Nem vagyok teljesen őrült, legalábbis remélem, de tudván tudva, hogy este Máté-passió lesz a Müpában, azért délelőtt még meghallgattam a János-passiót. Nem azért, mert passióból sosem elég, hanem épp azért, mert elég, mert lemegy az ideje, és az ember egy évre búcsúzik a műtől. Próbáltam már ez ellen tenni valamit, hiszen a zene nyilván zene, nem nézem a naptárat, hogy mikor hallgassak egy Chopin-keringőt, de a gyakorlat mégis ezt teszi: húsvétkor véget érnek a passió-hallgatások. Szerintem másoknál is. Ha elkezdődnek egyáltalán.

Tehát János-passió, vezényel Karl Forster, egy mára teljesen elfelejtett karmester (és zeneszerző), vagyis elfeledett volna, ha nem volna ez a felvétel. Ezt sem miatta emlegetik, hanem az énekesek miatt. A fiatal Christa Ludwig, a fiatal Dietrich Fischer-Dieskau, akinek ez a Jézus számomra élete egyik csúcsteljesítménye (bár nyilván sok csúcsot járt meg élete során), komoly, szép hangon, nagyon ünnepélyesen, nagyon megingathatatlanul, mégis törhetően, ahogy annak lennie kellett annak idején – bár most nem is tudom, mi az annak ideje. És Fritz Wunderlich az Evangélista, és ez tényleg különös, amikor nem hisztériába hajló hangon mesélik el a történéseket, hanem igazán énekelve.

Ilyen énekesek mellett is a kórus a főszereplő, nyilván ez Forsteren múlik, aki harminc éven át igazgatta a berlini Szent Hedvig katedrális énekkarát, tudja, mit akar, és mit várhat. És tudja, mi a tökéletes tempó, egyszerűen arra figyel, hogy minden szó és minden mondat jól érthető és énekelhető legyen, és ez megadja a gyorsaságot és lassúságot.

Tényleg azt hittem, hogy Bach szövegfüggetlen zeneszerző, neki a telefonkönyv is alkalmas lett volna bármilyen énekkari csodára, ha szerepel benne Jézus neve, de a valóság bonyolultabb. Vagy egyszerűbb.

Vannak karmesterek, akiknek jól áll a mikrofon. Vashegyi György is ilyen, a koncert előtt szólt néhány szót, röviden, okosan, elmagyarázva, hogy egy Pergolesi és Haydn-koncertnek miért franciául van a címe (Les deux Stabats), hogy miért van négy szólista a Pergolesi Stabat materben a szokásos kettő helyett (mert ez átirat), és hogy a két darab együtt mennyire népszerű volt az 1780-as években Franciaországban. Azon már lehet tanakodni, hogy az ancien régime most és ma miért érdekes, de olyan sokat nem beszélt a karmester, kezdődött a Pergolesi.

Ja, nem, volt még egy fontos bejelentés, hogy a négy szólistából kettő beugró, koncertmentő, úgyhogy tessék hálásnak lenni. Egyébként az vagyok de a kettőből az egyiknek meg kellene tanulnia hangosan énekelni, a másiknak pedig meg kellene tanulnia halkan énekelni, mert az szinte komikus, hogy a tenornak minden magasságot úgy meg kellett küldenie, mintha egy vagy két medicinlabdát helyeztek volna a mellkasára, jaj, jaj, keservében.

Volt egyébként még egy érdekes dolog, arról nem esett külön szó, hogy bár a két mű szövege ugyanaz, de a feliratozón a Pergolesi alatt Babits, a Haydn alatt meg Sík Sándor fordítása volt olvasható. Ha jól tudom, Sík Sándor azért fordította újra a szöveget, mert hiába volt szép vers a Babits-változat, túlságosan is költői, hogy ne mondjam nyugatos volt, nem volt ideális liturgikus célokra. Így viszont annál meglepőbb, hogy a két szöveg közül Sík Sándoré mennyire elavult az idők során, hogy az a szó, hogy „átvert” már mást jelent, az, hogy Szűzanyám, ma már túlságosan is világi felkiáltás, vagy hogy nem jön ki ez a „tőrnek éle járta át” sem, már úgy értem, nem az éle járta át, hanem a hegye vagy a pengéje, vagy maga a tőr. De nem az éle. 

