Fort Worth főterét Sundance Square-nek hívják, és az ember hiába reménykedik, hogy csak nem egy bank- és vonatrablóról nevezték el a teret, mint nálunk a sztálini időkben, mert de bizony. A híres kép is ott van a Vad bandáról, épp itt készítette a városi fényképész, a baloldalt ülő bajuszos Sundance Kid, a jobb szélen a széles fejű Butch Cassidy.

Igaz, ami igaz, nem nagyon hasonlítanak a film főhőseire, de mindenképpen szép vállalás volt Robert Redfordtól, hogy megnövesztette az ügy érdekében a bajuszát.  

Mint az sejthető, egyiküket sem hívták így születésüktől fogva, Sundance Kid, eredeti nevén Harry Longabaugh,  arról kapta a nevét, hogy ő volt a legfiatalabb fogvatartott a wyomingi Sundance város börtönében. Sundance város meg a lakota indiánok napot néző táncáról kapta a nevét, ha esetleg ez is kérdés. Butch Cassidy Robert LeRoy Parker néven kezdte az életet, Cassidynek azt az embert hívták, aki lőni és lovagolni tanította, a Butch-ot meg tényleg a hentes-mészárostól csente el, nyilván így félelmetesebb volt a bemutatkozáskor. 

A kezdeteknél valamivel bizonytalanabb a történet vége. Bár a  filmváltozatban a bolíviai kormányerők lelövik a bankrablókat, lehetséges, hogy Butch Cassidy a végén mégis megúszta. A húga, aki még részt vett a film népszerűsítésében 1969-ben, azt állította, hogy Butch hazatért, és többször is meglátogatta őket a tanyájukon. Reméljük a legjobbakat, bár most már eléggé mindegy.  

Közzétették a National Recording Registry újabb huszonötös listáját. Kicsit sóhivatal sóbizottság által vezetve, de mégsem teljesen érdektelen: 2002 óta nő a lista, melyek azok a hangfelvételek, amelyek tíz évnél idősebbek, és nagy hatást tettek Amerikára. Eleinte ötvenesével nőtt a lista, mostanra huszonöttel. Furcsa módon nem azzal a felvétellel kezdtek, amelyikkel a legtöbb lemezbolond indítana, a Gould által játszott Goldberg-variációk csak a második ötvenbe fért be. Viszont Bartók ott volt a kezdetek óta, sőt Szigeti József is, a közös washingtoni koncertjük nagy amerikai nemzeti kincs, akár az Orson Welles-féle Világok harca, amelyet a bárcsak igaz volna anekdota szerint komolyan vettek a rádióhallgatók, és menekülni kezdtek az idegenek elől. 

Amit az ember ismerhet a beválogatottak között, az okkal van ott, és varázslatos, hogy kik kerülnek egymás mellé, Solti Ring-felvétele és Bruce Springsteen, Fred Astaire és a saját zongoraversenyét játszó Rachmaninov. Vagy most Artur Schnabel az összes Beethoven-szonátával, és a nálunk Banándal néven emlegetett Banana Boat Song. Hiába különböznek, hiába igényelnek más minőségű és mennyiségű munkát, mégis megférnek egymás mellett. 

Az ember óhatatlanul valami hasonló magyar gyűjteményeken gondolkodik, mi lenne benne. A Fesztiválzenekar első koncertjéről a Ruszlán és Ludmilla-nyitány, az Illéstől a Keresem a szót. Kocsistól mégis mi? Allegro barbaro? Vagy a Gyermekeknek? Koncz Zsuzsa mivel? Lány sétál a domboldalon? Vagy Rohan az idő? Először azt hittem, egyetlen ötvenes listát nem tudnék összeállítani. Most meg nem tudom abbahagyni. Zádori Mária a Handel-duettekkel, a Bergendy és az Elment a vándor, Kocsis és Ránki, és a Variációk egy Haydn-témára. Pilinszky saját verseit mondja. Latinovits a Hajnali részegséget. Babits kántálása. Sebőék a Hetediket éneklik. A Muzsikás azt, hogy Hidegen fújnak a szelek. Ajtay Andornak kopog az ősz az ablakon. Jávor azt mondja: ripityom. Cseh Tamás apja fűtő. A két Csákányi azt danolja, valaki vár, ha hazamész. Kabos Gyula szerint Barcelonában áll egy kis ház. A Sztárcsinálók. Perényi. Ránki. Feleki. Rácz Aladár. Réti a Hindu dalt énekli. Gregor az Akasztófaáriát, Polgár a Kreuzstab-kantátát. Rátonyi a Jaj, cicát. 

