Dallasban vagyok épp, ami arról is nevezetes, hogy van szimfonikus zenekara, amit tavalyig a holland Jaap van Zweden irányított, tüzesen, mint a nyári nap sugára, és ezzel meglehetősen nagy népszerűségre tett szert. Meg is gyászolta a szerződés lejártát a helyi közönség, de belátták, hogy kedvencüknek mennie kell, még nagyobb város, még nevesebb zenekar és a világhír vár rá, ettől az évadtól New York a hazája. 

Hm. Sőt, khm. Egy ismerősöm dolgozott vele, minden rendben volt köztük, annyira, hogy az előadás végén Jaap van Zweden megkérdezte tőle, volna-e kedve folytatni a közös munkát. Tudniillik épp A walkürre készül New Yorkban, és egy jó Alberichre volna szüksége. 

Aki esetleg nem tudja, annak mondom: Alberich egyáltalán nem szerepel A walkürben. 

Van egy szeretett Kocsis-történetem, tudom, hogy már meséltem, de nem lehet elégszer: amikor a Nemzeti Filharmonikusokhoz hangszereket vittek kipróbálni, a klarinétos egy futamot játszott, véletlenül Wagnertől. Kocsis pont akkor lépett be az ajtón, és azt mondta: ez a motívum ebben a hangnemben soha nem hangzik el a Ringben. Pedig ő nem vezényelte a Ringet.  Sem itthon, sem New Yorkban, sem sehol. Ha valaki mindebből következtetéseket vonna le, alighanem igaza van. 

Elég hosszú repülőutat tettem meg, annyira hosszút, hogy megnéztem közben két filmet, meghallgattam egy Callasos Toscát, élő felvétel, 1952-ből, bár hangja alapján nem jöttem rá, ki volt Scarpia. És az előttem lévő ülés háttámlájában nem csak ezek voltak benne, hanem némileg meglepő módon egy Bernsteinről szóló visszaemlékezés is. Hangoskönyv vagy hangosmemoár, nem a teljes életműről, csak egyetlen eleméről, az 1989-es berlini 9. szimfóniáról. Aki ismeri, tudja, miről van szó, ebben énekli a basszus és utána az egész kórus azt, hogy Freiheit ahelyett, hogy Freude. Schiller Örömódájából így lesz szabadságóda, lehet rajta vitatkozni, de nyilván az alkalom...

Vagy nem is nyilván, én többé-kevésbé úgy értelmeztem az eseményt, hogy jaj, nem bírta ki, Lenny Bernsteinnek oda kellett repülni, hogy személyével emelje meg az ünnep fényét.

Csakhogy az egész sokkal bonyodalmasabb akció volt. Tényleg oda kellett vagy oda akart repülni, ezért első szándékból fölhívta a Berlini Filharmonikusokat, van-e kedvük az együttműködéshez. Wolfgang Stresemann meg kapásból azt válaszolta, hogy nincs. Vagyis nem ezt válaszolta, hanem hogy teljesen betelt a naptáruk, júniusig nem tudnak újabb fellépést tervezni. Ekkor jött a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara, velük jó volt a kapcsolat, Pesten is együtt voltak hét évvel korábban. Meg is beszélték a koncertet. Sok szabad időpontjuk nekik sem volt, de a karácsonyt vállalták. 23. és 25, végül is nem minden évben döntik le Berlinben a falat.

Mondjuk épp ez is volt a nehézség. Szimbolikus műsor kell, mi más, mint a 9. szimfónia. Német zenekar kell, de föl kell dúsítani nyugatiakkal és keletiekkel.  Csakhogy ez már nem annyira könnyű, mert van, aki megsértődött, amiért vendégekkel akarják pótolni. Így aztán a két utolsó tételben játszik a londoni oboista és fuvolista, az elsőben és a másodikban maradtak a németek. Hogy tovább bonyolódjon a dolog, Londonban máshogy hangolnak, mint Münchenben, így speciális hosszúságúra kellett nyesni az oboa nádját, hogy legalább ebből ne legyen baj. 