Persze nem a fordításokért mentünk. Hanem miért is? Elsősorban talán a Haydnért, ami csodálatos, nagyszabású remekmű, de az évek során meglehetősen eltűnt a repertoárból, nem értem, miért. Ha ma Les deux Stabats koncertet hirdetnek, az ember azt gondolná, hogy a Pergolesi mellé a Vivaldi megzenésítést teszik. Régizenés környezetben ez valószínűleg így is volna, de most a Nemzeti Filharmonikusok játszik, a Nemzeti Énekkar énekel, ez indokolja az átdolgozásokat is, ha már úgysem úgy szól, ahogy a szerző elképzelte, akkor legalább legyen más, tanuljon belőle a közönség. Pergolesi ugyan elnehezül ebben a változatban, az élénk tempók ellenére is minden vaskosnak hallatszik, de azért érzékelhető, hogy ez a zene „milyen szokott lenni”, a magam részéről még kifejezetten élveztem is a mélyvonósokat, hogy mégis valami biztos alapot fektettek a zenei történések alá. A Haydn-mű zenekarilag ha nem is ziláltabb, de kifejezéstelenebb volt, a szólisták meg alapvetően elégtelennek bizonyultak. Nem is a két beugrót bántanám, de a basszus, ha már import basszus, akkor miért ennyire gyenge?

A kérdés marad a régi, egy vagy két Stabat mater elsősorban zenei vagy elsősorban lelki élmény? De biztos, hogy a kettő, mármint zene és lélek egymástól független dolog?

Nem állítom, hogy nem mondvacsinált a probléma, de azért művészetbefogadási koncepciós probléma lehet, hogy vajon rendes dolog-e az, amit a Bach-passiók, vagy más passiók, vagy bármilyen tragédiák esetében teszünk. Már az, hogy élvezkedünk. Hogy a szenvedést gyönyörködésre használjuk föl, és minél gyönyörűbb, annál inkább azt mondjuk, hogy együtt szenvedünk, átérezzük, egyek vagyunk a szenvedőkkel. Jézus meghal a kereszten, mi meg ámulunk azon, hogy az alt milyen hosszú-hosszú levegővel énekli az Es ist vollbrachtot. Biztos, hogy rendben van ez így?

Idei kísérletem az volt, hogy meghallgattam az ős János-passiót, a régi Hungaroton-lemezt a hetvenes évek elejéről, vezényel Lehel György. Háromlemezes album, és valahogy úgy rakosgatták a lemezoldalakat, hogy az 1. után, vagyis az 1. másik oldalán a 6. van, a 2. párja az 5. Akkoriban voltak divatban (bár nálunk nem volt annyira elterjedve) az automata lemezváltó berendezések, egy magas pálcika állott ki a korong közepéből, és arra kellett rátenni a lemezeket, amelyek aztán egyesével szépen rápottyantak a tányérra. Aki akarta, egyetlen fotelből fölállással is végighallgathatta a János-passiót, bár nem hiszem, hogy az egész nagyon jót tett volna a lemezeknek. Nem is a potyogás, azt szerintem bírták, hanem amikor a felső lemez ráesett az alul lévőre, az alsó már forgott, a felső állt, kicsit csiszolódott a vinil.  