Nevetséges éppen nekünk, magyaroknak Anita Rachvelishvili nevével előjönni, hiszen eltartott pár évtizedig, amíg rászoktattuk a világot, hogy egy olyan, egyszerű nevet, amilyen Bartóké, próbáljanak meg helyesen leírni, ékezetes ó-val, de azért tudok hasonló példát mondani. Szergej Knuszevickij (Serge Koussevitzky) például azt mondta az ifjú Leonard Bernsteinnek, hogy ezzel a névvel lehetetlen sikeresnek lenni, próbálja meg úgy inkább, hogy Leonard S. Burns. Bernstein meg azt felelte: vagy így, vagy sehogy. 

Talán Anita Rachvelishvili is ugyanezt mondta, hiába használták nyelvtörőként a nevét a Metropolitan-közvetítésekben, hiába kellett most is megnéznem, hogyan is írják pontosan, pedig tegnap más szellemi elfoglaltságom nem is volt, csak hogy őt hallgattam, újra meg újra. Annak ellenére, hogy megőrülök a Carmen Habanerától, vagy hogy azt gondolom, a Werther-áriát nem az ő alkatára találták ki. 

Nem sokat számít, Orfeuszt is énekelt, az aztán biztos nem az ő fazonjára szabott szerepálom. És nyilván fantasztikus Delilaként, vagy akár a Kaufmann melletti Carmenjét is meg kellett volna nézni, milyen az, amikor a Skorpió megeszi az Ikreket reggelire. De nem csak túlárad, néha egészen megdöbbentően visszafogott, alig hallható és mégis biztos. Persze kényelmesebb máskor lenyűgöződni, amikor Eboliként leüvölti mindenkinek a fejét. Meglepőn jó a lemezen a zenekari kíséret, a  tempók néha alaposan nekilendülnek, főleg a Verdi-részletekben, a karmester Giacomo Sagripanti. Alapáriák, és kevésbé ismertek, vagy éppen soha nem hallottak, Támár királynő és Shota Rusztaveli legendája. Rachvelishvili mindenben jó, mindenben eredeti. És nem énekli el a máglyát A trubadúrból, ez tényleg rendes dolog tőle. 

Több is van a világban Maillol Az éjszaka című szobrából, de egy éppen itt, Dallasban, a Nasher Sculpture Center kertjében. Persze viccesek ezek a Nasherék, mert annyi modern szobrot összevásároltak, hogy nem férnek tőlük, nemhogy otthon, de a múzeumukban sem, így aztán az egyik közeli bevásárlócsarnokban, a North Parkban is elhelyeztek néhányat, az is az övék, miért ne használják ki a rendelkezésre álló helyet. Az éjszaka mindenesetre a kertben van, hátul, a sarokban, ha nem is elbújtatva, de kicsit mégis rejtve. Ennek ellenére az egyik legnépszerűbb szobor, valaki mindig ül mellette, mögötte, előtte, valaki mindig fölveszi a pózt, valakinek mindig kattan a fényképezőgépe vagy a telefonja. 

Ilyenkor érzem, hogy én is valaki vagyok, mert én is ott ülök, én is kattogtatok, aztán odébbmegyek, hogy másnak is legyen helye, közben azon gondolkodom, ki lehet ez a vaskosan is csodaszép, rejtekező nő. Madame Maillol? Vagy Dina Vierny, az utolsó évek (hm, hm) múzsája? Vagy csak egy modell, aki órákat görbedt az örök görbedésért, belesajdult a dereka? Az arcát nem lehet látni, összefonja a karját a térdén, és lehajtja a fejét, valahogy az ölébe kellene feküdni ahhoz, hogy a szemébe lehessen nézni, az illetlenségnek is van határa.

. 