Mert baj volt elég. Bernstein ragaszkodott a gyerekekhez, el is hívtak a drezdai Kreuzchorból néhányat, bár a 9. szimfónia nem babazsúr. Londonból invitálták Sarah Walkert, az alt szólamra, de ő éppen meg volt fázva. Nem baj, elvállalta, hátha rendbe jön. Annyira rendbejött, hogy nem tűnt föl, de ahogy mondja, ha az alt feltűnik a 9. szimfóniában, akkor már nagyon nagy baj van. Nem ekkora horderejű nehézség, de Sarah Walker piros ruhát vitt magával, az pedig nem tetszett Bernsteinnek. Menjenek el másik ruhát vásárolni. Elmehetünk, mondta Sarah Walker, de úgysem lesz a méretemben. I'm a big lady. Tényleg nem volt. A megoldást a szomszéd hozta el, a szó szoros értelmében, kulcsot szerzett, bement Walker lakásába, és vitt Berlinbe egy fekete ruhát. Walker egyébként nem is gyógyult meg az előadásra, még két évig nyögte, hogy részt vett a történelemben. 

Vagy talán épp nem a történelemben. Mert abból ki lehet ábrándulni. A 9. szimfóniából nehezebb. 

Az benne a csodálatos, hogy nincs semmi csodálatos. Semmi váratlan. Christina Pluhar úgy vezényli el Monteverdi Orfeóját, ahogy azt kell, nincsenek most megmutatott összefüggések, nem kezdenek el tangózni vagy bossanovázni. Legfeljebb kicsit lejtenek csak a zárókórusban, lityi-lötyi, ennyi kell. Mint kiderül, nem csak nekik, de nekünk is, az ismétlésben már a közönség is hangszeressé válik, ritmikusan tapsolunk, zeneként értelmezhetően. Baráth Emőkének nagyon szép a hangja, a többieké nem annyira szép, de nem baj. A kórust adják vagy kisebb szerepeket, pásztorok, pásztorok, örvendeznek. Vagy szomorkodnak. 

Aki a legnagyobb kérdés volt, az a legnagyobb válasz. Rolando Villazónnak szinte egyáltalán nem maradt hangja. Nagyon óvatosan énekel, és csak emlékeztet régebbi sztár-önmagára, a nyers erő ment ki belőle, még ebben a környezetben is halknak számít. De az éneklés az általános tévhit ellenére nem hang kérdése. Ha Villazónhoz kerül a szó, az egész előadás élénkebbé válik, közvetlenebbé, súlya lesz és könnyedsége. Hirtelen nem csak megértjük, de meg is tapasztaljuk azt, hogy ez ugyanaz a műfaj, mint a Traviata. Villazón úgy énekel Monteverdit, mint ahogy Alfredót énekelte, ugyanazzal a hévvel és kifejezési erőteljességgel. Tudom, az sem mai történet, de nem is zenetörténeti lecke. Régmúltból egyszerű múlttá kapcsolunk. Mintha csak tegnap történt volna.

Facsargatja megint a szívemet, nyilván ennek is van valami lélektana, hogy miért is jó ez a facsargás, amit a vásznon, képernyőn tönkremenő szerelem okoz. Talán ugyanaz a helyzet, mint a gyilkossággal, amíg nézzük, nem vagyunk az áldozata vagy nem követjük el. 

A Szerelmesfilm ment tegnap este a tévében, és jött ez a tehetetlen érzés, ami a Rómeó és Júliát nézve is mindig elfogja az embert, hogy miért tör ki ez a rohadt pestis, miért nem érhet oda a futár a levéllel, amely mindent megmagyaráz. Miért ez a rohadt történelem, hogy azt mondják egymásnak a szerelmesek: talán száz vagy százötven év múlva valakik boldogok lesznek. Kit érdekel ha titeket nézlek. 

Tényleg, mint egy hülye, elkezdem keresni a menekülést a történetből. Hogy igazából együtt maradnak, nem kell félni, csak akkor (1970 a bemutató éve) nem lehetett ezt megírni. Olyan történet nem mehetett át, hogy Jancsi is disszidál. Ha meg Kata jön haza az mégis alávaló rendszerseggnyalás lett volna. Csak a cenzor meg a becsület kedvéért lesznek boldogtalanok. Akármi is történik az utolsó tíz percben, nem számít. Megmarad a filmöröklét, Kata mindig Jancsi nyakába akasztja a láncát, ez vigyázzon rád. Mi az, vallásos lettél? Felőlem a kommunizmus is vigyázhat rád, csak vigyázzon. 

Ahogy a nagy szerelmesek, akár a már említett veronaiak, mindig ugyanazt csinálják. Mert a szerelem nem múlik el. Vagy ami elmúlik, az nem szerelem. 