Ez csak a mellékszál. A főszál az, hogy eleinte beválni látszék a terv, Lehel György tempói nem kétségbeejtően lassúak, de a kórus az tényleg szörnyűséges, mintha a teljes szoprán szólam éles fejhangon kántálna, a többiek is mintha a vállalati kórusból érkeztek volna a stúdióba. De ahogy telik az idő, egyre jobban tetszik az előadás. Operaénekeseket alkalmaztak, vagyis olyanokat, aki elsősorban operaénekesek, gazdagon vibráló hanggal, leszámítva Hamari Júliát, aki már akkor is, ott is nagy Bach-énekesnő volt. Hogy túlságosan ki ne lógjon a sorból, rettenetes az ária mellett a brácsaszóló, lélektelen vonóhuziga. De a többiek imponálóan nőttek föl a feladathoz, Melis György volt Jézus, Réti József az Evangélista. Kováts Kolosnak meg zs-vel írták a nevét. Nem a Kovátsot. Réti, amennyire meg lehet állapítani, igazi lemezénekes volt, mindig meglep, hogy akik élőben hallották, soha nem lelkesednek úgy, ahogy indokolt volna. Valószínűleg nem volt jó színész, nem volt olyan jó kiállású, mint Simándy vagy Ilosfalvy, de a hangszíne időtálló, és drámai ereje is van az éneklésének. Az a borzalom, ahogy azt énekli, Barrabas aber war ein Mörder most is valahogy csontig hatol.

És hát itt vagyunk a végeredménynél. Ez a János-passió sem borzasztó, ez sem szenvedés. Keresek tovább.  

Bevallom a múlt heti sajtóvetítésig fogalmam sem volt róla, hogy létezik egy olyan szent is, hogy Francesca Cabrini. Frances Cabrini. Cabrini Szent Franciska. Ha Cabrini, akkor a régi focista jutott eszembe, mert valaha érdeklődtem, ha nem is a labdarúgás iránt, de a labdarúgás hatása iránt. Már annyiban, hogy épp Olaszországban voltam, amikor a válogatott bejutott a világbajnokság döntőjébe, és döbbenten láttam, hogy a gólok után mekkora rajcsúr van az utcán, kirohannak, ölelgetik egymást. Paolo Rossi, Isten nyugosztalja. Meg Antonio Cabrini, a szép Antonio, ahogy a Mastroianni-film alapján hívták, és aki tényleg úgy nézett ki, mintha a Napfivér, Holdnővér labdarúgó-változatában alakította volna Szent Ferencet.

Ez egy másik szent. Az első amerikai állampolgár, akit szentté avattak, de, mint a nevéből gyanítható, itt született, Európában, a pápa küldte New Yorkba, hogy segítsen az olasz kivándorlóknak, vagyis onnét nézve bevándorlóknak, mert nyomorognak, gyerekek halnak meg az utcán. Cabrini anya meg ment, dolgozott, legyőzte a saját egyháza ellenállását, kórházakat épített, életeket mentett, holott, neki se jósoltak hosszú időt az egészségi állapota miatt.

Nem a világ legjobb filmje, de nem is szörnyű, és legalább informatív. És van benne egy plusz ajándék, a híres tenoristát, Enrico DiSalvót (ilyen híres tenorista persze nincsen, de Enrico Caruso volt) Rolando Villazón játssza. Szerintem fenomenális, ahogy (Caruso hangján) a Kacagj, bajazzót énekli, vagyis csak tátog rá, hatalmas gesztusokkal, és közben keni szét az arcán a fehér festéket. Ez is egy másik szent. Vagy harmadik. Vagy negyedik.  

Cabrini Szent Franciska teste egyébként New Yorkban megnézhető üvegkoporsóban, szinte romlatlanul, csak az arcát fedik egy viasz álarccal. De ezt nem mutatják a filmben.

Ez a gyerek jobban játszik, mint bárki a zsűriben – mondta Arthur Rubinstein 1960-ban, a 6. varsói Chopin-verseny alkalmából, mikor meghallotta Maurizio Pollinit zongorázni, ami leginkább azért érdekes, mert a zsűriben ő maga is ott volt.