Talán ez is lett volna Maillol célja, megőrizni az inkognitót, látjuk is meg nem is, éjszaka van, bár nincs sötét. Lehet, hogy annyira ki sem dolgozta az arcot, minek, ha úgysincs, aki láthatná, csak valami pont-pont-vesszőcske van odabent.

Ha nem is erre való, de erre is jó a fényképezőgép. Nem kell szemérmetlenül behajolni, csak odatartani a készüléket, fityiszt mutatni a szobrásznak, megnézzük, amit nem akartál, hogy megnézzünk. Nemhogy van arca, de szép arca van, és Maillol még arra is figyelt, hogy az ajkak kicsit lógjanak, ahogy a valóságban is tennék.

Most okosabb vagy? - kérdezhetné valaki. Okosabb nem, de tapasztaltabb.  

A normális út bizonyára fordítva menne, Bernsteinnel haladnánk Mahler felé, de ez most egy kicsit bonyolultabbnak tűnik. Az idagio nevű klasszikus zenét szolgáltató applikáció küldött egy üzenetet az új szolgáltatásukról, megkérdeznek zenészeket, hogy mit érdemes meghallgatni és miért. Az első megkérdezett a Bécsi Filharmonikusok koncertmestere, Volkhard Steude, aki Mahler 5. szimfóniájának híres Adagietto tételét ajánlja, természetesen a bécsiekkel, Leonard Bernstein vezényletével. 

Tényleg? Mert hát emlékszem rá, ha nincs is a kisujjamban, pokoli lassú, mintha nem volna kis könnyítés a tempójelzésben, hogy nem Adagio, csak Adagietto, hanem épp ellenkezőleg, nagyon, nagyon de nagyon lassan kell játszani, szakadjon bele mindenki, aki hallja. De valami ilyesmit mond Steude is, hogy az elviselhetőség határán van, épp ehhez kell a bécsi zenekar, hogy bírják, hogy kitartson minden hangban a feszültség, vagy egyáltalán maga a hang tartson ki, ne essen le az egész, mire elérnek a következőig. 

Biztosan tudja, mit beszél, még ha elfogult is a saját munkaadójával. Gyorsan (?) meghallgattam, aztán meghallgattam újra és újra, aztán meghallgattam a környezetével együtt, és igaza van Steudénak. Úgy értem, nincs igaza, vagy azt mondanám, ha sarokba szorítanak, hogy ez nekem nem is tetszik, minden túl, túl, túl, amikor az egész szimfónia is túl, túl, túl, nincs értelme ezt tovább fokozni, mert nyíltszíni szívettépés lesz belőle, de valahogy mégis értelmes az egész. Értelmes és érvényes, nyilván bárki más csinálná Bernstein után, meg kellene kövezni, mert egyszer volt Bécsben kutyavásár, de a végén úgy fejeződik be a kaland, hogy megint megértettünk valamit. Csak azt kellene tisztázni, hogy miből. Mahlerből? Bernsteinből? A világból? Magunkból? A nem kívánt törlendő, de ugyan melyik volna nem kívánt? 

Calatrava? Mai, mai - kiabálja A végzet hatalma című operában Alvaro, vagyis köszöni, de nem tart igényt a Calatrava-rendre, és jó oka van rá, hiszen minden baj így kezdődik ebben az operában, az öreg Calatrava halálával.

Az ifjú (nem annyira ifjú már, 66 éves) Calatrava, Santiago elég sikeres ahhoz, hogy egyre többen támadják, arról beszéljenek, hogy nagyon túl van értékelve, meg nagyon túl is van fizetve, ráadásul minden jelentősebb alkotásának végső ára messze meghaladja a tervezettet. Biztos így van, de van egy másik serpenyő is. Dallas klasszikusan az az amerikai város, ahol semmi néznivaló nem volt, amíg meg nem épült az immár hatodik éve álló híd. Margaret Hunt Hillsről nevezték el az átkelést a Trinity folyón, akiről, amerikai szokás szerint az embereknek fogalma sincs, hogy kicsoda, örökös és emberbarát, vagyis pénz adott a múlandóság elleni harcban, amit a jelek szerint meg is nyert. Legalábbis átmenetileg.