Olyan sokat soha nem gondolkodtam Jesus López Cobos művészetéről, tökéletesen beértem azzal, hogy egy jó átlagos karmester, aki szerencséjére spanyol, így aztán mégis mindig elöl van. Nem legelöl, de a neve itt is, ott is, nagyszerű társakkal. Carreras Otello-lemezén (nem Verdi, hanem Rossini) Flórez néhány operaalbumán. Nem kell mindig mindenkiről gondolni valamit, elhelyezni, sorrendbe állítani, egy López Cobos az fél Ataulfo Argenta és egyharmad Nello Santi. Vagy fordítva. 

Amikor a halálhíre jött a múlt héten, örültem, hogy most ehhez a hírhez nincs közöm. Gyászolják kollégái, munkatársai, vannak köztük magyarok is, Tokody Ilona biztosan dolgozott vele, én meg csak annyit tudok mondani, hogy soha ne kérdezd, kiért szól a harang. 

Meg is nyugodtam volna ebben, csak mintha López Cobos nem hagyna békén, feltűnik itt és ott, látom, hogy mások is úgy vannak vele, hogy rendben, nincs valami különösebb mondanivalóm róla, de mégis ismert név, közismert figura a klasszikus zenében, illik róla valamit gondolni. A honlapján pedig egy Verdi Requiemet ajánlanak az ember figyelmébe, amelyen a London Philharmonic játszik, és Budai Lívia is énekel, hát legalább ezt, a tiszteletére. 

Hát legalább. Annyira szép, tiszta felvétel, annyira nem akar több lenni, ami, a kottakép hanggá változtatása, de a lehetséges legnagyobb hűséggel. Suttogó kórussal, bömbölő zenekarral.  Egy rossz napot kifogó Margaret Price-szal, aki valahogy mindig ritmuson kívül kezd el énekelni, aztán belerázódik. Vajon ez karmesteri hiba? Akkor a többiek miért nem hibáznak így. Három nagy hang, mert Budai Lívia is az, Giuseppe Giacomini meg még inkább, könyörgésnek egy kissé túl hetyke is, ahogy rákiabál az Úrra. Meg Robert Lloyd a basszus szólammal, aki furcsán, mintha valami maszkot viselne, úgy képzi a hangot. Ahogy megtörik a hangja, amikor az énekli, salva me fons pietatis, és ettől valahogy meg tud örülni az ember a saját törékenységének is. 

Törékenység. Látom a honlapon, hogy López Cobos sem készült a halálra, fent vannak még a fellépései dátummal. Ma épp Japánban vezényel, április végén lett volna Bécsben Aida-előadás. Jövő februárban jött volna Pestre. 

Néha próbálok rájönni, miért állunk le, miért nem nézzük már úgy a műalkotásokat, mint korábban, miért nem kérdezzük őket, ha nem őket, akkor a szerzőket, hátha segíthetnének. Miért lesz a művészetből szórakozás, a könyvből valami, ami a kezünkbe kerül délutáni szunyóka előtt, a színdarabból esti program, valahol lenni kell. A legkézenfekvőbb válasz az, hogy azért, mert egy idő után nem nekünk szólnak. Nem nézhetjük úgy a Rómeó és Júliát, mintha épp életmód-tanácsot kapnánk az ifjaktól, szeress gyorsan, halj meg fiatalon. Túl késő, és ez most igazán minden, csak nem panasz. Egy idő után mellékszereplőkké válunk a színpadi történetekben, Verona hercege, aki ítéletet hirdet, de leginkább az a manus, aki a színpad hátsó részében színleg törölgeti a könnyeit. 

Ettől is csodálatos a Falstaff. Nem pusztán arról van szó, hogy az öreg Verdi (Shakespeare) egy öreg, hájas pacákot tesz meg főhősnek, hanem hogy afféle négyévszakos opera, bár egyébként a történet időpontja nagyon is egyévszakos, nyári, szentivánéji. De fiatalon az ember Fentonnal és Nannettával azonosul, csattanva csókoló szerelmes, és legfeljebb szerencsésnek érzi magát, hogy van a közelében egy öreg potrohos, aki szeretettel figyeli a küszködéseit. (Erről jut eszembe: feltűnt másnak is, hogy a Négy esküvő és egy temetésben az az egy temetés, Gareth alapjában és alapjain túl is Falstaffból van gyúrva? Az üzenet pedig eléggé ugyanaz, mint a IV. Henrikben: meg kell haladni ezt az állapotot a felnőtté váláshoz, sírba kell tenni a falstaffjainkat.) Ahogy telik-műlik az idő, az ember eleinte reméli, hogy talán ő is Falstaffá válik, a pocakja már megvan hozzá, és ő is szeretettel nézi a fiatalokat, meg ez a kenyérben lenni egy csipet sónak mégsem annyira rossz szerep. Aztán, persze, ez sem sokaknak jön össze, marad a Ford-élet, nyárspolgári és nevetséges mindennapok, amikor azt hiszi, ő nevet, pedig nincs is nála röhejesebb. 