Ebben azért tévedett. Nem a zongorázást illetően, hanem a gyereket értve. Pollini ugyan 18 éves volt, meg is nyerte a versenyt, de mintha már akkor sem lett volna gyerek. Komoly volt, és kopaszodott. Annyira komoly, hogy a verseny után adott egy-két koncertet, fölvette az első lemezét, ma is érvényes interpretációja az e-moll zongoraversenynek, aztán többé-kevésbé visszavonult, hogy egy kicsit még elmélyedjen a tanulmányaiban, egyéb szerzőkben, a zongorázásban.  

Aztán visszatért, és tényleg ő lett Maurizio Pollini.

A kérdés már csak az, hogy ez mit is jelent. Sokak (sokunk) számára amolyan ellen-Richter volt, nagyon tud, az nem vitás, de mintha a szív hiányozna belőle.  Amíg Richter szerette a kisebb helyszíneket, útba eső városokat, Pollini mindig a nagyszabású koncerthelyszíneket választotta, London, Bécs, Salzburg, Milano. Egyszer-egyszer eljött Pestre is, emlékszem, a három Beethoven-szonátára a Kongresszusi Központban, nagyon menő volt, csak az ember azt nem tudta: miért ezt játssza. Néha mentem utána, egyszer hallottam Bécsben, egyszer Londonban, az már nagyon a leszálló ág volt, már kiment belőle a technika, és akkor tényleg furcsa volt, mert nem azt hallotta az ember, hogy még így is, romjaiban is micsoda óriás, hanem hogy ha nem játszik pompásan, akkor mintha sehogy sem játszana.

Utólag mintha jobban értené az ember, hogy azért keresett ő is, kereste mit és hogyan, csak ha az ember világsztár, akkor kötve van a keze. Azért játszott Schönberget is, Luigi Nonót is, Beethovent és Boulezt egymás mellett. Még vezényelt is, és meglepő módon nem valami varázsos szimfonikus titokzatosságot, hanem A tó asszonya című Rossini operát. És szívta a cigarettáit, annyira nehéz volt róla cigimentes képet készíteni, hogy inkább retusálták az egyik lemezborítóján a fényképet, eltüntették az ujjai közül a bűnös szenvedélyt.

Teljes téboly: tegnapelőtt halt meg, és jobban tetszik, mint életében bármikor. Csak a halott zongorista a jó zongorista.

Nem, nem, NEM.

Úgy emlékszem, kétszer készítettem interjút Eötvös Péterrel, bár egyszer sem sikerült kihasználni jól a lehetőséget, hogy vele beszélhetek. Másodszor a lakásán kerestem föl, beszélgettünk zeneszerzésről meg a világról meg a sikereiről, a végén mondtam, hogy szeretném lefényképezni. Mondta, hogy jó, persze, itt szokták mostanában, levette és kinyitotta a zongorán lévő dobozt. Abban volt a frissen kapott Arany Oroszlán-díja, leült mellé, egy kicsit mosolygott magán. Talán azért, mert hogy hiába ő Eötvös Péter, azért a jelek szerint fontos neki az elismerés, de az is lehet, hogy azért, mert hiába ő Eötvös Péter itt pózol most egy újságírónak – ezt tényleg nem tudom.

Köszönöm, viszontlátásra.

Egy pillanat, mondta. Olvastam az írását Harrison Birtwistle-ről, nagyon nem voltam megelégedve vele. És mondta, hogy miért nem, mi a félreértés, és nem érzi indokoltnak a gúnyolódást azon sem, hogy közben Birtwistle-t lovaggá ütötték, és Sir Harrison lett belőle.

Mondhatnám, hogy meg voltam semmisülve, de egyáltalán nem. Meg voltam illetődve, az igaz, meg voltam tisztelve, az még igazabb, hogy egy Eötvös Péter veszi a fáradságot, és még mindig veszi a fáradságot, és még mindig, és egyre jobban belemelegszik. Most mondja, mi baja van ezzel a zenével, és fölállt, odament a szekrényhez, elővett egy hatalmas partitúrát, kezembe adta. Mi baj van vele? Elveszetten lapozgattam.