A híd meg tényleg elegáns, nagy égre rajzolódó kapu, és körülötte a húrok, amelyek új és új rajzolatot adnak ki, ahogy elhalad alattuk az ember.

Sajnos mást nem nagyon lehet csinálni, mint elhaladni alattuk, ráadásul csakis kocsival, járda nincs, a Trinity partja vizes, mocsaras, békanyálas, így nézni is csak messziről lehet a formát. A költségek valóban messze meghaladták a tervezetteket, de Calatrava maga alig kapott vacak hatmillió dollárt a tervezésért, a szükséges földek megvásárlása és a fel- és levezető utak megépítése jóval többe került, márpedig ezekre akkor is szükség lett volna, ha csak valami Árpád-híd szépségű műtárgyat építettek volna. A szépségbe és szabálytalanságba, netán őrületbe szórt pénz pedig idővel meg szokott térülni. Ott van Neuschwanstein, vagy a Parlament vagy a szabadkai Városháza. Minden normális ember a haját tépte volna a terveket és költségeket látva, most meg düllesztik és düllesztjük a keblünket. Calatrava egyike a világ leggyűlöltebb építészeinek a szakmán belül, de kibírja. Emlegetik a Yale-en tartott előadását, amikor azt mondta: most akkor rajzolni fogok, és így is tett, bekapcsolta a zenét, és rajzolt egy órán át, majd hazament. 

Jobb lett volna, ha beszél? Így legalább emlékeznek rá a jelenlévők. 

Fort Worth a jelek szerint Dallas kistestvére lett vagy maradt, annak minden jó és rossz következményével. A Bass Hall, ami nem valami búskomor énekesről kapta a nevét, hanem az adományozó Bass házaspárról, akiket Van Cliburn győzött meg a helyi koncertterem fontosságáról, egyszerre szerényebb és nagyobbra törő, mint a szomszéd városban a Meyerson. A fények fakóbbak, az előtér szűkebb, a páholysor szürkébb és üresebb. Odakint viszont két angyal fújja a trombitát, hatalmas kőalakok, Váró Márton (ha jól fejtem meg a Marton Varo nevet) munkái. És a belépőket ünneplőbe öltözött dámák fogadják, a zenekar tagjai vagyunk, és köszönjük az érdeklődést. Parancsol egy kis cukorkát? 

Szívesen. 

A terembe kétezren férnek, ezerkétszázan talán vannak is, nagyon vegyes társaság, a jólöltözött polgároktól a rövidnadrágos érdeklődőkig, egy mexikói fiú rózsaszín ingben, sombreróban téblábol, a mellettem ülő, kockás zakós úr patchwork satyekot egyensúlyoz a térdén. Megszólít, hogy gyakori vendég vagyok-e a koncerten, nem, nem gyakori, most vagyok először. De Fort Worth-ben lakom? Nem, Magyarországon. Oh welcome. Ma este aligha fogok itt teheneket látni, pedig a városra azt szokták mondani, hogy the cow town. 

Mielőtt kezdenének, az egyik brácsista mikrofont ragad, hogy ma este a szemközti Bird Caféban van valami közös levezetés, a zenekar tagjai közül ott lesznek néhányan, meg a tenorista Paul Appleby is, mindenkit várnak szeretettel. 

Jó, jó, provincialitás, közben viszont a program elég vagány, az első művet nem is hallottam még, de a hírét sem, Malcolm Arnold Négy skót tánc című darabja, tényleg négy tánc, és nyilván skót is, lendületes és vidám, profi munka, éppenséggel játszhatnák nálunk is, nincs vele semmi baj. Nem egetverő a siker, a karmester Ward Stare gyors és rugalmas léptekkel távozik az oldalsó ajtón, hogy hasonlóan gyors és ruganyos állapotban térjen vissza, lehetőleg még amíg tapsolnak. Az hallatszik, hogy a zenekarban jók a fafúvók, viszont a vonós szekció csöndesebb, ami csak azért baj, mert a második szám Britten, Szerenád tenor hangra, kürtre és vonószenekarra. 

