolgozott megvalósításában. Valahogy nem tűnik igaznak vagy őszintének az egész produkció, de annyira mégsem hamis, hogy ezért lázadni kelljen. Marad ez a bizonytalanság, meg az, hogy még találkozunk, és figyelünk. 

Káromkodásból katedrális, betűkből szobor. Ez utóbbi lett Robert Indiana főműve, a LOVE, szerzői vélemény szerint a világ legtöbbet plagizált képzőművészeti alkotása. Lehet benne valami, de ki tehet róla? Természetesen maga az alkotó, aki a hatvanas évek közepén kitalálta a formát, aztán lett belőle karácsonyi képeslap, többfelé szobor (a képen épp a New York-i változat látható, de van tokiói szerelem, és Philadelphiában is van Love Park. Elkészítette a durvább variációt is, amikor elhagyta a szerelme, az szintén négy betű, de F-fel kezdődik és K-val végződik. Van héber és spanyol nyelvű is. Ez utóbbi elég rémes, az AMOR betűiből áll, de a vidáman integető O az alsó sorba került, olyan, mintha valaki belerúgott volna egy nagyot a szerelembe. Készült pecsét és nyolccentes bélyeg, 1970-ben ebből lett a Love Story eredeti borítója, azt már lopták. 

1976-ra Indiana készített egy VOTE (szavazz) változatot, 2008-ra, Obama-kampányra pedig egy HOPE-ot. Ki tehet róla, ha mások is ihletet kaptak tőle? Lehet, hogy nem söpört be a művéért annyi pént Robert Indiana, amennyit lehetett volna, de ahhoz mégis eleget szedett össze, hogy megutálja érte a New York-i művész-elit, és kivesse magából. 1978-ra elköltözött a városból.Nem Indianába, ahová művészneve és születési helye szólította volna, hanem Maine-be. Régebben lenézték az emberek az egyműves szerzőket, ma már tudjuk, hogy egyművesnek lenni is mekkora kiváltság, tehetség és szerencse, milyen sokat jelent, ha valakit azonosítani tudnak, igen, ő csinálta ezt a szobrot, ő üzente a világnak, hogy szeress, ha elfogadjuk a felszólító módú értelmezést. A világ pedig megfogadta a tanácsot, és szeret. Nem mindig és nem eleget, de szeret. 

Szeptemberben lett volna Robert Indiana kilencven éves. Nem tudta megvárni.