Megszánt. Jól van, csak el akartam mondani.

Búcsúztunk, köszöntem az interjút és a leckét.

Mivel az Arany Oroszlánt Eötvös Péter 2011-ben kapta meg, gondolom, ennek idén már tizenhárom éve. És megtanultam a leckét vagy csak megköszöntem?

Míg Richard Brautigan kalandjait követtem, váratlanul beleütköztem ebbe a versbe.

The Galilee Hitch-Hiker
Part 1

Baudelaire was
driving a Model A
across Galilee.
He picked up a
hitch-hiker named
Jesus who had
been standing among
a school of fish,
feeding them
pieces of bread.
"Where are you
going?" asked
Jesus, getting
into the front
seat.
"Anywhere, anywhere
out of this world!"
shouted
Baudelaire.
"I'll go with you
as far as
Golgotha,"
said Jesus.
"I have a
concession
at the carnival
there, and I
must not be
late."

1958-ban jelent meg a költemény, kilenc részből állt, mindegyik rész úgy kezdődik, hogy Baudelaire. Nem volt eszelős könyvsiker, legalábbis akkor, 200 darabot nyomtak belőle, Brautigan az utcán árulta, ha árulásnak lehet mondani, hogy megszólította az arra járókat, vegyenek már tőle egy füzetet. Aki vett, annak ma valószínűleg vagyon, vagy vagyonka van a kezében. Ezzel a tudattal zavarjuk el azt, aki legközelebb Fedél Nélkült hoz a közelünkbe.

De nem is ez a lényeg, hanem hogy milyen jó kis egyszerű, de szép, húsvét környékén jól elmondható szöveg, a fordításához nem kell se rímelni, se ritmikus szöveget írni, gyorsan megcsinálom. Gondoltam. És el is kezdtem.

Baudelaire egy

tragacsot vezetett

Galileában.

Ez még csak a második sor, de máris felad egy megoldhatatlan problémát. Mit kezdjek azzal, hogy A-modell? Az A-modell egy Ford, a T-modellt váltotta föl 1927-ben, 1958-ban tehát tényleg tragacs, vagy legalábbis „egy régi Ford”, de Baudelaire-hez képest egészen új, annyira, hogy csak a halála után hatvan évvel kezdték el gyártani. Mindegy, menjünk tovább.

Felszedett egy stoppost,

úgy hívták, Jézus,

épp egy csapat

halacska között ácsorgott,

és kenyérrel

etette őket.

A stoppos (vagy stopos?) elég utálatos szó, de jobb most nincs, ha azt akarjuk mondani, amit Brautigan. De vajon a „school of fish” fordítható csapat halnak vagy halcsapatnak? Ez is mindegy, megint menjünk tovább.  

„Merre a menet?”

kérdezte

Jézus, míg

bekászálódott az első

ülésre.

„Akárhová, akárhová,

csak el ebből a világból”,

kiabált

Baudelaire.

„Jövök veled,

de csak

Golgotáig”

mondta Jézus.

„Jelenésem van

 ott, a

karneválon,

és nem akarok

elkésni.”

Majdnem problémátlan rész, lehet, hogy a „bekászálódott” kicsit sok, csak beszállt, lehet, hogy a Golgota elé kellene névelő, de így jobban tetszik, mintha valóságos úti cél volna, ahová egy Amerikában stoppoló Jézus el akarna jutni. Csak itt van ez a nyavalyás „concession” a végén. Először úgy gondoltam, hogy ez valami árusításra való engedély, szóval azt mondja Jézus, hogy van neki egy standja Golgotán, de a vers többi részében előfordul a „stand” szó, akkor Brautigan valószínűleg nem így érti. Meg lehet hagyni koncessziónak, és akkor az ember el sem árulja, hogy voltaképpen nem érti, miről is van szó. Mégis inkább a jelenést választottam, mert az egyszerre mai és bibliai szó, pont illik ide. Legfeljebb nem azt jelenti, amire a szerző gondolt, mindenre nem lehetünk tekintettel.