Meglepően jól sikerül az előadás, a tenor Peter Pears nyomán kicsit vonítósan énekel, eleinte meg is vagyok ijedve, annyira haloványnak tűnik a kürtös Molly Norcross mellett, de aztán belemelegszik, mindkét szólista élvezetes és ihletett, a karmester továbbra is elasztikus. 

Mintha ez is maradna a legfontosabb tulajdonsága, nem nagyon értem, hogy mi egyéb munkát végzett a Beethoven 7. érdekében, az értelmezés vagy tagolás vagy felépítés szinte teljességgel hiányzik, de egyébként igen ficánkolós a vezénylési stílusa. A tánc apoteózisa, mondta a műről Wagner, és a tánccal nem is marad adós a karmester, csak az apoteózist nem érzékelni. Viszont a legelső pillanattól érződik, hogy valami baj van a zenekari arányokkal. A trombitások lelőhetetlenek, mintha valami más akusztikai térből őrjöngenének, körülbelül a kívánatos hangerő tízszeresével dolgoznak, néha mást sem hallani, csak trotty-trotty, aminél a mű azért valamivel összetettebb. A karmestert mindez láthatóan nem zavarja, mintha a két szoborangyal szellemében kellene idebent is zenélni, ami a csövön kifér. 

Közben, persze, mégiscsak élvezetes a produkció, mert annyira más, mint egy rossz magyar zenekaré. Nálunk elbújik mindenki, ha arról van szó, hogy valami nem stimmel, itt viszont senki nem rejti a véka alá önmagát vagy a tehetségét, ha fújni kell vagy a dobot ütni, akkor azt teli tüdőből, feszülő karizomból teszik. Nem szimfónia a szó klasszikus értelmében, nem együtthangzás, inkább sok individuum együtt, kicsit sem tetszik, de nagyon. 

Furcsa helyről jön a válasz, az alig-alig föltett kérdésre, miszerint művészet meg természet, hogy itt van-e valami normális kapcsolat, vagy a lényeg épp a kapcsolat hiánya: az egyik a Jóisten műve, a másik a jóemberé. És akkor jön ez a Nasher Sculpture Center Dallasban, belép az ember az ajtón, két mosolygós ember fogadja a recepción. Ma nem kell fizetni, csak regisztrálni, és lehet menni balra vagy jobbra, csupa érdekes dolog, jobbra például prehistorikus szobrok, de mintha révületbe esett volna az ember. Ezt akkor szoktam érezni, amikor a szálloda ajtaján betekintve meglátom, hogy a túloldalon a tenger van. Se jobbra, se balra, csak középre, ki a kertbe, zöld a fű, kék az ég, rügyeznek a fák. És a világ egyik legszebb kortárs vagy jóindulattal kortárs szoborgyűjteménye. Maillol, Picasso, remélem, még mesélhetek róluk. 

Nem is tudom, mit nézek. A szobrokat, nyilván, meg a fákat, nyilván, amelyek olyanok, mintha szobrok volnának. És hogy még jobban keveredjék a kettő, a szobrokra vetül a fák árnyéka, az is létrehoz valami új minőséget. Talán rám is vetül a fák árnyéka, én is új minőséget kapok tőlük, de ebben azért nem vagyok biztos. Csak a megunhatatlan látványban, ahogy Richard Serra nagy felülete megtörik. A hatalmas, rozsdaette lapra rákerülnek a fák, akár árnyékként, vagy a másik, nem napsütötte oldalon halványabban, elmosódottabban, bizonytalanabbul, festménnyé változva. 

Azt, persze, nem tudom megmondani, hogy Serra eredetileg is ide tervezte-e a szobrot, de arra tippelek, hogy nem. Mert alapvetően nem erről akar szólni, a címe az, hogy My Curves Are Not Mad. Két, egymástól talán egy méterre lévő nagy fémfalról van szó, be lehet menni közéjük, mert nem egyformán hajolnak. Mennek is az emberek. Két napszemüveges fekete lány megkér, hogy vegyem fel őket lassítva a tabletjukra, de egyébként is a gyerekek amolyan játszótéri dolognak érzik az egészet, beszaladnak, kiszaladnak, furcsa módon nem kezdik el ütögetni a falakat, meg vannak tanítva, hogy a műtárgyakat nem paskoljuk. De élvezni lehet őket, élvezik is. 