Amennyire én látom, nincs sok választási lehetőség. Hol a szürke öltönyöm? 

Alapvetően soha nem értettem, hogyan bírják a csellisták ezzel a szűköcske repertoárral. Hogy van a hat Bach, az öt Beethoven meg a két Brahms, és attól kezdve minden ritkaság, kompromisszum, különlegesség. Mintha egy színész egész életében csak a Hamlet monológjait mondhatná. Nem arról van szó, hogy kevés, de mégis van élet azon kívül is. 

Nem mondom, hogy most már értem, de talán közelebb vitt a megoldáshoz Várdai István a tegnapi márványtermi koncerttel. Bach és Kodály volt a műsor, és hogy mennyire jó formában van, mennyire összeszedett, arra a Kodály Szólószonáta egyértelmű bizonyíték volt nekem. De a Bach... A c-moll szvit volt műsoron, mind közül a legfurcsább, a legtapogatózóbb, a legkevésbé besorolható, az időből, már úgy értem a zenei kontextusból leginkább kiváló.  Alapvetően épp úgy nem érti az ember, hogyan juthatott ilyesmi Bach eszébe, ahogy nem érti a Beethoven késői vonósnégyeseket sem, de ott mindenre rá lehet mondani, hogy süket volt, külön világban élt. Bach meg úgy élt külön világban, hogy nem volt süket. 

Nem is ez most a lényeg, hanem érzésre azt mondanám, hogy a mű nem volt most annyira kézben vagy fejben, mint a Kodály-darab, a tétovaság mellett a küzdést lehetett érezni, nem a hangokért, hanem a kifejezésért, a titokért, az értelemért. Érzem, amit mondok, annak is erős a mellébeszélés-jellege, de most nem jutnak jobb szavak az eszembe. Csak ezek vonatkoznak most arra, amit hallottam, hogy mintha mennék valami felé, konkrétan a Sarabande felé, odáig minden egyre csak feszül, attól kezdve minden oldódik, esik szét, maga a Sarabande meg mintha egyszerre állna a cselló és a csellista hangjából, a megszólaló hangokból és a megszólalást elérő és kísérő nyögésekből és sóhajokból. 

Talán itt van valahol a megoldás. Hogy ezek a Bach-szvitek soha nincsenek meg. Eltávolodnak, közelebb jönnek, megváltoznak, elborulnak, földerülnek. Hogy csak ennyit kell csinálni, néha elengedni őket, repüljenek. És más művek röppennek vissza. 

Nem szívesen játszom az elkényeztetett nézőt, aki szerint ha valami nem tetszik neki, az nyilván nem is jó, de tényleg nem az első kísérletet teszem Korngolddal és A halott várossal. Talán nem is az utolsót, de nem számolhatok be valami nagy egymásra találásról.

1920-ban Korngold még fiatal volt, bohó, és talán nem kellett még neki a pénz, így aztán egy meglehetősen őrült vállalkozásba kezdett, amikor operát írt a Bruges, a halott városból, a belga Georges Rodenbach regényéből. Maga a könyv, persze, figyelemre méltó meg fontos, meg az első regény, amelyet fényképekkel illusztráltak, de nincs benne sok esemény. Egy gyászoló férfi mászkál Bruges-ben, és nézi a várost, emlékezik, és néha nézi az élőket is, de kevesebb sikerrel. Olyan őrültség, mintha valaki a Balázs Béla által írott Kékszakállúból próbálna meg operát... ja... Na jó, de az csak egy felvonás. Ez meg három. Valószínűleg, mert kettő után föladtam. 

Talán csak az ihletet nem lehet utolérni a zsöllyéből. Megy, megy, mindenki hallja, hogy az ifjú Korngold mennyire tehetséges, megír ez bármit, gyúrja, gyúrja, de mégis csak Marietta dala marad meg a fülben, az pedig még az első felvonásban volt. Kiabálnak, kiabálnak, a nem túlságosan jól fölkészített zenekar előtt, a külföldiek és Bátori Éva elszántabban, a saját erők közönyösebben, Wiedemann meg vészjóslóan. Nem is tudom, mi hiányzott. Talán minden. 