Csak azt akarom ezzel mondani, hogy tisztelet a fordítóknak, mert ennyire egyszerű szövegben is rengeteg a buktató.

Azért idemásolom a kész változatot.

A galileai stopos

1. rész

Baudelaire egy

tragacsot vezetett

Galileában.

Felszedett egy stoppost,

úgy hívták, Jézus,

épp egy csapat

halacska között ácsorgott,

és kenyérrel

etette őket.

„Merre a menet?”

kérdezte

Jézus, míg

bekászálódott az első

ülésre.

„Akárhová, akárhová,

csak el ebből a világból”,

kiabált

Baudelaire.

„Jövök veled,

de csak

Golgotáig”

mondta Jézus.

„Jelenésem

 van a

karneválon,

és nem akarok

elkésni.”

Nem is tudom, hogy ez valami rendcsinálás, vagy kényszeres osztályozás, rangsorolás. Esetleg előjön az emberben a vágy, hogy bizonyos dolgokat leszögezzen magának, aztán másnap keresse a harapófogót, és nagy fáradsággal kihúzza a szögeket a saját bölcsességéből.

Leonard Bernsteinnel vacakolok, hogy voltaképpen ki is ő. Mert valamikor igazán egyszerű volt a képlet, karmester, karmester, karmester, és sokadik sorban zeneszerző. Ebbe egy kicsit azért belekavart a West Side Story, nekem évekbe tellett, hogy megértsem, ez a Bernstein ugyanaz, aki dumál a tévében, vagy vezényel a lemezeken, de legyen az a kivétel. Azért ő nem a West Side Story írójaként azonosította volna magát.

Hanem miként? Mondjuk valami kettős identitásként, aki befelé fordul, és komponál, kifelé fordul, és vezényel. Talán arra gondolt, hogy neki is sikerül az, ami Mahlernek, talán ezért volt fontos számára Mahler, mert a hasonlóságot érezte. Mahler meg tudta csinálni, év közben karmester, nyáron komponista, aki ugyan nem aratott feltűnően nagy sikereket a szimfóniáival, de mire való az utókor? Mire való Bernstein, aki majd elvezényli az első teljes Mahler-ciklust hanglemezen?

A másik hasonlóságot Bernstein maga tagadta. Mármint azt, hogy ő lenne az új Gershwin. Hogy lenne ő? Gershwin a könnyűzenéből indult el a klasszikus felé, ő meg épp fordítva, klasszikus komponista, aki dalokat és musicalt is tud írni.

Az egész úgy jutott eszembe, hogy egy régi LP-t hallgattam, az egyik oldalán Copland 1. vagy Orgona-szimfóniája van, a másikon Bernstein Serenade című műve. És miközben a két zene hasonlít egymáshoz, szimfonikus zenekar és szólóhangszer, szinte orgonaverseny az egyik, szinte hegedűverseny a másik, mintha a szakadék két oldalán szólna a muzsika. Copland igazi, nagy zene, feszes és mély, Bernstein meg vidám pillanataiban nagyon lelkesítő, de amint mély akar lenni, terjengőssé és laposkává válik. Persze, mind kettőt ő vezényli, ami látszólag kiegyenlíti a köztük lévő különbséget. Sőt, ha belegondolok, kik játszották Bernstein vezényletével a Serenade-et… A bemutatót Isaac Stern, ezen a korongon Zino Francescatti, a későbbi, digitális felvételen Gidon Kremer. Nekem még Itzhak Perlman előadásában is megvan. Hát ugye, ez az a színvonal, ahol a Boci, boci tarka is remekműnek hatna.