Én is megyek be a falak közé, nem szaladok, megállok, nézek az égre, felhőkarcoló lóg be a kékbe, város meg szobor, természet és kert, és az egész együtt alapvetően édenkert, csak itt nem esünk bűnbe. Nem is űznek ki, megyünk magunktól. 

Kimegyek a sportpályára, onnét nézek szerteszét. A fákról nem hullanak, hogyan is hullanának, még rajtuk sincsenek a levelek, de a gyep zöld. Elfekszem egy könyvvel a kezemben, aztán jön a szokásos csapkodás és vakaródzás, mindenféle élőlények lakják a füvet, és eszembe jut, ami ilyenkor eszembe szokott jutni. Szinyei Merse Pál és a Pacsirta, az a szegény pucér lány a fűben. A festett lányra gondolok, nem az igazira, akit nyilvánvalóan a műteremben festett meg Szinyei, nem is sikerült a fűszálak és a test érintkezését hitelesre pingálni. De ott, két dimenzióban is biztos mocorogna szegény, ha hagynák, mászkálnak rajta a hangyák, bökik a fűszálak.

Tudjuk,  amit tudunk, a kép soha nem volt igazi siker. Volt, akinek szemérmetlen volt, volt, akinek művi, és az utókor is csak ímmel-ámmal csodálja, ez hiányzik meg az, meg hogy az egész csak a hűvös ész munkája, vagy épp ellenkezőleg,  egy ilyen nagy festő ilyen nagy kujon legyen... Égbenéző, popsileső. Ami azt illeti, Szinyei se tudta pontosan, mit csinál, mivel érveljen a kép mellett. Dühében gyeptéglákat vágatott, és azt tette oda a festmény elé, nesztek, barmok, ez ennyire igazi, észre sem lehet venni, hol a határ művészet és valóság között. Furcsa, de nem volt senki, aki szólt volna neki, te Pali, ezzel az erővel a pucér lányt is odatehetnéd a múzeumba, de az sem magyarázna meg semmit. Bár feltehetően nagy sikere lett volna.   

Barbár vagyok, mert nem értenek, írta Szinyei dühösen, és persze latinul, hogy még nagyobb legyen a paradoxon. Barbarus hic ego sum, quia non intelligor illis. A távolban meg már készülődött a másik barbár, akit nem értettek, a zeneszerző. 

Vasútnál lakom. Meg autópályánál is, de az most mindegy, néha elmennek a szerelvények, hosszan dübörögnek, gondoltam, most már megszámolom, hány kocsiból áll egy ilyen vashernyó. Mert azelőtt is számolgattuk, amikor a balatoni kert végében döcögtek, de soha nem jutottam harminc vagon fölé. A szomszéd fiú azt állította, hogy neki egyszer 52 is összejött, amit alapvetően nem hittem el, de ezt mégsem mondhatja meg neki az ember, legyen meg az öröme. Inkább leszoktam a számolásról. De most jött egy méretes, amerikai szerelvény, és olyan gyanúsan lassan, mintha tényleg dögnehéz volna a mozdonyoknak. 106 vagon. 

Ez Amerika. És persze tudom, hogy nem ez a trainspotting, ahhoz a vonatok számát kell fölírni, nem a vagonok mennyiségét, de eszembe jutott egy híres ember, aki New Yorkban egész nap a pályaudvaron lógott, és írogatta a vonatokat: Antonin Dvorák. Ha lett volna tisztelet az alkotókban, talán beleveszik a Trainspotting filmbe valamelyik szláv táncot, de eszükben sem volt. 

Dvorák korán kezdte a vonatok iránti rajongást, kilencéves kora óta mászkált mindenféle pályaudvaron, állítólag kívülről tudta a menetrendet, és minden tanítványát megkérte, hogy részletesen számoljon be a különböző vonatozásairól. Igazi mániákus volt, végül ez is okozta a halálát, esős időben spottingolt, megfázott, meghalt. Hivatása áldozataként. Mert ez az igazi hivatás, ehhez képest az Újvilág szimfónia csak hobbi, mulatság, kacaj.