Azért egy ceterum censeót kénytelen vagyok mondani: aki teheti, menjen el holnap Falstaffot nézni a Müpába, mert valami olyasmit láthat és hallhat, ami a világon nincsen. Sehol, legalábbis egyelőre sehol, mert valamikor lesz belőle Vicenzában operafesztivál, de holnap csak itt, és az mégiscsak közelebb van. Jegy mintha még volna. 

Egyébként végre Borsa Miklósról szeretnék mondani valamit, csak hát nem tudok sokat róla. A neve is operai, a Rigolettóban hívnak így egy mellékszereplőt, mármint hogy Borsa, nem hogy Miklós, mert az meg a Hoffmann meséiben szerepel. Elhunyt február közepén, előtte negyvenkét éven át volt jelenség a színházban, a ház főmérnöke, hivatalosabban a műszaki igazgatója, ő felelt a gépekért. Ennyi idő alatt nyilván voltak rossz estéi, de alapvetően nem múlt rajta semmi, ami azért jó érzés lehetett. 

Mindig akartam tőle kérdezni valamit, mert egy régi Balczó-könyvben (Dávid Sándor a szerző) volt egy fénykép az egészen fiatal Balczóról, aki, meglepő módon a dobogó második fokán állt, és a képaláírás szerint legfelül Borsa Miklós viselte az érmet. Hogy az ő volt? Az Operában dolgozik valaki, aki legyőzte Balczót? A kép alapján nem lehetett száz százalékos biztonsággal megmondani, de minta tényleg. Meg olyan sportos is volt a megjelenése, karcsú, izmos, rövid hajjal. 

Nem kérdeztem meg, de egy reggel fölbicikliztem a Normafához, lógó nyelv, oxigénhiány, dehidratáció, és az erdőben valaki épp befejezte a futását, levezetett, nyújtott, törzsfordított. Attól kezdve egyértelmű volt. Most, hogy beírtam a nevét a keresőbe, az első, ami följött, az öttusaszövetség köszöntője nyolcvanadik születésnapján. Szóval: ő, tényleg ő.    

Mindig azt hiszem, hogy ezekkel a nagy színészi átlényegülésekkel csak hülyítik a nézőket. Meryl Streep megtanult lengyelül a Sophie's Choice kedvéért? Egyrészt humbug. Másrészt minek. Ha megtanul lengyelül, attól még nem  lesz akcentusa, amikor angolul beszél. Tegnap adta a tévé a Taxisofőrt, ami mellé mindig el szokás mondani, hogy Robert de Niro heteken át taxizott, mármint a vezetőülésben, hogy alaposabban megismerje a világukat. És? Azok a film legemlékezetesebb részei, amikor vezet? Mert lőni egyébként elég furcsán lő, csak a jobb szemét tudja behunyni, viszont jobbkezes, így aztán végig valahogy keresztbe céloz. Erre már nem vonatkozott az átlényegülés? Mindent megteszek a szerepért, de akkor sem tudok jobb szemmel célozni. 

Egyáltalán: szükség van erre? Nem az volna a színészet lényege, hogy játszani? A színész szempontjából nézve: nem úgy kellene sok életet élni, hogy igazából azt az egyetlen eseménytelent éli, amelyben figyeli a gesztusokat és arcjátékokat, lopja a többiek akcióját és reakcióját? Nem az a tehetség a színésznél, hogy olyan, mintha igaz volna, pedig nem az? Minek ehhez taxizni? 

Közben vannak, akik a színész lezülléséről és elkényelmesedéséről beszélnek, mert ma már ilyesmit nem csinál. De tényleg el kellett volna vegyülni nyugdíjas CIA-ügynökök között, hogy hitelesebb legyen a játéka az Apádra ütök kellemetlen apósaként? Neki biztos nincs ilyesmire szüksége, de akkor nekünk miért van? Miért szeretnénk vagy miért szeretjük, ha kiderülnek az ilyesmik, meg ha húsz kilót hízik és harminc kilót fogy a színész? 

Talán mert ilyenkor ők utánozzák az életet, nem mi másoljuk az ő mozdulataikat és mimikájukat. Ők a majmok, és mi a majmoltak. A majmoké a világ.