Valamikor azt hitte az ember, hogy ha maga Bernstein eltűnik a művek mögül, nem fogja karmesterként promotálni magát, akkor ezek a zenék lassan eltünedeznek a repertoárról. Ennek egyelőre nem látom a nyomát, előbb hallani ma a koncertteremben Bernsteint, mint Coplandet. Szóval vannak kétségeim a leszögezettekkel kapcsolatban.

Sajnos nem lehet Cezanne-ról úgy írni, hogy az ember ne foglaljon állást ékezet-ügyben. A legújabb kutatások szerint nincs bóbita az e betű fölött, de az újraforgalmazott Cezanne-film (Egy élet portréi) még a 2017-es portré-kiállítások kapcsán készült, így ékezetes a Cézanne benne. De ugyanarra a festőre gondolunk.

A kiállítás egészen csodálatos lehetett, nekem kimaradt, pedig két európai helyszínen is volt, Párizsban és Londonban, onnét vitték Washingtonba, így azonban nem is azután a kiállítás után kezdtem el vágyódni, hanem ami nálunk volt, a Szépművészetiben, mennyire jó volna most azt nézni újra, de hát ez már csak ilyen. Hiába képzeli az ember, hogy a képzőművészet tartós anyag, ellentétben a színházzal vagy a zenével, mégsem egészen így van.

Marad hát a Cezanne-csodálat, meg a portrécsodálat, meg a modellt ülők csodálata. Például a galériás Ambroise Vollard-csodálata, aki 116 gyötrelmes modell-ülés után azt hallja a festőtől, hogy van az a két négyzet a jobb öklén, most elmegy a Louvre-ba (mármint Cezanne), megnézi, hogy milyen színt is használjon ahhoz a két négyzethez, mert ha elrontja vagy elrontotta, akkor sajnos az egész képet újra kell kezdeni.

Ahogy az lenni szokott, a művész életét bemutató filmek vége itt is szomorú, meghal a nagy ember, de előtte felolvasnak egy részletet a fiának írott utolsó leveléből: „Minden kortársam idióta – rajtam kívül”. Ezt írta Cezanne 1906. október 16-án. Október 22-én meghalt. Csak azért szólok, hogy ha valakit ez az érzés tölt el, jobb, ha tudja: közel a vég.

Bizonyos dolgokról nem tudok számot adni. Például ezt is nemrég találtam a szobámban, pakolás közben, és el nem tudom képzelni, hogyan került hozzám, és miért. Nem teljesen az, aminek látszik, nem egy szovjet útlevél, csak egy szovjet útlevéltok, de hogy kitől kaptam, nem tudom. Valószínűleg tréfából. Vagy én akartam vele megtréfálni valakit, aztán meggondoltam? De akkor honnét szereztem be?

Ma már az egésznek csak irodalmi vonatkozása van, mert persze rögtön eszembe jut róla az, ami már évtizedek óta nem jutott eszembe, Majakovszkij, és a Vers a szovjet útlevélről. Amikor utoljára eszembe jutott, az egyik nagybátyámmal vitatkoztunk azon, hogy mi is a pontos szöveg. A bürokratákra vicsorgok, mint az ordas, pecsétek előtt én hasra nem estem. Ez volt az én változatom, ő meg ahhoz ragaszkodott, hogy nagy plecsnik előtt nem esett hasra a költő. A többi stimmelt, a poén az, hogy olvassátok, irigyeljetek, én a Szovjetunió polgára vagyok. Csak arra nem gondoltunk, hogy mindkettőnknek igaza lehet, Képes Géza két változatot is készített, ő az egyiket tanulta, én a másikat.

Megtanulni egyikünknek sem kellett a verset, és most arra gondolok, hogy ha mégis ilyen hosszan tudok belőle idézni viszonylag pontosan, akkor valamit mégis tudhatott Majakovszkij.